Az éjszaka fagyosan hideg volt, ami nem is volt csoda, hiszen ősz volt immár, október dereka után, majdnem november. Mindezekhez még hozzájött a felhőtlen égbolt és az észak felől dermesztő hideget hozó szél, úgyhogy csaknem belefagyasztotta a lelket a Csillagászati Toronyban ülő tizenhat éves fiúba, Harry Potterbe. Ő azonban ezt, úgy tűnt, észre sem vette. Éppen ellenkezőleg: egy szál pólóban és nadrágban ücsörgött, s rezzenéstelen tekintettel bámulta az eget. Meg sem remegett.

Harry úgy érezte, mintha a maró hideg valahogy valóságossá tenné a dolgokat, s így segítene neki újra elhinni, hogy él, mert amióta Sirius meghalt, nem érezte élőnek magát. Minden olyan homályos volt körülötte, s ő maga mintha csak úszott volna a levegőben együtt a tovatűnő hónapokkal, amelyek olyan ködösek voltak, s hagyta, hogy múljanak csak, nem érdekelték többé. Nem élt csupán, csak létezett. Létezett és túlélt: túlélte a hosszú és unalmas nyarat Vernon bácsival, Petúnia nénivel és Dudleyval, akik igazából békén hagyták egészen szeptemberig, amikor is végül visszatért Roxfortba – de már az iskolára sem tudott otthonaként gondolni többé. Minden olyan üresnek és értelmetlennek tűnt. Itt kint a toronyban azonban mégiscsak érzett, s látta, hogy élete valahogy elszivárgott, kicsúszott a kezei közül.

Az elmúlt év miatt még csak bűntudatot vagy szomorúságot sem érzett, csak ürességet. Üres volt ő maga is: egy puszta héj, lélek nélkül, mintha egy dementor csókolta volna meg. De mindennek volt legalább egy eredménye: nem kellett többé küzdenie azért, hogy kiürítse a fejét, gondolatait elalvás előtt: még korábban elhatározta ugyanis, hogy e feladatot minden nap el fogja végezni. Agya mindig papírlap ürességűnek tűnt, igaz, ez igaz volt a már magasabb szintű tanórákra is, így a jegyei borzalmasak voltak. Hermione ugyan folyamatosan piszkálta emiatt, de ő képtelen volt változtatni rajta. Úgysem él elég sokáig ahhoz, hogy kaphasson valami jó állást suli után. Voldemort fog végül győzni úgyis, így hát feladta, hogy jobb jegyekért küzdjön.

Pillantása elidőzött a fényes csillagképek között, amíg rá nem találtak végül a Canis Maiorra. A Nagy Kutya csillagkép, és Sirius, annak legfényesebb csillaga vidáman pislogott rá... Harry lélegzete elakadt egy pillanatra, de nem sírta el magát. Nem sírt, mivelhogy nem tudott sírni, képtelen volt rá. A sírás azt jelentette volna, hogy él, s ő már nem élt igazából. S arra sem emlékezett, mikor sírt utoljára.

Szeme a hunyorgó csillagokról cigarettájának sötétvörösen izzó hamujára tévedt, és újra beleszívott. A sötétvörös egy hosszú pillanatra fényesen felizzott, majd újra elsötétült.

A hideg lassan mégiscsak elérte az érzékeit, s megrázkódott.

– Potter – törte meg egy hideg hang a jeges csöndet.

Harry szemeit forgatva elnyomta a cigarettát a kőpadlón.

– Igen, tanárnő? – kérdezte, és fáradtan nézett házának vezető professzorára.

– Már elmúlt a takarodó ideje – mondta a szigorú nő éles hangon. – Ismét.

– Igen, tudom – mormogta Harry gondolatban már készült az elkövetkező párbeszédre: a tanárnő következő kérdése az lesz, hogy hogy van, ő majd válaszol, hogy kitűnően, aztán majd kap egy letolást amiatt, hogy megszegte az iskola szabályait és felelőtlenül viselkedett, majd a tanárnő személyesen fogja visszakísérni a Griffendél bejáratáig, miközben majd megpróbál néhány valódi választ kicsikarni Harryből, s megfenyegeti, hogy a dohányzásnak és a takarodó utáni kint-tartózkodásnak meglesz a maguk következménye. Harry végül majd megnyugtatja, hogy nincs semmi baj, majd egy jóéjszakáttal elbúcsúznak egymástól.

Ja, és persze mindezt egy újabb hosszú és álmatlan éjszaka fogja követni, de ez nem tartozott sem a tanárnőre, sem kettejük ilyen esti „közös programjába”.

Felállt, és a tanárnőre nézett jelezve, hogy kész visszatérni a Griffendél Toronyba. De McGalagony nem mozdult.

– Azt hiszem, már figyelmeztettem néhányszor, hogy viselkedésének következményei lesznek, Potter – mondta, s hangja türelmetlenül csengett. – Ez az újabb kimaradás tíz pontjába kerül a Griffendélnek, magának pedig egy hét büntetőfeladatba.

Harry sóhajtott, majd leheletnyit megvonta a vállát. McGalagony azonban észrevette, s hangja még élesebbé vált.

– A büntetőfeladatot Piton professzorral fogja tölteni.

Harry arca elsötétedett, s kezei ökölbe szorultak haragjában.

– Azt nem teheti, tanárnő – suttogta rekedten.

McGalagony ingerülten vonta fel a szemöldökét.

– Biztosíthatom afelől, Potter, hogy megtehetem, sőt, meg is teszem – mondta, majd olyan erősen szorította össze ajkait, hogy szája csupán egy vékony, dühös csík volt az arcán.

Harry a falnak támaszkodott és a tanárnőre nézett.

– Utálom Pitont és ő is utál engem, maga is tudja. Nem akarom, hogy egy egész hétig ugráltasson.

– Magának az Piton professzor, és ha nem akar még több pontot veszíteni, még egyszer meg ne halljam ezt a hangot, amikor a magánál idősebbekről beszél, Potter. Bármit is érez Piton professzor iránt, ő ennek az iskolának egy megbecsült tanára, s maga mindenképpen az ő felügyelete alatt fogja büntetőfeladatát elvégezni.

Harry olyan erősen szorította az öklét, hogy körmei a tenyerébe vájtak. Ő aztán nem volt kíváncsi a szemét dögre!

– Tanárnő, azt hiszem, nagyon rosszul sülne el, ha együtt kéne lennem Piton professzorral egy egész hétig. Maga is tudja, hogy Sirius és ő... – próbálkozott a vinnyogós stílussal. Az eddig mindig bejött.

– Nem hiszem, hogy ennek lenne jelentősége, Potter – McGalagony hangja még fagyosabbá vált. – Szemmel láthatólag nem tett túl jót magának az elmúlt hetek elnéző bánásmódja. Össze kell szednie magát!

Harry dühösen lökte el magát a faltól.

– Tudja, tanárnő, még sosem volt olyan jó barátom, mint maga – mondta cinikusan, s képtelen volt uralkodni a vonásain: egy ronda félmosoly tűnt fel a képén.

– Újabb tíz pont a Griffendéltől, Potter.

Harry újra vállat vont.

– Nem érdekel.

– Ha gondolja, hozzáadhatok a büntetőfeladathoz még egy hetet.

Harry megadóan hajtotta le a fejét, de belül tombolt benne a düh.

Valahol mélyen, legbelül szégyellte magát a magatartása miatt, de az a harag, amelyet minden alkalommal érzett, valahányszor Piton neve felmerült, elnyomott minden szégyenkezést és megbánást. Jobban gyűlölte a gusztustalan férget, mint életében bárki mást, jobban, mint akár Umbridgét vagy Voldemortot. Voldemort ugyanis felette állt az ő tetszésének, vagy nemtetszésének, Unbridge pedig úgysem volt más, csak a Minisztérium egy hülye bábja. Piton azonban... Piton esete azonban más volt. Dumbledore megbízott benne, s hagyta, hogy kedvére utálja Siriust és Harryt, sőt, még meg is védte őt, s Dumbledorenak még ahhoz is volt képe, hogy kijelentse: Sirius maga volt a hibás, hogy nem bánt megfelelően Sziporral, az átkozott házimanóval, s mindezt nem egészen egy órával azután, hogy meghalt... Pitonról azonban soha nem volt egy rossz szava sem: a rohadt, szemét Pipogyusznak, aki sokkal kegyetlenebb volt másokkal, mint James Potter valaha is, mindig minden meg volt bocsátva. Soha, senki nem védte meg Harryt és a nem-mardekáros diákokat vele szemben, soha, senki nem kérte számon a szeméttől, ha kegyetlenkedett vagy igazságtalan volt!

Harry keserűen elmosolyodott. Jól emlékezett a napra, amikor megkapta az RBF eredményeket. Négy Kiválót kapott: kettőt a Sötét Varázslatok Kivédése vizsgára (írásbeli, szóbeli), egyet Jóslástanra (mint kiderült Marchbank professzor végül mégiscsak találkozott egy szakadt, kövér idegennel, aki közölte vele, hogy az egy héttel azelőtti keddi teája, amelyet valahogy elfelejtett meginni, valójában mérgezett volt, s ez a kedd pontosan az volt, amelyet Harry is említett a vizsgán), egyet pedig a bájitaltan írásbelire. A bájital, amit főzött végült egy V-t érdemelt, s ezt kapott mindkét átváltozástan és bűbájtan vizsgájára, valamint a legendás állatok gondozására és a gyógyövénytan vizsgáira is. Az összesített bájitaltan jegye végül K lett, ahogy McGalagony meg is írta, Piton mégse engedte, hogy feliratkozzon haladó bájitaltanra, mivel olyan „rémesen alacsonyan” teljesített a gyakorlati vizsgán.

Harry azonban nem küzdött, hogy bekerülhessen. McGalagony bánatára visszaírta, hogy egyébként sem járt volna bájitaltanra, az egész ügy nem érdekelte többé. Megkönnyebbült, hogy nem kell egy olyan órára járnia, ahol rendszeresen megszégyenítik és megalázzák mások előtt. Köszönte szépen, de neki ez igazán nem hiányzott.

Ahogy engedelmesen bandukolt a tanárnő mögött a griffendéles hálók felé, az idei év eseményein tűnődött. Kviddicset még mindig nem játszhatott, a tilalom ugyanis még mindig érvényben volt. Ez nem volt túl meglepő, s gyanította, hogy Dumbledore keze is valahogy benne van a dologban: játszani túl veszélyes lett volna számára. De igazán ez sem érdekelte. Ha elképzelte magát kviddics közben, a cikeszt szorongatva, széltől kócos hajjal, egyszerűen rosszul volt. Még ha utálta is Pitont, apja magatartása az emlékben visszataszító volt, Harry véleménye szerint még Malfoyénál is rosszabb, ami pedig nem volt kis szó. A zsarnokoskodó szemétláda, a Csodálatos Fogó... Na nem. Elege volt a kviddicsből.

Az azonban, amikor Dumbledore közölte vele, hogy a tiltás továbbra is érvényben van, elég kellemetlen helyzet volt. Harry olyan közel állt az ajtóhoz, ahogy csak bírt, szemeit szilárdan a földre szegezte, direkt nem nézett az igazgatóra. Nem, nem Voldemort miatt, hanem mivel tudta, hogy Dumbledore is elég képzett Legilimenciából ahhoz, hogy Harry érzelmeit kifigyelje: a dühöt, és az utálatot, amit felé érzett. Így hát csak bólogatott, amikor a tiltásról esett szó, és sietve visszautasította Dumbledore ajánlatát, hogy majd ő tanít Harrynek Okklumenciát. Éppen elegen olvasták már az agyát: Piton és Voldemort. Az igazgató megpróbálta ugyan meggyőzni az Okklumencia szükségességéről, de Harry nem foglalkozott vele. Maró gúnnyal visszamotyogott valamit bizonyos „sebekről, amelyek túl mélyek ahhoz, hogy meggyógyulhassanak”, s mikor a megjegyzés éle végül belefojtotta a szót az idős férfiba, elhagyta az irodát anélkül, hogy akár egyszer is felnézett volna. Azóta nem beszéltek.

Az egyedüli felnőtt (Hagridon kívül persze, de ő nem igazán számított felnőttnek Harry szemében), aki idáig úgy tűnt, hogy törődik vele, McGalagony volt, de a ma esti döntése, hogy kiszolgáltatja Harryt Pitonnak, öv alatti ütés volt.

Az Északi sarkot megszégyenítő jegességgel búcsúztak végül el egymástól a Kövér Hölgy arcképe előtt, és Harrynek minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne motyogjon valami igazán nagy sértést a fogai között, akár további száz pont elvesztését is kockáztatva.

Ron és Hermione ébren voltak még, őt várták, csakúgy, ahogy minden este, de Harry csak odabólintott nekik, és felsietett a hálóba. Nem volt kedve beszélgetni, bár tudta, hogy barátai tényleg aggódnak miatta. Majd holnap. Holnap majd melléjük ül a reggelinél, és majd együtt reggeliznek, és majd minden rendben lesz közöttük.

Következő rész