A karácsonyi szünet kezdetére Harry halálosan fáradtnak érezte magát, és minden tárgyból el volt maradva. Szerencsére Hermione összeállított valamilyen tanulási munkatervet a szünetre, és Ron és Harry mindketten elhatározták, hogy csatlakoznak hozzá, így volt némi reménye arra, hogy bepótolja azokat a dolgokat, amiket a tanév első két hónapjában kihagyott.

Hermione órarendje szerencsére hagyott némi szabadidőt is, így Harry néha el tudott szabadulni egy teára Hagridhoz, sőt, egyszer még McGalagonyhoz is, aki teljesen el volt bűvölve Harry magatartásának és jegyeinek javulásától.

Bár Piton úgy döntött, hogy nincs szükség több bájital pótórára, s Harry januártól csatlakozhat a haladó csoporthoz, ez nem akadályozta meg abban, hogy tovább járjon Okklumenciát tanulni és hétfőnként gyógyfőzeteket kotyvasztani Madam Pomfrey számára.

Amikor Harry először jelent meg ezen a hétfői alkalmon azután, hogy Piton véget vetett a csütörtöki korrepetálásnak, a bájitalok mestere csaknem rémültnek tűnt.

– Mit keresel itt, Potter? – kérdezte idegesen.

– Azt mondta, mindig jól jön egy kis ingyen segítség – válaszolta Harry szemtelenül, és becsusszant a szűk ajtónyíláson a megkövült Piton mellett.

– Látom, úgy határoztál, hogy nem könyörülsz se Madam Pomfrey-n, sem az iskola készletein – morogta a tanár hidegnek szánt hangon, de Harry csak vigyorgott.

– Naná!

E reakció mintha még jobban megrémisztette volna Pitont.

– Nem gondoltam, hogy életemben valaha egyet fogok érteni egy Weasley-vel, de te tényleg megőrültél, Potter – suttogta csodálkozva, de nem tiltakozott tovább.

Ez volt az az alkalom is, amikor Harry először ébredt rá, milyen könnyeddé, és valahogy meleggé, családiassá vált kettejük kapcsolata. Okklumenciából is nagyot lépett előre. Amikor kikérte Piton véleményét erről az előrelépésről, a tanár a maga szokásos módján válaszolt.

– Komolyan, Potter, nem lehetsz annyira sötét, hogy újra el kelljen magyaráznom, amit a bizalomról mondtam! – morogta.

– Arról, hogy én bízok magában, vagy fordítva? – kérdezett vissza Harry.

Piton csaknem felnyögött.

– Mindkettő, ostoba kölyök.

A válasz annyira meglepte Harryt, hogy gondolkodás nélkül feltette azt a kérdést, amire már régóta kíváncsi volt.

– Tanár úr, miért nem semmisítette meg a... annak a gardróbnak az ajtaját?

– Mert nem tudtam – csattant fel Piton, de Harry hangjában nem érzett dühöt, csak zavart.

– Miért?

– Mert, gondolom, valamilyen védőbűbájt helyeztek rá – mondta idegesen. – Megpróbáltam megsemmisíteni néhányszor, képzelheted... Azt hiszem, Black a családi könyvtárban akadhatott rá... Nem tudom megsemmisíteni, amíg nem tudom pontosan, mi az – legyintett végül. – Na, de most már ideje menned, Potter, mielőtt a kis griffendéles barátaid azt hiszik, hogy a mardekáros szörny felfalt vacsorára...

Harry engedelmeskedett, de nem tudott nem gondolni Piton sikertelen megsemmisítési kísérleteire. A dögök! Hogy merték...!

De még ha Piton nem is volt képes feloldani a bűbájt, ő majd képes lesz rá. Neki ugyanis volt hozzá egy olyan segítsége, ami Pitonnak nem: elég jó kapcsolata volt az egyik valamikori fiúval, aki ott volt, amikor a bűbájt kimondták. És különben is, közel volt már a karácsony...

***

A szokásos karácsonyi vacsorán tizenegyen vettek részt. A diákok közül csak a három griffendéles és egy másodéves hugrabugos lány (akit a szünet idejére a Griffendél toronyba költöztettek) maradtak Roxfortban, s hét tanár: Dumbledore, McGalagony, Piton, Trelawney, Hagrid, Flitcwick és Firenze (bár ő nem evett velük).

Még csak a hagyományos zöldséglevest kanalazták, amikor Piton hirtelen felállt, és sietve elhagyta a termet. Dumbledore tekintete aggodalmasan villant utána. Harry összerezzent, és elment az étvágya. Piton távozásának csak egy okát tudta elképzelni, amiért Dumbledore aggodalmas lehet: volt mestere hívatta a bájitalok mesterét. Kérdően egyenesen az igazgató szemébe nézett, nem törődve azzal, hogy felébresztheti a magában lakozó kígyót, s meglepve vette észre, hogy Dumbledore kék szemei őt nézik, s akkor sem fordította el tekintetét, amikor Harryével találkozott. Egy rövid pillanat után Dumbledore elmosolyodott, és alig észrevehetően felemelte a hüvelykujját: „Piton professzorral minden rendben lesz” volt az üzenet.

De Harry nem tudott nem aggódni. Amilyen korán csak lehetett, kimentette magát és visszatért a tátongóan üres Griffendél toronyba, s lerogyott egy kandalló előtti fotelba. Valami erős, rossz előérzet kerítette hatalmába, s néhány pillanat után már az eredetét is tudta: elméjének abból a részéből jött, ahonnan Voldemortot folyamatosan kiszorítani próbálta. A diadalmas, s kárörvendő érzés rettenettel töltötte el. Biztos volt benne, hogy Piton halálos veszélyben van. Ahogy egyre inkább elméjének erre a részére összpontosított, sebhelye szinte felizzott a fájdalomtól, s aggodalma eddig nem látott méreteket öltött.

Fogait összeszorította fájdalmában, elővette pálcáját, s szorosan tartotta, miközben erősen koncentrált arra, hogy valahogy kivesse Voldemortot az elméjéből... de Voldemort ez alkalommal nem volt az elméjében, csak azok az érzések, s Harry hirtelen elhatározással kinyúlt feléjük jobban és jobban...

A következő pillanatban egy alig megvilágított szobában találta magát. Pálcáját a kezében tartotta, s ahogy körülnézett látta halálfalóit félkörben állni egy férfi körül, aki Cruciatus átkának hatása alatt a földön hempergett... Piton. Az áruló.

Harry utálata felerősödött, s pálcájával újra a férfi felé intett. Piton felsikoltott fájdalmában. Harry elégedetten elmosolyodott, és közelebb lépett a remegő emberhez. Amikor leeresztette pálcáját, a sikoly elhallgatott.

– Próbáljuk meg újra, Perselus. – Közelebb lépett és belerúgott a férfibe. – Legilimens!

Képek, emlékek és érzések árasztották el Harry elméjét. Látta magát denevérszárnyat darabolni, üstöt kavargatni, felemelt pálcával Piton Legilimensére várni – olyan dolgokat, amelyeket – ezt pontosan érezte – Piton nem akart megmutatni, de a kínzás túlságosan legyengítette.

– Meg fogsz halni, Perselus – mondta, amikor a bűbájt megállította, és közelebb hajolt a sápadt férfihoz. Piton szemében pánik táncolt, mielőtt uralkodni tudott volna érzésein: pánik és rettegő félelem. – Az én kedves, ifjú Malfoyom szép munkát végzett. Leleplezte az árulót. Téged. – Ismét felemelte pálcáját és Piton szívére irányította.

Harry elméje csaknem szétrobbant a küzdelemtől, ahogy halálos ellensége elméjén próbált áttörni. Nem tudta mit, és hogyan kellene csinálnia, csak azt tudta, ha nem cselekszik azonnal, Piton egy pillanaton belül halott lesz. Csak küzdött és küzdött, aztán egyszer csak Piton előtt állt, nem Voldemort, hanem ő, Harry, saját érzéseivel és félelmeivel, s a kezében lévő pálcát gyorsan Piton kezébe nyomta.

– Dehoppanáljon, tanár úr! Azonnal! – suttogta a meglepett férfinek, s érezte, hogy a bitorolt test gazdája minden erejével küzd, hogy visszaszerezzen elveszített hatalmát. – Most! – nyögte ki még egyszer, majd akaraterejének utolsó maradékával elrugaszkodott Pitontól amilyen messze csak tudott, s a többire nem emlékezett azután.

***

– ALBUS, A TE KEDVES POTTERED EGY IDIÓTA!

Piton üvöltése szinte megremegtette a szobát, s Harry olyan hirtelen ébredt, hogy riadalmában felugrott és egyben le is esett az ágyról, amelyen eddig feküdt. Aztán karok nyúltak a hóna alá, s visszaemelték az ágyra, miközben kicsit messzebbről egy másik, derűs hang válaszolt:

– Perselus, nem kellene olyan dühösnek lenned. Végülis az életedet mentette meg!

– Tényleg, már csak ez hiányzott: egy újabb Potter, akinek az életemet köszönhetem – morogta vissza egy ingerült hang fölüle, és Harry kinyitotta a szemét. – Szépen vagyunk. – Piton állt fölötte, de Harry a szemüvege nélkül ismét csak a szokásos foltokat látta. Pitonnak azonban nem volt ilyen problémája. – Látom, úgy döntött, hogy megtisztel minket társaságával, Mr. Potter.

– Mintha lehetne a maga üvöltözése mellett aludni – morogta vissza Harry, miközben Piton felültette és szemüvegét az orrára csúsztatta.

– Nem szemtelenkedj, Potter. Az, hogy megmentetted az életemet, még nem ad jogot arra, hogy pimasz legyél. – A szavak annyira megnyugtatóan pitonosak voltak, hogy Harry elvigyorodott.

– Örülök, hogy maga is jól van, tanár úr.

Piton, látta, csak a szemeit forgatta, bár mintha egy kis mosoly bujkált volna a szája szegletében.

– Az a show, amit az előbb levágtál, Potter, a hülyeség tökéletes megnyilvánulása volt, s teljességgel fölösleges – mondta szárazon. – Nem szabadott volna semmit csinálnod...

– Perselus – rázta meg Dumbledore a fejét.

Piton összezárta a száját és Harryre nézett. A fiú csak vállat vont.

– Még mindig nem tudom, hogyan kell megfőzni egy láthatatlanná tévő főzetet. – Nyújtózkodott és ásított. – Ezen kívül szükségem van egy Okklumencia tanárra is...

Piton sóhajtott, leült az ágyra és komoly arccal Harry felé fordult, aki a szeme sarkából látta, ahogy Dumbledore távozik.

– Hiba volt kimutatnod, mire vagy képes – szólalt meg végül Piton.

– Meg akarta ölni magát – válaszolta Harry nyugodtan. – És én... nem akartam, hogy meghaljon, tanár úr.

– Az nem fontos, Potter...

– Az mindennél fontosabb. – Harry kényelmetlenül fészkelődött, de nem fordította el pillantását. – Nem akarom, nem akartam, hogy újra meghaljon valaki miattam...

– Ez nem miattad volt...

– Mi mást jelenthetett volna Malfoy neki? Valószínűleg beszámolt arról, milyen gyakran fordultam meg a maga irodájában. Mindeközben persze jobb lettem Okklumenciából is. Nem hiszem, hogy olyan sokba került volna neki összeadni a két dolgot. – Piton nem válaszolt, ezért Harry tovább mondta. – És ne higgye, hogy tartozik nekem az életével. Én voltam, aki tartoztam mindezzel. – Harry most nem hagyta, hogy Piton közbeszóljon. – Viszonzásul mindazért a segítségért és időért, amit rám vesztegetett, annak ellenére, hogy nem igazán... kedvel.

– Én sosem vesztegetem az időmet, Potter – csattant fel Piton. – És nem tartoztál nekem semmivel. Amit adtam, ingyen adtam, nem vártam se hálát, se viszonzást, se semmi hasonló képtelenséget...

– Másrészt szerettem volna átadni magának a karácsonyi ajándékomat is.

– Már csak ez hiányzott! Gondolod, Potter, hogy valami ostoba meglepetéssel majd eléred, hogy hálás leszek a nagylelkű gesztusért!

Újabb pitonos megnyilvánulás. Harry elvigyorodott.

– Nem, nem tanár úr, semmi ostobaság. – Karjait keresztbe fonta. Piton felemelte a szemöldökét, de mostanra Harry már értette a jelzést. Azt jelentette: „hallgatlak”. – Nincs több Bizonyítvány egy bizonyos gardrób ajtón...

Piton reakciója gyors volt és váratlan. Felugrott, és egy szó nélkül elhagyta a kórházi részleget. Harry képtelen volt visszafojtani egy csalódott és fájdalmas sóhajt, ahogy az ajtó becsukódott a tanár mögött. Piton még mindig bizalmatlan volt vele. Talán még mindig utálta is. Ő meg hülye fejjel azt gondolta, hogy talán... barátok lehetnének... hogy lehet valaki, egy másik felnőtt Sirius után, aki... aki valahogy csak úgy elfogadja...

De késő este, amikor végre Madam Pomfrey visszaengedte a hálóba, Ron és Hermione csaknem megtámadták, ahogy átmászott a Kövér Hölgy képén.

– Itt volt Piton – újságolta Ron. – És olyan... furcsán viselkedett...

– Egy nagy dobozt hozott, és megkért, hogy adjuk át – tette hozzá Hermione és a szokásos asztalukon várakozó becsomagolt dobozra mutatott. – És boldog karácsonyt is kívánt.

– Ezen kívül adott húsz pontot azért, mert itt maradtunk a szünidőre – Ron nem tudta abbahagyni a vigyorgást. – Mégiscsak csináltál vele valamit, ne tagadd!

Harry kíváncsian lépett a csomaghoz.

– Nem tudom – mondta rekedten. Kezei remegtek, ahogy hozzáértek a dobozhoz.

Egy levél. Az első dolog, amit meglátott egy levél volt a csomagra tűzve. A barátaira nézett, majd lassan feltépte a borítékot. Egy kis ív pergamen esett ki belőle.

Potter, boldog karácsonyt. Ne felejtsd el a hétfői órát.

Perselus Piton

Harry nagyot nézett. Piton csak úgy küldött neki egy karácsonyi ajándékot. Még ha a levél rövid volt is, és semmitmondó... ez mégiscsak jelent valamit. Szemüvege kicsit bepárásodott, ahogy a dobozt kicsomagolta.

Aztán alig kapott levegőt. Egy Merengő volt a dobozban, az, amibe immár kétszer is belenézett.

Ron és Hermione bátorítóan bólintottak neki.

Harry előre hajolt.

Ahogy orra majdnem megérintette az emlékek ezüstösnek tűnő felületét, megérezte a már ismerős rántást, ahogy a Merengő bevonta őt más emlékei közé – csakhogy ez alkalommal ezt nem titokban tette, más titkait kilesve, hanem ellenkezőleg: szabadon, élve a kapott lehetőséggel.

De aztán nem tudott ezen tovább gondolkodni, mert meglátta édesanyját. Éppen olyan volt, mint a fényképeken: csodálatosan szép. Harry meglepetten tántorodott hátra, így látóterébe belekerült Dumbledore is, aki anyja mellett állt, s egy kicsit előrehajolt. Mindketten a nő kezében mocorgó kis csomagocskát nézték. Egy csecsemő. Harrynek összeszorult a szíve. Anyját és saját magát láthatta maga előtt, de ez alkalommal ez több volt, mint egy kép, vagy valaki elbeszélése: olyan volt, mintha ő is ott lett volna, mintha ő is részt vehetett volna...

Roxfort kórházi szárnyában voltak, ismerte fel Harry a színhelyet, de csak ők ketten, meg a csecsemő. Apja, James, sehol sem volt látható.

– Tehát? Hogy döntöttél, hogy fogod elnevezni? – Dumbledore hirtelen kérdése még inkább megriasztotta Harryt, aki ismét hátrább lépett, úgyhogy a szobában tartózkodó harmadik személy is láthatóvá lett számára: Perselus Piton állt az ajtóban. A másik kettő még nem vette észre a férfit.

Ez a Perselus Piton kicsit különbözött attól, akit Harry az iskolából ismert: sovány volt, sokkal soványabb, mint most, arccsontjai szinte kiszúrták arcbőrét, haja hosszabb volt, bár nem kevésbé zsíros, orra kampós, de még nem ferde, és bőrének nem volt még meg az az egészségtelen, sárgás árnyalata, ami később. Igazából nem nézett ki jobban, mint abban a másik emlékben, amivel Harrynek volt szerencsétlensége összefutni tavaly, bár az idő múlása mégis szépített rajta valamennyit.

– Haroldnak, mint apát. Meg persze James szeretné, ha az ő nevét is viselné – válaszolta kicsit bizonytalanul a fiatalasszony, és rámosolygott a kezében tartott csecsemőre.

Harry szíve ismét összeszorult, s valami meleg érzés öntötte el a mellkasát, míg a szeme olyan furcsán égni kezdett.

– Nagyon helyes – mosolyodott el Dumbledore, és közelebb hajolt a pici, alvó gyerekhez. Piton, aki Harry mellett állt, tétován előrébb lépett, arcán furcsa kifejezéssel, szemei mintha a messzi távolba révedtek volna. Mit érezhetett? Vágyódást? Féltékenységet? Harry nem tudta eldönteni.

– Csodaszép, ugye? – kérdezte anyja széles mosollyal Dumbledore-tól.

– Az apjára hasonlít – válaszolta az igazgató.

– Igen, de a szemei... a szemei az enyémek. És – sóhajtott –, remélem természete is inkább az enyém lesz majd. Inkább mint azé a hebehurgya apué, nem igaz? – simogatta meg a csecsemő arcát.

Ekkor végül Piton úgy döntött, hogy ő is megszólal.

– Igazgató úr – hangja hivatalosan csengett. – Ha megbocsát egy pillanatra...

Dumbledore elszakította pillantásár Harryről.

– Perselus – mosolygott rá a furcsán sovány fiatalemberre. – Gyere nyugodtan közelebb – intett felé, de Piton vonakodott megmozdulni.

– Inkább nem – mondta mereven és elfordította tekintetét Harry édesanyjáról és a gyerekről. – Fontos ügyben jöttem...

Harry nem tehetett róla, de hirtelen megsajnálta.

– Perselus... – kezdte megint Dumbledore, de ez alkalommal Lily Potter félbeszakította.

– Hagyd, Albus. Ez James fia. Megértem, ha Perselus nem akarja megnézni – nézett Pitonra, és egy gyors, értő pillantást váltottak.

Dumbledore felállt.

– Ebben az esetben menjünk, Perselus...

Itt a rövid jelenet véget is ért, de mielőtt Harrynek akár egy pillanata is lett volna arra, hogy végiggondolja, mit látott, egy másik emlék töltötte be látóterét.

– Evans, legalább te hallgass rám, mert az a hülye férjed biztosan nem fog! – Ugyanaz a fiatal Perselus Piton hajolt kissé fenyegetően Harry édesanyja fölé, míg egy egyévesforma Harry legörbült szájjal nézett fel az ijesztő alakra. Szemmel láthatólag Piton már azelőtt képes volt rossz perceket okozni neki, hogy Roxfortba jött volna. – A Sötét Úrnak ti vagytok a célpontjai. Csinálnotok kell valamit. A legjobb, ha a Fideliust választjátok. A fiú kell neki – intett fejével Harry felé, aki abban a pillanatban elsírta magát. – Ha meg akarod védeni, hallgass rám, és rejtőzzetek el.

Édesanyja riadtan tűnt, de bólintott, és szorosan magához ölelte Harryt. A kisfiú hozzábújt és arcát anyja ruhájába temette. Harry érezte, ahogy valami forró fut végig az arcán, s gyűlt össze sósan szája szegletébe.

– Köszönöm, de... Perselus, miért segítesz nekünk? – szívből rámosolygott a magas, vékony férfire.

– Ahhoz semmi közöd, Evans – vont Piton vállat és felegyenesedett. – Csak egy dolgot kérek cserébe. Ne nevelj a fiúból az apjához hasonló... elkényeztetett kiskirályt, ha megkérhetlek...

Fájdalmas kifejezés suhant át édesanyja arcán.

– Perselus. Ígérem, hogy megteszek mindent, ami hatalmamban áll, hogy Harryt Jamesnél jobb embernek neveljem. – Egy gondolattal később még hozzátette: – És ne feledd el, hogy Harry nem csupán James fia, hanem az enyém is...

– Az majd még kiderül... – fintorodott el a későbbi bájital mester és kivonult a szobából.

***

Harry ismét a Griffendél toronyban találta magát. Egy pillanat alatt döntött: talpra ugrott, s miután barátaival néhány gyors, megnyugtató szót váltott, kimászott a Kövér Hölgy portréján keresztül a folyosóra, s amilyen gyorsan csak tudott, a pince felé vette útját.

Amikor megérkezett, egy pillanatra olyan hülyén érezte magát. Piton irodájának ajtaja alól nem szűrődött ki fény, s fogalma sem volt arról, merre lehet a tanár lakószobája. Egyik lábáról a másikra állva és még mindig égő szemeit ruhaujjába törölgetve nézett körül a folyosón, ahol egy másik ajtót vett ki a félhomályban, az iroda ajtótól nem messze. Mély levegőt vett, odalépett és bekopogott. Próba, szerencse.

Nem kellett soká várnia. Hamar kiderült, hogy valóban ez volt Piton lakórészének ajtaja, mivel ő maga nyitott ajtót.

– Potter? – nézett meglepetten Harryre, de mielőtt bármi mást mondhatott volna, Harry hozzálépett és egy pillanatra Hagridhoz hasonló bordaropogtató öleléssel magához szorította a meglepett férfit.

– Köszönöm, tanár úr. Ez volt a legszebb ajándék, amit valaha kaptam. És boldog karácsonyt – suttogta, majd megpróbált gyorsan lelépni, mielőtt Piton magához tér és megátkozza valami különösen kellemetlen átokkal.

Egy erős kéz a vállán azonban megállította.

– Harry, várj. – Piton hangját rekedt volt az érzelmektől. Harry szinte sokkosan fordult hátra: a tanár a keresztnevén szólította!

– Igen, tanár úr? – nyögte bizonytalanul.

– Csak... azt akartam mondani, hogy édesanyádnak igaza volt. Hogy... te nem vagy olyan, mint az apád. S... ezt már rég meg kellett volna látnom. – Piton elvörösödött, Harry pedig megpróbálta lenyelni azt a furcsa zavart, amely a torkát szorította. – És... sajnálom...

Nem mondta, hogy mit, de Harry értette. A bocsánatkérés talán jobban meglepte őt, mint az ő előbbi érzelemkitörése Pitont.

– Uh... izé... értem, tanár úr – motyogta és megpróbált elmosolyodni. Piton is.

– Akkor majd hétfőn találkozunk. Most indíts vissza a barátaidhoz. Már biztos várnak. Boldog karácsonyt.

– Igen – Harry végre elmosolyodott. – Hétfőn. És még egyszer boldog karácsonyt.

Könnyű szívvel indult vissza a többiekhez.

– Na, mi történt? – kérdezte Ron izgatottan, ahogy Harry arcát meglátta.

– A lehetetlen – vigyorodott el Harry. – Én izé... megöleltem Pitont ő meg Harrynek szólított.

– Mit csináltál? – nézett rá Ron rémülten, de Hermione felnevetett.

– Azt hiszem, Piton megkedvelt téged, Harry. Nem tudom, hogy csináltad...

De Harry csak elfintorodott.

– Piton nem kedvel engem, Hermione. Csak elvisel.

Hermione hozzá ugrott, és játékosan megütötte.

– Elvisel... Ugyan már, Harry, ne szórakozz! Saját jószántából különórákat ad neked, megosztja veled az emlékeit, s a többi tanártól eltérően a keresztneveden szólít...

Harry elgondolkozott.

– Tényleg így látod? – kérdezte bizonytalanul, de valami reményféle kezdett mozdulni benne.

– Nem tudom, miért olyan fontos ez számodra, de szerintem Hermionének van igaza – szúrta közbe Ron vigyorogva.

Harry a barátaira nézett. Mindketten bíztatóan néztek vissza.

S akkor történt: mintha egy nehéz súlyt emeltek volna le a válláról, hirtelen könnyűnek érezte magát, és jól, egyszerűen csak jól. A szokásos bánat és fájdalom, Sirius halála óta először a semmibe tűnt, együtt azzal az üresség- és értelmetlenség-érzéssel, amely azóta kísértette, s otthonos melegség maradt a helyükön.

Meleg. Otthon.

Harry végül elmosolyodott.

Még sosem volt ilyen jó karácsonya.

***Vége***

Ha tetszett az írás, kérlek, írj néhány sort IDE. Névtelenül is teheted. Köszönöm.