Aznap este Harry mindent sokkal könnyebbnek érzett. Ez már a vacsoránál elkezdődött, amikor meglátta a Griffendél számlálóban a kapott pontokat (senki sem értette, hogy kaphatott a Griffendél húsz pontot vasárnap délután, de Harry senkinek sem mondott semmit, csak szép csöndben megvacsorázott), aztán ez egész későig eltartott Hermione örömére és Ron megkönnyebbülésére. Amikor aztán végre hármasban maradtak a közös helyiség sarkában, Harry végül csak meglepte őket.

– Piton volt az, aki azt a húsz pontot adta.

Ron figyelmetlenül bólintott, mert az átváltozástan szövegét olvasta, s azt akarta megérteni, de Hermione szemei nagyra tágultak.

– Micsoda?

Harry vállat vont és elvigyorodott.

– A takarításért.

– De hát – Hermione összeráncolta a homlokát –, az büntetés volt! S Piton egyébként sem adott soha pontokat a Griffendélnek! Legalábbis én még nem hallottam róla.

– S azt is felajánlotta, hogy bevesz a haladó bájital csoportba – adta még hozzá Harry.

Hermione leesett állal bámult rá, s Ron átváltozástan könyve hangos csattanással landolt a földön.

– Micsoda? – ugrott fel, vörös haja az égnek meredt. – Micsoda? Pontok? És felvétel a haladó bájital csoportba?

– Azt hiszem elbűvölte a takarítási technikám – mondta Harry tréfás fensőbbségességgel, az állát dörzsölgetve.

– Nem hiszem el – rázta meg a fejét Hermione.

– Pedig igaz – válaszolt Harry.

– Mit itattál vele? – kérdezte Ron gyanakodva.

– Semmit.

Hermione nem találta Ront viccesnek, ezért komolyra váltott.

– Mi történt?

Harry letörölte képéről a tréfás vigyort és sóhajtott

– Beszélgettünk. Bocsánatot kértünk egymástól. Ennyi.

Ron úgy rázta meg a fejét, mintha víz ment volna a fülébe.

– De hát miért kellett neked bocsánatot kérned? Te nem tettél ellene semmit! Ő volt az, aki úgy bánt veled, mint egy utolsó szeméttel! – a mondat végére hangja magasra szárnyalt méltatlankodásában.

Harry lehajolt, felvette Ron könyvét a földről, az asztalra tette és körbehordozta a tekintetét. Csak miután mindenki visszatért a saját dolgához, magyarázta el:

– De tettem, Ron. Tavaly. Azért lett vége az Okklumenciaóráknak, mert engedély nélkül belenéztem a Merengőjébe.

– És mit láttál? – kérdezte Ron mohón, de Hermione rosszalló tekintettel meredt rá:

– Ron! – majd Harryhez fordult, arcán neheztelés. – Ez elképzelhetetlenül durva volt tőled, Harry.

Harry sóhajtott.

– Tudom. Ezért is rúgott ki Piton.

Hermione arca elsötétült, de nem ment tovább. Ron azonban kíváncsian hajolt előre.

– Na, és mit láttál? Muszáj elmondanod!

Harry határozottan megrázta a fejét.

– Nem tehetem. Megígértem, hogy nem mondom el senkinek. Elég személyes dolog volt.

– Halálfalók? Tudodki? – találgatott Ron.

– RON! – kiáltotta Harry és Hermione egyszerre, de Ron csak a szemeit forgatta.

– Nem tartozik rád, Ron – Harry kicsit széttárta a kezeit. – Nem mondhatom el.

Ron elfintorodott, de nem erőltette tovább. Hermione azonban Harryhoz hajolt.

– De miért állt végül Piton mégis szóba veled?

– Mert kiborultam – mondta Harry egyszerűen. – Azt hittem, egyedül vagyok. Egyedül is voltam, de ő valami megfigyelő bűbájt helyezett a teremre, hogy figyelmeztesse, ha valami történik.

– Megfigyelő bűbájt? – kérdezte Hermione gyanakodva.

– McGalagony tanárnő meg ő már számítottak rá, hogy egyszer csak kiborulok – magyarázta Harry vigyorogva.

– És nem szólt be semmit hogy kiborultál? – Ron megvakarta a nyakát, arca hitetlenkedő kifejezést öltött. – Furcsa. Lehet, hogy mégiscsak van benne valami emberi vonás...

Ez alkalommal Hermione nem nézett Ronra neheztelve, ami csak azt jelenthette, hogy egyetértett.

– Azt hiszem, nem csak ők számítottak rá – mondta végül elgondolkodva.

– Mármint mire? – kérdezte Harry.

– Arra, hogy kiborulsz – magyarázta magától értetődően. – Olyan nagy nyomás alatt voltál...

– Annyira látszott? – Harry meglepődött. Ron és Hermione bólintottak.

– Na, és elfogadod az ajánlatát? – kérdezte Hermione hirtelen.

– Még nem tudom – sóhajtott Harry. – Először majd valami különórákat veszek, aztán eldönti, hogy bevesz-e a csoportba, vagy sem. – Elmosolyodott. – Azt biztosra ígérte, hogy normális hangon fog velem beszélni.

– Meg kell néznem azt a termet – Ron elvigyorodott. – A takarítási technikád tényleg valami szuper lehet, ha még ezt is megígérte!

***

A következő nap, amikor Harry a pincébe indult a különórára, újra a régi kényelmetlenséget érezte: azt, amit csak bájitaltan órák előtt érzett, s még az is megfordult a fejében, hogy nem megy el. De végül győzött a józan ész, és Harry Piton irodájának ajtaja előtt találta magát, udvariasan kopogtatva.

– Szabad! – kiáltott ki a megszokott, hideg hang, és Harry rögtön megbánta, hogy eljött. Nem volt kedve Piton szemét és fájdalmas megjegyzéseihez arról, hogy mennyire béna.

– Szabad! – a hang most hangosabb volt. Harry mély levegőt vett és belépett.

– Ó, te vagy az – nézett fel Piton egy gőzölgő üst mögül. – Csukd be az ajtót.

Harry engedelmeskedett, majd bizonytalanul beljebb lépett.

– Nyugodtan idejöhetsz – mondta Piton ingerülten. – Megígérem, hogy nem fogok harapni.

Harry vigyort erőltetett az arcára, és csaknem lábujjhegyen lépett közelebb a dolgozóasztalhoz. Piton egy nagy, nyitott könyvet tolt az orra alá, majd a mellette lévő hely felé biccentett, ahol a kés és hat kis kupac összetevő már várta.

Harry szilárd eltökéltséggel vette le a kabátját és látott a munkához. Piton mellé állt, s nekifogott: darabolt, szeletelt, aprított, passzírozott abban a sorrendben, ahogy a könyvben meg volt írva, miközben Piton időről-időre röviden el-elmagyarázta a főzési és darabolási technikák közti különbségeket és azok fontosságát. Harry teljesen alkalmatlannak érezte magát, ahogy megpróbálta Piton utasításait követni: a sárkányfog például, amit porítania kellett volna, inkább zúzott volt, s még a kést is sikerült kicsorbítania. Kezei remegtek az idegességtől, ahogy előkészítette, majd átadta az alapanyagokat, de Piton egy megjegyzést sem tett, jóllehet a főzet végül rózsaszín lett, és nem lila, ahogy kellett volna.

– Ennyi elég is volt mára – mondta a bájitalok mestere, és amikor Harry mentegetőzni akart topasága miatt, csak vállat vont. – Elsőre csaknem elfogadható volt.

– Csaknem? – kérdezte Harry bizonytalanul. Piton elfintorodott.

– Nem elfogadható, de nem is borzalmas. Inkább azt mondanám, egy kicsit hitvány...

Harry vállat vont.

– Én megmondtam... tanár úr.

Piton megemelte a szemöldökét, úgy nézett rá.

– Mit akarsz, ez még csak az első lecke volt. Ne aggódj, Potter, lesz ez még jobb is, ha egy kicsit odafigyelsz.

S még mielőtt kiosonhatott volna, Piton néhány könyvet nyomott a kezébe, és közölte, mely fejezeteket kell elolvasnia csütörtökre.

***

Egy pár alkalomba belekerült, mire Harry hozzászokott Piton munkastílusához, de november végére csaknem kikapcsolódásnak érezte ezeket az alkalmakat, és beszélgetéseik is sokszor könnyítettek a lelkén. Persze eleinte csak bájitalokról beszélgettek, aztán lassan más témák is előkerültek: kviddics, történelem, a varázslók világa, vagy éppen a többi tanár és diák.

Piton nagy ritkán személyesebb dolgokra is rákérdezett, de már bőven benne jártak a novemberben, amikor először utalt konkrétan Harry problémáira. Egy hétfői „gyógyfőzet szekció” keretében került erre sor, ahogy Harry ezeket az alkalmakat magában elnevezte.

– Beszéltem McGalagony tanárnővel, s tőle hallottam, hogy az utóbbi hetekben eltűntél a Csillagászati toronyból – jegyezte meg Piton, mintegy mellékesen, miközben az Erősítő főzetet kevergette. Harry nem válaszolt, csak morgott valami érthetetlent. – Igen? – kérdezte Piton.

– Nincs rá időm – ismételte meg Harry hangosabban, egy kicsit ingerülten. – Ott a házi, az írásbelik, meg az a sok bájitalos dolog, amit maga ad fel...

– Értem – mondta Piton. – Ha úgy gondolod, hogy ezek az órák hátráltatnak a fontosabb dolgaid megtételében, akár be is fejezhetjük őket...

Harry meglepetten nézett föl.

– Dehogyis! – Aztán ahogy tovább gondolkozott, gyorsan hozzátette: – De ha a tanár úrnak ez kényelmetlen...

Piton elhúzta a száját.

– Ó, egyáltalán nem. Mindig jól jön egy kis ingyen segítség.

– Ingyen? – Harry meredt rá értetlenül. – Amennyi nyersanyagot tönkretettem...

– Ne is törődj vele. Nem az én pénzem, s egyébként akkor is tönkretetted volna őket, ha jársz a bájitaltan órákra, talán még többet is. Szóval? Miért nem jársz fel mostanában a Csillagászati toronyba?

Harry néhányat keverintett a főzeten, mielőtt válaszolt volna.

– Azután, hogy... összefutottam azzal a felirattal, nem tudtam Siriust gyászolni többet – mondta csöndesen. – Az, ahogy ők magával bántak, valamit elvágott bennem. – A halk szavak kitűnően hallatszottak a csendben. – Egyszerűen... nem tudok úgy emlékezni rájuk, ahogy azelőtt. Nem tudom úgy szeretni őket. Amit tettek, az... rohadt dolog volt. Megbocsáthatatlan. Még akkor is, ha csak gyerekek voltak. Amit a Merengőben láttam – egy kis bocsánatkérő pillantást küldött Piton felé, aki viszont visszabólintott: folytasd –, megalázó volt, meg minden. De bezárni valakit a gardróbba... az megbocsáthatatlan.

– És nem is csak egyszer – Piton hangja rekedt volt, és szemét fel nem emelte volna a holdfűről, amit passzírozott. – Csak a negyedik, vagy ötödik alkalom után hagyták abba, akkor is csak azért, mert úgy megátkoztam az apádat, hogy majdnem belehalt. – Szája egy pillanatra gúnyos mosolyra húzódott, de ez hamar eltűnt, s a szokásos hidegség vette át a helyét. – Egy egész hónapnyi büntetőfeladatot kaptam, és száz pontot vontak le a Mardekártól. Senki sem hallgatott meg, amikor megpróbáltam elmondani, hogy önvédelem volt. Ezután a saját házamban is utált mindenki.

Harry nem mondott semmit, csak gondosan előkészítette a következő hozzávalót. Láthatólag Piton is hasonlóképpen érzett, mert aznap már nem szóltak többet.

A kényelmetlen zavar azonban a következő találkozóra eltűnt. Harry hálás volt ezért, és újból egy darabig csak semleges témákról beszélgettek, bár ez alkalommal Piton gyorsabban rátért a személyesebbekre.

– Hogy mennek az Okklumenciaórák? – kérdezte, miközben a láthatatlanná tévő főzeten dolgoztak, amely már ötödéves anyag volt.

Harry úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést, de a csönd láthatólag elmondott Pitonnak mindent, amiről Harry hallgatni akart.

– Ez felelőtlenség, Potter – meredt rá a tanár dühösen. – Tudhatnád, ez milyen következményekkel járhat.

– Minden este kiürítem az agyamat – csattant fel Harry és elfordította a fejét.

– Az nem elegendő! – Piton hangja magasba szárnyalt, s Harry tudta, hogy ingerült. – Fontos része az egésznek, de távolról sem elegendő!

Harry ledobta a kést az asztalra és karba tette a kezét.

– Nem akarok és nem is fogok Dumbledore-tól Okklumenciaórákat venni! – kiáltotta dühösen.

– Potter...

– NEM! – ordította Harry és ellépett Pitontól, akinek láthatólag forrt a vére.

– Húsz p...

– Még ha az összes pontot levonja is a Griffendéltől, az sem érdekel! – kiáltotta Harry remegve a dühtől és az elkeseredettségtől. – Nem tudok, nem mehetek Dumbledore-hoz! Nem akarom, hogy belelásson a fejembe! Nem kell a segítsége, a tanácsai meg az utasításai! Nem akarok egy olyan életet élni, amit ő irányít! Nem akarok Voldemorttal megküzdeni és nem akarok meghalni! Maga nem tudja, mi történt tavaly! – Öklével keserűen az asztalra csapott. – Maga nem tudja, milyen volt az, hogy semmit sem mondott, csak irányítgatott erre-arra! Egyszer sem állt szóba velem, csak miután Sirius meghalt! – csaknem sikította az utolsó szavakat, de ahogy Sirius neve előkerült, hirtelen visszanyerte az önuralmát. – Bocsánat, tanár úr – suttogta, s hátra lépve egy székre rogyott. – Nem akartam...

– Semmi baj – sóhajtott Piton, eloltotta a tüzet az üst alatt és Harry mellé ült. A főzetnek már úgyis mindegy volt. – Értem, amit mondasz. De... meg kell bocsátanod neki, és el kell kezdened Okklumenciát tanulni. Ez nagyon fontos. S az igazgató úr jó és türelmes tanár – s bár nem tette hozzá, Harry mégis tudta, hogy odaérti: „nem úgy, mint én.”

– Nem lehetne inkább, hogy magától tanuljak Okklumenciát? – motyogta, egy kicsit zavarban.

– Mi? – Piton úgy nézett rá, mintha még egy feje nőtt volna.

– Inkább tanulnék magától Okklumenciát – ismételte Harry egy kicsit hangosabban.

A tanár megütődve nézett rá.

– Teljesen elment az eszed, Potter? Mondtam, hogy a sikeres Okklumencia tanuláshoz az kell, hogy bizalom legyen a tanár és a diák között – mondta lassan, tagoltan, mintha egy hülyegyerekhez beszélne.

Harry csak vállat vont.

– Tudom, emlékszem. Nem vagyok annyira hülye – rázta meg a fejét. – De... jobban megbízom magában, mint az igazgatóban.

Harry szavai elnémították Pitont. A bájitalok nagy mestere kutatóan bámulta Harryt egy jó darabig, majd hirtelen felpattant.

– Azt hiszed, hogy ez jó vicc, mi, Potter? – csattant fel.

– Nem – válaszolta Harry olyan gyorsan, ahogy csak tudta. – Ez nem vicc. Komolyan gondolom.

Piton keserűen felnevetett.

– S komolyan gondolod, hogy majd el is hiszem? Én sem vagyok „annyira hülye”, Potter!

– Pedig így van! – ugrott fel Harry és dühösen dobbantott.

– S miért bíznál meg bennem?

– Miért ne? – kérdezett vissza Harry, s erősen kellett uralkodnia magán, hogy ne törjön ki. – Maga aggódott miattam, pedig nem is kedvel. S még segített is ezekkel a különórákkal meg a beszélgetéssel... – Elvörösödött zavarában. – Amióta elkezdtük... elkezdtük ezeket az órákat, jobban érzem magam. – Piton kételkedő pillantására Harry felsóhajtott. – Ha nem hiszi, megpróbálkozhat egy Legilimens-sel. Vagy megitathat Veritaserummal. Úgyis tudom, milyen régóta akarja...

Piton hitetlenkedő arckifejezését lassan meglepetés, és kis derű váltotta fel.

– Kár hogy apád meg keresztapád nem hallotta ezt az utolsó mondatot.

Harrynek szorítania kellett a száját, hogy ne mondjon valami nagyon csúnyát.

– Én nem vagyok ők – mormogta.

Piton köhintett, de nem válaszolt.

– Muszáj megtanulnod az Okklumenciát, Potter – mondta kicsit később csöndesen.

Harry bólintott.

– Tudna... tudna tanítani akkor? – kérdezte, de torka összeszorult idegességében, s alig tudott megszólalni.

– Biztos vagy abban, hogy meg tudsz bízni bennem?

– Igen – Harry válasza biztosan csengett. – És maga?

Piton megmoccant, majd megköszörülte a torkát.

– Ha megígéred, Potter, hogy nem nézel bele még egyszer a merengőmbe, megpróbálhatjuk.

Harry felnézett, egyenesen Piton hideg, fekete szemeibe.

– Megígérem. És tényleg sajnálom, hogy valaha is belenéztem.

Piton egy hosszú pillanatig kutatóan meredt rá vissza.

– Legyen hát. De mit szólnak majd a barátaid, ha kiderül, hogy még több időt töltesz együtt a mardekáros rémmel?

Harry elvigyorodott.

– Ron azt fogja gondolni, hogy még jobban becsavarodtam. Hermione azonban boldog lesz, hogy folytatom az Okklumenciát. Tavaly végig ezzel piszkált. – Hátradőlt. – De komolyra fordítva a szót: szerintem hálásak lesznek magának.

– Hálásak? – ismételte Piton szarkasztikusan. – Ugyan miért?

– Mert segít nekem – válaszolta Harry.

Piton újra hitetlenkedő arcot vágott, de nem mondott semmit.

Következő rész