Leeresztette a zsebkendőt és felnézett. Zavaró volt azonban, hogy nem látta jól a tanárt, csak ember formájú világosabb és sötétebb foltokat.

– A szemüvegem... – motyogta bizonytalanul. – Valahol elejtettem.

Az emberforma árny eltűnt szemei elől, majd pár pillanat múlva Harry egy halk Reparo-t hallott, aztán a hűvös keret a helyére csusszant, s a tárgyak visszanyerték rendes formájukat, Pitont beleértve.

– Köszönöm szépen – mondta olyan világosan, ahogy csak tudta. Piton ez alkalommal nem válaszolt, csak bólintott. – És bocsánatot kérek – folytatta Harry, hogy végre megtegye azt, amit már régen meg kellett volna: a bocsánatkérést.

– Helyeztem egy megfigyelő bűbájt a teremre. Az mutatta, hogy valami történt – nézett vissza Piton várakozva. Harry félelem, utálat és harag nélkül nézett vissza.

– Én... – nem tudta, mit is mondjon. – A gardróbot takarítottam – mondta és nyelt. Olyan nehéz volt erről beszélni, de el akart mondani Pitonnak mindent, azt akarta, hogy a tanár tudja, hogy ő, Harry tudja, érti...

Piton vetett egy gyors oldalpillantást az említett bútordarab felé.

– És? – kérdezte, hangja halk, de gyűlölettel teli.

– Találtam egy... egy bizonyítványt – nyögte ki valahogy és érezte, ahogy szégyenében elvörösödött. – Ap... James Potter és Sirius Black aláírásával. – Ellenállt a kísértésnek, hogy elfordítsa a fejét. – Én...

Hirtelen, mintha lelki szemeivel látta volna azt az utat, amely ott indult, annál a gardróbnál, mintegy húsz éve, és egészen eddig vezetett: ehhez a beszélgetéshez és az ellenségeskedéshez, Piton dühtől eltorzuló, téglaszín-vörös arcához.

– Na és érdekes olvasmány volt, Potter? – kérdezte Piton fenyegetően.

Harry megrázta a fejét.

– Nem. Én...

– Újabb csodálatos bizonyíték apád kiemelkedő emberségességéről, nemde?

– Nem, nem tanár úr...

Piton olyan közel hajolt, hogy orra csaknem érintette Harryét.

– Vagy talán úgy gondolod, hogy mindez csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a tanárod csak egy utolsó szar, aki csak azt kapta, amit megérdemelt?

– NEM! – Harry teljes erejéből elüvöltötte magát. – Nem – ismételte kicsit halkabban. – Nem, maga nem az, tanár úr és én... én... – Harry nem találta a szavakat.

– Te mi? – Piton megragadta a karját, s ujjai fájdalmasan izmaiba vájtak, de Harry nem rándult össze, s nem is fordította el a fejét. Egy pillanatig koncentrált, majd minden létező Okklumencia-tudását összeszedve egyenesen azokba a gyűlöletteljes, hideg és feneketlen szemekbe nézett. Gyerekkori emlékeit, életének legutálatosabb, legmegalázóbb és legzavarbaejtőbb történeteit hívta elő, a gardróbot, amelyben élt, a bezártságot, elkeseredettségét, rettegését, amikor bevizelt, amikor hiábavaló kísérleteket tett arra, hogy lerázza Dudlyt és a csapatot, amelyek kínozták, gondolt a rongyokra, amelyben járatták és az alkalmakra, amikor szörnyszülöttnek hívták, s végül arra, amit most érzett: a gyászra, a megbánásra és a megértésre. A szimpátiára, amelyről egykor olyan biztos volt, hogy sosem fogja érezni a pincelakó bájitaltani szemétláda felé.

– Utálom, amit magával tettek, tanár úr – mondta remegve az erőfeszítéstől. – S olyan volt, mintha... mintha velem tették volna, és most halottak... mindketten halottak, de most... belül haltak meg, bennem. – Lehajtotta a fejét, és csak úgy, a padlónak motyogta. – Azt hiszem, velem is ugyanúgy bántak volna...

A karját markoló kéz lehullt.

Harry hallotta, ahogy Piton közelebb húzott egy széket, és leült. A húzás zaja élesen visszhangzott a terem csöndjében.

Felemelte a fejét és Pitonra nézett, de a tanár arca kifejezéstelen volt. Egy pillanatig Harry fel akart ugrani, és megrázni Pitont, beleüvölteni a fülébe, hogy TÉNYLEG sajnálja, hogy minden, amit az apja, vagy Sirius tett, utálattal töltötte el, de leginkább azt, hogy ő nem az apja, soha nem is volt, de aztán minden erő elszállt belőle, és még jobban belerogyott a székbe.

Teljesen lehetetlen volt. Piton joggal gyűlölte az apját, és őt is örökre gyűlölni fogja. Piton sosem lesz képes túllátni James Potter arcán, amelyet Harry örökre viselni fog, sosem lesz képes túllépni a gyűlöleten és Harry sosem lesz képes meggyőzni őt arról, hogy ő másmilyen volt. Másmilyen, mint James Potter, és sokkal inkább olyan, mint Perselus Piton... S bármily furcsán hangozzék is: a gondolat, hogy Piton sosem fogja megérteni, abban a pillanatban nagyon fájt.

Aztán a tanár megköszörülte a torkát, és Harry ismét elnézett.

– Elég szépen kitakarítottál. – Piton szavai furcsán hangzottak a csendben.

A mondat meglepte Harryt, aki egy újabb hisztériaroham szélén állt, képtelenül arra, hogy az agyában kavargó sokféle érzelem között bármilyen rendet teremtsen. De Piton szavai valahogy elérték ezt a hatást, valahogy tisztább lett minden, és a fiú bizonytalanul elmosolyodott.

– Tényleg? – Elég suta válasz volt, de semmi más nem jutott az eszébe.

– Az összetevőket is jól elrendezted.

– Ühüm – Harry csaknem megnémult. Abban a pillanatban, hogy feladta, hogy Piton valaha is megérti őt, a tanár nem csak normális módon szólt hozzá, hanem még meg is dicsérte. Kis remény ébredt benne. Talán hosszú háborújuk végre a végéhez közeledett.

Hosszú percekig csak csendben ültek, majd végül Piton megszólalt.

– Talán tehetünk valamit a haladó bájitalcsoportba való bekerülés érdekében...

Harry meglepetésében felkiáltott.

– Ne! – Amikor Piton dühösen felkapta a fejét, gyorsan folytatta. – Azaz nem kell. Béna vagyok a bájitaltanhoz. Az a vizsga csak véletlen volt...

Piton ajka lassan gúnyos mosolyba húzódott, de Harry érzett valami furcsát az ismerős arckifejezésben.

– Már megbocsáss, Potter, de úgy gondolom, az én feladatom eldönteni kit lehet és kit nem beengedni a haladó csoportba.

Hoppá. Piton mintha... tréfálkozott volna.

– Kihagytam két hónapot – próbálkozott Harry egy másik kifogással. – És sosem voltam igazán jó. Sosem tudtam egy főzetet sem rendesen elkészíteni.

– Talán vehetnél pótórákat – felelte Piton elgondolkodva. De amikor Harry nem válaszolt rögtön, gyorsan hozzátette. – Persze megértem, ha nem akarsz olyan órákra járni, amiket én tartok...

Harry elszörnyedve sóhajtott.

– Nem arról van szó – motyogta. A különórák kilátása megrémítette. – Hanem... hanem... – rémületére újból könnyek kezdték ostromolni a szemhéját, s ez alkalommal nem értette, miért.

– Ígérem, nem fogok úgy bánni veled, ahogy... ahogy bántam – mondta alig hallhatóan Piton, de Harry azért meghallotta.

– Nem arról van szó – ismételte. A fene vinné el a hülye könnyeket, hogy nem tudnak békén maradni!

– Mi a baj?

Harry megrázta a fejét, mivel képtelen volt megszólalni. Vett egy mély levegőt, hogy kicsit megnyugtassa magát, de reménytelen volt. Az előbb érzett fájdalom teljes erővel visszatért, s mire igazán rájöhetett volna, mi történik, Harry ismét elsírta magát, ez alkalommal azonban Piton jelenlétében, ami rettenetesen kellemetlen volt.

– Nézd, Potter, én... sajnálom... tényleg – mondta Piton akadozva, de Harry csak a fejét rázta.

– Nem, nem maga – nyögte ki nagy nehezen. – De nem akarom az egészet csak mert... Nem azért kértem bocsánatot... – a sírás végül kiütéssel győzött.

Újabb zsebkendő, újabb főzet.

– Sajnálom, de azt hiszem, ez a Nyugtató Főzet nem tart túl sokáig – mondta Piton. – Egyébként meg tudom, hogy nem azért tetted, hogy bevegyelek a csoportba.

Harry vett néhány lélegzetet, de még mindig olyan erősen hüppögött, hogy képtelen volt megszólalni, ezért arcát a zsebkendőbe rejtette.

– Nem kötelező elfogadnod az ajánlatomat – folytatta hirtelen a tanár –, de Minerva elárulta, hogy Auror szeretnél lenni, és... úgy gondoltam, talán tehetnénk még egy kísérletet.

– Nem tudom – suttogta Harry. – Nem tudom, mit akarok...

– Miért?

Harry vállat vont.

– Nem t’om – motyogta. – Amióta Sirius meghalt... – félbeszakította magát. – Bocsánat.

– Nem, folytasd csak – intett Piton. – Amióta Black meghalt...?

– Minden olyan üres lett. Aztán most, hogy láttam azt a gardróbot... – Szorosra zárta szemeit zavarában. Piton megköszörülte a torkát.

– Hétfőn, amikor beszéltünk, azt mondtad... – Piton nem fejezte be a mondatot, csak amikor Harry kérdően ránézett. – Azt mondtad, olyan vagyok, mint az ap... mint James Potter.

Harry olyan szorosan markolta a zsebkendőt, hogy kifehéredtek a bütykei.

– Nem – mondta szilárdan. – Nem volt igazam, tanár úr.

Piton megmoccant, majd elnézett félre.

– Dumbledore figyelmeztetett, hogy nem vagy az apád. Hallgatnom kellett volna rá. – A szavak olyan halk hangon lettek kimondva, hogy Harry inkább sejtette, mintsem hallotta őket.

– Nekem meg azt mondta, amikor utoljára beszéltünk – mondta Harry elgondolkozva –, hogy a tanár úr olyan sérüléseket hordoz, amelyek túl mélyek ahhoz, hogy meg lehessen gyógyítani őket. Nem hittem neki, pedig akkor már láttam azt az emléket a Merengőben. Azt hiszem, igazából nem akartam hinni neki.

– Nem a te hibád – Harry nézte, ahogy Piton saját, főzetektől foltos kezeire bámult, amelyek kicsit remegtek. – Nem tettem semmit, hogy máshogy gondolj, érezz.

– De már az a jelenet is... annyira kegyetlen volt, és maga... maga sosem alázott meg még feleannyira sem, mint ahogy ők tették magával... – Harry érezte, ahogy nyaka és fülei lángoltak szégyenében. – Aztán ez a gardrób... – Nem tudta folytatni.

– Nem a te hibád – ismételte meg Piton, majd ránézett. – Akkor tehát mit gondolsz a bájitaltan pótórákról?

Harry zsebre vágta a zsebkendőt.

– Tényleg nem tudom – válaszolta komolyan. – Tényleg nem hiszem, hogy elég jó lennék a haladó csoportba. De talán megtehetjük, hogy veszek néhány pótórát, aztán azok alapján maga eldönti, alkalmas vagyok-e a haladó csoportba, vagy sem.

– Akkor ebben meg is egyeztünk, Potter – mondta Piton, majd hozzátette: – Kicsit aggódtam a nyárom, amikor csak úgy... feladtad, hogy bekerülj a csoportba. Nem is küzdöttél. Szokatlan volt tőled.

Harry kényelmetlenül mocorgott, de azért visszanézett.

– Elég jó kifogás volt, hogy maga utasította vissza – mormolta, majd nyelt. – Magát okoltan Sirius haláláért, és nem akartam egyébként sem bájitaltanra járni.

Piton arca elvörösödött, de nem kezdett el üvöltözni.

– Értem – recsegte inkább.

– De, tudja, most már nem hibáztatom magát. – Harry meredten a saját ölét bámulta, és hálás volt, hogy Piton nem kezdett el kiabálni vele. – Igazából tudom, hogy az én hibám volt, meg Siriusé... de leginkább az enyém. Nem vettem elég komolyan azokat az órákat...

– De még mennyire hogy nem! – kiáltott fel Piton, s Harry megrándult.

– Sajnálom. – Harry érezte, ahogy a Nyugtató Főzet hatása megint alább hagyott, s a hangja megremegett. – Az én hibám volt...

Ekkor azonban egy erős kéz markolta meg a vállát, és erőteljesen megrázta.

– Potter, nézz rám! – parancsolta Piton, s Harry engedelmeskedett. – Az igaz, hogy nem vetted olyan komolyan az órákat, ahogy kellett volna. De ami történt, nem csupán a te hibád. Dumbledore is elkövette a maga hibáit, csakúgy, mint én a magaméit. Black halála a mi hibánk is, sőt még Blacké is, mivel felnőttként neki is lehetett volna több esze, de hát ő sosem... – Piton hirtelen megállította magát és nem fejezte be a mondatot. – Te még gyerek vagy, s nem vagy felelőssé tehető egy felnőtt tetteiért sem. Neked ott vannak a saját felelősségeid, amelyeket komolyabban kellene venned, most is. Abbahagytad a bájitaltant. Jól van. De abbahagytad az Okklumenciát is, jóllehet pusztán Black halálával a Sötét Úr fenyegetése nem lett kisebb. Ami pedig a jegyeidet illeti, meg azt az állandó ólálkodást a Csillagászati toronyban... – Piton arca dühös kifejezést öltött. – Dumbledore betegre aggódta magát miattad, te meg úgy viselkedtél, mint egy sértett hercegkisasszony, felháborodottan... Elnézést – szakította félbe magát újra.

– Nem, a tanár úrnak igaza van – mondta Harry, és lélegzete fájdalmasan elakadt.

Piton ingerülten elfintorodott.

– Nem szabadott volna téged egész nyárra egyedül hagyni a gyászban, és elvárni, hogy magadtól mindent feldolgozz. – Felállt, és járkálni kezdett. – Értem ugyan, mi volt Albus célja azzal, hogy a családodnál hagyott, főleg most, hogy a háború hivatalosan is elkezdődött, de akkor is, nyilvánvaló, hogy nem tudtad igazán feldolgozni, ami tavaly történt...

Harry úgy érezte, hogy Piton lekezeli őt, mint egy kisgyereket, és ingerültség kavargott benne, de aztán visszanyelte. Nem akart újabb vitát provokálni, és kockára tenni a tűzszünetet csak azért, mert úgy gondolta, hogy érettebb volt, mint amennyire Piton gondolta. Egyébként is, sok igazság volt a tanár szavaiban: Sirius halála csak a betetőzése volt mindannak, ami tavaly történt, s az idei év szerencsétlen üressége mindennek egyenes következménye volt.

Így tehát csak ült megadóan Piton morgolódását hallgatva.

– Akkor tehát – mondta a férfi lezárva a fél-leteremtést, megállt Harry előtt –, a bájital pótórákban megegyeztünk.

– Bájitaltan vagy Okklumencia? – kérdezte Harry kicsit zavartan.

– Bájitaltan, természetesen. Nem hiszem, hogy én lennék a legalkalmasabb személy arra, hogy Okklumenciát tanítson neked, Potter. – Piton szemei hidegen csillogtak. – Ezt már tavaly is megmondtam Dumbledore-nak. Ahhoz, hogy az oktatásnak legyen némi értelme, egy bizonyos mennyiségű bizalom szükségeltetik mindkét fél részéről. Ez volt az egyik fő oka a tavalyi sikertelenségnek: mindketten bizalmatlanok voltunk egymás felé. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha az igazgató úrtól vennél Okklumencia leckéket.

Harry kicsit vállat vont. Nem akart Dumbledore-hoz menni. Nem akarta érezni magában a megmozduló kígyót, amikor az idős férfira nézett, és főként nem akarta, hogy az igazgató még több dolgot tudjon róla, mint amennyit egyébként eddig is tudott. De mindezeket Pitonnak elmondani... csak újabb vitát szült volna.

– Mikor kezdenénk azokat az órákat? – kérdezte inkább.

Piton elgondolkozva vakarta meg az állát.

– Hétfőn általában főzeteket készítek Madam Pomfrey számára, azt hiszem, akkor jöhetnél segíteni. A főzetek nagyobbik része egészen egyszerű, nem gondolom, hogy még akár neked is problémát okoznának – kicsit sunyin elmosolyodott, de Harry nem volt hajlandó felvenni a kesztyűt, csak a szemeit forgatta. – Csütörtök pedig kiválóan alkalmas lenne a valódi tanulmányokra...

– Kétszer egy héten? – kérdezte Harry bizonytalanul. Az lehet ugyan, hogy békét kötöttek, de ez még nem jelentette rögtön azt, hogy összes szabadidejét a bájitalok mesterével akarta volna tölteni.

– Csak amíg be nem éred a haladó csoportot, Potter. Azt hiszem, ez a karácsonyi szünetig meg is lesz, ami hét hét...

– És mi van, ha nem leszek elég jó, hogy beérjem őket? – vigyorodott el Harry.

– Hadd biztosítsalak, Potter – Piton sunyi mosolya kiszélesedett úgy, hogy a sárgás fogak láthatóvá váltak –, ha én úgy akarnám, Longbottom is sikeresen letehette volna a bájital RBF-jét.

Egy pillanatra harag támadt Harryben, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment, s inkább csak morrantott.

– De mi a jó magának abban, ha én is abba a haladó csoportba tartozok? – kérdezte, kicsit direkt szemtelenül.

– Azt hiszem, Potter, te nem ismered igazából Minerva McGalagonyt. – A mosoly Piton arcán ezúttal valódi volt. – Ha valamit ő belevesz abba a kemény skót fejébe, senki nem tudja azt onnan kiverni. S tavaly ő azt vette bele, hogy belőled aurort csinál, így hát...

Harry nem tudott visszafojtani egy kis nevetést.

– Szóval ezt az egészet gyakorlatilag ő hozta össze? – Nem fejtette ugyan ki, hogy mit ért az „egész” alatt, de Piton láthatólag értette.

– Nem, Potter, ezt gyakorlatilag te hoztad össze. – A mosoly eltűnt, s Piton arca ismét komolyra fordult. – Bár nem tagadhatom, hogy mindketten aggódtunk miattad.

– Mindketten? – nézett fel Harry hitetlenkedve.

– Ugyan már, Potter. Lehet, hogy én vagyok a pince réme, de mégiscsak az iskola tanára vagyok, és feladatom látni, ha valamelyik rám bízott gyerekkel probléma van. Nem mintha esetedben ez ne lett volna ordítóan nyilvánvaló.

– Ó – Harry elvörösödött. – Szóval maga aggódott miattam?

– Pusztán kötelességemből adódóan – mondta gyorsan Piton, és ellépett Harry székétől. – De azt hiszem, lassan ideje menned. Holnap úgyis találkozunk.

– Holnap?

– Holnap hétfő.

– Tényleg. – Harry felállt, majd az ajtóhoz sétált. De amikor keze már a kilincsen volt, visszafordult és Pitonra nézett, aki még mindig ugyanazon a helyen állt. – Köszönöm, tanár úr – mondta-suttogta a homályos teremnek.

Piton először nem reagált, de ahogy Harry kilépett az ajtón, hallotta a szavakat:

– Húsz pont a Griffendélnek a jól végzett munkáért.

Következő rész