5. fejezet - Méltóság a végsőkig

Piton úgy érezte, soha nem kínozták még meg ennyire, pedig csak állt Voldemort mellett, órákig nézve Harry majdnem teljesen csöndes kínjait. Úgy tűnt, hogy a fizikai bántalmazást volt a legnehezebb végignézni, még ha tudta is, hogy az átkok sokkal fájdalmasabbak és kegyetlenebbek voltak. De már annak a látványa, hogy valaki hozzáérjen Harryhez, hogy kézzel bántalmazza, elviselhetetlen fájdalmat okozott neki. Eddig még soha nem érzett ilyet: a szíve vadul kalapált, a tenyere izzadt, émelygett, és fájt. Fájt. Furcsa, hozzá se ért senki, és mégis fájt, fizikai fájdalom kínozta.

Kényszerítették, hogy végignézze Avery „munkáját” a borotvával, az egyre szélesedő vértócsát a fiú enyhén remegő és teljesen meztelen teste alatt. Néha Harry kinyitotta a szemét, segítségkérően kereste a tekintetét, és mindig megnyugodott, ha sikerült elkapnia a pillantását.

De valahogy mégis, minden vágás fájt Pitonnak, sokkal inkább, mint az átkok, mint az ütések, mint a Cruciatus, amikor őt kínozták, és úgy érezte, kettészakad a szíve.

– Aaaah! – nyögött fel Harry, mikor Avery óvatosan kinyitotta a következő vágást az ujjaival. Piton összegörnyedt.

– Lám, lám, Perselus. Nem tetszik ez a kis előadás? Miért? Emlékszem még azokra az időkre, mikor élvezetedet lelted bennük! Csakis a te kedvedért rendeztem!

Piton vágyakozva nézte a fiú arcát, nem akart Voldemorttal beszélni erről, nem akart emlékezni a múltbeli bűneire, a jelenlegi helyzet éppen elég fájdalmas volt, és legfőképpen, senkivel se akart beszélni.

– Miért van az az érzésem, hogy már láttam egy hasonló jelenetet? Téged, amint gyáván meredsz egy fiúra... egy fiúra, aki bátrabb, mint te valaha leszel... neked nincs ilyen déja vu érzésed, Perselus?

Voldemort szavai utat találtak a lelkébe, felerősítették a saját észrevételeit és puhatolózó gondolatait, és Pitonnak erőlködnie kellett, hogy ne látszódjon meg rajta a kétségbeesése. Az átkozott rohadéknak igaza volt. Gyáva. És Harry valóban úgy viselkedik, mint Quietus. De ezt már régebben észrevette, már a kezdet kezdetekor...

A kínzások alatt és a beszélgetéseikkor a cellában, Harry annyira hasonlóan viselkedett, mint Quietus, az egyetlen ember, akit Piton megbecsült és teljes szívével szeretett, Quietus, a kicsi, csalafinta Quietus, a meleg szívű, gondoskodó Quietus, aki odaállt a Sötét Nagyúr elé, vérezve és tántorogva, de félelem nélkül, és ki merte mondani, hogy „Soha nem leszek a tiéd”, és igaza volt.

Quietus, aki éppen itt halt meg, a Rémálom Kúriában, a Nagyteremben, a hatodik menet után és ő, Perselus nem tudott segíteni rajta... Aznap Piton eldöntötte, hogy meghal.

Mordon, az átkozott, istenverte Auror iránti gyűlölete is ennek a következménye volt: Azkaban magányos sötétségében, ahol hat hónapot kellett eltöltenie, végtelenszer átélte az élete legszörnyűbb pillanatait: Quietus halálát, hallotta a nyögéseit, látta a rángatózását és remegését a rámért kibírhatatlan fájdalom alatt, és végül a testvére élettelen testét a terem közepén... Mindez végtelen filmként ismétlődött az elméjében, végignézhette az egészet az első pillanattól egészen a temetésig Roxmort temetőjében, és tudta, hogy minden beleégett a szemeibe, a lelkébe, képek, amiket soha nem felejthet el, amiket képtelen nem végignézni újra.

Voldemort csak egyszer látta azt a műsort. De neki ez túlságosan is ismerős volt. Egy fiú, a terem közepén, méltóságteljesen, a fejét magasra tartva, a szemei nyitva. Fekete szemek – és zöld szemek. Quietus szemei és Harry szemei.

Piton nem vette észre az arcán lecsurgó könnyeket, ahogy ott állt, a szemeit rémülten kimeresztve. Szinte révületben látta, ahogy Harry arca hirtelen Quietuséra változik, majd vissza, látta a fájdalmas pillantást, fájdalmas, de tele élettel, beletörődéssel és megbocsátással. Fájdalom megtörés nélkül, erő agresszió nélkül és halál félelem nélkül...

– Igazán örülök, hogy végre élvezi a műsort, kedves professzor – hallotta a Legnagyobb Rohadék fülébe suttogott szavait, és ekkor vette észre a saját könnyeit. De nem törölte le őket. Már úgyis késő volt: Voldemort már észrevette gyengeségét: a fiú iránti érzéseit. Valószínűleg elárulta Harryt a viselkedésével, de már nem segíthet rajta. Megpróbált valahogyan erőt adni a fiúnak, az összekapcsolódó tekintetükön keresztül, lélekben támogatni, kétségbeesetten kívánta, hogy Harry helyében lehessen, ő viselhesse el a fájdalmait, feláldozhassa az életét a fiúért... Megmentse...

De képtelen volt. A fülében tisztán csengtek Lily szavai: „Esküdj! Esküdj meg Quietus nevére, te szörnyeteg!” – És ő megesküdött, és most mégse tudott segíteni... – „Mondd: Az életemmel fogom őt védeni” – És ő esküdött, Quietusra, mert Lily Evans tudta, hogy ez az egyetlen eskü, amit soha nem tör meg...

Most olyan távolinak tűnt az az eskü... és nem számított többé. Nem volt fontos többé. Most Harry miatt szenvedett, csak Harryért, senki másért. Nem számított az esküje, a halott testvére. Csak ez a fiatal, tehetetlen fiú, a saját vérében állva, haldokolva itt előtte.

Kétségbeesetten szerette volna megmenteni Harryt, csak saját magáért, nem Lilyért és nem Quietusért. Ők halottak voltak. A fiú még élt. Még.

Mikor Harry végül összeesett, Piton azonnal elhagyta a helyét, és mellé térdelt, lélekben felsikoltva, ahogy a testre nézett. Fel akarta emelni a földről, de nem talált egyetlen épen maradt foltot sem a testén, amit megfoghatott volna, megérinthetett volna anélkül, hogy további fájdalmat okozna...

De Voldemort megparancsolta, hogy menjenek a cellájukba, úgyhogy óvatosan a karjába emelte Harryt, a fejét a vállára hajtva, amennyire tudta, belecsavarta a saját ruháiba, és lecipelte a cellába.

Leült az ő falszögletükbe, még mindig a karjában tartva a gyereket, és a könnyei összekeveredtek a fiú vérével. Betakarta magukat a köpenyével és kétségbeesetten próbált imádkozni bármely istenhez, hogy segítsen. Szórakozottan simogatta a fiú haját, és legalább százszor elismételte: – Minden rendben lesz, Harry, minden rendben lesz...

De már ő maga sem tudott hinni a saját szavaiban. Még ha túl is élnék a kínzásokat, a fiúnak együtt kellene élnie mindezzel, az emlékekkel, a fájdalommal, mert a fájdalom mindig megmaradna: Voldemort művei soha nem gyógyultak be.Ha túlélik, meg kell találnia a módját, hogy segítsen Harrynek túltennie magát rajta, ha ez egyáltalán lehetséges. De ez lehetetlen.

Csak néhányszor volt kitéve a Cruciatusnak, de mindig nehezebb volt elviselni az utána következő rémálmokban, mint ébren. Nehezebb – nem fizikailag, hanem lelkileg: a teljes védtelenség, megalázás, rettegés sokkal hagsúlyosabb volt az álomban. Ezekben a rémálmokban mindig tudta, mi történik legközelebb, ez elkerülhetetlen volt: a rémálmok hűen követték a beégett emlékeket... És az elmúlt 14 év alatt is képtelen volt megtanulni, hogyan szabaduljon meg tőlük, hogyan ébredjen fel. Kénytelen volt mindig végignézni őket.

Rémálmok.... és ez az élő rémálom volt, a Rémálom Kúria. A rohadt féreg! És nincs menekvés. Nincs ébredés.

Egy kis idő után nyugodtabb lett, a könnyei felszáradtak az arcáról. Harry vérzése is elállt, de érezte, hogy reszket a vérveszteségtől. Piton lehajtotta a fejét, és olyan szorosan becsavargatta magukat a köpenybe, ahogy csak tudta, hogy bent tartsa a meleget.

Kimerült volt, és halálosan fáradt, de nem tudott aludni. Ahányszor lehunyta a szemeit, Harryt látta csendben szenvedni vagy reménytelenül keresni a pillantását és ezek a képek időről időre összekeveredtek Quietuséval... Szorosabbra fonta a karjait a fiú körül, mintha így meg tudná védeni az elkövetkező napok valószínűleg hasonló szörnyűségei ellen... A rémálmai már alvás nélkül is elkezdődtek. A rohadt életbe!

Hirtelen mozgást érzett az ölében. – Harry? – suttogta csendesen.

– Fáj – remegett meg a gyerek. – Mindenhol éget... az egész testem... bőröm...

– Csitt – óvatosan ringatta a tehetetlen fiút. – Próbálj aludni.

– Tanár úr – kezdte az gyengén. – Azt hiszem, meg fogok halni... sajnálom...

– Minden rendben lesz, Harry. Csak pihenj egy kicsit. – Piton megrémült a fiú szavaitól. Megismételte a mondatot, így próbálva meggyőzni Harryt és magát is. – Nem, Harry. Nem fogsz meghalni. Minden rendben lesz, hidd el nekem.

– Sajnálom... – hallotta a halk motyogást. – Egyedül kell hagynom, és úgy sajnálom...

– Nem, Harry – kezdte, de nem tudta folytatni. Nehéznek érezte magát, nem maradt levegő a tüdejében, hogy tovább beszéljen, de szorosabbra vonta az ölelését, mintha így megvédhetné Harryt... Nem. Harry nem halhat meg. Élnie KELL, túl kell élnie.

Mikor a fiú teste végül elernyedt a karjaiban, halálra rémült és hosszú percekig képtelen volt gondolkodni. – Nem! – sikoltott fel hangtalanul.

Beletelt egy kis időbe, míg rájött, hogy a fiú csak eszméletlen, nem halott. Ezek a zavaros érzések kínozták, hányingere volt és szédült. De nem mert megmozdulni, nem merte letenni a fiút az öléből, kiengedni a kezei közül. Újonnan jött érzései melegséggel töltötték el, elképzelhetetlenül erős vággyal, hogy megvédelmezze, hogy vigyázzon Harryre.

A fogságuk kezdetén megfogadta magának, hogy többé nem fogja bántani a fiút. Most úgy érezte, hogy mindez nem elég. Ott, a sarokban ülve, a fiúval az ölében újabb esküt tett, ezúttal erősebbet: törődni fog a fiúval, Harry vagy az ő haláláig. Segíteni fogja minden lehetséges módon, ahogy tudja. Megpróbál mellette lenni. Életük végéig. Ámen.

Egy ördögi hang kezdett vihogni a fejében. – Olyan érzelgős lettél, Perselus. Csak nem megöregedtél? Vagy csak úgy gondolod ,hogy úgyis egyszerű lesz betartani ezt az esküt? A fiú mindenképpen meghal pár órán belül.” Hacolnia kellett ezek ellen a régi beidegződések ellen, amik kényszerítették, hogy visszatérjen a korábbi gúnyos és közömbös viselkedéséhez. – NEM! – hallgattatta el ezeket a belső hangokat. Mi értelme a közömbösségnek a halál torkában? A fiú többet érdemel, mint közömbösséget, kegyetlenséget és gyűlöletet. Eleget szenvedett tőlük az elmúlt évek alatt. MOST vigaszt kell nyújtania Harrynek, törődést... szeretetet?

Ó, ez az utóbbi abszolút nevetségesnek tűnt. Ő és a szeretet! Nem tudta, hogyan kell szeretni valakit. Hiszen Quietust sem tudta szeretni. Ha tudta volna... Quietus talán még mindig életben volna.

Ha tudta volna, hogyan kell szeretni, nem is lenne itt. Nem vált volna halálfalóvá. A Hollóhátat választotta volna, ahogy a Teszlek Süveg javasolta. A kezdetektől a Minisztériumnak vagy Albusnak dolgozott volna... Talán lenne családja is... gyerekei...

Megdöbbentette a gondolat. Tényleg ennyit veszített volna? Valóban azt akarta, hogy azzá az emberré váljon, aki most volt? Egy magányos, gyűlölködő és mindenki által gyűlölt rohadékká, egy szörnyeteg követőjévé, profi hóhérrá, ártatlanok gyilkosává?

Igaz, hogy soha nem akart átlagos életet élni, nem akart úgy élni, mint a többiek, de... Nem túlzás ez egy kicsit? Végülis az élet, amit eddig élt, szintúgy átlagos volt, egy bizonyos kifacsarodott, perverz értelemben... Nem. Soha nem tudja levezekelni mindazt, amit elkövetett. Még ebben a pokolban sem. Soha nem nyerhet bocsánatot.

És ezek a gondolatok kibírhatatlan kínt okoztak neki. Ezt akarta Voldemort elérni azzal, hogy összezárta őket? Tudta az a rohadék, hogy mi fog történni? Hogy a saját érzései fogják megtörni megtörni, a saját öngyűlölete, bűntudata?

Felemelte a fejét, mikor meghallotta, hogy az ajtó éktelen nyikorgással kicsapódik. Avery lépett be.

– Mit akarsz? – mordult fel Piton utálattal. – Majdhogynem halott. Ha tovább akarjátok folytatni a játszadozásotokat, figyelmeztetlek, hogy nem fog érezni semmit.

Avery ördögi vigyorral vállat vont. Néha Pitonnak az volt az érzése, hogy a férfi nem normális. De érdekes módon ez a furcsa őrület mindig csak akkor kapta el, mikor éppen szükség volt rá.

– Azért vagyok itt, hogy meghosszabbítsam a szenvedéseit, Perselus – mutatott fel két kis üvegcsét a profeszornak. – Gondolom ismered ezeket? – kérdezte színlelt kíváncsisággal.

Piton természetesen ismerte őket. A Vérzést Elállító és az Erősítő Főzet. Ő maga készítette őket, mint mindegyik másikat is, amit Voldemort használt. De most nem tudta, valójában mi lenne jobb Harrynek: ha megkapná a gyógyító főzeteket, vagy ha meghalna.

De kétségbeesetten akarta, hogy Harry éljen. Törődni akart vele, megnyugtatni, azt akarta, hogy legyen. És azt akarta, hogy a fiú megbocsásson neki, hogy legalább ő megbocsásson neki, mert ő még mindig életben volt, nem úgy, mint a többiek, akiknek többel tartozott, mint egy egyszerű bocsánatkéréssel...

– Add ide őket – mondta végül a várakozó halálfalónak.

– Nem. Én adom be neki. Nem bízok benned, Perselus.

Még két halálfaló jelent meg az ajtóban. – Fektesd a fiút a földre.

Nem akart engedelmeskedni, de ahogy kinyitotta a száját, hogy ellentmondjon, Avery mérgesen felcsattant.

– Ha nem engedelmeskedsz, mindketten kaphattok a Cruciatusból.

Piton összeborzongott, és óvatosan a földre tette a fiút.

– Húzódj félre!

Csak egyet léphetett oldalra, mikor meghallotta az elsuttogott ’Crucio”-t, és a következő pillanatban már a földön rángatózott. A Cruciatust rajta tartották, egészen addig, amíg Avery lenyelette a fiúval a két üvegcse tartalmát. Miután elmentek, Piton még hosszú percekig képtelen volt megmozdulni. Fájt a feje, égtek a szemei és görcsben voltak az izmai. Végül kényszerítette magát, hogy Harry mellé másszon.

A levegőben érezte a főzetek szagát, és meggyőződhetett róla, hogy azok, aminek gondolta őket: az egyik az erősítő főzet, a másik pedig egy speciális, súlyos vérveszteség esetére kifejlesztett főzet. Hirtelen nagyon megörült, hogy olyan rendszerető volt. Soha nem találták volna meg ezeket, ha nem tart akkora rendszert a dolgai között, mindent megjelölve, felcímkézve.

A fiú mellett megtalálta a ruhái maradványait is, Avery hozta vissza őket, de ezek már csak nevetséges, véres rongyok voltak, semmi több. Igen, ahogy felemelt egy kis valamit, ami valaha ruhadarab volt, eszébe jutottak Avery kegyetlen, lassú mozdulatai, ahogy levetkőztette Harryt a borotvával, jó néhányszor szándékosan belevágva a fiúba „bevezetésül”. Összeszorult a gyomra a gondolatra. Felsóhajtott, és leült, újra az ölébe vonva a fiút.

Egy kis idő múlva álomba merült.

***

Harry felriadt. Furcsa mozdulatot érzett a mellkasánál, mintha valaki szorosabbra vonta volna körülötte a karjait, és egy kéz markolta meg a karját. – Várj... Quietus... várj! – hallotta.

Ahogy kinyitotta a szemét, Piton arcát látta nem messze a sajátjától, ahogy a homlokát ráncolta egy rémálomba merülve. A következő pillanatban rájött, hogy azért látja ilyen jól a professzor arcát, mert az ölében fekszik, elfészkelődve a mellkasán, és az ő karjai ölelik át. Ölelik? Nem, sokkal inkább szorítják, mintha a férfi védeni akarná valamitől, vagy megakadályozni, hogy elmenjen.

Ez egy igazán furcsa helyzet volt. Egy igazán kínos helyzet.

De ugyanakkor megnyugtató is volt, és olyan... más, mint az előző nap kegyetlensége, pont az ellenkezőre. Valami olyan jó, amit eddig soha nem érzett, olyan, mintha csak egy gyerek lenne, a szülei karjában.

A bőre még mindig égett, és ahogy megmozdult, mindjárt eszébe jutott az előző napi összes vágás, mindegyik élesen lüktetett. A hirtelen fájdalom olyan váratlanul érte, hogy összerándult. De ez a rándulás is fájdalmas volt. Harry egy pillanatig levegőért kapkodott, és megmarkolta a professzor köntösét, összeszorítva a szemeit.

– Ébren vagy? – hallotta a suttogott kérdést. Harry csak bólintott, küszködve a fájdalommal. – Jobban érzed magad? – kérdezte Piton aggódva.

Miután újra lélegzethez jutott, válaszolt. – Egy kicsit, tanár úr. De... – nem tudta, mint mondjon. – Nagyon fáj. A vágások... – Érezte, hogy Piton összerázkódik.

– Igen, tudom. Végig kellett néznem az egészet. Próbálj nyugodtan maradni. Megitattak gyógyitalokkal. Nemsokára jobban leszel.

Harry elgondolkodva behunyta a szemeit. Egy kis idő múlva megszólat. – Én... – kezdte, de nem fejezte be.

– Igen?

– Azt hittem, meg fogok halni, tanár úr. Meg akartam halni. Megpróbáltam harcolni ellene, de... gyenge voltam.

– Nem – válaszolt szilárdan Piton. – Nem voltál gyenge. Erős voltál, hihetetlenül erős. Erősebb, mint bárki, akit eddig láttam.

– De... nem tudtam úgy gondolni a fájdalomra, mint erőre, mint emlékeztetőre. Én csak... azt akartam, hogy vége legyen. Ha nem lett volna ott, biztosan megtörtem volna.

– Harry, kibírtad. Méltósággal viselted el a fájdalmat. Bátor voltál és erős.

– De meg akartam halni.

– Az nem a gyengeség jele. Ez természetes reakció a kínzásra.

– Ön mondta, hogy nem adhatom fel. Hogy nem adhatom el a lelkem.

– Potter – sóhajtott fel bosszankodva Piton. – Az, hogy szeretnéd, hogy vége legyen a fájdalomnak, nem ugyanaz, mint ha eladnád a lelked. Akkor árulod el magad, ha megteszel bármit, amit nem szeretnél, hogy vége legyen a kínzásnak. De... nehéz elmagyarázni a különbséget.

– Látom – mosolyodott el halványan Harry. Aztán hozzátette „De azt hiszem, ennek ellenére értem, mit akart mondani.

Harry rájött, hogy még mindig csukva vannak a szemei. Óvatosan kinyitotta őket, és szemügyre vette a férfi arcát a rezgő fáklyafényben. A száját teljesen száraznak érezte, ahogy nyelni próbált. – Szomjas vagyok, tanár úr – suttogta.

– Hozok vizet – ajánlotta fel Piton, de Harry megrázta a fejét.

– Nem, azt hiszem jobb lenne egy kicsit kinyújtóznom. És vécéznem is kell.

– Te tudod... – Harry látta Piton zavart arckifejezését. – De meztelen vagy, Harry, és azt hiszem, a ruháid... hát... nem igazán hordhatóak többé.

Harry behunyta a szemeit, és Piton vállához támasztotta a fejét. A meztelensége említése nem hozta zavarba, de eszébe juttatta Averyt, kezében a borotvával, és a tehetetlenséget, és pánikot, amit a férfira nézve érzett, mert nem tudta, mire számítson. És az első vágásokat, a borotva első csípéseit, az első suhintásokat. Az emlék utóhatásától megrázkódott.

Piton karjai újra szorosabbra fonódtak körülötte, és a férfi ringatni kezte, lassan, előre és hátra, előre és hátra, mint ahogy a szülők vigasztalják a kisgyerekeket, amíg csak újra meg nem nyugodott. De Piton nem engedte őt mindjárt el, még tartotta néhány percig, és Harry úgy érezte, mintha álmodna, és nem akart felébredni.

De a szomjúság nem hagyta békén. Képtelen volt lenyelni a keserű nyálát, annyira száraz volt a torka. – Most már… elengedhet. Muszáj innom – mormogta Harry csendesen, és a professzor bólintott, és óvatosan elengedte. Bár szédült, és gyenge volt, Harry felállt, és a korábbi ruhái maradványaihoz tántorgott.

– Attól tartok tanár úr, hogy a „nem megfelelő” nem megfelelő kifejezés ezekre – mondta és elvigyorodott, ahogy felemelt valamit, ami új korában póló lehetett. Talán néhány évtizede. Piszkos volt, véres, és csíkokra szabdalta a borotva. És a nadrágja... hordhatatlan volt. Harry felsóhajtott, és mégis öltözködni kezdett. Nem mert a testére nézni, nagyon jól tudta, hogy a bőrén a vágások hűen követik a rongyokon levő lyukakat, de ahogy felvette őket, „ruhái” dörzsölni kezdték az égő vágásait. Végül mégis végignézett magán, és el kellett ismernie, hogy a látvány sokkal rosszabb volt, mint amire számított. – Harry...

Piton felé fordult. Most olyan kedvesen viselkedett vele a férfi. Ahogy tartotta, ahogy ringatta... Harry melegséget érzett a pincék szörnyetege iránt. És még most is, a professzor aggódott érte, mert a saját ruhái közül egyet Harrynek nyújtott.

– Mi ez...? – kérdezte összezavarodva.

– A pulóverem... – vigyorodott el a professzor. A vigyor határozottan furcsának tűnt az arcán. – Vagyis hogy az volt... néhány napja.

Harry összevonta a szemöldökét. – De... magának is szüksége van rá, tanár úr.

– Vedd el, Harry. Neked nagyobb szükséged van rá.

Hosszú ideig bámultak egymásra. – Nem lehet – mondta végül Harry. – Ez a magáé. De azért köszönöm.

– Őrült vagy, Potter. Vedd el, vagy kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni, hogy felöltöztesselek – mondta dühöt színlelve. Harry ingerülten forgatta a szemeit, de elfogadta, és gyorsan belebújt.

A pulóver meleg volt, és még puha, de túlságosan nagy, mint a Dudleytől kapott rongyok. A fájdalmai ellenére Harry elnevette magát, ahogy újra végignézett magán.

– Röhejesen nézek ki – mondta. Igen, úgy nézett ki. A ruha túlságosan hosszú volt, majdem a térdéig ért, az ujjai majdem kétszer hosszabbak voltak, mint az ő karja, úgyhogy fel kellet tekernie őket. A pulcsi alatt a nadrágja maradványai a lábai körül lengedeztek... Mindent egybevetve rosszabbul nézett ki, mint Ron a legutóbbi Karácsonyi Bálon az ünnepi talárjában. Felvihogott. – És nincsenek cipőim.

– Nekem sincsenek – bólintott Piton. – Nem is emlékszem, hogy lettek volna, mióta ide kerültünk.

Harry bólintott, és végül hozzáfogott, hogy igyon. A korsó csak félig volt tele, úgyhogy csak néhány kortyot ivott, de Piton rámordult. – Igyál többet!

– Spórolnom kell a vízzel – tiltakozott Harry.

– Most nem. Szükséged van a folyadékra, hogy gyógyulni tudj.

Harry nem vitatkozott, ivott még egy keveset. Néhány perc múlva visszatért a sarokba, ahol Piton ült. Nem tudta, mit tegyen, úgyhogy leereszkedett a professzor mellé.

– Gyere közelebb, Harry. Megfázol – mondta Piton váratlanul kedves hangon, de Harry nem mert megmozdulni. Hallotta, hogy a professzor felsóhajt, majd a férfi közelebb csúszott hozzá és maguk köré tekerte a köpenyt, ahogy előző nap is tette. – Nincsenek rendes ruháink. Ha nem akarunk megfázni, és ezzel tovább növelni a problémáinkat, akkor muszáj melegen tartanunk magunkat valahogy. Világos?

Harry csak bólintott, de sokkal jobban érezte magát, mikor egy kar a válla köré fonódott. Megint olyan volt... mintha kisgyerek lenne, és a professzor az apja. Behunyta a szemeit, és beledőlt a felajánlott ölelésbe.

Piton egy kicsit meglepődött, mikor a fiú hozzábújt. – Jól vagy? – kérdezte óvatosan.

– Nem hiszem, hogy valaha is jól leszek – mondta Harry, aztán ásított egyet. Egy perccel később hozzátette: – Úgy értem, hogy még ha túlélem is valahogy ezt az egészet, azt hiszem soha nem fogom tudni... túltenni magam rajta. Ez túlságosan sok... de most, most jól vagyok. Maga olyan... rendes most. És ez furcsa és olyan... olyan, mintha összetartoznánk... – motyogta zavartan.

Piton idegesen merevedett meg, de nem tudott válaszolni.

– Kicsoda Quietus? – kérdezte végül Harry csendesen.

– Honnan tudod....? – Piton hangja egy pillanat alatt élessé vált, de mindjárt megbánta. Harry reakciója gyors volt.

– Sajnálom tanár úr – hajtotta le a fejét, és elhúzódott.

– Nem kell bocsánatot kérned, Harry – vonta szorosabbra az ölelését Piton, hogy megnyugtassa és visszatartsa a fiút. – Csak egy kicsit... meglepődtem, hogy tudsz róla.

– A rémálmai... – sóhajtotta Harry. – És tegnap, mikor felébredt, így nevezett engem. Összekevert vele?

Hirtelen Pitonnak eszébe jutott a simogatás... a fiú kedvessége, aki megérintette, az iskola legaljasabb tanárát, azt a férfit, aki évekig úgy kezelte Harryt, mint egy szart, a gyilkost... Ez a kedvesség változtatta meg a fiú iránt érzett érzéseit, elviselésből törődéssé? Úgy tűnt, hogy minden jó dolog az életében valahogy Quietushoz kapcsolódott...

– Quietus az öcsém volt – válaszolta halkan. – És te néha rá emlékeztetsz – tette hozzá néhány pillanat múlva.

– Meghalt? – kérdezte Harry olyan halkan, ahogy csak tudta. Piton csak bólintott. – Hogyan...?

– Voldemort megölte – Harry látta, hogy a professzor összeszorítja a fogait. Piton becsukta a szemeit, és néhány mély lélegzetet vett, hogy lenyugtassa magát. – Itt ölte meg, a Rémálom Kúriában, a Nagyteremben, hat menetes kínzás után, mert nem volt hajlandó csatlakozni hozzá, és az apám megpróbálta kényszeríteni rá. Végül megtagadta Voldemortot, és az megölte.

A szemei előtt újra megjelentek a képek, mint ahogy Azkaban óta mindig. Quietus, ahogy meghal... a temetés... Szórakozottan magához ölelte Harryt... Quietust... egy pillanatra valóban elhitte, hogy a testvére mellett ül. Ahogy rájött, hogy Harry az, zavarodottan megpróbálta elengedni, de ekkor érezte, hogy a fiú kezei is nyugtatóan a mellkasa köré fonódnak. A törődésnek ez a megnyilvánulása elfújta a zavarodottságát, és hosszú percekig csak ültek ott, és csendben ölelték egymást.

– Ugyanolyan bátor vagy, mint ő... – mormogta csendesen. – Ahogy kibírtad a kínzásokat, a fájdalmat, ahogy méltósággal szembenéztél a halállal... olyan vagy, mint ő.

Harry nem tudta, mit mondhatna. Úgy tűnt, hogy minden téma, amit felhoz, a professzorhoz közeli valaki halálával végződik... a szerelme, és most a testvére... Pont ahogy mondta. „Ha úgy döntesz, hogy a múltról akarsz beszélni, több halállal fogsz találkozni, mint amennyit el tudsz képzelni.” Lehet, hogy ez volt az oka a professzor hideg és gúnyos viselkedésének... a veszteségek, amiket el kellett viselnie...

– Professzor? – kérdezte hirtelen.

– Hmm? – morrant fel Piton szórakozottan.

– Miért olyan fontos a méltóság? Ha úgyis meg kell halnom, nem mindegy?

– Hát... izé... fizikailag lehet, hogy mindegy – hökkent meg Piton.

– Dumbledore szavaira gondol?

– Melyik szavaira? – kérdezte kíváncsian a professzor.

– ’A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.’ A Mógussal történt kalandom után mondta.

– Nem. Nem valamiféle halál utáni életről beszéltem. Nem tudom, mit higgyek arról. Az valami más... – felsóhajtott. – Azt hiszem, Quietustól tanultam. Előbb vagy utóbb mindannyian meghalunk. Soha nem tudhatjuk, hogy mikor. Úgyhogy úgy kell élnünk, hogy ne bánjuk meg...

– Megbánta az életét, tanár úr? – Harry nem volt benne biztos, hogy ez bölcs kérdés volt, talán nem, de már kimondta. Felkészült a hideg visszautasításra, de Piton csak megrándult.

– Sokszor, igen. Sok dolgot megbántam. De ez már másik történet. Nem sajnálom az elvesztett méltóságomat, mert senki sem kényszerített, hogy elveszítsem. Más dolgokat viszont megbántam.

– Ó... de ha teljesen biztos vagyok benne, hogy meg fogok halni, miért nem adhatom fel?

– Harry, hallgass rám – sóhajtott mélyet Piton. – Ezt nehéz elmagyarázni. Megpróbálok elmondani egy példát, de az nem ad teljesen választ a kérdésedre. Attól tartok, hogy a megfelelő válasz nem létezik. Jó?

– Jól van, tanár úr – válaszolta a fiú szerényen.

– Mondtam, hogy Voldemort megölte az öcsémet. – Harry bólintott. – Részt kellett vennem a kínzásában, az első pillanattól kezdve. Mint ahogy a te esetedben is... – Harry újra érezte, hogy a professzor remeg. – Egyike voltam a kínzóinak, pedig szerettem, jobban, mint életemben bárkit. Vagyis jobban mondva: ő volt az egyetlen, akivel törődtem, és akit szerettem. És mégis, egyike voltam azoknak, akik megkínozták. És ő méltósággal viselte el az egészet, és akkor jöttem rá, mennyire rossz útra tévedtem. A halála megmutatott nekem az életről valami olyat, amit soha nem tudtam. A fényt. Az értelmet. Azt, hogy milyen embernek lenni.

– Azt hiszem, értem tanár úr – válaszolta Harry alig hallhatóan.

– Ahogy ismerlek, el is hiszem – mosolyodott el Piton. – De hadd fejezzem be. – Harry újra bólintott. – A negyedik vagy ötödik kör után többé nem voltam képes fájdalmat okozni neki. Csak álltam ott, és képtelen voltam mozdulni. Az apám akkor engem átkozott meg a Cruciatussal. Őt pedig megölték. A testét úgy cipeltem a Roxfortba. Egyenesen Dumbledore irodájába mentem és megesküdtem neki Quietus nevére, hogy harcolni fogok Voldemort ellen, amíg le nem győzzük.

– Dumbledore ismerte az öccsét? Hogyhogy? – kérdezte Harry kíváncsian.

– Ő is a Roxfortba járt. Prefektus volt, és utolsó évben iskolaelső. Mindenki ismerte és szerette.

– Ó... – Harry meghökkent.

Piton nem akart tovább beszélni Quietusról, úgyhogy úgy döntött, témát vált. – Ha más példát is akarsz arra, miért érdemes méltósággal meghalni, gondolj az anyádra és az apádra – mondta csendesen. – Nem tudták, hogy az ellenállásukkal megmentik az életedet. Egyszerűen csak úgy haltak meg, ahogyan éltek.

Harry összeborzongott, és Piton idegesen megkérdezte. – Jól vagy, Harry?

– Igen, de ez olyan... furcsa... – motyogta Harry gondolatokba merülve.

– Micsoda?

– A példái alapján úgy tűnik, hogy az ilyen halál igazából... életed ad... A méltóság életet ad... vagyis...

Piton döbbenten nézett a fiúra. Harry nem csak igazán okos volt, mint ahogy az előző beszélgetéseik alapján gondolta. Bölcs volt, mint egy öreg ember, megszámlálhatatlan tapasztalatokkal. Végülis lehet, hogy a fiú nem volt öreg, de voltak tapasztalatai.

Csak ültek a félhomályos sarokban szótlanul. Harry gyorsan elaludt, és Piton újra az ölébe emelte az enyhén reszkető fiút. Nem egészen tudta, miért csinálja. Egyszerűen csak.. így tett. Így tűnt helyesnek. Ez olyasmi volt, amit ezelőtt nem tapasztalt, de úgy döntött, hogy tetszik neki. A professzor a falhoz támasztotta a fejét, és a legközelebbi fáklya lángjába bámult. Újra a múltján kezdett tűnődni, az elvesztett lehetőségeken, és a nem létező jövőjén. Szeretet, törődés, család... csak szavak, amik nem válhatnak valóra. De mégis, Harry élt, és ő úgy érezte, mintha most része lehetne bennük.

Igen. Ezek valóban boldog napok voltak itt, a pokol kapuja előtt. De nem voltak a pokolban. Addig nem, amíg képesek megosztani egymással az emberséget, méltóságot, törődést, reményt, álmokat...

Furcsa gondolatok a közutálatnak örvendő professzortól, gondolta gúnyosan. De nem is olyan furcsák valakitől, aki halálra van ítélve. Halott emberek voltak, akik lassan araszoltak a kivégzésük felé, és az érzéseik semmiben sem különböztek bárkiétől, akinek hasonló volt a sorsa.

Tisztában volt vele, hogy az érzéseiket valószínűleg a jelenlegi fizikai és lelki helyzetük befolyásolta. De számít ez egyáltalán? Hiszen a mindennapi életben is, a boldogságot vagy a szomorúságot csak egy rakás belső és külső dolog okozza...

Gondolataiba merülve, Piton végre követte Harryt az álomba.

***

Ahogy az autó megállt az Odú előtt, kivágódott az ajtaja, és Hermione ugrott ki belőle.

– Ron! – kiáltotta, ahogy meglátta a barátja arcát. Odarohant a vöröshajú fiúhoz, és a nyakába vetette magát. – Ron – ismételte meg csendesebben, és zokogni kezdett a barátja ölelésében.

Ron megzavarodott ettől a kitöréstől, de nem akarta még jobban megbántani a gyászoló lányt azzal, hogy eltaszítja magától. Sóhajtott, és megnyugtató szavakat suttogott a fülébe.

Néhány pillanattal később Mrs. Weasley kimentette a fiát a lány öleléséből, ahogy ő is röviden megölelte, és beinvitálta Hermione családját a házba.

Már a konyhában ültek az asztal körül, de senki nem merte megtörni a csendet. Végül Hermione apja szólalt meg.

– Az iskola befejezése után hallottunk néhány igazán nyugtalanító hírt Hermionétól – sóhajtott fel. – És tegnap az újságjában azt olvasta, hogy a barátja, Harry valószínűleg elveszett. Azt mondja, hogy biztosan elrabolták és el akart jönni, hogy beszéljen önökkel. És – egy pillanatra zavarba jött – Joan és én szeretnénk többet is hallani erről. Többet, mert nekem úgy tűnik, mintha háború kezdődne.

– Így is van – biztosította Mrs. Weasley. – Vagy elkezdődik nemsoká.

Hermione apja bólintott. – Gondoltam.

Hosszú idő után Hermione Ronhoz fordult. – Tudsz valami mást is Harryről? Az apád? Dumbledore? Valaki?

Ron kétségbeesetten megrázta a fejét. – Semmit. De megvárhatjuk apát, lehet, hogy lesznek hírei, mikor hazaér.

– Ron apja a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik – magyarázta Hermione az anyjának. – És mi van Tudodkivel? Caramel még mindig tagadja, hogy visszatért?

– Caramel egy idióta – morogta Ron, és Hermione ámulatára Mrs. Weasley nem javította ki a fiát.

– Caramel nem erősítette meg Dumbledore híreit, de a varázslóvilág legnagyobb része tud róla.

– Igen, a búcsúvacsora... – suttogta Hermione.

– A minisztérium nem akart tenni semmit, bár átszervezték és kibővítették az auror-tréninget. Percy is úgy döntött, hogy auror lesz, mert a jelenlegi főnöke nem igazán értékelte a munka iránti túlságos elkötelezettségét.

– Aha – Hermione halványan elmosolyodott. – Ez azt jelenti, hogy Kupor helyére valami normális egyén került.

– Nem, nem normális. Csak nem bírja Percyt. Ez a két dolog nem ugyanaz – válaszolt Ron, és Mrs. Weasley mélyet sóhajtott.

– Ron. Mondtam, hogy vigyázz a szádra.

– De anya, apa mondta ezt neked, és te egyetértettél vele! – kiáltott fel meglepetten.

Az általános szomorúság ellenére Hermione szülei elmosolyodtak, és Mrs. Weasley elvörösödött. – Ronald! – Nem mondott többet, de a fiú befogta a száját, és előredőlt a székben.

– A varázslóvilág helyzete még nem túlságosan rossz – fordult Mrs. Weasley a mugli vendégekhez. – Tudjukki valószínűleg összegyűjti az erőit és újraszervezi a rendszerét, mielőtt valami komolyabba kezdene. Úgyhogy úgy tűnik, van egy kis időnk, ha tenni akarunk valamit, de a Minisztérium nem hitte el Harry híreit – itt megállt, és a párra nézett, hogy vajon tudnak-e a Trimágus Tusa eseményeiről.

– Hermione majdnem mindent elmondott róla – bólintott Mrs. Granger jóváhagyóan, várva, hogy folytassa.

– Szóval. Az idő most ellenünk dolgozik. Majdnem teljesen tehetetlenek vagyunk a Minisztérium miatt.

– Ezzel a... Tudjukkivel kapcsolatban – sóhajtott fel újra Hermione apja. – Lesz ennek jelentősége a mugli világban is?

Mrs. Weasley lehajtotta a fejét. – Attól tartok, hogy komoly következményei lesznek. De nem csak a mugli világra. A mugli születésű varázslók óriási veszélyben lesznek a jövőben. Az olyanok, mint az önök lánya...

Kellemetlen csend telepedett a konyhára.

– De a Roxfort biztonságos, anya – mondta Ron végül. – Hermionénak ott nem eshet baja! Otthon sokkal nagyobb veszélyben van.

– Igen, ez igaz – bólintott Mrs. Weasley, Hermione szüleire emelve a szemét. – De ez a nyár még... reméljük eseménytelen lesz.

– Hogy mondhat ilyet? – kiáltott fel hirtelen Hermione. – Harryt elrabolták! Tudjukki már mozgásban van!

– Hermione, Harryt azért rabolták el, mert elszaladt otthonról. Tudjukki nem volt elég erős, hogy áttörje a házat őrző védővarázslatokat. És ne feledd, hogy mindig is Harry volt a legfőbb célpontja, nem tudom, miért.” Ron megnyugtatóan Hermione vállára helyezte a kezét. – És remélem, hiszem, hogy Harry vissza fog térni.

Hermione megrázta a fejét. – Nézd, Ron. Ha elrabolta Harryt, akkor már meg is ölte. Ebben biztos vagyok.

– Nincs igazad. Ha megölte volna Harryt, már tudnánk róla. Felhasználná a halálát, hogy megfenyegesse vele a varázslóvilágot...

– De ez egyszerűen képtelenség! – kiáltott fel a lány újra. – Ha valóban Tudjukki rabolta el, akkor nem várt volna eddig. Nem.

– Vagy – mindenki Mrs. Weasley felé fordította a fejét, aki alig hallhatóan kezdett beszélni – Meg akarja törni. Hogy megmutassa az egész világnak, hogy Harry nem az a hős, akinek mi hisszük.

– Megtörni? – kérdezte Hermione apja. – Mit ért ez alatt? Ugye nem fizikai bántalmazást...