2. fejezet - Ébredés a pokolban

Harry megpróbált megmozdulni, de azonnal megbánta. Hirtelen erős, majdhogynem elviselhetetlen fájdalom futott végig a testén, és minden lelkierejére szüksége volt, hogy ne kiáltson fel, ahogy minden porcikája lüktetni kezdett.  Nem értette az egészet. Kipislogta a szeméből a könnyeket, és megpróbált emlékezni. Hol van? Miért fáj mindene? Mi történt?

Fokozatosan kezdtek visszatérni az előző délután emlékei. Lassan elárasztották a tegnapi történések halvány képei, a „kínzó műsoré”, ahogy Voldemort nevezte. Hát igaz volt, minden igaz, az első pillanattól az utolsóig. Fogoly volt, és biztos volt benne, hogy további borzalmakra, fájdalomra számíthat.

A gondolatától is rosszul lett. Megint megkínozzák? A tegnapi több, mint elég volt. Tudta, hogy képtelen lesz elviselni ennél több fájdalmat és bántalmazást. Mindent meg fog tenni, amit csak akarnak, csak hogy végre hagyják meghalni. Igen, meghalni. Most nem fog tudni elmenekülni, többé már nem: úgy látszik, kifogyott a szerencséből, nem úgy, mint az előző években, a Voldemorttal való előző találkozásokkor. Most testileg teljesen össze van törve, kimerült, és képtelen volt remélni bármit is. Voldemort még nem tudja, de máris győzött, gondolta Harry.

És mindez az én hibám, jött rá egy idő után. Ha nem menekült volna el Dursleyéktől, a halálfalók, akik a házat figyelték, nem tudták volna elfogni. Tudta, hogy Voldemort tisztában van a tartózkodási helyével, hiszen megmondta ott a temetőben, Little Hangletonban. Amíg a vérrokonai védelme alatt állt, addig nem érhette el, de ezzel az esztelen elrohanásával túl messzire került a családtól, a védelemtől. Úgyhogy ide jutott.

Igaz, végülis jó oka volt a menekülésre, legalábbis néhány órára szüksége volt a családi veszekedés után, ha nem akarta, megint valami természetellenessé változtatni a hozzátartozóit, mint Marge nénit két éve.

Az egészet Dudley kezdte. Nem kellett volna Lily Evanset lekurváznia. Nem kellett volna azt mondania, hogy az egyetlen ok, amiért Harry apja az anyját feleségül vette az volt, hogy sikerült felcsinálnia. Harry végülis nem tudta megállni, hogy meg ne üsse.

Óriási verekedés kezdődött, és egyáltalán nem voltak egyenrangú felek, tekintve Dudley súlyát és magasságát. És mindennek a tetejébe, a végén Vernon bácsi is Dudley segítségére sietett, úgyhogy Dudley kiütéssel győzött. A nagybátyja éppen meg akarta büntetni a verekedésért, de az első pofon után Harry kirohant a házból és elszaladt.

Nem kellett túl messzire szaladnia: hirtelen három halálfaló vette körül. Szerencsétlenségére a pálcája a szobájában maradt, a ládájában. Nem tehetett semmit. Csak állt ott, lassanként felfogva tette következményeit, aztán a három ember idehozta, ebbe a kastélyba, amit Rémálom Kúriának neveztek. A tegnapi kínzások után már azt is tudta, miért.

A múlt délután élő rémálom volt számára. Amíg arra várt, hogy elkezdődjön, valahogy pontosan tudta, mi fog történni. A pokolba is! Harry mindent tudott. De, amitől maga is meglepődött, amikor a halálfalók és Voldemort belépett a terembe, rájött, hogy egyáltalán nem fél. Többé már nem. Miért? Még most is csodálkozott rajta.

Talán a rémálmok tették, amik tele voltak félelemmel, könnyekkel, Cedric halála, Voldemort újjászületése, a párbaj, a szülei megjelenése, Féregfark, a hiányzó kezével, és mindez miatta. Ha ő nem lenne... Voldemort nem jöhetett volna vissza, Cedric még mindig élne, Lupin és Sirius elfogták volna Féregfarkot... és Sirius szabad lenne, és Lupin tovább taníthatna a Roxfortban. Lupin nem lenne munkanélküli, mint most. Harry anyja még mindig élne, talán az apja is. És sok-sok gyerekük lenne, három, vagy több is, és mind a Roxfortba járna, természetesen a Griffendélbe.

Harry elmosolyodott a gondolatra. Ez olyan mulatságos volt, lennének bátyjai és nővérei...

De nincsenek, és a szülei halottak voltak.

És ő is meg fog halni, itt, a Rémálom Kúriában, egyedül.

Harry megpróbált harcolni a gondolat ellen. Élni akart, túl akarta élni ezt is! Találkozni akart a barátaival, újra a Nagyteremben ebédelni, vajsört inni a Három Seprűben, Roxmortsban... Kviddicsezni és elmenni a következő Világkupára, profi fogóvá válni a Nemzeti Válogatottban. Bármit, csak meghalni nem!

Szívesen vette volna a büntetőmunkákat Friccsel vagy a bájitalórákat Pitonnal... szívesen vett volna bármilyen megalázást, ami nem jár fájdalommal, vérrel, izzadsággal.

De még életben volt, és hirtelen elhatározta, hogy nem adja fel. Ha sikerülne kitartania, lehet, hogy még valóra válthatná az álmait... Remélnie kellett és hinnie kellett abban, hogy van kiút ebből az elátkozott kastélyból. Erősnek kellett lennie, leküzdenie a gyengeségét.

Ezzel az elhatározással, Harry újra kinyitotta a szemeit, és megpróbált körülnézni, felmérni a helyet, ahova került, de nem bírta megmozdítani a fejét. A nyaka fájt, és egy hosszú pillanatra megrémült, hogy valami visszafordíthattatlan történt a hátgerincével. Bár igazából az sem számít. Mindenképpen meg fog itt halni, és ha a gerince eltört, a haldoklás gyorsabb, és fájdalommentesebb lesz. De az egész teste annyira fájt, hogy rá kellett jönnie, hogy a gerincének semmi baja, legalábbis még nincs.

És még mindig nem volt kész a halálra. Harcolni fog!

Újra a tegnapi eseményeken kezdett gondolkodni. A halálfalók és Voldemort... emlékezett arra, ahogy beléptek a terembe. Az egész olyan volt, mint egy színjáték, de az egyikük elrontotta a műsort.

A kezdetektől biztos volt benne, hogy Piton professzor a halálfalók között lesz, bár nem tudta megmagyarázni, miért. Ez egy egészen nyilvánvaló dolog volt, mivel sejtette, hogy Piton Dumbledore kémje. A várakozás egész ideje alatt azon törte a fejét, hogy Voldemort vajon elfogadta-e a professzor bocsánatkérését, és ha igen, akkor hogy a fenébe tudta Piton meggyőzni a Sötét Urat „ártatlanságáról”? A Sötét Nagyúr egyáltalán nem volt hülye, ennek nagyon meggyőző érvnek kellett lennie.

Abban a pillanatban, ahogy Harry észrevette a belépőket, és meglátta a ledermedt alakot az ajtóban, tudta, hogy ki az. Ahogy a férfi végre rávette magát, hogy csatlakozzon a körhöz, és látta a fenyegető és ragadozó-szerű járását, Harry biztos volt benne, hogy a zsíros hajú, szemét bájitalprofesszorát látja. Összetapadó tincseit nem fedte sisak vagy kalap, úgyhogy könnyen felismerhette az összetapadt tincsekről.

És arra is rájött, hogy a professzor nem tudja, hogy ő felismerte.

A tanár viselkedése alaposan megdöbbentette. Végülis soha nem gondolta, hogy Piton meg akarná ölni (csak kirúgatni – de hát Piton nem tudott semmit Harry családi viszonyairól, úgyhogy nem tudhatta, hogy számára a kettő majdhogynem egy és ugyanaz), de az a tiszta aggodalom és féltés, ami a férfiből áradt, megrendítette.

És ebben a pillanatban még egy dolgot tudott: hogy a kínzás végére még egy áldozata lesz: a professzor. Harry ezt nem akarta. Igen, gyűlölte Pitont, de szerette volna élve gyűlölni. Nem akart újabb nevet felvenni az áldozatai listájára, mindjárt Cedric után. A szemeivel könyörgött a professzornak, hogy hagyja meghalni, ne keveredjen bele ebbe az egészbe, és majdhogynem megörült, mikor a professzor első átka eltalálta. Bár talán egy kicsit erősen bólintott Piton felé, hogy megnyugtassa, jól cselekedett.

A valóságban viszont csalódott lett. A „világos” Tormenta átok görcsei alatt azon töprengett, hogy vajon a professzor valóban ennyire gyűlöli-e. „Ennyire”, merthogy ez az átok, amit Piton szórt rá, semmivel se volt jobb a Cruciatusnál. Egyáltalán nem, sőt még rosszabb is volt, tudva, hogy a „világos oldal” támogatói ilyen átkokat használtak. Miért használták őket? Hiszen megölhették az ellenségeiket, vagy bebörtönözhették őket. Mire kellettek nekik a kínzó átkok?

Később, az a főzet, amit Piton adott neki, rosszabb volt, mint tíz Cruciatus. És végül az az utolsó átok... Emlékezett rá, hogy utána hosszú percekig nem bírta abbahagynia sikoltozást. Érezte, ahogy a csontjai elolvadnak a testében, és kibírhatatlan sok idővel később újranőttek – de ez a második szakasz ugyanolyan fájdalmas volt, mint az első, ha nem rosszabb.

Ekkor teljesen biztos volt benne, hogy Piton elárulta Dumbledore-t. És ez az érzés fájdalmasabb volt, mint maguk az átkok. Dumbledore hitt ennek az embernek! Harrynek valahogy figyelmeztetnie kellett az igazgatót, hogy a professzor többé nem megbízható.

És mindezek után, Piton odahanyatlott mellé. Már megint megmentette őt. A professzor őszintén bocsánatot kért, a bűntudatot tisztán láthatta az arcán. Harry nem volt biztos benne, hogy felfogta, mi történt, de elfogadta a bocsánatkérést mielőtt meghalnak...

Ez az emlék teljesen összetörte. Hirtelen eszébe jutottak Voldemort szavai: Én ki tudom várni, hogy könyörögj a halálodért. A mondat jelentése lassan a lelkébe hatolt.

És végül, Harry megértette. Meg fog halni. Kínok között.

Harry érezte, hogy az ereje végül elhagyja összetört testét, de nem harcolt ellene. Engedte, hogy a sötétség újra elnyelje az érzékeit, és elvesztette az eszméletét.

