6. fejezet - Kapcsolatok

Meleg...

Halk légzés...

Csendes szívdobbanások...

Eltartott egy kis ideig, amíg Harry teljesen felébredt. Nem nyitotta ki a szemeit, de érezte, hogy újra Piton ölében van. Az egyetlen különbség csak az volt, hogy most nem érezte zavarónak vagy furcsának ezt a közelséget. Természetesnek tűnt. Bár Piton, ebben Harry biztos volt, nem tartotta másnak a viselkedésüket, mint a körülmények pszichológiai következményének.

Harry úgy döntött, hogy tetszenek neki ezek a pszichológiai következmények. Nem törődött a helyzet gyökerét alkotó dolgokkal, nem volt fontos neki, hogy mivel kezdődött az egész. Az egyetlen, ami számított, ez a családias érzés volt, amit Pitonnal megosztottak... Pitonnal...

Hát ezt soha nem gondolta volna. Ha valaki akárcsak két hete azt mondja neki, hogy (két héten belül!) megkedveli Pitont, egyenesen a Szent Mungóba küldte volna. Ha eszébe jutottak a korábbi bájitaltan órák... Hihetetlen. EZ a Piton egy teljesen más ember volt. Csak külső hasonlóságok voltak a ket... közöttük. Mi okozta ezt a hirtelen változást?

Harry kinyitotta a szemét, és hosszan tanulmányozta a láthatóan nyugodt professzort. Valamiféle jeleket keresett a kisimult arcon, jeleket, amik magyarázatot adnak erre a változásra, jeleket, amik megmagyarázzák, hogyan jutottak el idáig.

A férfi fejét a falhoz támasztotta, és egy kicsiny, békés mosoly játszott a szája sarkában, ahogy aludt. Nem üldözték rémálmok, és a mosollyal az arcán fiatalabbnak látszott, kedvesebbnek, mint azelőtt. Mint Sirius arca a Szellemszálláson történt események után, mikor felajánlotta Harrynek, hogy költözzön hozzá.

Csak egy mosoly... Valóban képes ekkora változást előidézni? Harry biztos volt benne, hogy soha többé nem tud már úgy Pitonra nézni, mint azelőtt. Kár, hogy nem lesz alkalma, hogy letesztelje ezt a következő bájitaltan órákon, bár ez... megfizethetetlen lenne. Ő és Piton, tökéletes egyetértésben... nem lennének elvesztett pontok, büntetőmunkák, ordítozás, megalázás... bár lehet, hogy lennének, de nem Harryvel. És a többiek hogy bámulnának... Malfoy és Ron... Ron teljesen kifordulna magából.

Piton felsóhajtott, és ahogy kinyitotta a szemét, egyenesen Harryra nézett.

– Jó reggelt, Harry – ásította, és kinyújtózott, már amennyire Harryvel az ölében tudott.

– Jó reggelt, tanár úr. Fel kellene állnom...

– Nem muszáj – ásított újra Piton. – Nem zavarsz...

– Szomjas vagyok – vigyorodott el szégyenlősen Harry. – És kellene... – bökött a fejével a másik sarok felé, ahol a „vécét” tartották.

– Értem – mondta Piton, és elengedte Harryt.

Ahogy Harry felállt, érezte, hogy a lábai teljesen elzsibbadtak, tántorgott, zúgott a feje, és hirtelen hányingere lett. Erőlködnie kellett, hogy elérje a vécét, és igazán megkönnyebbült, mikor sikerült elvégeznie a dolgát öklendezés nélkül. Azután a korsóhoz ment, és ivott. A víz jó volt, friss és hideg, jó sokat megivott belőle. Legalább volt valami a gyomrában.... – Tanár úr? – kérdezte nyugodtan.

– Igen?

– Ehetünk mi még valaha valamit?

– Nem úgy néz ki...

Harry felnevetett, és látta, hogy a professzor furcsán néz rá.

– Mi olyan nevetséges? – emelte meg Piton a szemöldökét.

– Nem vagyok éhes, de belegondolni, hogy az életemben többé nem ehetek... ez marha jó! – válaszolta Harry vigyorogva, aztán visszament a sarokba és leült. – De azok a gyógyitalok jók voltak. Most már nem érzem annyira rosszul magam... Bár még mindig ég a bőröm, ha mozgok...

Harry megvárta, amíg Piton is befejezi a szokásos körutat a cellában, aztán ahogy a férfi visszaüllt mellé, hozzásimult. Érezte, hogy Piton egy pillanatra meglepődött, de aztán a professzor megnyugtatóan a válla köré fonta a karjait. – Hogyhogy még nem kezdték el a szokásos napi hercehurcát? – nézett Pitonra.

A professzor megvonta a vállát. – Nem tudom. De nem akarok ezen gondolkodni. Jobb csak itt ülni veled, mint nézni, ahogy szenvedsz... – Elcsuklott a hangja.

– Tudom. Nekem is nehéz nézni, ahogy maga szenved. Gondolja, hogy ez volt Voldemort terve azzal, hogy összezárt minket?

Piton bólintott. – Ez teljesen nyilvánvaló, Harry – kezdte, aztán hozzátette. – Bármilyen kapcsolat alakul is ki közöttünk, mindenképpen jó fegyver a kezében, hogy még több fájdalmat okozzon vele. A következő körben valószínűleg neked kell majd végignézned, ahogy engem kínoznak.

– Nem akarom nézni, ahogy szenved.

– Jobb, mint ha én nézem, ahogy te szenvedsz.

– Nem.

– De.

– Nem.

– Harry! Ez nem vicc! – kiáltott fel Piton mérgesen.

Harry összerándult, és lehajtotta a fejét. – Igen tanár úr, tudom. De már korábban mondta, hogy nem akar erre gondolni. Én se. És könnyebb elviselni ezt az egészet, ha viccelődünk.

– Értem, mire gondolsz, Harry, tényleg, de... figyelj... – dadogta a professzor, és Harry meglepődött. Még soha nem hallotta, hogy Piton ne tudta volna, mit mondjon. A férfi mindig teljesen biztos volt magában, tudta, mit akar mondani vagy tenni. – Biztos, hogy legközelebb te nézel engem. Ez nem rajtad múlik.

– Tudom... – suttogta Harry alig hallhatóan. Piton ruhájába temette az arcát. – Már a gondolatától is rosszul vagyok, tanár úr – motyogta.

Piton belekócolt a fiú hajába, és felsóhajtott. – El kell mondanom valamit, Harry. Ez fontos – a hangja halálosan komollyá vált. – Bármi is történjen, bármit is mondjon neked Voldemort, bármit is tesznek majd velem, tartsd csukva a szád. Meg akarnak minket törni azzal, hogy a másikat kínozzák, de neked erősnek kell maradnod. Mindent megpróbálnak majd, hogy megtörjenek. Lehet, hogy meg is ölnek engem. De Harry, nem szabad, hogy könyörögj nekik. Ne alázd meg magad előttük miattam.

– De tanár úr...

– Nem, Harry. Ez nem kérés, ez parancs. Meg fogunk halni, én legalábbis mindenképpen meghalok itt. Nem akarok úgy meghalni, hogy látlak megtörni, elárulni magadat. Érted? – kérdezte, de meg sem várva Harry válaszát, folytatta. – Számunkra nincs kegyelem. Könyörgéssel és önmagad megalázásával csak tovább nyújtod a szenvedést és újabb fegyvert adsz a kezükbe, amivel kínozhatnak. És még valami.

Harry felsóhajtott. El tudta képzelni, mi lehet ez a „még valami”. – Igen?

– Ha megtörsz, csak még több, mélyebb és elviselhetetlenebb szenvedést okozol vele magadnak, mert akkor én is megvetlek majd. Világos?

– Tökéletesen – felelte ál-komolyan. – Korábban már mondta, hogy személyesen akar megölni, és igazán haladás, hogy most már csak azt tervezi, hogy megvet...

– Harry. Én komolyan beszéltem – bosszankodott Piton.

Harry belemotyogott valamit Piton ruhájába. – Tessék? – kérdezte a professzor.

– Olyan unalmas, mindig komolynak lenni...

– Jól hallottam? – kérdezte az ajtóból egy jeges hang hirtelen. – Unjátok magatokat?

Harry érezte, hogy a vér megfagy az ereiben. Elfogta a pánik, ahogy Voldemort lassan feléjük lépdelt. Pitonhoz bújt, mintha valahogyan eltűnhetne, megpróbálva elkerülni az elkerülhetetlent, és Piton mellkasa köré fonta a karjait, védelmet keresve. A professzor szorosabban magához ölelte Harryt, biztató és megnyugtató szavakat mormogva a fülébe.

– Ne ess pánikba, Harry. Legyél erős és ne félj. Minden rendben lesz.

Harry nem tudott válaszolni. Valójában nem tudott megmozdulni, nem is hallotta, nem hogy megértse. A pánik megdermesztette, a szemei tágra nyíltak a félelemtől.

– Nem akarok magamra maradni... – motyogta szerencsétlenül. – Nem akarom elveszíteni...

– Hallgass, Potter. Erősnek KELL lenned! – sziszegte Piton, és felállt. – Szóval végülis úgy döntöttetek, hogy foglalkoztok velünk is? – nézett a Sötét Nagyúrra.

Négy halálfaló lépett a cellába a fenyegető alak mögött.

– Miért, mit gondoltál, miért vagyok itt? – vigyorodott el ördögien a minden emberi vonást nélkülöző arc.

***

Harrynek újra és újra emlékeztetnie kellett magát Piton szavaira. Tudta, hogy igaza volt, de túlságosan is nehéz volt itt állni és nézni a professzor lassú haláltusáját, látni, ahogy az élet lassan elszáll az összetört testből.

Az első órákban a pánik segítette, hogy kitartson, még mindig nem tudta kinyitni a száját, nem tudott mozdulni. Két halálfaló vonszolta be a kínzókamrába, és állította Voldemort mellé, aki azzal szórakozott, hogy gúnyos megjegyzéseket tett.

– Jól szórakozik, Mr. Potter? A gyűlölt bájitaltan professzor haldoklik... Azt hiszem, igazából hálás lehet nekem... Annyi hosszú gyűlölködéssel töltött év után... És a szüleiddel is utálták egymást... Megérdemli a sorsát... Nem más, mint egy áruló, mindkét oldalt elárulta... Ha lett volna lehetősége, megölte volna az apádat is... Mesélt már neked a szolgálatomban töltött dicsőséges múltjáról? A főzeteiről, az áldozatairól, azokról, akiket elárult... Gondolod, hogy megváltozott? Aki egyszer áruló volt, mindig áruló lesz... Úgy nézem, neked megjátssza a jófiút...

Hosszan, hosszan beszélt, de Harry csak szavakat és rövid mondatokat értett meg belőle. Nem válaszolt. Csak pislogott, és ökölbe szorította a kezeit tehetetlen haragjában, ahányszor felfogott valamit a fecsegésből.

Pánik és harag. Ez a két ellentétes érzés kavargott benne. Végtelen órák teltek el ebben a béna csendben. Nem hallotta Piton sikoltásait és nyögéseit, lehet, hogy a férfi egyáltalán nem is adott ki hangot, de csendben tűrte a kínzást, mint ahogy már korábban is. Harry nem tudta. Nem tudott gondolkodni, néha nem bírt levegőt venni. Időről időre elöntötte a bűntudat, magát okolta, mindez az ő bűne volt, az ő felelőtlen viselkedése, Pitonnak igaza volt korábban, mikor az iskolában azt mondta, hogy ő egy kibírhatatlan kis seggfej... az ő bűne... mint ahogy Cedric halála is az ő bűne...

Bűntudat és megint csak bűntudat, fojtogatta, lassan halálra kínozta...

Egy kis idő múlva Harrynek úgy tűnt, hogy Piton elvesztette az eszméletét, de nem, Voldemort felélesztette, újra meg újra, mint ahogy korábban Harryt is.

– Ha megkérsz, abbahagyom a kínzását – hatoltak a fülébe az incselkedő szavak. Harry megrázta a fejét.

– Valóban azt akarod, hogy meghaljon? Valóban ennyire gyűlölöd? – A gonosz, vádaskodó szavak tovább erősítették Harry bűntudatát. Összeszorította a fogait, és erőlködött, hogy visszatartsa az indulatos szavakat és a bűntudatot. Nem válaszolt, csak kétségbeesve bámult Pitonra, és remélte, hogy a professzor nem hallotta Voldemort szavait.

– A te döntésed lesz az, ami megöli – sziszegte a Legnagyobb Rohadék gúnyosan mosolyogva.

– Nem – nyögte Harry csendesen. – Nem...

Erősnek kell lenned, Harry – visszhangoztak a fejében a professzor szavai. – Bármit is mondjon neked...

– A te bűnöd lesz – suttogta a jeges, ördögi hang.

– Hazudsz! – kiáltott fel Harry hirtelen. – Nem hiszek neked!

– Csak annyit kell tenned, hogy megkérsz, hogy fejezzük be. Hogy megkegyelmezzünk.

A kínzás abbamaradt egy pillanatra. Harry érezte, hogy romba dőlnek az érzései. Mit tegyen? Mit kellene tennie, éreznie, mondania? Miért kellene, hogy kibírjon egy ilyen helyzetet?

Miért? – hallotta a kiáltást a fejében. Hiszen csak egy gyerek. Semmi több. És szüksége van Pitonra, hogy kibírja ezt a Poklot. Ha nem könyörög kegyelemért, a professzor meghal. És akkor ő egyedül marad.

Számunkra nincs kegyelem. Könyörgéssel és önmagad megalázásával csak tovább nyújtod a szenvedést és újabb fegyvert adsz a kezükbe, amivel kínozhatnak – hallotta újra Piton hangját.

Szükségem van rád – válaszolta magának kétségbeesetten. A tenyerébe temette az arcát.

– Látom, Potter, végre kezdesz észhez térni – sziszegte újra a kegyetlen és fenyegető hang.

Kegyetlen... Számunkra nincs kegyelem. Számunkra nincs kegyelem. NINCS KEGYELEM.

Harry felsóhajtott, és leengedte a kezeit. – Soha nem fogok hinni neked – válaszolta olyan nyugodtan, ahogy csak tudta.

– Jól van, Mr. Potter – fordult a halálfalókhoz Voldemort. – Folytassátok!

Harry soha nem képzelte volna, hogy ennyiféle kínzási és gyötrési módszer létezik, és hogy voltak emberek, akik ilyen kegyetlenül és láthatóan nyugodtan használták mindet.

Alig akarta elhinni, mikor Voldemort végül elengedte őket. Piton természetesen eszméletlen volt, és most Harryn volt a sor, hogy valahogy visszavigye a cellájukba. Az ájult test túlságosan nehéz volt ahhoz, hogy felemelje, úgyhogy húznia kellett. Harry Piton hóna alá nyúlt, és összekulcsolta a kezeit a mellkasán. Sajnálta, hogy újabb zúzódásokat okoz, ahogy húzta a professzort, de nem tehetett mást. Érezte, hogy könnyek folynak az arcán, de nem törődött velük.

A halálfalók nézték, ahogy erőlködik, és durván röhögtek, ördögi vigyorral figyelve a tántorgását. És aztán a lépcsők... Harry újra sírni kezdett, ahogy óvatosan, lassan mozdította a professzor testét lépcsőről lépcsőre, erőlködve, hogy ne okozzon több fájdalmat, ne bántsa a már amúgyis összetört férfit.

Nem tudta, hogy került vissza a cellába. Egy örökkévalóságnak tűnt az út. De mikor az ajtó végre becsukódott mögöttük, gyengéden, ahogy tudta, leeresztette az ernyedt testet a földre, és betakargatta a köpennyel. Aztán fogta a korsót, és lemosta a vért a férfi arcáról, leült, majd az ölébe emelte Piton fejét.

Hosszú, álmatlan órákig bámult a valaha olyan ellenséges, de most kedves és drága arcra, és könyörgött az istenekhez, hogy hallgassák meg, és engedjék, hogy a professzor felébredjen.

***

Ahogy Piton kezdte visszanyerni az eszméletét, egy meleg testet érzett a feje alatt. Időről időre egy kéz futott végig kedvesen a haján, vagy simogatta meg az arcát. Először újra Quietus jutott az eszébe, de aztán emlékeztette magát a helyzetére, és TUDTA. Harry volt az.

Elmosolyodott, még ha ezzel fájdalmat is okozott összetört arcának.

– Ébren van, tanár úr? – hallott egy aggódó hangot.

– Igen, Harry – válaszolta, de nem nyitotta ki a szemeit.

A fiú törődése melegséggel töltötte el a szívét. Már annyira... természetessé vált, hogy törődjön a fiúval, hogy megnyugtassa, és egy kicsit aggódott, hogy vajon a fiú hogyan érez iránta. De most, hogy érezte, hogy a törődés kölcsönös, megnyugodott.

– Remélem nem volt túl szörnyű végignézni... – mondta gyenge hangon.

– Nem, nem volt szörnyű – ahogy a fiú megállt, Piton úgy érezte, hogy megszakad a szíve. – Úgy éreztem, én halok meg, minden ütéssel és csapással, amit magára mértek – Harrynek elcsuklott a hangja.

Viharos érzések kavarogtak végig benne. Még mindig csukott szemmel felnyúlt, és megsimogatta Harry arcát. – Köszönöm.

– Mit?

– Hogy kibírtad, hogy ott voltál... – olyan furcsa volt kimondani ezeket a szavakat, gondolta Piton. Érezte, hogy egyre inkább kifordul magából. A gyengeség tette? A törődés? Minden olyan homályos, a visszájára fordult minden...

– Nem érdemlek köszönetet, tanár úr. Elbuktam – Harry hangja szomorú volt.

– Dehogy buktál el… – kezdte, de a fiú félbeszakította.

– De igen. Hallottam, amit mondott, és nem bírtam nem válaszolni... és volt egy pillanat, mikor én...

– Mikor te? – kérdezte Piton gyengéden egy idő után.

– Mikor hittem neki – Harry olyan kétségbeesettnek tűnt, hogy Piton, leküzdve a hányingerét, a fájdalmat, felült, és Harry mellé mászva szorosan átölelte a síró gyereket.

Harry a ruhája ráncaiba temette az arcát, és csendesen könnyezett. – Úgy sajnálom, elárultam magamat, és magát is... – motyogta alig hallhatóan, és Piton nem válaszolt. Várt, amíg a fiú lenyugszik, gyengéden simogatva a haját és a hátát.

Mikor érezte, hogy elhalkul a sírás, a fiú álla alá nyúlt, és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen. – Harry – mondta nyugodt, de komoly hangon. – Nem rontottál el semmit. Nem árultál el senkit. Össze voltál zavarodva, de harcoltál ellene, és ellenálltál neki.

– Nem akartam, hogy tovább szenvedjen. Nem akartam elveszíteni. Nem akartam, hogy meghaljon... – motyogta Harry csendesen, lehajtva a fejét.

– Tudom. És tudom, hogy nehéz dolog ez egy gyerek számára, de el kell fogadnod a lehetőséget, hogy esetleg itt maradsz egyedül. Te fontosabb vagy Voldemort számára, mint én és ha úgy látja, hogy megtörhet a halálommal, nem fog habozni. Erősnek kell lenned, és engedned kell meghalni, ha eljött az időm.

– De képtelen vagyok rá... – a vékony test összerázkódott mellette. – Már mindent elvesztettem... Nem akarok itt egyedül maradni... – Harry hirtelen felemelte a pillantását. – Olyan szörnyű, már csak belegondolni is, hogy itt maradjak egyedül Voldemorttal, hosszú időkig... egyedül voltam vele, amikor megölte Cedricet ott a temetőben, és nem volt semmi reményem, és tudtam, hogy meg fogok halni, de... legalább tudtam, hogy nem fog soká tartani... De a gondolat hogy ő és én itt, ezen a helyen, napokig, hetekig...

Piton tökéletesen meg tudta érteni Harry érzéseit és elkeseredését. Számára már az is nehéz volt, hogy a Sötét Nagyúr mellett legyen, mint a szövetségesei egyike, és megpróbálta elképzelni, milyen lenne egyedül maradni ebben a pokolban, Harry nélkül, és összeborzadt. Olyan szorosra vonta az ölelését, amennyire tudta, anélkül, hogy a gyereknek fájdalmat okozna.

– Itt leszek veled, amíg csak tudok, Harry. Segítek neked. De erősnek kell lenned, ha egyedül maradsz is. Erős leszel, tudom. Biztos vagyok benne. Bátor vagy és jó. És ez a jóság győzni fog a sötétségen és a körülötted lévő gonoszságon. Hidd el nekem, Harry. Végig ki fogod bírni.

Egyikük sem mozdult. A fiú segített a férfinak visszafeküdni, és mellé gömbölyödött. Piton sóhajtott, elmosolyodott, és bebugyolálta magukat a köpenybe. Ez a közelség és meleg olyan jó volt, olyan megnyugtató, hogy érezte, amint újra körülveszi a boldogság.

– Tudod, Harry, minden kapcsolatban el kell fogadnod a tényt, hogy nem tarthat örökké. És meg kell tanulnod elengedni a másikat. Nem csak a haláluk esetén, hanem lehetőséget kell adnod nekik, hogy eldöntsék, maradni akarnak, vagy elmennek. Mindig. Ha kétségbeesetten kapaszkodsz valakibe, el fogod veszíteni. Csak akit el tudsz engedni, azt tudod megtartani.

– Ebben az esetben jobb, ha a kezdet kezdetétől egyedül maradunk, nem?

– Nem. Az egyedüllét nem élet.

– De akkor nem kell a másik miatt aggódni.

– Az aggódás nem olyan szörnyű ár egy kis boldogságért.

– Nem lehet valaki boldog egyedül? – kérdezte Harry kétkedve.

– Nem. Nem igazán. Az inkább... unalmas. Nem tudod megosztani a gondolataidat, az érzéseidet, a tapasztalataidat, és egy idő után minden elveszíti a fontosságát – mondta Piton, a semmibe meredve.

– Maga egyedül van, nem, tanár úr? – kérdezte Harry hirtelen.

Piton percekig csendben volt. – Hát, nem igazán. Egyedül élek, de nem vagyok egyedül...

– Vannak barátai? – egy pillanatra Harry úgy gondolta, hogy ezt a kérdést jobb lett volna nem feltenni. De Piton nem tűnt mérgesnek vagy bosszúsnak.

– Ott van Albus, aki jó barátom... és vannak kollégáim, akikkel jó viszonyban vagyok.

Harry, bátorságot merítve a válaszból, megkockáztatott egy újabb kérdést.

– És az iskolában... Voltak barátai, amíg gyerek volt?

Piton elmosolyodott. – Persze. Miért gondolod, hogy nem voltak? – De aztán elsötétült a nézése. – De sokan közülük meghaltak, mikor Voldermort eltűnt.

– Ők is...? – Harry nem fejezte be, de Piton megértette.

– Igen. Néhányan még mindig Azkabanban vannak. Már tizennégy éve...

– Sajnálja őket?

Piton sóhajtott. – Ez túlságosan összetett kérdés, hogy igennel vagy nemmel lehessen rá válaszolni... vagy hogy egyáltalán lehessen rá válaszolni. Igen is meg nem is. Sajnálom őket. Sajnálom az elveszített barátságot. De nem sajnálom őket, mert azt kapták, amit megérdemeltek... még ha én ugyanazt tettem is... nekem is köztük lenne a helyem...

Meglepve érezte, hogy Harry karjai köré fonódnak.

– Nem... – mondta a fiú komoly hangon. – Nem. Nem lenne ott a helye. Maga visszatért, és az életét kockáztatta azzal, hogy Dumbledore-nak kémkedett. Jobb, mint ők.

Piton felkacagott, röviden és keserűen. – Tényleg úgy gondolod, hogy jobb vagyok, mint ők, Potter? – Harry nem engedte el Pitont, csak bólintott. – Akkor tévedsz. Sajnálom. Annak ellenére ahogy most veled viselkedek, csak egy szörnyeteg vagyok. Komolyan. Tapasztalhattad az elmúlt négy év alatt.

– Az teljesen más. Csak bosszantott. Az nem fontos, professzor. Már nem – suttogta Harry, szorosan tartva a férfit.

– Csak a testvérem halála miatt álltam át. Nem meggyőződésből döntöttem így. Csak egyszerűen átálltam.

– Azért állt át, mert szeretett valakit, és ez a szeretet tette magát jobbá, mint ők. Ez teszi magát jobbá, mint ők. Maga képes volt szeretni. Ez a különbség...

– Ők is szeretik a családjukat...

– Mint az apja?

– Ő kivétel volt...

– Biztos benne? – Piton megpróbált válaszolni, de Harry folytatta. – És biztos benne, hogy ők is átálltak volna, ha Voldemort megöl valakit a családjukból? Nem, professzor. Maga átállt. Ők nem. Ez a különbség.

– Harry, ezt te nem érted...

– ...mert túl fiatal vagyok. Túl fiatal mihez? – kérdezte Harry mérgesen. – Ez nem kifogás, tanár úr!

– Úgy látszik, kénytelen vagyok visszakozni – mosolyodott el halványan Piton, érezve a fiú haragját. – Nem merek veled vitatkozni. Mindig te győzöl.

– Maga most gúnyolódik – rázta meg Harry bosszúsan a fejét.

– Nem, nem gúnyolódom. Halálosan komoly vagyok, Mr. Potter – vigyorodott el Piton.

– Nem igaz! – a fiú hangja ingerült volt.

– Hát, ha nem hiszed el...

Elnevették magukat. Aztán Piton újra beszélni kezdett.

– Harry, bocsánatot szeretnék kérni.

– Nem szükséges, tanár úr.

– De igen! – kiáltott fel. – Azért hogy – hogy is mondtad? – bosszantottalak négy évig. Rosszul bántam veled. Megaláztalak, és nevetségessé tettelek. Félreértettelek.

– Nem számít.

– Számít. Én voltam a felnőtt. Értelmesebben is viselkedhettem volna...

Harry sokáig nem válaszolt. – Tanár úr? – sóhajtott végül.

– Hmm?

– Valóban utált engem?

Piton elvörösödött, és lehajtotta a fejét. Egy pillanatra dühös lett. Miért kellett magát megaláznia ez előtt a fiú előtt?

– Hát... igen. – Ezt nehéz volt bevallani. Nem akarta megbántani Harryt, de félt, hogy mégis megbántja, és nem csak Harryt. A büszkeségét is bántotta. De úgy döntött, hogy folytatja. – Vagyis jobban mondva utáltam azt a valakit, akinek hittelek. – Egy pillanatra megszorította a fiút, és végigsimított a haján. – Sajnálom.

Harry nem válaszolt. Nem akart az elmúlt évekre gondolni, nem akart a jelenlegi helyzetükre gondolni. Meg akart kérdezni valamit... de nem merte. Félt, hogy tudja a választ, és nem akarta hallani. De Piton, mint máskor is, úgy tűnt, olvas a gondolataiban, mert folytatta.

– De ne aggódj. Az az utálat már a múlté. Én.. igazából boldog vagyok itt. Nem a kínzások miatt.. vagy a félelem miatt. Örülök, hogy megismerhettelek. Hogy veled lehetek. Sajnálom, hogy ennek kellett történnie ahhoz, hogy megváltozzon a rólad kialakult véleményem... és lehet, hogy már túl késő, de... azt hiszem, megszerettelek, Harry.

Harry nem merte felemelni a pillantását. Teljesen össze volt zavarodva, és hihetetlenül boldognak érezte magát.

– Én... – elcsuklott a hangja, ahogy megpróbált válaszolni. – Én is örülök, hogy itt lehetek magával, tanár úr... És sajnálom, hogy ez az én hibám volt... de... talán már nem bánom annyira... azt hiszem, megtaláltam azt a helyet, ahova mindig visszatérhetek.

Piton elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az első – vagy a második? – beszélgetésük.

– A családot? – kérdezte melegen.

Harry elvörösödött. – Valami olyasmi...

Egy kis idő múlva még hozzátette. – Nem gondoja, tanár úr, hogy ez csak egy egyszerű pszichológiai dolog, semmi több?

A professzor megrántotta a vállát. – Már nem érdekel.

***

– Alastor! Örülök, hogy látlak, öreg barátom!

– Albus – bólintott az auror udvariasan. – Hallottam a híreket az ifjú Harry Potterről.

Dumbledore mélyet sóhajtott. – Voldemort volt az. Ebben biztos vagyok.

– Az az idióta Caramel! – mormogta Mordon a bajsza alatt. – Még mindig nem hisz neked. Beszéltem vele néhány napja, és biztosítottam őt a Voldemort „újjáélesztéséről” szóló híreid helyességéről, de… – elkeseredetten legyintett egyet. – Nem mondta, de biztos vagyok benne, hogy teljesen hülyének nézett, mint mindig. És lám! Igazam volt, hogy minden lehetséges módon megpróbáltam védeni magam…

Dumbledore a székek felé invitálta a barátját. – Teát, Alastor? – mosolygott. – Az én kezemből?

– Albus, tudod, hogy én csak olyat iszom…

– Tudom, tudom…

– Hidd el nekem, igazam VAN a lankadatlan éberséggel kapcsolatban… Különösen az ilyen időkben…

Dumbledore felkuncogott. – Lankadatlan éberség…

– Albus! Kinevetsz engem!?

– Sajnálom, Alastor – szedte össze magát Dumbledore, bár a szeme továbbra is furcsán csillogott.

– Szóval? Mit tervezel? – mondta Mordon, megrázva a fejét, ahogy meglátta az igazgató által kínált citromport. – Van valami ötleted azzal kapcsolatban, hol lehet az ifjú Harry?

Dumbledore sóhajtott, és eltűnt a csillogás a szemeiből. – Alastor, azt hiszem, tudom, hol van Harry. Csak az a baj, hogy nem tudom, hol van az a hely.

Mordon nem válaszolt, csak kérdően felemelte a szemöldökét.

– Véleményem szerint a Rémálom Kúriában van – vagyis inkább vannak.

– Vannak? A Rémálom Kúriában? Miről beszélsz?

– Nem láttam Perselust már hat vagy hét napja. Ugyanakkor tűnt el, mikor Harry. Ez nem lehet véletlen.

– Nem. Biztosan nem véletlen – komorodott el Mordon arca.

– Aggódom. Perselus általában meg tudja védeni magát. Ha nem tért vissza, jó oka van rá. Attól félek, őt is elfogták.

Dumbledore felemelte a pillantását. Mordon szemei – a mágikus és a másik is – rá szegeződtek, de nem látott bennük részvétet. Csak undort.

– Azt hiszem, Albus, álmodozol – mondta kimérten. – Valószínűleg más okai voltak, hogy Voldemorttal maradjon…

– Mire gondolsz…? – komorodott most el Dumbledore is. – Perselus nem…

– Albus! Túlságosan is naiv vagy! Biztos vagyok benne, hogy az a halálfaló, akiről azt hiszed, hogy a barátod, mikor látta, hogy a fiatal Harryt elfogták, nem látta már indokoltnak, hogy visszatérjen. Elérték, amit akartak. Voldemort első számú ellensége a kezükben van. Miért is térne vissza Piton?

– Nem tudod, miről beszélsz – kezdte lassan Dumbledore. – Perselus döntése, hogy mellénk álljon, komoly volt és őszinte. Sokszor segített ki minket az előző háborúban is. Értékes információkat szolgáltatott egyes helyekről, személyekről és tervekről. A Rémálom Kúriáról, Voldemort börtönéről is beszélt.

– Megmutatta, pontosan hol van ez a hely?

– Mondtam, hogy nem tudom…

– Látod, Albus. NEM tudta. Nem furcsa ez?

– Közösen kerestük…

– De nem találtátok meg, ugye?

– Nem Perselus hibája. Ő megpróbálta.

– Albus! Biztos, hogy elárult téged! – kiáltott fel az auror türelmetlenül.

– Nem ismered őt, Alastor – szisszent fel Dumbledore mérgesen. – Mondtam neked, már a tárgyaláson is, hogy ő a mi oldalunkon állt, és most is ott áll.

– Lehet, hogy ott ÁLLT. És most újra köpönyeget fordított. Egy áruló soha nem lesz igazán megbízható.

– Nincs jogod, hogy így beszélj róla, mindazok után, amit vele tettél – mondta Dumbledore halkan, de határozottan.

– Mit tettem vele? – vonta meg a vállát Mordon. – Csak kikérdeztem. Szükséges volt. Elfogtuk, és kivizsgáltuk az ügyet, mint a többit is!

– Alastor, a ti kihallgatási módszereitek semmivel sem emberségesebbek, mint ahogy a halálfalók bánnak az áldozataikkal!

– Albus! Hogy mered…!

– Alastor! TUDOM, miről beszélek!

– Csak nem az az átkozott halálfaló tömte tele a fejedet a hazugságaival?

– Igen, Alastor, és én NEKI hiszek!

– Inkább hiszel egy köpönyegforgatónak, mint egy régi barátodnak!?

A vita hevében mindketten felálltak, és az asztal felett meredtek egymásra. De most Dumbledore felsóhajtott, és visszaült a székébe.

– Mikor végül kijutott az Azkabanból, ahova küldted, idejött az irodámba, és mindent elmondott. Nem tudtam hinni neki. Nem akartam hinni neki. Amiket rólad és Frankről mondott… Kiabáltam vele, szemébe vágtam, hogy hazudik. – Dumbledore szemei a távolba meredtek, ahogy felidézte az eseményeket. A hangja halkká és finommá vált. – Ismerem Perselust. Hirtelen haragú, szarkasztikus, hideg és távolságtartó. Akkor nem válaszolt semmit. Csak megvonta a vállát és elment. Biztos voltam benne, hogy csak eltúlozza a helyzetet. De… tavaly történt valami, és ő újra megjelent az irodámban, leült, ugyanarra a székre, ahol most te is ülsz, átadott egy kicsiny üveget, és megkért, hogy kérdezzem ki. Egy éjszakai találka után, Kuporral, aki megvádolta…

Alastor elsápadt. – Az az átkozott Kupor…

– Nem Kupor hibája volt. Azt hiszem, ugyanez történt volna akkor is, ha te vagy Kupor helyében.

– És a főzet, az…

– Igen. Veritaserum. Soren McRee készítette, nem Perselus. Elküldtem Sorennek a főzet maradékát, mindjárt azután, ahogy Perselust kikérdeztem, hogy leellenőriztessem. Nem akartam elhinni… Három nap múlva megkaptam a választ Sorentől… A főzet tökéletes volt… Perselus az igazságot mondta… elmondott… dolgokat, amik akkor, tizennégy éve történtek… – Dumbledore-nak elcsuklott a hangja.

– Kérdezted arról is, hogy kit szolgál most? – kérdezte Mordon szárazon.

– Igen. Akarta, hogy megkérdezzem. Azt akarta, hogy higgyek neki. Újra és újra megkért rá, mert nem akartam… nem akartam feltárni a titkait, a félelmeit, a fájdalmát.

– A bűneit – tette hozzá Mordon, de Dumbledore nem is hallotta.

Dumbledore-nak eszébe jutott Piton elszántsága. Albus, azt akarom, hogy tudd a teljes igazságot. 14 éve mellettem tanúskodtál, és most azt akarom, hogy mindent megtudj. Mindent. Rólam, a halálfalókról, és igen, Mordonról és Frankről is…

De ő nem akarta. Megpróbálta lerázni a fiatalabb férfit. És akkor Perselus… könyörögni kezdett neki. Perselus – könyörögni… Teljesen megdöbbent. A professzor térdre esett előtte… Perselus megmutatta neki a Sötét Jegyet. Biztos volt benne, hogy Voldemort nemsokára visszatér. Azt akarta, hogy Albus teljesen megbízzon benne. Albus… Muszáj… Tudnod kell…

Nagyon hosszú éjszaka volt. Miután Perselus elment, csak ült a székében, bámult a lángokra, és várta a választ…Miután megkapta, lement a pincébe, és bocsánatot kért.

Perselus arca a szokásosnál is sápadtabb volt, mikor bevallotta kollégájának, hogy ellenőriztette a főzetet McRee-vel. Látta a csalódottságát.