Eredeti cím: Happy Days in Hell

Magyar cím: Boldog napok a pokolban

Írta: Enahma

Fordította: Enelen

Átolvasta: jinjang és JÉGmadár

Műfaj: dráma, angst

Korhatár: 13 éven felülieknek (a nyelvezet és a téma erőszakos volta miatt)

1. fejezet - A rohadékok játéka

Ahogy Piton Voldemort körébe hoppanált, teljesen meglepődött. Annak ellenére, hogy neki még a Roxfort hoppanálás-gátló védelmi rendszerén is át kellett vágnia, mégis az első halálfalók között érkezett azon a délutánon.

Csak Avery volt ott és Rome, egy fiatal francia, a „Sötét Művészetek” egy új követője – ahogy magát nevezni szerette. Piton gúnyosan elmosolyodott. Ez a mészárlás és terrorizálás minden volt, csak nem művészet. Ő nem érezte művészetnek, már a kezdetekkor sem... Bár nem tudta, hogy egyáltalán mikor kezdődött ez az egész. Kora gyerekkorától a Sötét Mágia mindig része volt az életének. Mindig csábította, mint ahogy családja majdnem minden tagját, kivéve Quietust, aki… Nem. Nem akart rá gondolni. Itt nem. Most nem.

Ehelyett inkább megpróbálhatná kideríteni, miért hívták újra. Valami fontos dolognak kell lennie, és biztosan nincs köze a bájitalokhoz. Tegnap este megkapta a bájitalok listáját, amit a következő hetekben el kell készítenie. Ha a Sötét Nagyúrnak hirtelen szüksége lett volna egy másik bájitalra, egyszerűen küldött volna egy baglyot, mint mindig. Úgyhogy ez a találkozó valami sötétebb és szörnyűbb dologról fog szólni, mint a mérgek és kínzó italok.

Hirtelen meglátott még néhány halálfalót, ahogy megjelentek a közeli erdő fái között, a Rémálom Kúria mellett, ahol a jelenlegi találkát tartották.

Halálfalónak lenni azt jelentette, hogy soha nem tudhatta, hova hoppanál a Sötét Nagyúr parancsára. Mikor megérezte a hívást és hoppanált, mindig a körben találta magát, anélkül, hogy tudta volna, hol van. Ez biztonságot nyújtott Voldemortnak az esetleges kémek ellen, akik így nem tudták értesíteni a Minisztériumot vagy más varázsló szervezetet, mint Dumbledore rendjét, vagy az aurorokat a titkos találkozók helyszínéről. Most pedig a találkozót a Rémálom Kúriában tartották, ami a sötét varázslók egyik legelrejtettebb helye volt. Piton nem tudta, pontosan hol lehet, bár már jó néhányszor járt itt. Valahol észak-Angliában vagy Skóciában kellett lennie. Az utóbbi tizennégy évben ő és Dumbledore elszántan keresték, de a kutatásaik sorra kudarcot vallottak, pedig nagyon fontos lett volna tudni a pontos helyét. A Rémálom Kúria Voldemort legnagyobb börtöne volt, és az összes ellenségét, akit nem akart azonnal megölni, itt tartotta, egy kis szadista játszadozásra és kínzásra.

Piton biztos volt benne, hogy miután a kis Potter legyőzte a Sötét Urat 14 éve, sok ember itt maradt a Rémálom Kúriában, és ezek menthetetlenül elpusztultak, még ha nem is volt senki, aki kínozza vagy megölje őket. Itt maradtak, mert senki sem volt képes rátalálni erre a helyre.

A félelem, fájdalom, sikoltások, sírás, reszketés és halál helyére. A legfélelmetesebb kínzások helyére, ami a világon létezett.

Gyűlölte ezt a helyet. Teljes szívéből gyűlölte, jobban, mint bármi más helyet a világon. Jobban utálta, mint a Minisztérium pincéit, a „Világos” kínzás helyét, jobban, mint... Állj – mondta magának. – Ebből elég volt.

Bárhogyan is, ez azt jelentette, hogy ez a találkozó a kínvallatási összejövetelek egyike lesz, és Piton erősen remélte, hogy képes lesz elslisszolni még mielőtt elkezdődik. Nem akart részt venni benne. Megvetette és félte őket, és szerencsére ritkán kényszerítették a részvételre, több okból is. Ezek közül az egyik az volt, hogy ő volt a Sötét Nagyúr személyes bájitalmestere, és általában ez elég volt a meneküléshez.

Ennek ellenére voltak idők, mikor őt is kényszerítették, hogy részt vegyen ezekben a „játékokban”. Ahányszor Voldemort úgy döntött, hogy próbára teszi a hűségüket, vagy ha az áldozat egy fontosabb személy volt. Az ő hűségét azonban már próbára tették (nem engedte meg magának, hogy emlékezzen arra a próbára), úgyhogy ma valószínűleg a Sötét Oldal egy fontos ellenségével kell szembenézniük. Ki a fene lehet ennyire fontos? Figyelmeztetnie kell Dumbledore-t, amint visszaér a Roxfortba.

Tíz percen belül a teljes belső kör (majdnem 20 ember) jelen volt. Mindenki a helyén állt, várták, hogy a Sötét Nagyúr az épületbe hívja őket. Nagyon furcsa. Miért van itt a teljes kör? Voldemort elfogta volna Dumbledore-t? – csodálkozott. Nem, lehetetlen. Mikor elhagyta a Roxfortot, Dumbledore még ott volt, épen és egészségesen. De mégis... ki a fene lehet akkor az? Az az idióta Caramel? Vagy valami fontos auror? Lehet, hogy Mordon?

Ó, az nagyon szép lenne. Lehetősége lenne, hogy valami igazán ronda átkot szórjon rá, mindazok után, amit az auror vele tett. A minisztériumi vizsgálatok.. Mordon „világos” kínzásai... Az Igazságszérum, a Tormenta átok (a Cruciatus „világos” verziója, nem főbenjáró átok, de semmivel sem jobb, mint „sötét” testvére), mindezeket nyugodtan használták rajta, merthogy nem számított embernek, csak egy piszkos halálfalónak... Napok és éjszakák, mikor nem engedték aludni, csak hogy megtörjék, és mindezek után hat hónap Azkabanban... Hat! Egy egész életnek tűnt. Ezután nem volt képes érezni semmit. Semmit. Az érzelmei elhagyták ott, valószínűleg örökre. És ezt Mordon tette vele, az a paranoiás vén szemét. Megborzongott. Ha az új fogoly Mordon, nem lesz kíméletes vele. Nem. Soha.

Mikor tavaly szeptemberben meglátta, ahogy az iskola nagytermébe belépett, majdnem összecsuklott. Nem, Albus nem lehet vele ennyire kegyetlen, hogy engedje, hogy az auror vele egy épületben tartózkodjon!

Megint megborzongott. Nem. Az Barty volt, nem az öreg rohadék. Igen, rohadék, de nem öreg. Egy fiatal és sötét verziója a rohadékoknak, aki most rosszabbul járt, mintha halott lenne. Dementorcsók. Ronda módja a halálnak.

És ha már a rohadékoknál tartunk: ő most éppen a Világ Legnagyobb Rohadékára vár, hogy bemutassa a legújabb foglyát hűséges szolgáinak – rohadék szolgáinak.

Igen, ő is csak egy rohadék. A világon mindenki rohadék, kivéve persze Dumbledore-t.

Kezdődjék hát a Rohadékok Játéka!

***

Ebben a pillanatban Voldemort kilépett az épületből és nyugodtan várakozó szolgáihoz sétált.

– Gyertek. Csatlakozzatok hozzám a Nagyteremben! – kiáltotta színpadiasan. – A vendégünk már türelmetlenül vár titeket!

A levegő valahogy nagyon hideg lett... Perselus szorosabbra húzta magán a köpönyegét és megborzongott. Az épület nagy, fekete, nyitott kapui olyanok voltak, mint egy hatalmas száj, ami elnyelt mindent és mindenkit, aki belépett. Perselus legszívesebben hazament volna.

Kifejezéstelen maszkjaik villogtak a fáklyafényben, ahogy végül beléptek a nagyterembe.

A helyiség közepén egy gyerek állt. Egy elég kis gyerek, vékony szálú, borzas fekete hajjal és kerek szemüveggel.

Piton megmerevedett az ajtóban.

Nem. Egy gyerek. Utált gyereket kínozni. Az órákon igen. Szavakkal, gúnnyal, büntetőmunkákkal, pontlevonással, miért is ne? De. De fizikailag? Vagy átkokkal? Már csak a gondolatától összeszorult a gyomra, és megborzongott a támadó emlékeitől.

Ebben a pillanatban észrevette, hogy a többiek most körben állnak a fiú körül, és csak ő hiányzik ebből a körből, ahogy ott állt a nyitott ajtóban. Mélyet sóhajtott, és egyenletes léptekkel a kör felé indult. Ahogy a helyére ért, a fiú felemelte a fejét.

Piton megint megmerevedett.

Nem. Ez lehetetlen!

A fiú Harry Potter volt.

***

A rohadt életbe!

De hát hogy…?

Miért…?

A rohadt életbe! A rohadt életbe! A rohadt életbe... Mi a fenét csinál itt ez a gyerek? Otthon kellene lennie, a családjával, nézni a tévét, idióta játékokat játszani a barátaival vagy akármit... Hitetlenkedve bámult erre a kölyökre, a gondolatok kergették egymást a fejében.

Ez nem lehet igaz. Egyszerűen nem lehet. Álmodom. Tíz perc múlva felébredek a szobámban, és iszom egy pohár whiskyt, hogy lenyugodjak ez után a rémálom után... – remélte, ahogy újra és újra elismételte. Egy pohár whiskyt? Nem. Nem lesz elég. Egy egész üveggel megiszik, amint felébredt.

De az ébredés csak nem akart eljönni.

Egy pillanatig azt hitte, hogy a fiú felismerte, ahogy találkozott a pillantásuk. De egy perc után a fiú elfordította tőle a fejét és Voldemortra nézett.

Piton egy kicsit meglepődött. Nem látott félelmet azokban a zöld szemekben. Nem látott rémületet. Csak fájdalmat látott, és belenyugvást.

Teljesen meg volt döbbenve. Nem értette, mi folyik itt. A fiút valahogy elfogta Voldemort, vagy a halálfalói, de hogyan? Mikor? És Albus miért nem tudott róla?

És ő vajon mit tehet most? Hogyan menthetné meg a gyereket? Hoppanálásgátló varázslatok voltak a Rémálom Kúria körül is. Nem tudja csak úgy felkapni a fiút és dehoppanálni. Ez lehetetlen. De valamit ki kell találnia, hogy megmentse ezt a hülyét, aki már megint lehetetlen helyzetbe hozta magát.

Felsóhajtott. Bármit is tesz, lelepleződik, mint kém. Ez a gondolat hirtelen megnyugtatta. Újra szabadnak érezte magát. De mit tehet ezzel az újonnan felfedezett szabadsággal ebben az átkozott, reménytelen helyzetben? Semmi reményük sem volt.

Lehet, hogy hagynia kellene, hogy megkínozzák és megöljék a fiút. Ha belekeveredik, csak annyit ér el, hogy együtt halnak meg, feleslegesen. Ha nem tesz semmit, fenntarthatná a szerepét, és tovább segíthetné a Világos Oldalt és Dumbledore-t.

De mégis, nem hitte, hogy bármi reménye is maradna a Világos Oldalnak, ha Potter meghal. Nem. Potternek élnie kell. Ott volt Lily... és a neki tett esküje... és Quietus neve... ez mind azt jelentette, hogy segítenie kell ennek a kis rohadéknak. Igen. Potter is rohadék, amiért belekeveredett ebbe az átkozott szituációba. Eddig is elég nehéz volt fenntartani a hűséges halálfaló álcáját anélkül, hogy túlságosan megterhelte volna a lelkiismeretét, és most...

Így vagy úgy, nemsokára köpönyeget kell fordítania. De okosan kell cselekednie. Potternek élnie kell. Meg kell őt menteni, meg kell találni a kiutat a hoppanállásgátló védelmi rendszeren keresztül, és saját magára is gondolnia kell. A fiú nem tud hoppanálni. Szüksége van rá.

Piton szemei fürkészni kezdték a helységet: az ajtókat, az ablakokat. Elég jól ismerte az épületet, volt itt egy kis szobája, ahol bájitalokat készíthetett. A laboratóriuma nem a pincében volt, hanem a harmadik emeleten – milyen nevetséges. Ő és a harmadik emelet! De itt a pincében a börtönök voltak.

A börtön. A legutálatosabb börtön a világon. Vagy legalábbis a legutálatosabbak egyike. Cellák és kínzókamrák, végtelen fájdalommal. Ismerte őket. Tudta, hogyan néztek ki az itteni rabok néhány hét után. Az élet itt olyan volt, mint egy meghosszabbított Cruciatus. Ha Voldemortnak úgy hozta kedve, hónapokig kínzott itt egyeseket. Szerette megtörni az embereket, mielőtt megölte őket. Nem törődött vele, mennyi időbe került. A Sötét Nagyúrnak mindig sok ideje volt.

De hogy tudná kiszabadítani Pottert ebből az átkozott épületből?

Hirtelen észrevette, hogy Voldemort beszél, és hogy a fiú lábai meg vannak kötve. Most nem tud elfutni, mint ahogy a temetőben tette egy hónapja, mikor megszökött a Sötét Nagyúr elől, annak visszatérése után. A pálcája se volt nála.

És most Potter csak állt ott, mint egy bárány, ami várja, hogy levágják, és úgy látszott, elfogadta a végzetét. Piton látta a szemében, ami megint az övébe kapcsolódott, fájdalom, csak fájdalom volt azokban a zöld szemekben, semmi más. Fájdalom. Fájdalom, mint ahogy azokban a fekete szemekben... Fájdalom a zöld szemekben.. Csak fájdalom...

Mintha ugyanazok a szemek lettek volna. De hogyan? Hogyan nézhet ki egy zöld szempár úgy, mint egy fekete? És mégis... egyformának tűntek, vagy legalábbis a kifejezés bennük ugyanaz volt.

Megrémült. A fiú csak fájdalmat érzett.

Ez a hasonlóság... itt áll a kör közepén, félelem nélkül, végtelen fájdalommal néz rá, amit nem a kínzás okozott, hanem a kiábrándulás, és Piton sikoltani szeretett volna, ahogy eszébe jutott az a másik.

Egy fiú, ugyanezen a helyen, a kör közepén, félelem nélkül, gyengeség nélkül. Csak fájdalommal... mint akkor régen... de annyira tisztán látta... azok a fekete szemek... Soha nem tudja elfelejteni őket. Soha már, mondta a holló a fejében. Soha többé.

De a Legnagyobb Rohadék még mindig beszélt.

– Három menetetek van, szórakozzatok el vele. Azután megölöm. Én magam. Úgyhogy vigyázzatok, nehogy megöljétek mielőtt Én sorra kerülök! – mondta a kígyószerű szörnyeteg, boldog vigyorral a képén.

Három menet. Ez legalább két óra, ahogy őket ismerem – gondolta Piton, ahogy figyelte, amint Voldemort visszahúzódott trónszerű székébe.

– Kezdődjék a műsor! – kiáltott halálfalóinak.

És a műsor elkezdődött.

***

Piton kétségbeesetten keresett egy megoldást, hogy megmentse a fiút, de csak szálltak a percek, és egyet sem talált. Semmi nem jutott az eszébe. A fiú meg fog halni, és ő is meg fog halni. Újra elfogta a kísértés. Hagyhatná, hogy megöljék a fiút. Igazából semmi más lehetősége nem volt: a fiú meghal egyedül, vagy együtt halnak meg. De az utóbbi értelmetlen volt. Albusnak, a Rendnek szüksége van rá.

És mégis, szükségük van a fiúra is. És megesküdött annak a hülye libának!

Micsoda kulimászba keveredett... micsoda egy rohadt helyzet! Rosszabb, mint a rémálmai, amikkel minden éjjel meg kell küzdenie, lassan két évtizede. Nem hitte volna, hogy annál rosszabb lehet. Soha. És most mégis, ez a helyzet rosszabb volt, mint bármelyik másik, amibe életében, vagy akár rémálmaiban belekerült!

Majdhogynem reszketett, ahogy nézte a műsort. Rengeteg latin kiáltás: Seco! Frango! Contundo! Flagello! Diffringo! Uro! és mellékesen a kiválasztott testrész, amire az átkokat irányították.

Potter sikoltott és vonaglott és rángatódzott és reszketett, csak rövid szünetekkel, amit a halálfalók engedélyeztek neki. Fájdalmas hangja úgy tűnt, betöltötte az egész épületet. És ez még csak az első menet volt... és a második menetben a fizikai bántalmazások következtek. Piton már a gondolatától is rosszul volt.

Lassan ő kerül sorra. Rá kerül a sor, hogy kínozza ezt a kölyköt, akit gyűlölt, annyi éven keresztül megszégyenített, nevetségessé tett, megalázott a társai előtt. Ezt a kölyköt, akit annyiszor megpróbált kirúgatni az iskolából.

Ezt a fiút, akit gondolkodás nélkül megvédett, akiért mindent megtett, hogy túlélje azt az átkozott iskolát, mert ez volt az a fiú, akit megesküdött, hogy védelmezni fog. Lehet, hogy nem teljesen önszántából törődött vele, de ez volt a legjobb védelem, amit adhatott neki.

Mikor rá került a sor, abban a pillanatban rájött, hogy ledermedt, képtelen felemelni a pálcáját, képtelen megszólalni, kinyitni a száját. Képtelen mozdulni. Lélegezni.

A fiú a saját vérében feküdt a földön. Kínban. De nem sírt. Nem könyörgött kegyelemért. Kimerültnek tűnt, de nem megtörtnek. Piton hirtelen tiszteletet érzett iránta. Biztos volt benne, hogy Potter megtörik. Hiszen csak 14-15 éves, nem? Az ilyen gyerekek megtörnek, feladják, nem? De mégis, Potter nem volt megtörve. Legalábbis még nem. És a pillantása... A professzor összerezzent. A pillantása olyan ismerős volt. Látta már ezt a pillantást évekkel ezelőtt.... Könnyek öntötték el a szemét.

Mit kellene most tennie? Egyszerűen szüksége van időre. Ha tényleg ki akar találni valamit, meg kell átkoznia Pottert. Most. Azonnal.

Piton elfordította a fejét. – Tormento –  suttogta, pálcáját a fiú felé fordítva.

– Milyen jó ötlet, a Világos átkokat használni – nevetett Voldemort. – Mutassuk meg Mr. Potternek, hogy néz ki egy igazi „világos” kínzás!

Piton gyűlölte magát. Fuldokolt az érzelmeitől.

A fiú sikolyai betöltötték a Nagytermet. Újra és újra. Piton meg akart halni, itt és most. Nem, nem képes még egyszer megtenni. Nem. Lehetetlen.

Pontosan tudta, milyen fájdalom tölti meg a fiú testét.

Ahogy leeresztette a pálcáját, a sikoltások elhaltak. Visszafordult a fiú felé, és a pillantásuk újra találkozott. És az az átkozott kölyök bólintott! Piton ereiben meghűlt a vér. Most már teljesen biztos volt benne, hogy a fiú felismerte. Rosszul lett erre a gondolatra, szédült, hányingere volt. Nem akarta, hogy a fiú úgy haljon meg, hogy azt hiszi, elárulta őt.

Jól van. Ő tényleg gyűlölte ezt a kis szemetet. Ezelőtt, az iskolában. De most, a kínzás és a sikoltozás alatt a gyűlölete szertefoszlott, örökre eltűnt. Nem tudta gyűlölni többé.

Legszívesebben ő is sikoltozott volna, ahogy a kínzás folytatódott.

A második menet... Ostor, rúgások, ökölcsapások... Az első tíz halálfaló után már nem lehetett felismerni a fiút. Zúzódások, sebek, vér, törött csontok – csak az a zöld pillantás, ami az övébe kapcsolódott minden szünet alatt, az mutatta, hogy a fiú még magánál van, még él. Miért tette Potter ugyanazt, amit az a fekete szemű fiú akkor régen? Miért?

Miért nézett újra és újra az ő szemébe? Nem kegyelemért könyörgött, nem sajnálatért, törődésért. És mégis mindig Piton szemét kereste. Pont úgy, mint... NEM!!

Piton kétségbeesetten kívánta, hogy legyen már vége ennek az egész Rohadékok Játékának, haza akart menni, bezárkózni, whiskyt inni, amíg teljesen ki nem üti magát, azután az Álmatlan Álom Italát, literszám, hogy aludjon, aludjon, és soha többé ne ébredjen fel. Soha.

El akart szaladni. De... de...

Mit mondjon Dumbledorenak? Hogy mehet csak úgy be az irodájába, hogy elmondja neki az igazságot? Potter meghalt, és én a kínzói egyike voltam, a gyilkosai egyike, de úgy sajnálom – ilyen egyszerűen kimentené magát. És mondhatná Albusnak, hogy: Ó, csak megbocsátható világos átkokat használtam rajta, mint például a Tormenta?

Hogyan folytathatná az életét ezután? Hogy taníthatna más gyerekeket? Mindig rettenetesen viselkedett velük szemben, egy kibírhatatlan, aljas gazember volt, egy igazi rohadék, de legalább elviselhető. Ha Potter meghal, ezerszer rosszabb lenne. Hogy taníthatná Weasley-t és Grangert? Hogy nézhetne a szemükbe ezek után?

Mit tenne vele a megszegett eskü? Képes lenne ezek után aludni? Enni? Lélegezni? Gondolkodni?

Soha nem tudna megszabadulni a múlttól. Majdnem húsz év is kevés volt, hogy megbánja, amit azelőtt tett. Ha hagyná Pottert meghalni, soha többé nem lenne képes élni. Ebben biztos volt.

Megint rá került a sor. És ez a kibírhatatlan, átkozott kis hülye már megint az ő pillantását kereste, bár Piton nem volt biztos benne, hogy Potter még lát bármit is.

Lehajtotta a fejét, és kivett a zsebéből egy kis üvegcsét. Szerencsére tőle nem várták, hogy az öklét használja, a lábát vagy az ujjait, vagy pálcát, korbácsot, övet, kést, borotvát, tőrt vagy botot. Tőle inkább azt várták, hogy mutasson nekik egy érdekes új bájitalt, de látványosnak kell lennie, mert ezt a műsort most a Sötét Nagyúr rendezi, és élvezi. A Rohadékok Játéka. És Voldemort látni akarta a fájdalmat, amit okozott.

Egy pillanatig Piton azt hitte, hogy inkább ő issza ki azt az üveget, mint hogy Potternek adja. Ez egy új, és elképzelhetetlenül fájdalmas főzet volt. Mindig hordott magánál ilyen kínzó főzeteket, éppen az ilyen esetekre. De soha nem akarta, hogy a fiú ettől szenvedjen. De szüksége volt időre, jobban, mint bármire, úgyhogy meg kellett tennie.

Közelebb lépett, a fiú mellé, letérdelt, és kinyitotta Potter száját a bal kezével. A jobbjával hirtelen leöntötte az üvegcse tartalmát a fiú torkán, kényszerítette, hogy lenyelje és visszalépett a helyére a körben.

Egy pillanatig teljes csend volt. Aztán a fiú szemei kimeredtek az elviselhetetlenül éles fájdalomtól, és olyan hangosan kezdett sikoltozni, hogy mindenkinek be kellett fognia a fülét.

A Csontok Játéka. Ebben a pillanatban Piton jobban utálta magát, mint eddig bármikor az életben. És ez nem volt egyszerű, tekintve, hogy mennyire utálta magát eddig is.

A Csontok Játéka tökéletes része volt a Rohadékok Játékának. Az áldozat minden csontját apró szilánkokra törte, kibírhatatlan fájdalmat okozva minden apró mozdulattal, mint például a lélegzés, és ezután visszanövesztette az egészet az eredeti állapotba, egy speciálisan gyors és fájdalmas Pótcsont-Rapid segítségével. Nem okozott semmi gyógyíthatatlan kárt, de legalább olyan fájdalmas volt, mint a Cruciatus. Piton tudta. Ő maga is kipróbálta.

A fiú soha többé nem fog megbízni benne ezek után. De végül is, semmiképpen nem lesz idő a megbocsátásra és felejtésre, se a bocsánatkérésre. Potter meg fog halni. És ő, Perselus Nobilus Piton, meg fog halni vele együtt. Ez egy nagyon csodálatos és látványos előadás lesz, amiben ő játssza a rosszfiút és Potter a jófiút. De ez nem számít. Egyáltalán nem számít.

Ahogy a sikoltozás abbamaradt, a fiú szemei szorosan csukva maradtak. Csak az emelkedő és süllyedő mellkasa mutatta, hogy még mindig él.

– Csodálatos, Professzor, el vagyok ragadtatva! – Voldemort szemei ragyogtak az elégedettségtől. Elképesztő, milyen találékonnyá váltál mindazok után, hogy ennyi évet töltöttél azzal a mugli-szerető öreg hülyével.

Egy másodpercig Piton alig bírta visszafogni magát, hogy rá ne fogja a pálcáját a rohadékra, és ott mindjárt megölje. Nem! De mielőtt még az öve felé mozdíthatta volna a kezét, a műsor folytatódott.

Eljött a harmadik felvonás. És Piton még mindig nem tudta, mit tegyen, hogyan mentse meg az összetört gyereket.

És most még egy újabb átkot is ki kellett találnia. A Sötét Nagyúr biztosan egy jól megérdemelt Cruciatussal jutalmazná, ha ugyanazt az átkot használná még egyszer, nem szerette, ha untatták. De akkor mit tegyen? Nem akarta jobban bántani a fiút. De muszáj volt mondania valamit. Esetleg a Kés Átkot? Az fájdalmas, de a hatása nem tart soká. Tíz másodperc, nem több. Vagy húsz, maximum.

Megint rá került a sor.

– Culter – mondta, újra elfordítva a pillantását a fiúról, és a pálca remegett a kezében.

A sikoltozás erősebb és hangosabb volt, mint azelőtt. És majdnem egy egész percig tartott. Hogyan? Miért? Mi a franc folyik itt? Meg akarta szüntetni az átkot, de nem tudta. És akkor eszébe jutott, a Kés Átok, a Csonttörő Átokkal együtt, amit Nott használt az előbb órákig tartó utóhatásokat okoz. Merlin, ezt ő képtelen tovább csinálni! Szeretett volna meghalni a szégyentől. Itt mindjárt. Ebben a pillanatban. Úgy érezte, hogy ő is haldokol, a sikoltozás minden másodpercével.

– Piton! Te igazán... kitűnő vagy ma – hallotta Voldemort szavait a sikolyokon keresztül. – Jobb, mint bármikor.

Bólintott, ahogy az előtte vonagló kis testre nézett.

Hirtelen a fiú hangja lehalkult. Potter nem mozdult.

– Ó nem – suttogta Piton, ahogy a következő halálfaló felemelte a pálcáját.

– Állj! – kiáltotta Voldemort. – Én akarom megölni – tette hozzá, ahogy felállt, és közelebb lépett.

Ebben a pillanatban Piton teljesen kétségbe esett. Voldemort meg fogja ölni a fiút, tudta, és ő egyszerűen nem hagyhatja.

Voldemort az élettelen test mellé lépett, és egy rúgással a hátára fordította.

– Stimula – mondta, ahogy a fiúra szegezte a pálcáját.

De az csak nem mozdult. Piton megmerevedett. Mit csinált vele?

– Tudom, hogy ébren vagy, Potter – mondta Voldemort hideg, könyörtelen hangon. – És szeretnék veled egy kicsit elbeszélgetni, mielőtt megöllek.

A fiú kinyitotta a szemeit. Piton fellélegzett. Még él!

– De nekem semmi kedvem téged hallgatni, Tom. Nem érdekel, mit akarsz mondani. Egyáltalán. Ölj meg, és fejezzük be ezt a műsort.

– Ahogy óhajtod! – Voldemort ördögi mosollyal emelte fel a pálcáját. De Piton gyorsabb volt.

– Stupor! – kiáltotta, pálcáját a Sötét Nagyúrra fordítva, és közelebb lépett a fiúhoz, hogy felsegítse, amilyen gyorsan csak tudja.

De az átok lepattant a Sötét Nagyúr pajzsáról. Pajzs? Piton megmerevedett. PAJZS? Ó, nem...

A következő pillanatban a földön feküdt, társai által elkábítva.

– Nahát, Piton Professzor! Micsoda várt meglepetés! – vigyorgott a Legnagyobb Rohadék, embertelen fénnyel a szemében. – Végre megtaláltam a téglát – téged, ahogy gondoltam is. Nemde így van, Lucius?

A halálfalók egyike bólintott, ahogy Voldemort folytatta.

Gondoltam, hogy te leszel az, a sárvérűekért rajongó Dumbledore hűséges szolgája, a Világos Oldal hülye követője, bár azután a kis kínzás után az auroroknál és hat hónap Azkabani tartózkodás után... Nem egészen értelek. – Voldemort elgondolkodva felemelte a pillantását. – Te mindig olyan erős voltál. És mégis elárultál. Csak ámulok. Ma egy rövid ideig azt hittem, rosszul gondoltam. Azok az átkok, és az a főzet! Élvezted, Potter? – fordult a fiú felé.

Úgy tűnt, Potter nem hallotta a szavait, és ahogy a professzor a gyerekre nézett, a szemei megint Pitonéba mélyedtek. A férfi hirtelen szeretett volna mondani neki valamit, mielőtt meghalnak. Az arcához nyúlt, és leemelte a maszkot. Csak bámultak egymásra, szavak nélkül, hosszú percekig. Piton hallotta Voldemort szavait, de nem értette őket.

Csak nézte a fiút, a szemei tele voltak fájdalommal.

A fiú meg fog halni. Piton biztos volt benne. És most ő is meg fog halni vele együtt, a fiúval, akit hosszú évekig gyűlölt. És most nem értette a saját korábbi érzéseit. Miért gyűlölte, hogy tudta gyűlölni ezt a fiút? Hogy lehetett ennyire csökönyös, istenverte idióta, hogy gyűlölje, csak mert az apja valamikor régen elkövetett néhány csínyt ellene? Az azóta halott apja. Aki megmentette az életét. Igaz, ezzel saját magát is mentette, tekintetbe véve a körülményeket, de mégis, James Potter megmentette az életét akkor, évekkel ezelőtt. És Lily... ő gyűlölte Lily fiát, négy egész évig. Miért? Hogy lehet ez? Képtelen volt választ találni a kérdéseire.

Csak bámult a fiúra, az összetört, haldokló fiúra, és szégyellte magát. Kínzó átkok, Csontok Játéka... és Potter még csak nem is tűnik dühösnek rá. Ugyanúgy elfogadta, mint ahogy elfogadta a sorsát, a közelgő halálát.

Piton óvatosan kinyújtotta a kezét, és megérintette a fiú arcát az ujjaival.

– Sajnálom... Annyira sajnálom... Bocsáss meg – kérte.

Harry becsukta a szemét egy pillanatra.

– Köszönöm – suttogta.

Vékony kötelek lövelltek ki Voldemort pálcájából, és a következő pillanatban Piton meg volt kötözve.

– Piton, a te időd lejárt. Azt hiszem, most ön jön, Mr. Potter – mondta a Sötét Nagyúr, és egy újabb parancsot suttogott. – Erecto.

A következő pillanatban Harry a lábán állt, bár egy kicsit szédelgett, szemtől szemben Voldemorttal.

***

Piton csak bámulta ezt a gyereket, aki ott állt az ellensége előtt, nyugodtan, félelem nélkül. Voldemort dühösnek tűnt, ahogy figyelte a fiút, akiben nem látott rémületet, megaláztatást, aki nem könyörgött kegyelemért. Nem mutatott gyengeséget!

Nem, a fiú nem tört meg. Megkínozták, mágiával és fizikailag, de a lelke a sajátja maradt, ahogy elfogadta a tényt, hogy meg fog halni.

Piton újra szégyellni kezdte magát. A fiú nagyon bátor volt. Ugyanolyan bátor, mint az apja. Ugyanolyan bátor, mint az a fekete szemű fiú, aki ugyanezen a helyen állt valamikor. Bátrabb, mint ő maga volt Potter korában.

– Azt hiszem eljött az ideje, hogy megölj, Tom, nem gondolod? – kérdezte hirtelen kemény, de halk hangon. – Végre befejezheted, amit 14 éve elrontottál. Most nincs itt semmi gyenge mugli-születésű nő, aki megakadályozhatna benne.

Csend lett a teremben. A Sötét Nagyúr dühe majdhogynem tapinthatóvá vált a levegőben, de a fiú nem ijedt meg.

És akkor Voldemort hirtelen lenyugtatta magát. Ördögi vigyor jelent meg a képén.

– Nagyon bátor, Mr. Potter. Igazán, milyen griffendéles megnyilvánulás öntől. De most nem öllek meg. Nem, sokkal jobb ötletem van a haláloddal kapcsolatban. Egy kicsit elhúzhatjuk a dolgot. Nekem van időm. Én ki tudom várni, hogy könyörögj a halálodért, minden hülye megjegyzés nélkül. Vagy... lehet, hogy adok neked egy másik lehetőséget, egy lehetőséget, hogy élj, ahelyett, hogy meghalnál. Adok időt és lehetőséget, hogy átgondold. És természetesen... segíteni foglak, a magam módján, hogy a megfelelő elhatározásra juss.

– Soha nem adom el a lelkemet, Tom – válaszolt Harry határozottan. De Voldemort már nem figyelt rá.

– Meglátjuk, Mr. Potter. – Megfordult, és Pitonra nézett. – És mit tehetnénk önnel, kedves professzor? Ha jól emlékszem, te nem vagy annyira bátor, mint ez a fiatalember itt melletted, ugye? Szóval, mit szólnál, ha csatlakozhatnál hozzá egy kis időre? Két-három hét, esetleg egy kicsit több? Ez attól függ... tudod mitől. Lehet, hogy te meg tudod győzni Mr. Pottert a megadás bölcsességéről.

Piton szemei kimeredtek.

– A pincebörtön...

– Pontosan, professzor. És – itt a követőire emelte a szemét – azt hiszem elkezdhetjük, de legyetek óvatosak! Ne öljétek meg őket. Addig nem, amíg engedélyt nem adok rá. – Voldemort elvigyorodott, megfordult, és elhagyta a termet.

A halálfalók gyűrűje szorosabbra zárult körülöttük. A fiú összecsuklott Piton mellett, ahogy az Erecto hatása véget ért. Nem tudta elkapni, a kötelékek miatt. Csak feküdtek ott, tehetetlenül. És Piton tudta, hogy ez még csak a kezdet.

Mikor levették róla a köteleket, megvizsgálta Pottert. A fiú megint elájult. Úgyhogy ez az ő menete lesz. Valószínűleg hosszabb, és nehezebb, mint a fiúé volt. Hisz végülis ő egy áruló. Szerencsétlenségére, másfél óráig is eltartott, mire elvesztette az eszméletét. A volt társai igazán vigyáztak rá.

***

– Vernon, a fiú még mindig nem tért vissza! – mondta Petunia idegesen a férjének.

A tévét nézték a vacsora után.

– Ummmm.... – mormogta Vernon, a szemeit a képernyőre meresztve.

– Vernon! – ismételte meg Petunia.

– Jól van... akkor mit csináljak? Majd valamikor éjjel visszajön, ebben biztos vagyok. Szégyelli magát – válaszolta Vernon nyugodtan. – Vagy azok az őrült barátai vitték el megint. Szerencsére. Ó, nézd azt a kutyát! – mutatott hirtelen a képernyőre. – Ez pont olyan, mint Marge-é!

Petunia megborzongott. Utálta az állatokat, főleg Marge öreg, ronda aljas kutyáit. És ideges volt.

– Vernon, eddig akárhányszor vitték el, mindig értesítettek... valahogy. De ma.. Már éjfél van és...

– És....? – Vernon mérges lett. Nem érdekelték a fiú hülye eltűnései. – Ha el akart menni, elment. És én nézni akarom ezt a filmet.

– De mi vagyunk a gyámjai, Vernon. Ha bármi történik vele, minket vonnak felelősségre!

Vernon megrántotta a vállát, és sóhajtott.

– Jól van. De nincs kedvem városszerte őt hajkurászni. Ha akarod, menj, és keresd, de én nem fogom!

– Fel kellene hívnunk a rendőrséget – suttogta Petunia.

– Ó, micsoda jó ötlet! – válaszolta vigyorogva Vernon. – Remélem, ha megtalálják, maguknál tartják egy pár napig, nem gondolod?

– Nem tudom – válaszolta Petunia tétován.

– Mi bajod van? – kérdezte Vernon hirtelen, ahogy észrevette Petunia furcsa hangsúlyát.

– Nem tudom – mondta ő újra, de egy kis idő múlva hozzátette. – Furcsa érzésem van. Nem jó érzésem, tudod... ilyet éreztem akkor is...

Vernon csak bámult rá. Petunia teljesen magán kívül volt. A kezei remegtek, az arca sápadt volt.

– Mi a... jól vagy? – kérdezte Vernon óvatosan.

Petunia megrázta a fejét.

– Nem, valami történt. Valami, mint aznap, mikor először mentem veled moziba...

Vernonnak remegett a hangja, ahogy végül sikerült megszólalnia.

– Azt... azt hiszed... ?

Petunia bólintott.

Hosszú csend ülepedett a szobára. Csak bámultak egymásra rémülten. Végül Vernon felállt.

– Hívom a rendőrséget. Most mindjárt.

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény