– Azt hiszem, egy hét pont elég arra, hogy varázslat használata nélkül kitakarítsd a termet, Potter – mosolygott Piton gúnyosan, s Harry érezte, hogy forr a vére. De nem nézett fel, nem hagyta, hogy Piton a szemébe nézzen, csakúgy, ahogy az igazgató esetében. Rohadt gondolatolvasók, a két kampós orrú szemétláda!

– Értem, tanár úr – válaszolta jegesen, de tökéletes udvariassággal.

– Az asztalok legyenek lesúrolva, a tárolószekrények és -gardróbok kitakarítva és rendberakva, a bájital hozzávalók elrendezve, az üstök kisúrolva, a padló pedig ragyogjon. Kilenc előtt nem távozhatsz, az ajtó egyébként is zárva lesz. Ha a hétvégéig nem végzel, meghosszabbítjuk a büntetőfeladatodat még egy héttel...

– De hát – Harry felkapta a fejét és egy gyűlöletteli pillantást vetett Pitonra – McGalagony egy hetet mondott!

Piton vigyora kiszélesedett.

– Ne aggódj, amikor ezt megkérdeztem tőle, beleegyezett.

Harry legszívesebben leköpte volna a tanárt, de inkább hátat fordított neki.

– Akkor jó – köpte inkább a szavakat.

– Öt pont a Griffendéltől, mert szemtelenül beszélsz a tanáraiddal.

– Maga nem tanár! – Harry sarkon fordult és Pitonra nézett. – Maga egy erőszakos zsarnokoskodó... – sziszegte.

– Az újabb tíz pont...

– ... aki semmivel sem jobb, mint James Potter...

– FOGD BE A SZÁD! – Piton Harryhez lépett és olyan erővel ragadta meg a vállát, hogy az felszisszent, ezúttal fájdalmában. – Fogd be a szád, Potter, és ne merj olyan dolgokról beszélni, amelyekről fogalmad sincs! – Ahogy kiáltott, a nyál fröcskölt a szájából, majd ellökte Harry úgy, hogy az nekiesett egy padnak. – És még tíz pont. – Ezzel kiviharzott a sötét tanteremből, csak a ruhái villantak meg, ahogy kifordult.

Harry nem mert megmozdulni egészen addig, amíg az ajtó be nem záródott a tanár mögött. Csak amikor végre egyedül volt ért fájó vállához, s ahogy lassan felegyenesedett, kicsit megnyomkodta.

– Pipogyusz – mormogta gyűlölködve. – Ici-pici Pipogyi. Fáj az igazság, mi?

Szép ráérősen ment a takarítóeszközöket tároló gardróbhoz, majd néhány perc előkészület után munkába fogott. Az egész takarításos hercehurcát a padok lesúrolásával kezdte, s egy idő után annyira belemélyedt a súrolásba és kapargatásba, hogy amikor kilenckor végül felcsapódott az ajtó, majd’ kiugrott a bőréből a meglepetéstől. Addigra már majdnem a padok fele kész volt, s kis büszkeséget érzett, ahogy elpakolta a takarítószereket. A padok, amelyekkel végzett, újként csillogtak, ahogy a vastag koszréteg eltűnt róluk, s még a teremben uralkodó bűz is jelentősen lecsökkent.

Aznap este nem érezte szükségesnek, hogy felmásszon a Csillagászati toronyba. Amint befejezte a házi feladat elkészítését Hermionéval (aki aznap nagyon elégedett volt a munkájával) és Ronnal (aki folyamatosan sajnálkozott Harry balszerencséje fölött McGalagonnyal és Pitonnal), egyenesen lefeküdni ment, s alig ürítette ki az agyát, már aludt is.

A következő nap még csak nem is látta Pitont: a terem üres volt, amikor megérkezett, s az ajtó abban a pillanatban bezárult mögötte, hogy belépett. Egy pillanatra üvölteni akart ingerültségében, de aztán elképzelte magát, ahogy egy üres teremben üvölt egyedül, végül meggondolta magát és vállat vont. Inkább a takarítós gardróbhoz ment, és hozzáfogott.

Mindenekelőtt letörölte a már megtisztított padokat, majd folytatta a súrolást. Az ajtó ugyan feltárult kilenckor, de Harry egészen addig nem állt le, amíg az utolsó padot be nem fejezte. Majdnem tíz óra volt ugyan, de az összes pad olyan tiszta volt, mint még talán soha.

Ez alkalommal Hermione kicsit aggodalmaskodott, hogy nem került elő időben, de azért segített befejezni a házit. Amikor végül befejezték, és Ron elment aludni, Harry bevallotta Hermionénak, hogy csaknem élvezi a büntetőfeladatot. Pitont egész idő alatt nem látja sehol, s a munka kicsit egyhangú, de legalább kimeríti annyira, hogy gond nélkül tud aludni utána.

A harmadik nap, miközben a különböző eszközök között teremtett rendet, Harry magában még el is játszott a gondolattal, hogy beszerez még egy hét büntetőfeladatot. A bájitaltan teremben egyedül volt, senki sem zargatta a kérdésekkel, vagy figyelte aggodalmasan, senki sem akart Voldemortról, a hogylétéről és Siriusról beszélgetni. Csaknem jóleső érzés volt. Harry súrolt, törölgetett, mosogatott és rendezgetett, miközben karácsonyi dalocskákat dúdolt magában (nem tudta, miért éppen karácsonyit, talán mivel azokat olyan jól el lehetett dúdolgatni). Érdekes módon annyira kipihentnek érezte magát utána, hogy amikor visszatért a Griffendél toronyban a házija mellé, gyorsabban végzett, mint valaha, úgyhogy volt ideje még a feladott könyvekbe is belenézni. Hermione arca csaknem ragyogott az elégedettségtől.

– Ha tudtam volna, hogy a takarítás ilyen jó hatással van rád, magam mentem volna el McGalagonyhoz, hogy javasoljam neki. És Harry – szélesen elmosolyodott –, ma, amikor bájitaltan órára mentem, alig ismertem rá a teremre. Nem semmi, amit csináltál!

Harry szemöldöke meglepetten a magasba szaladt.

– Gondolod? – kérdezte elégedetten.

– Gondolom.

Hermione dicsérete csak megerősítette saját érzéseit: hogy végre olyasvalamit csinált, aminek látható eredménye volt. Ez jó érzéssel töltötte el, még akkor is, ha Malfoy és a sleppje röhögött rajta, és gratulált neki, hogy rájött: a seprű nem csak kviddicsezésre használható. Az egész csúfolódás annyira gyerekes volt, hogy Harry még csak fel sem húzta magát. Malfoy nem volt érdemes arra, hogy akárcsak a hangját is meghallja.

A következő nap befejezte a tárolókat és az üstök és főzőeszközök tisztításába fogott, amely még az ötödik napon is folytatódott. Addigra Harry már látta, hogy el van maradva, s az összetevők rendszerezésébe még bele sem kezdett. A következő nap azonban szerencsére szombat volt, így miután Hermionétől kért pár megfelelő bájitalkönyvet, ebéd után rögtön a pincébe indult, s hozzáfogott a nyersanyagok és összetevők elrendezésének. Elég sokáig eltartott, majdnem tizenegy volt, mire befejezte. Elégedetten nézett végig a tárolókon és a termen. Csaknem hihetetlenül tiszta volt, s a szokásos gyomorforgató szagnak csak halvány lenyomata maradt meg: a tisztítószerek jóval kellemesebb illata elnyomta a rosszul főzött bájitalok és a nyálkás nyersanyagok rohadásszagát.

Már csak a padló volt hátra és a takarítós gardrób.

Vasárnap is egyenesen a pincébe ment ebéd után. Még vacsora előtt be akarta fejezni a munkát, hogy legyen ideje befejezni az átváltozástan írásbelit, és gyakorolni a sötét varázslatok kivédésére. Shacklebolt ugyanis, aki a legújabb tanárjuk volt, szigorú volt, s Harry nem akart jelenetet.

A padlóval nem volt túl sok munkája, bár elsőre koszosabbnak tűnt, mint a padok (vajon volt-e valaha takarítva ezelőtt? – mérgelődött magában), de a kis gardrób, amelyben a takarítószerek voltak, hihetetlenül mocskos volt. Harrynek egy életlen kést kellett használnia, hogy a csaknem megkövesedett koszt eltávolítsa.

Elég kicsi gardrób volt, és Harry magasra nőtt a nyáron, így jól össze kellett hajtogatnia magát és óvatosan kellett mozognia, ha nem akarta folyton beütni a fejét a tetőbe vagy a keretbe. De még ha olyan kicsi is lett volna, mint elsősként volt, akkor is nehézségei lettek volna már pusztán attól, hogy megmozduljon benne, nem is szólva a takarításról.

Benedvesítette a törlőrongyot. A büntetőfeladat legutolsó lépése volt csupán hátra: a kis szekrény ajtajának lemosása. Az ajtó nem pusztán koszos volt, hanem valami gusztustalan anyag is rá volt kenve, amelyet feláztatott a vízzel, aztán ismét a kés után nyúlt.

Hirtelen kiszúrt valamit a kosz alatt.

Betűk! A régi piszok betűket takart!

Kíváncsian folytatta, de óvatosan dolgozott, nehogy sietségében eltüntesse az írást, lassan vizezve a felületet, amíg olvashatóvá nem vált.

Bizonyítvány – volt az első sorban.

Harry csaknem elkedvetlenedett. A bizonyítvány valószínűleg a bútor minőségét szavatolta. De ahogy továbbment, néhány sorral lejjebb kiszúrta a „Sirius” és a „Piton” szavakat. Mozgása felgyorsult, s olyan gyorsan és erősen kezdett súrolni, ahogy csak mert, nehogy eltüntesse a feliratot.

A gusztustalan, takonyszerű anyag nem tűnt el, de átlátszó volt, úgy hogy az írás jól olvasható volt alatta.

A terem elég homályos volt, így Harry elővette a pálcáját.

– Lumos – suttogta és közelebb hajolt.

A szöveg girbegurba volt, nagy, gyerekes betűkkel. Nyilvánvalónak látszott, hogy egy első-, vagy másodéves keze munkája lehetett. Az írás a következő volt:

Ezennel mi, James Potter és Sirius Black tanúsítjuk, hogy Perselus Piton, aki miután két napot töltött a szekrényben, nemcsak térden csúszva könyörgött alávaló életéért, hanem még be is pisált, s így hivatalosan is kiérdemelte a Pipogyusz nevet, amelyre e naptól kezdve hallgatnia kell.

A vizsgabizottság nevében: James Potter és Sirius Black.

Másik írás alatta még hozzátette:

Tényleg bőgött – Remus Lupin (tanú)

És egy újabb sor:

Vinnyogott és bőgött és teljesen pisás volt – Peter Pettigrew (tanú)

1970. november 21.

A pálca megremegett Harry kezében, majd az ajtó alatt összegyűlt kis tócsába esett. A terem hirtelen nagyon sötét lett, s a gondolatok olyan gyorsan kergették egymást Harry agyában, hogy beleszédült, és le kellett üljön a sarkaira.

A terem csendje üvöltött a füleiben.

Harry úgy érezte, mintha szívét jeges marok szorítaná össze, és vadul vert, mint aki most futotta le a maratont. Gyomra is fájdalmasan megrándult. Az elmúlt hónapok üressége hirtelen megtört, és a közöny és a szenvtelenség illúziója semmibe foszlott.

Ezeket a szavakat, ezeket a könyörtelen és kegyetlen szavakat apja, Sirius és két másik barátjuk írta, s valami olyan dologról meséltek neki, amire nem hitte volna, hogy ember képes. Dudley-n kívül persze.

Négy kölyök, négy szemétláda egy ellen... És még csak nem is csak néhány órára zárták be azt az egyet, hanem napokra, amíg... amíg csak embertelenül meg nem alázták, és félemlítették úgy, hogy... hogy...

Négy egy ellen, csak mivel olyan jó heccnek tűnt. Igen, igen, Harry tökéletes ismerője volt az ilyesfajta hecceknek: túl gyakran találta magát ezek rossz oldalán ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse. Tudta, mit jelent a sötétben ülni annak reménye nélkül, hogy a közeljövőben jön valaki és kiengedi. Tudta mit jelent az, amikor már nagyon kell vécézni, de nem tudja, mikor lesz kiengedve a vécére... Tudta, mit jelent a szégyen, amikor bevizelt, a gúnyos nevetés és az epés megjegyzések, a rettegés és a megalázottság.

De ő legalább ismerte a saját gardróbját, amely elég nagy volt, hogy mozogni tudjon benne, kinyújtózkodjon, s időtöltésként hallgathatta a tévét az ajtón keresztül. De itt... itt nem volt semmi. Az a két nap egy hétvége kellett, hogy legyen, egy hétvége egy üres terem szekrényébe zárva, ahol képtelenség megállapítani az idő múlását, s ahol minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik, s mindeközben tudni, hogy szabadítói azok lesznek, akik bezárták, akik majd kínozzák és megalázzák...

És ők tették ezt: az apja, a férfi, akinek az emlékének Harry mindig meg akart felelni, keresztapja, Sirius, akire évekig apjaként nézett fel és Remus Lupin, akiről mindig azt gondolta, hogy jó és igazságos...

Sirius és James Potter: az a két ember, akiket a legközelebbinek érzett. És jóllehet már mindketten jó ideje halottak voltak, most először Harry igazán egyedül érezte magát.

És nem volt többé biztos, hogy szerette volna visszakapni őket.

Emlékük nem hordozott többet örömöt, vigasztalást, vagy reményt: semmivel sem volt immár több, mint Dudley és csapatának emléke.

Abban a pillanatban egyszer s mindenkorra meghaltak Harry számára.

Harry nem tudta, mikor kezdett el sírni, de a veszteség súlya csaknem agyonpréselte. A szerető apa és a gondoskodó keresztapa képe nem volt többé sehol, az egyetlen dolog, ami Harry lelki szemei előtt megjelent két kegyetlenkedő fiú volt, akik a tó partján állva egy harmadikat kínoznak, arcukon könyörtelen jókedv, s a másik kettő a közelben csücsül némán és szórakozva... Mivel unatkoztak.

Jobban elveszítette őket, mintha meghaltak volna: sem szeretet, sem törődés nem maradt a szívében irántuk, csak fájdalom, fojtogató, maró fájdalom és hidegség és olyan határtalan magány, amely már visszhangot sem adott.

Szemüvege a földre esett, és hallotta, hogy eltört, de nem tapogatott utána. Kezei olyannyira remegtek, hogy fölösleges is lett volna.

Könnyein keresztül rövidlátó szemei újra és újra végigfutottak a sorokon. Tényleg igaz? Tényleg megtették ezt egy másik emberi lénnyel? Tényleg nem lettek volna jobbak unokatestvérénél, sőt, éppen ellenkezőleg? És mindezek felett: hogy tudták ezt csak így leírni?

Hogyan?

Miért?

MIÉRT? Miért ő? Miért mindig ő? Miért nem álmodhatott legalább egy szerető családról? Miért vétetett el tőle minden? Miért választotta őt a sors újra és újra, hogy meggyötörje és kigúnyolja?

– Anyu – nyüszítette. – Anyu, anyu...

A gyász majdnem széttépte, ahogy temette őket, a két zsarnokoskodó kölyköt, Jamest és Siriust, akik rosszabbak voltak, mint Malfoy vagy a Dursley-k valaha is, s úgy érezte, hogy az egyetlen személy, akihez fordulhat, régen halott édesanyja: az egyedüli személy, akinek emlékében vigasztalást találhat.

Nem vette észre, hogy a koszos tócsában térdelt, s azt sem, hogy a rongy, amelybe belesírt ugyanaz a piszkos rongy volt, amellyel előzőleg a szekrényt takarította: a gyász és a fájdalom eltompította, saját zokogása megsüketítette, a könnyek megvakították.

– Anyu, hol vagy? – sírta vádlón a szekrény ajtajának dőlve. – Hol voltál akkor? – tette még hozzá, és akaratlanul is maga előtt látta az a kis, síró fiút Piton emlékeiből, aki a sarokban kuporgott, s most képzeletében ez a kisfiú a koszos gardróbban sírt napokig, s ahogy visszaemlékezett azokra az évekre a saját gardróbjában tudta, pontosan tudta, hogy ha James Potterrel és Sirius Black-kel, a két nagyképű griffendélessel járt volna együtt, őt ugyanúgy kipécézték volna és gyötörték volna: a kicsi, mugli viselkedésű fiút, aki unokatesója túl nagy rongyaiban pompázott és fogalma sem volt a varázslóvilágról. Ő is csak egy furcsa kölyök lett volna, ahogy Sirius Pitont nevezte, egy furcsa kölyök, akinek a legnagyobb bűne az, hogy létezett... Hányszor, de hányszor vágták ezt a Dursley-k a fejéhez!

Talán a sors kegyetlen igazságossága volt az, hogy ugyanazt kellett elszenvednie saját rokonaitól, amit Piton apjától elszenvedett. Hogy neki kellett fizetnie mindazért, amit az apja tett.

A koszos víz végigfolyt az arcán, de észre sem vette. Életében másodszor vesztette el apját és keresztapját, ez alkalommal azonban vesztesége végleges volt és visszafordíthatatlan. Nem akarta többé, hogy akár az emlékük is vele maradjon. Nem volt többé szüksége rájuk.

Mégis úgy érezte, mintha meglopták volna.

– Anyu – nyögte újra, és a név olyan puha volt, olyan jó volt kiejteni, kiáltani hozzá, ahogy ismételgette.

Talán még sosem érezte ennyire nyomorultnak magát.

Valaki még régebben mondta egyszer, hogy az ember akkor nő fel igazán, ha elveszíti a szüleit, és Harry biztos volt benne, hogy ez a pillanat most jött el az életében. Egyedül érezte magát, és minden, amit az elmúlt években tett, iszonyú súllyal nehezedett rá. Olyan sok hülyeséget csinált, olyan sok gyűlöletet és előítéletet őrizgetett. Hülye volt, és úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett kölyök, aki elvárja, hogy a világ körülötte forogjon... Sosem próbált meg a felszín alá nézni. Utálta Pitont, mert az volt a legkönnyebb válasz a tanár utálatára, hibáztatta Dumbledore-t, mert az egyszerűbb volt, mint komolyan venni és megbízni abban, hogy tudja, mit csinál. Sosem hallgatott Hermionéra, aki pedig egy csomó dologra rámutatott mind Sirius, mind Harry viselkedésében, akár a házimanókról, akár az Okklumenciáról volt szó. Úgy viselkedett, mint egy taknyos kölyök, vakmerően és felelőtlenül.

De olyan könnyű volt okosnak lenni most – és olyan nehéz akkor.

Mintegy ködön át érezte, ahogy valaki kivette a kezéből a rongyot és talpra állította.

– Potter – mondta egy hideg hang, de Harry képtelen volt reagálni. Térdei megroggyantak, és úgy vinnyogott, mint a kölyökkutya, akit kivettek az anyja alól. – Potter – ismételte meg a hang, ez alkalommal kevésbé hidegen. – Mi történt?

Harry köhögött és megpróbálta megköszörülni a torkát, de semmi beszédhez akárcsak hasonló hang nem hagyta el a száját, csak sírás, vinnyogás és könnyek. Érezte, ahogy odébb támogatják és leültetik, majd valami hűvöset nyomtak a szájához.

Engedelmesen kinyitotta a száját és lenyelte, amit beleöntöttek.

A főzet hűvös volt és édes, és szinte simogatta a hosszú sírás után fájó torkát. Aztán érezte, ahogy görcsbe merevedett izmai lassan kiengednek, és a sírás is egyre kevéssé fojtogatta. Lassan megnyugodott, és belefújta az orrát egy zsebkendőbe, amit a kezébe nyomtak.

– Köszönöm – motyogta kábán.

– Szívesen – jött a válasz, és Harry felismerte. Piton volt.

Következő rész