***

Mikor legközelebb felébred, szomjas volt. Meg kell mozdulnia, ha inni akar, vagy legalábbis, ha tudni akarja, hogy talál-e inni egyáltalán.

Percről percre újra emlékeztetnie kellett magát: nem fogja feladni! Nem adja fel ilyen könnyen!

A fogait összeszorítva lehunyta a szemeit, és minden erejét összeszedte, hogy fel tudjon ülni. És a következő pillanatban már ült. Hmm-mmm. Egy kicsit még szédült, de már nem annyira, mint mikor először felébredt. Lehet, hogy az átkok utóhatásai végül kezdtek elmúlni.

Hosszú percekig csak ült egyhelyben, várva, hogy az émelygése elmúljon.

Egy kis idő múlva érezte, hogy megszűnik a hányingere, és megpróbálta kinyitni a szemeit. A megkönnyebbülés hullámai öntötték el. Látott. Nem túl élesen, mivel a szemüvege biztosan eltörött, de ez elég is volt, hogy szemügyre vehesse a környezetét. Fáklyák lángja harcolt a sötétséggel a kis cellában, a helység nagyobb részét árnyékban hagyva. Biztos volt benne, hogy nincsenek ablakok, csak egy nagy barna ajtót látott. Az ajtó mellett egy nagy korsó – talán víz?

Újra összeszedte az erejét, és megpróbált felállni. Egy pillanatra sikerült, de aztán újra le kellett ülnie. Ez így nem fog menni. A lábai túl gyengék voltak, hogy elbírják a teste súlyát, és kavargott a feje, elszédítette. Valahogy oda kell másznia az ajtóhoz. Harry egy mély lélegzetet vett, és négykézlábra küzdötte magát. Az összetört térdei fájtak, ahogy egyre közelebb és közelebb csúszott a korsóhoz, de végül is sikerült!

Ez olyan volt, mintha egyenesen Voldemortot győzte volna le. Megfogta a korsót, és a szájához emelte. A víz régi volt és poshadt, de víz volt, és most ennyi elég is volt. Visszatette a korsót a helyére, és ekkor hirtelen egy halk nyögést hallott a cella legközelebbi árnyékban maradt részéből.

Megmerevedett. Nem volt egyedül? Ki lehet az a másik?

Megpróbálta kitisztítani a látását, és felmérni a másikat ebből a távolságból, de nem tudta. Mindig is rosszul látott, és a megfelelő megvilágítás nélkül ez még nehezebbé vált. Úgyhogy Harry sóhajtott, és újra letérdelt. Muszáj megnéznie a cella másik lakóját (lakóit?). közelebb mászott a csendes nyögéseket hallató férfihez (férfi volt, ezt hallotta a hangján), és megpróbált az arcába nézni. De ez teljesen felesleges volt. Egyszerűen semmit nem látott az árnyékban. Csalódottan felsóhajtott megint, és óvatosan megérintette a másik arcát.

Az ezt követő hangosabb nyöszörgésre rémülten visszarántotta a kezét.

Ahogy a szeméhez emelte, meglátta. Véres volt.

Elgondolkodva leült a férfi mellé. Most mit csináljon? Nagyon úgy nézett ki, hogy a férfi sokkal rosszabb állapotban volt, mint ő, úgyhogy segítenie kellett rajta. De hogyan? Nem ismert semmi gyógyító varázslatot, és még ha tudott is volna egyet, pálca nélkül nem ment semmire.

Pálca! Lehet, hogy a másiknak van pálcája! Ez nagyon gyenge remény volt, de biztosan tudnia kellett, lehet... Lehet, hogy maradt még remény ebben a reménytelen és sötét cellában.. újra megérintette a férfit, és végigfuttatta a kezeit a ruháin. A következő pillanatban érezte, hogy a másik talárja nyirkos – nem víztől, hanem valami csúszós, undorító, gonosz anyagtól. Vér. És még több vér. Minden véres. Teljesen megrémült. Nem tudta, hogy a saját helyzete semmivel sem jobb, mint ezé a férfié, úgyhogy teljesen elkeseredett. Úgy döntött, hogy visszacsúszik a korsóhoz egy kis vízért, hogy legalább a férfi arcát megmossa, és megitassa, ha sikerül. Felemelte az edényt, és sajgó térdein óvatosan, nehogy eltörje, visszamászott a férfihoz.

Szerencsére, vagy éppen ellenkezőleg, a korsó óriási volt, majdnem teljesen tele vízzel, és amíg mászott, nagyon utálta. Letette, távol az ájult férfitól, tartva tőle, hogy egy hirtelen mozdulattal fellökhetik, és rövid töprengés után letépett egy darabot a ruhájából, hogy azzal tisztítsa meg a másik véres arcát. Ahogy végignézett magán, egy megfelelő anyagdarabot keresve, először azóta, hogy felébredt, megpillantotta a saját testét. Hirtelen nagyon közel került az ájuláshoz. Csodálatos. Nem sokkal nézett ki jobban, mint ez a férfi. Megérintette a saját arcát, és rájött, hogy azt is izzadság, vér és piszok borítja.

Jaj ne – gondolta, de igyekezett túltenni magát a megrázkódtatáson. Nyelt egyet, várt, amíg a szívverése visszaáll egyenletesebb ritmusra, és letépett egy kis darabot a trikója ujjából, ami egy kicsit kevésbé véresnek és piszkosnak tűnt, mint tépett ruhái többi része, és egy kis vizet öntött rá.

Óvatos mozdulatokkal tisztítani kezdte a másik arcát. Ez eltartott egy darabig, és közben a szemei kezdtek hozzászokni a félhomályhoz. A férfinak világos bőre volt, vállig érő fekete haja...

Nem, ez lehetetlen. Nem.

A férfi, akit ilyen óvatosan mosdatott, Piton volt.

Harry nem akarta, hogy ez igaz legyen. Nem azért, mintha gyűlölte volna a professzort. Valójában nem tudta tovább gyűlölni a tegnapi sorsfordító események után. Csak nem akarta, hogy itt legyen, mint a következő áldozat a listájáról, mindjárt Cedric után.

Bár ha nem lenne itt, az azt jelentené, hogy már megölték. Micsoda megkönnyebbülés! – gondolta gúnyosan. Piton itt volt, és lélegzett, de végülis éppúgy meg fog halni, mint ő, Harry, úgyhogy a lista mindenképpen tovább fog bővülni. Nem is beszélve arról, hogy egy olyan ember mellett kell meghalnia, aki teljes szívéből gyűlölte őt. Voldemort kegyetlenebb volt, mint ahogy el tudta képzelni, ebben Harry biztos volt. Ő és Piton együtt, egy cellában!

Kétrét görnyedt a gyomrában jelentkező hirtelen fájdalomtól. Éles fájdalom volt, mint a kutyaharapás. Vagy mint egy késszúrás. Ahogy felerősödött, Harry újra hányingert érzett. Most nem tudta leküzdeni. Félremászott, és megfordult, amilyen gyorsan csak tudott. Nem akarta leokádni a tanárt. Megölné érte.

A víz, amit az előbb megivott, elhagyta a gyomrát, némi gyomorsavval és vérrel keverve. Harry biztos volt benne, hogy semmi más nem maradt benne, de nem bírta megállítani az öklendezést. Rettenetesen érezte magát. Minden porcikája fájt. A saját hányadékában térdelt. Össze volt zárva Roxfort legszemetebb tanárjával, és néhány héten belül biztosan meg is fog halni. Minden remény elhagyta. Csak kétségbeesést érzett, és sötétséget, és fájdalmat, és megint csak fájdalmat.

Senki se volt itt, hogy segítsen rajta.

A kezével megtámasztotta magát a földön, és sírni kezdett.

***

Óvatos érintések...

Víz, hideg víz az égő arcán...

Olyan jó érzés volt.

Ki lehet az?

Quietus?

Biztosan ő. Quietus, drága Quietus... Senki más nem segítene rajta.

Később... rémült zihálás?

Miért?

Aztán valaki elmászott mellőle, és tisztán hallotta a hányás hangjait, és utána a száraz öklendezést hosszú percekig. Aztán csend.

Csend, ami egy idő után kibírhatatlanná vált. És.. Sírás. Valaki sírt. Nem Quietus.

Piton erőlködött, hogy visszanyerje az eszméletét. Mi történik itt? Hol van? És ki az, aki sír mellette?

Ahogy megmozdította a karjait, fájdalom hasított végig a meztelen idegvégződésein. Ez fáj! Felszisszent. A sírás abbamaradt.

És újra a halk csúszkáló hang, ahogy valaki mászik a földön...

– Jól van, professzor? – kérdezte egy csendes, aggódó hang mellette.

Ki az? Biztosan egy diák az iskolából. De akkor mégis, hol vannak? Lent a pincében? De... ennek semmi értelme. Ha lent volt a pincéjében, mi ez, hogy egy diák öklendezik mellette? Miért nem ment a mosdóba? Vagy...

– Hol vagyok? – kérdezett vissza Piton. – Te ki vagy? – volt a második kérdés.

– Harry Potter vagyok, tanár úr, és a Rémálom Kúria pincéjében vagyunk.

Ez a gyors válasz alaposan mellbevágta Pitont.

– Nem – nyögött fel. És hirtelen eszébe jutott minden. – Jaj, ne.

Itt volt, a Pokolban, meg fog halni, és Harry Potter lesz a társa ebben az egészben. Ez nem lehet igaz. Ő és Potter ugyanabba a cellába zárva. A Fő Rohadék sokkal kegyetlenebb volt, mint ahogy az ő el tudta képzelni.

Piton újra felnyögött, és megpróbált felkelni. Ez eltartott néhány percig, de végül ült, a kinyújtott kezeire támaszkodva. Körülnézett a cellában, próbálva nem visszaesni a fájó hátára, és nem hányni. Ahogy a rosszullét elmúlt, rájött, hogy szomjas.

– Nem szomjas, tanár úr? – kérdezte a fiú udvariasan, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. Piton bólintott. A fiú óvatosan felemelte a korsót, és segített neki inni. Néhány korty után Piton abbahagyta. Nem akart túl sokat inni.

– Be kell osztanunk a vizet – mondta, mikor a fiú elhúzta a korsót a szájától. – Nem kapunk friss adagot minden nap. Ha jól emlékszem, egy korsó víznek elégnek kell lenni három napig.

– Három napig? De  hát... – kiáltott fel a fiú.

– Halkabban, Potter – mondta ingerülten Piton. – Igen, három napig. És ha a fülembe kiabálsz, megfájdul a fejem.

– Sa-sajnálom, tanár úr – hebegte Potter.

Hosszú percekig csendben ültek. Végül Potter nem bírt tovább csendben maradni, és újra megszólalt,

– A tanár úr tud valami erről a helyről? Hol vagyunk? Meg fogunk halni? – a hangja vékony és gondterhelt volt.

A fiú látta, ahogy gúnyos mosoly önti el a tanár arcát. Bosszús hangon válaszolt – Ha csak nem tudom rosszul, nagyon is jól tudod, hogy hol vagyunk, nem, Potter? Te mondtad, hogy a Rémálom Kúriában vagyunk, a börtönben. És a második kérdésedre válaszolva: igen, a legnagyobb valószínűséggel meg fogunk halni.

Harry megborzongott. Igen, tudta a választ, tudta, már mikor tegnap elfogták, hogy ez az ő hibája. És a Dursleyéktől való elrohanás újabb halált fog okozni. Pitonét.

Hirtelen úgy érezte, hogy ezt be kell vallania a professzornak. Bocsánatot kell kérnie.

– Tanár úr… – kezdte, de Piton ingerülten közbeszólt.

– Csönd legyen, Potter.

Ez fájt. Ez a három szó nagyobb fájdalmat okozott, mint a tegnapi kínzások. De meg tudta érteni. Piton is nagyon jól tudta, hogy ez a helyzet, amibe kerültek, az ő bűne volt. És ha csendben akart meghalni, hülye kérdések nélkül és anélkül, hogy Harry bocsánatkérését kelljen hallgatnia, el kellett fogadnia.

Harry újra szédülni kezdett. Keresnie kellett egy helyet ebben a helységben, ahol aludhat egy kicsit, ami kényelmesebb, mint a puszta padló, de nem látott semmi ágyat, vagy valami ágyszerűséget a cellában. Valójában semmi bútordarabot nem látott. Most mit tegyen? Egy kis idő múlva úgy döntött, hogy behúzódik a közelebbi sarokba. Természetesen a sarok nem volt melegebb, se kényelmesebb, de mégis valami kis biztonságérzetet nyújtott. A legközelebbi felé fordult, és mászni kezdett. A következő pillanatban megállította az oldalában jelentkező éles fájdalom. És még valami: a bordái. Felemelte a kezét, hogy megérintse a mellkasát. A fájdalom erősebbé vált. Miért nem vette eddig észre, hogy el vannak törve a bordái?

– Nincsenek eltörve a bordáid, Potter. – Hallotta a professzor hideg hangját. – Csak egy kicsit meg vannak repedve, azt hiszem. Nem akarják, hogy meghalj, vagy hogy elveszítsd az eszméletedet. Ennél több fájdalmat akarnak okozni. Vigyáznak, hogy ne tegyenek túlságosan tönkre.

Piton hangja tele volt gúnnyal. Harry nem tehetett róla, de dühös lett.

– Értem. De magát nem kérdeztem, tanár úr – az utolsó szót már majdhogynem köpte. – És most, ha kérhetem, hagyjon békén.

Kellemetlen csend telepedett a cellára. Ahogy Harry kimondta az utolsó szavakat, már meg is bánta az egészet, de már túl késő volt. Felsóhajtott, és bemászott a sarokba. Lefeküdt a földre, összehúzódott, amennyire tudott, és néhány perc múlva minden elsötétedett. Elaludt.

Piton dühös volt magára. Feleslegesen volt ennyire goromba a fiúval. Igaz, nagyrészt Potter hibája, hogy ebbe az átkozott helyzetbe kerültek.

Nem csak az ő hibája, Perselus – utasította rendre magát. Meg volt a lehetősége, hogy válasszon, és ő úgy választott, hogy segít Potternek. Úgyhogy semmi joga, hogy bántsa a fiút. Segítenie kell neki, amennyit csak tud. Néhány napon belül meghalnak, lehet, hogy néhány héten belül, de ez nagyon hosszúnak fog tűnni, és kénytelenek lesznek együttműködni.

Szörnyű lehet Potter számára így meghalni, egyedül azzal az emberrel, akit a legjobban utál. Piton felsóhajtott. Meg kell könnyítenie Potter helyzetét. Nem lesz egyszerű. Többé már nem gyűlölte, de nem is kedvelte különösebben. Csak egy idegesítő kis kölyök, semmi más. De halálra van ítélve... És Potter a diákjai egyike, és ő megígérte Albusnak, hogy vigyázni fog a rá bízott gyerekekre.

Albus... A gondolatai elkalandoztak. Most legalább nem kell visszatérnie a Roxfortba és beszámolnia Albusnak a történtekről. És nem kell álmatlanul töltenie az éjszakáit, újra és újra visszaidézve a kínzásokat, érezve a bűntudatot, nem kell szembenéznie a kölyök barátaival az órákon, nem kell részt vennie a végtelen hosszúságú vezérkari összejöveteleken, amiken megtárgyalják Potter halálát, nem kell látnia a gyanút és bizalmatlanságot a kollégái szemében, a csalódottságot Albuséban. És legfőképpen, végül is meg fogja kapni a büntetést, amit megérdemelt. Se többet, se kevesebbet.

Ő, a kiállhatatlan, szemét rohadék végülis megfizet mindenért, amit elkövetett. Most fizetnie kell. Teljesen. Mindenért. És lehet, hogy végül anélkül halhat meg, hogy érezné azt az irtózatos bűntudatot, amit már évtizedek óta hordoz, és lehet, hogy a halála előtt nyugodtan, rémálmok nélkül aludhat. A következő napok kínzása valami megtisztító rítus lesz, bűnbánat, vagy talán vezeklés is az eddigi tetteiért. Lehet, hogy megtalálja a békét, amit annyi éve elveszített...

És most nem volt biztos benne, hogy bármikor is rendelkezett ezzel a békével. Lehet, hogy rövid pillanatokra, mikor Quietussal volt... és néha, Albussal, a világon az egyetlen emberrel, aki nem vetette meg.

De most, lehet, hogy újra eléri azt a békét. Szinte érezte.

A fájdalom megtisztít. És ő meg akart tisztulni. Meg akart bűnhődni mindenért, amit tett. És biztos volt benne, hogy meg fogja kapni a megérdemelt büntetést. A Sötét Nagyúr ezt biztosítani fogja.

Gondolatokba merülve ült ott órákig. Nyugodtnak érezte magát, felfrissültnek, és valahol, a szíve mélyén, boldognak.

Boldog napok a pokolban. Még csak most kezdődnek az ő boldog napjai a pokolban.

***

Két óra múlva halk nyögést hallott Potter felől. Sajnálatot érzett. Igen, a fiúnak fájdalmai vannak. És ő nem tud segíteni rajta. Nem, pálca és a bájitalai nélkül tehetetlen.

Végigfuttatta a kezét a zsebein, de biztos volt benne, hogy régi bűntársai mindent elvettek tőle. Erről gyorsan meg is győződhetett. A zsebei el voltak szakadva, és nem volt bennük semmi. Se kicsi, gyógyfőzettel töltött üvegek, se pálca, se étel.

Ó, az étel. Nehéz lesz hozzászokni, hogy nem ehet semmit. Az ötlet nevetségesnek tűnt. Életében többé nem fog enni semmit. Soha többé. Milyen furcsa! Ez a gondolat eszébe juttatta az étkezéseket a fényes és meleg és békésen zajos Nagyteremben. A karácsonyi étkezéseket, az ízletes leveseket, a pörkölteket, a végtelen mennyiségű sütőtöklevet... Elmosolyodott. Ha a diákok tudnák, mennyire szerette a sütőtöklevet! Igaz, talán egy kis whiskyvel még jobban... néha, a vacsora után, a saját lakosztályában, a pincében.

Olyan távolinak tűnt... ült a tűzhely előtt, kezében a kevert sütőtöklével, bámult a lángokba órákig, néha belenézett egy jó könyvbe az ölében.. valami érdekes könyvbe, bájitalokról, gyógynövényekről, mágikus lényekről vagy sötét mágiáról.. most szinte mennyországnak tűnt.

Mennyországnak, persze a megfelelő rémálmokkal tarkítva. Ott soha nem volt boldog. El kellett fogatnia magát a Legnagyobb Rohadékkal, hogy megtalálja az elveszett boldogságot... együtt Harry Potterrel, a legnagyobb ellensége, a másik rohadék, James Potter fiával...

Potter, emlékeztette magát, hogy van mit tennie. Megígérte magának, hogy nem bántja a fiút többé, se testileg, se lelkileg, se érzelmileg. Megpróbál segíteni neki. Végülis Potter az oka ennek a romlott boldogságnak, nem?

– Potter, ébren vagy? – kérdezte csendesen.

– Igen – jött a vonakodó válasz a sarokból.

Piton gúnyosan elmosolyodott. Igen, ő is csak vonakodva vette rá magát, hogy beszéljen a fiúhoz, de muszáj volt. Legalább az ellenségeskedésüket be kell szüntetniük. Elég lesz a kínzásokat végigszenvedni, nem hiányzik, hogy tovább fokozzák a dolgot.

– Jobban érzed magad? – kérdezte sóhajtva. Hát, furán érezte magát ebben a szerepben. Az kiállhatatlan rohadék Potter egészsége iránt érdeklődik!

– Nem – vetette oda a fiú. Ez azt jelentette: Nem akarok veled beszélni. Hagyj békén!

Piton meg tudta érteni a fiú vonakodását. A négy év alatt, amit együtt töltöttek a Roxfortban, Potternek jó oka volt gyűlölni őt. A tegnapi eseményeket nem is említve...

Ahogy eszébe jutott, Piton bűntudatot érzett a korábbi viselkedése miatt is. Amit a fiúval tett, megbocsáthatatlan volt, és mégis, Potter megbocsátott neki. Miért gyűlölte ezt a fiút? Tényleg csak az apja és a haverjai hülye csínytevései miatt? A halott apja. Még ha a tettei ugyanolyan megbocsáthatatlanok is voltak, mint Pitonéi, James Potter halott volt. Halott. És a fiút nem lehet okolni az apja meggondolatlansága miatt. És ő Lily Evans fia is volt. Lily Evans – egyike a legtörődőbb embereknek, akiket Piton az életében ismert. És ő is halott volt. Mind a ketten: James Potter és Lily Evans.

Hirtelen eszébe jutott: a fiú árva volt. Megdöbbent. Természetesen mindig is tudta... de most végre meg is értette. És ezt a gondolatot egy nagyon kellemetlen érzés kísérte.

Hányszor használta ki a lehetőséget, hogy beleverje Potter orrát a ténybe, hogy az apja, a halott apja egy arrogáns idióta volt? Ó, ez egy nagyon hízelgő érzés lehetett a fiú számára. Be kellett ismernie: ő maga volt az az arrogáns idióta, aminek James Pottert mindig nevezte. Szóval most tennie kellene valamit Potterrel. De mit mondhatna neki? És hogyan? (És minek? – kérdezte egy vékonyka kis hang a fejében, de ezt elfojtotta.)

Mindazok után, amit tegnap és az előző években tett, egyszerűen nem maradt más választása, mint módot találni rá, hogy segítsen Potternek. Négy év lelki terror után, és a Tormenta, a Csontok Játéka és a Kés átok után. Tartozott a fiúnak.

De hogy kezdjen hozzá?

Gyorsan rájött, hogy mindezek a gondolatok egyáltalán nem illenek hozzá. Soha nem törődött senkivel, kivéve Quietust, de az különleges eset volt. Ő valóban csak egy rohadék volt. Lehet, hogy ezek a gondolatok a megtisztításához tartoznak... Meg kell gyaláznia magát, kényszerítve érezte magát rá. Kényszerítette az az első eskü, amit Dumbledorenak tett Quietus nevére és a második is, amit Lilynek tett, ugyanarra a névre. Mindenki arra a névre eskette őt... Mindenki tudta...

***

Harry csak feküdt a földön, és csodálkozott. Mi a francért akart vele beszélni ez a szemét? És mégis, beszélnie kellett vele. Bocsánatot kellett kérnie. És könnyebb volt így beszélni, hogy a professzor is hajlandó volt rá. Megköszörülte a torkát.

– Izé... professzor? – kezdte óvatosan.

– Igen? – kérdezte a férfi meglepően egyenletes hangon, amiből hiányzott a szokásos bosszankodás és a hideg él. Mi lehet a baj...?

– Csak.. csak szeretnék... – nem tudta folytatni. Azt hitte, egyszerű lesz kimondania ezeket a szavakat, de így hangosan minden... más volt. Értelmetlen?

– Folytasd, Potter – mondta Piton, ugyanazon a hangon. Nem volt jeges. Nem volt semleges. Mintha egy kicsit.. melegebb lett volna? Hihetetlen.

Harry sóhajtott, és összeszedte az összes lelkierejét.

– Szeretnékbocsánatotkérni – mondta egy szuszra. Látta, hogy a férfi meglepődik. Piton felé fordult, és összehúzta a szemöldökét.

– Tessék!? – Piton nem tudta elhinni, hogy jól értette az előző szavakat. Mi folyik itt? Ő akar bocsánatot kérni?

– Szeretnék bocsánatot kérni, tanár úr – ismételte meg a fiú.

– Miért? – kérdezte Piton megzavarodva.

– Az én bűnöm, hogy... hogy maga ebbe a helyzetbe került. – Ezt nagyon nehéz volt bevallani. Nagyon nehéz. Főleg Pitonnak.

Csend.

– Ehem… tulajdonképpen… valójában… – Mit válaszoljon, töprengett Piton. Már rájött, hogy mire gondolt a fiú, de hogy mondhatná el neki, hogy nem haragszik az egészért? – Nem hiszem hogy ez számít, Potter – mormogta egy idő után.

Harrynek leesett az álla. Piton megőrült? Ez a kínzások hatása lenne?

Két zavarodott férfi meredt egymásra a hideg, árnyékokkal teli cellában.

– De tanár úr, maga meg fog halni, miattam – fejtette ki lassan és nyugodtan Harry, mintha egy gyereknek magyarázna. – Biztosan dühös rám...

– Hát... ez nem egészen helytálló – válaszolta Piton tisztábban. – Az én döntésem is volt, ha jól emlékszem.

Újra hosszú csend. Most nem teljesen kellemetlen. Furcsa csend volt, teljesen ismeretlen, de nem igazán kellemetlen.

Végül Piton felsóhajtott, és most ő törte meg a csendet.

– Én is szeretnék bocsánatot kérni.

Most a fiún volt a sor, hogy levegő után kapkodjon.

– Tessék?

– Azok az átkok, amiket tegnap használtam... – Piton látta, ahogy a fiú összerándul, mintha a fájdalomtól. – Én... én nem akartalak ennyire bántani. Én... én csak.. én csak megpróbáltam időt nyerni – tette hozzá Piton halkan, de Harry félbeszakította.

– Nem érdekes, tanár úr – legyintett elutasítóan. – Nem akarok erről beszélni – tette hozzá. – Elég volt tegnap elviselni. És azt hiszem, elég lesz holnap elviselni.

Piton megemelte a szemöldökét. Honnan a fenéből tudja a gyerek? És... hogy lehet ennyire.. ennyire... nyugodt? Intelligens?

Állj, állj. Egy napja még gyűlölte a fiút. Tegnap ez a gyűlölet eloszlott. De ettől még nem kell, hogy ma már istenítse! Azt biztosan nem!

És mégis... Rá kellett jönnie, mennyire rosszul ítélte meg őt évekig. Félreértette a fiút. Vagy egyszerűen csak soha nem próbálta megérteni, nem akart átnézni James Potter iránt érzett gyűlöletén. Az eskü ellenére, amit Lily Evansnek tett. Figyelte a fiút, de soha nem próbálta megismerni azt, akinek a védelmére esküt tett. Fantasztikus! Hányszor figyelmeztette rá Albus?

Néhány perc múlva Harry újra megszólalt.

– Mi történt, hogy most ennyire… kedves velem, tanár úr?

Piton megvonta a vállát.

– Potter, először is, én nem vagyok kedves. Soha. Soha nem voltam, és soha nem leszek. Érthető? – kérdezte furcsa hangon. Harry meglepve bólintott, nem tudta, hogy nevessen-e, vagy ne. – Másodszor. Meg fogunk halni. Vagy hogy tisztábban fejezzem ki magam: együtt fogunk meghalni. Azt hiszem, jobban szeretnék békében meghalni. Békében magammal, és békében veled is, ha ez lehetséges. Ez is érthető?

– Tökéletesen, tanár úr – nyomott el Harry egy félmosolyt.

Ez kezdett érdekessé válni.

De vajon képesek lesznek rá?

***

Dumbledore az asztala mögött ült, és megpróbált válaszolni a levelekre, amiket az előző nap kapott. Néhány a következő iskolaévvel volt kapcsolatos, a szülők speciális kérései a gyerekeik számára, mindenfélével kapcsolatos kérdések (főleg a következő Sötét Varázslatok Kivédése professzor érdekelt mindenkit) és a záróünnepélyen elhangzott, Voldemort visszatérését taglaló beszédével szembeni ellenérzéseket kifejező levelek. A volt diákjai sok-sok kérdése a jövőjükkel kapcsolatban. Mit tegyenek? Hogyan viselkedjenek? Mit mondjanak a gyerekeiknek? Hogyan védjék meg őket ilyen időkben? Nem lenne jobb elhagyni az országot, és a világ egy másik, feltételezhetően biztonságosabb részén letelepedni?

És még rengeteg hasonló kérdés.

Volt ott egy levél Caramel minisztertől is, amit Dumbledore utoljára hagyott. Sejtette, hogy Potterről és Voldemortról van szó benne – vagy esetleg Pitonról, kérik, hogy rúgja ki a professzort azért, amit a múltban tett, vagy valami ilyesmi. Caramel csak egy idióta.

Sóhajtott, és széthajtotta a pergament.

Első érzése a megkönnyebbülés volt. A hülye miniszter nem akart semmit a bájital professzorral kapcsolatban. Másrészt viszont, a hírek nyomasztóak voltak. Caramel kihallgatásra kérte Harryt Cedric Diggory halálával kapcsolatban. Dumbledore-nak nem tetszett ez az ötlet. Emlékezett Piton meséire a Minisztérium kihallgatási módszereiről. Emlékezett a sebek nyomára és a zúzódásokra a dühös professzor hátán. Sebek és zúzódások, amiket a Minisztériumi Aurorok okoztak. Mercury soha nem törődött lelkiismereti kérdésekkel, ha Voldemortról és az ő követőiről volt szó. Nem is volt csoda, hogy Minerva... de itt visszafogta magát. Most más dolga is van, amire oda kell figyelnie.

Hirtelen rosszul érezte magát, amiért előző évben Mordont hívta meg tanítani a Sötét Varázslatok Kivédését. Perselust mélyen megsértette vele. A kollégája biztosan úgy érezte, hogy elárulta őt. Ez az ő hibája volt. Ha nem hívta volna el az Auror tanítani tavaly, Voldemort nem vált volna ennyire erőssé, mint amilyen most volt. Igen, biztos volt benne, hogy Voldemort Harry vére nélkül is visszatért volna, de a fiú véréből jövő védelem erősebbé tette, mint valaha.

Piton ugyanezt mondta, amikor visszatért a halálfalók első gyűléséről.

És most a Minisztérium ki akarta hallgatni Harryt. Mit akartak igazából csinálni vele? Mentálisan sérültnek nyilvánítani? Vagy az Azkabanba zárni? Vagy... Miért?

Annyira mélyen el volt gondolkodva, hogy majdhogynem felugrott, mikor egy nagy, barna bagoly egy darab pergament ejtett az asztalára. Egy egyszerű, összetekert pergament, vörös pecséttel. Sürgős.

Gyorsan széthajtogatta a levelet.

Arthur Weasley küldte, azonnal felismerte a kézírását. Lehet, hogy most magyarázatot kap Caramel terveire Harryvel kapcsolatban.

De nem. A levél nem Caramel terveiről szólt. Viszont Harryről volt szó benne.

Albus. Harry hozzátartozói tájékoztatták a mugli rendőrséget tegnap este, hogy Harry nyomtalanul eltűnt. Azt állítják, hogy egy családi veszekedés után kirohant a házból, és azóta nem látták. Ez tegnap, körülbelül délután 4. 30-kor történt.

Tudsz valamit a jelenlegi tartózkodási helyéről? Nagyon remélem, hogy te vetted magadhoz. Ha nem te voltál, biztos vagyok benne, hogy Tudjukki fogta el. A fiúnak elég esze van, hogy máskülönben értesítsen minket, ha még mindig szabadon van. Mit tegyünk?

Tisztelettel,

Arthur

Dumbledore az órájára nézett. Délután 2.46 volt. Egy pillanatra elfogta a pánik.

Csak egy módját ismerte annak, hogy megtudjon valamit a fiú hollétéről, ha valóban Voldemort fogta el. Perselus.

Gondolataiba merülve sietett le a pincébe. Ahogy megállt a professzor ajtója előtt, szinte már érezte, hogy a kollégája nem volt ott.

Perselust sehol sem találta az épületben.

Ördögi előérzet kerítette hatalmába. Harry Potter eltűnt. Perselus Piton szintén eltűnt. Ez csak egy dolgot jelenthetett, azt, amitől Arthur Weasley a leginkább tartott: Voldemort.

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény