4.

Ez után a beszélgetés után Piton többé nem győzködte Harryt, hogy költözzön hozzá. Valószínűleg az igazgatóval is beszélt, mert Dumbledore sem zaklatta többet, mégpedig nem csupán a költözés témájával, de az átélt szörnyűségek kibeszélésének fontosságával is.

Időre volt szüksége, hogy gondolkozzon, hogy mérlegeljen.

Egyvalami azonban biztos: már nem volt olyan biztos benne, hogy nem akar Pitonhoz költözni.

Végül is Piton – mégiscsak a rokona. Nem túl örvendetes dolog, ez igaz, de valamilyen szinten megértette, miért bánt vele úgy Piton, ahogy. Vajon ő hogyan tett volna egy hasonló helyzetben? Hogyan viszonyulna tanárként, mondjuk, Draco Malfoy és – például – Dudley lányának utódjához?

De nem volt képes megválaszolni a kérdést, de abban biztos volt, hogy dolgozna benne is az ellenszenv, különösen, ha az említett gyerek Draco Malfoyra hasonlít, és Dudley szemét örökölte… Harry undorodva megborzongott.

Igen, bizonyos szempontból megértette Pitont. Ez azonban nem igazán könnyítette meg a jelen helyzetet. Hiszen az arca továbbra is apja vonásait fogja hordozni, és szeme színe az anyjáé lesz. Nem fogja ez Pitont szüntelen rájuk emlékeztetni? S ha igen: vajon képes lesz-e Piton túllépni eddigi oktalan utálatán?

– Örökké az apámra fogok hasonlítani. És a szemem mindig az anyámé lesz – foglalta végül össze gondolkodásai lényegét néhány nappal később Pitonnak.

– Igen, tudom. Miért? – kérdezte Piton meglepetten, bár egy kis gyanakvás szivárgott a hangjába.

– Miért akar állandóan azokkal az emlékekkel szembesülni, amiket én ébresztek magában? – kérdezett vissza Harry.

Piton idegesen masszírozta meg a halántékát.

– Attól tartok, most már más emlékeket ébresztesz bennem, mint azok, amikre te gondolsz.

Harry kérdőn nézett rá.

– Nem értem.

– Amikor rád nézek, az jut eszembe, hogyan viselkedtem veled, és ennek milyen következményei lettek. Majdnem meghaltál. A másik emlékek pedig… túl régiek. Túl kell tennem magam rajtuk. Ha hozzám költözöl, nem hiszem, hogy ezek problémát okoznának. Már nem.

Piton szájából ezek a szavak szinte bocsánatkérésnek számítottak, és Harry tudta, hogy sokkal több beismerésre nem számíthat.

– Értem – mondta bizonytalanul.

Nem tudta, hogy Pitonnak ez a frissen szerzett belátása vajon mennyi ideig tart majd ki.

Azon az éjszakán nem tudott aludni. Madam Pomfrey nem adott több Álomtalan Álom Italt. Amikor Harry megkérdezte, azt válaszolta, hogy a rémálmok is segítenek feldolgozni az eseményeket, és az egészséges gyógyuláshoz természetes alvásra van szüksége. Így hát Harry csak feküdt nyitott szemmel, az árnyékokat bámulva, amik a mennyezeten táncoltak a tompa fáklyafényben.

Tanácstalan volt. Dumbledore nem akarta, hogy augusztus 23. előtt a főhadiszállásra költözzön, és Piton sem volt már kém, úgyhogy nyugodtan vigyázhatott rá, anyjával való rokonsága pedig megadhatja a kellő védelmet. Egyébként sem utálta már úgy, mint azelőtt, bár továbbra is kényelmetlenül érezte magát a társaságában.

Elég-e ahhoz, hogy otthon érezze magát vele egy házban?

Harry erre a gondolatra elvigyorodott. Végtére is a Dursleyéket sem szerette soha, sőt, utálta őket. Mégis, a Privet Drive majdnem tizenöt évig volt az otthona. Piton sem lehet sokkal rosszabb náluk. Ha ad enni, meg egy saját lukat, az már végül is elég, hogy működjön a bűbáj. Ha pedig emellé valóban többé nem alázza meg, és nem teszi nevetségessé az osztálytársai előtt, még a Roxfort is jobb hely lesz. És úgyis csak másfél hónapról van szó. Ha nagyon szörnyű lesz, legfeljebb jövőre nem tér vissza hozzá. Majd Ronnal és Hermionéval kitalálnak valamit.

Amikor ezt így lezárta magában, Harry kinyújtózott, majd lehunyta a szemét.

Próba szerencse.

Hamar elaludt.

A Harry születésnapja előtti héten hagyhatta el végre a gyengélkedőt, hogy Pitonhoz költözzön.

Piton a gyengélkedőre jött érte, de amikor megérkezett, Harry csupán egy madártollat és egy kis méretű táskát látott nála.

– Kéne valami ruha. Pizsamában mégsem mehetek magához – mondta kissé morózusan.

– Magam is gondoltam – mondta gúnyosan Piton. – Éppen ezért hoztam néhány ruhadarabot. Vedd fel. Remélem, hogy rád illenek, ha nem, majd megigazítjuk – azzal egy komplett öltözetet vett elő a táskából: nadrágot, ingert és egy zöld-arany mintás talárt, amelyek tökéletesen illettek Harryre. Volt még egy pár kényelmes cipő is.

– Ezeket ki fogom fizetni – mondta Harry határozottan Piton szemébe nézve.

– Amíg én vagyok a kijelölt gyámod, nekem kell biztosítanom számodra a ruhát, a lakóhelyet, az ételt és az iskolai kellékeket – felelte kioktató hangon Piton.

– Dursleyék soha nem fizettek az iskolai holmimért.

– Én azonban fogok – zárta le Piton a vitát. – A többi holmid már a házamban van, a baglyoddal együtt.

– Hogy van Hedvig? – kérdezte élénkebben Harry.

– Tökéletesen. Dursleyék elengedték, miután eltűntél. Nem merték kidobni a holmidat, amíg nem kapnak híreket rólad.

– Ezt honnan tudja?

– Tegnap voltam náluk. Elmondtam a nagynénédnek, hogy rokonok vagyunk – forgatta a szemét undorodva Piton. – A férje nem igazán örült a bejelentésnek.

Harry elképzelte a jelenetet, és szélesen elvigyorodott.

– Kár, hogy nem lehettem ott. Érdemes lett volna látni Vernon bácsi arcát. Mit csinált Dudley?

– Megragadta a fenekét, felvisított, és felrohant a lépcsőn – felelte Piton látható értetlenséggel. – Megértem, hogy megijedt tőlem, de ez a gesztus mégis…

Harryből kirobbant a nevetés.

– Ott KELLETT volna lennem! – kiáltotta. – Elmulasztani egy ilyen jó műsort! – nőtt még szélesebbre a vigyora.

– Van ennek a reakciónak valami konkrét oka? – nézett Piton merően Harryre. Látszott, ahogy a gyanakvás lassan bizonyossággá érik benne.

Harry elvörösödött, és nyelt egyet.

– Hagrid egyszer disznóvá akarta változtatni, de nem sikerült neki. Dudleynak csak egy malacfarka nőtt. Orvosi műtéttel kellett eltávolítani. Azóta Dudley retteg a varázslóktól…

– … és ettől a balesettől sem szerettek téged jobban a Dursleyék – tette hozzá Piton sötéten.

Harry elkomorodott, és egy hosszú pillanatig ellenségesen meredtek egymásra.

– Igen, ez talán rontott is a helyzetemen – ismerte be Harry, és nyelt egyet. Talán nem is volt olyan jó tréfa, mint eddig gondolta. Hirtelen más zavaró jelenetek is eszébe jutottak: az ikrek tréfája Dudleyval, vagy amikor a repülő autóval kiszabadították – inkább a szüleiknek kellett volna szólniuk. Meg ott volt az az eset is, amikor felfújta Marge nénit, meg hogy évekig zsarolta őket gyilkos keresztapjával, ráadásul az a mód, ahogy a rendtagok tavaly nyáron elvitték őt onnan…

Most, ahogy alaposabban belegondolt, ezek az események vezettek szépen lassan odáig, hogy Petunia néni kitagadja.

– Talán tényleg idióta vagyok, ahogy maga mindig is állította – folytatta halkan.

Egy pillanatra megelégedettség futott át Piton arcán, de amilyen gyorsan jött, el is tűnt.

– Azt hiszem, hogy mi, a körülötted élő felnőttek sokkal inkább bűnösek vagyunk ezekben a dolgokban – mondta végül. – Most pedig vedd fel a talárt. Nem akarok napnyugtáig itt maradni.

Harry pillanatok alatt felöltözött. Jól festett a komplett varázslóruhában, viszont erről eszébe jutott, hogy a pálcája még mindig a Dursleyéknél van. Piton minden bizonnyal nem találta meg. Amikor azonban a tanárhoz fordult, a férfi nyitott tenyerén ott feküdt a pálca.

– Megtaláltam. Tessék.

– Én… – a szavak elvesztek félúton, amint a sima pálca Harry kezébe csúszott. Érezte a karjában, a testében az érintés melegét. – Köszönöm. De… hogyan találta meg?

– Begyűjtő bűbáj – mondta egyszerűen Piton – Akkor mehetünk?

– Mehetünk – bólintott Harry, és zsebre tette a pálcát. Meglepetésére elég sok zseb volt a taláron.

– Ez varázslótalár, Potter. Elég hely kell, hogy legyen rajta az olyan különböző varázsló kellékeknek, mint varázspálca, zsupszkulcs vagy alapvető bájitalok.

Harry bólintott. Egy pillanatra úgy érezte, mintha egy „Bevezetés a varázsvilágba” órán lenne.

– Gyerünk – sóhajtotta. Életének egy vadonatúj szakasza kezdődik most. Egy olyan élet, amelyre eddig lehetősége sem volt. Egy valódi varázsló-élet.

Piton háza nem volt nagyobb az Odúnál, de sokkal gondosabban tervezték meg annakidején. Kívülről semmi különös nem látszott rajta: egy kis, kétszintes lakás volt egy apró és kissé elhanyagolt park közepén. De Harry ugyanazt érezte, mint mikor először meglátta az Odút: a látvány elbűvölte. A park tele volt fákkal, az ösvényeket félig beborította a sokféle gaz és virág, és még a bokrokat sem nyírta senki.

– Sajnálom, de csak egy házimanó segített, őt azonban túlzottan lefoglalta a ház kitakarítása – mondta bocsánatkérően Piton, amikor látta, hogy Harry felméri a parkot a pillantásával. Harry feléje fordult.

– Hogy érti azt, hogy a házimanó segített? Nincs saját házimanója?

– Nincs. Egy Dobby nevű ajánlotta fel, hogy segít, amikor a roxfortiakat megkérdeztem.

– Még mindig itt van? – mosolyodott el Harry.

– Már nincs. Csak két napig volt, aztán visszament a Roxfortba.

Harry kissé csalódottan bólintott, de a következő élmények hamar elfeledtették vele Dobbyt. A lakás fantasztikus volt: nem gazdag és túlzsúfolt, de igényes és tulajdonosának jó ízléséről tanúskodott. A konyhában és az előszobában színes mozaik borította a padlót, a többi helyiségben azonban fényezett parketta csillogott. A földszinten helyezkedett el a konyha, a nappali, ami egyben könyvtár is volt, és Piton laboratóriuma.

– Ez az én szobám – nyitott ki egy ajtót Piton az emeleten. Egyszerű és barátságos volt: egy ágy, egy éjjeliszekrény és néhány ruhásszekrény. – Ez pedig a tiéd.

Harry lenyűgözve állt meg az ajtóban. A szoba olyan volt… olyan volt, mint amilyet Harry mindig is szeretett volna: egy ágy, egy nagy íróasztal, mellette kényelmes szék, könyvespolcok, egy szekrény, egy fotel a kandalló mellett, a padlón szőnyeg… Tökéletes volt.

– Tetszik? – kérdezte feszülten Piton.

Harry bizonytalanul lépett be.

– Ez… ez tényleg az enyém? – nézett körül lassan.

– Persze.

Egy hirtelen gondolat megzavarta Harryt, és elfintorodott.

– Kár, hogy csak másfél nyaram maradt, hogy kiélvezzem.

– Addig marad a tiéd, amíg akarod – mondta Piton feszengve, és elvörösödött. – Nem foglak kirúgni, miután felnősz…

Harry a bőröndjéhez lépett, hogy belenézzen, de a bőrönd üres volt.

– A holmid már a szekrényben van, Potter – magyarázkodott azonnal Piton.

A szekrényben azonban nem Harry holmija volt. Legalábbis a ruhák mind ismeretlennek tűntek.

– Ezek… – kezdte Harry, de Piton félbeszakította.

–A rongyaidat Dursleyéknél hagytam. Vettem néhány talárt az Abszol úton, de azt hiszem, hamarosan el kell mennünk vásárolni. Nem mertem mugli ruhákat venni, mert nem tudom, hogy mi a mugli divat.

Harry megfordult, és újra Pitonra nézett. A férfi az ajtóban állva figyelte, ahogy felfedezi a szobáját.

– Meghívtam a barátaidat, Mr Weasleyt és Miss Grangert a jövő hétre – mondta hirtelen.

– Mi? – bámult rá döbbenten Harry. – Hogy maga… mit?

– A születésnapodra. Azóta akarnak látni, amióta megtudták, hogy életben vagy.

Piton arcát képtelenség volt olvasni, de Harry érezte a viszolygást az ajánlat mögött. Piton ki nem állhatta a barátait, legalább annyira, mint Dursleyék. Mégis meghívta őket.

– De akkor ők tudni fognak… rólunk, és azokról a dolgokról, amit titokban akart tartani – mondta óvatosan Harry.

– Én nem akarom titokban tartani – csóválta meg a fejét Piton. – De természetesen, ha te azt akarod…

– Miért akarnám? – kérdezte meglepetten Harry.

– Még mindig ugyanaz vagyok, aki azelőtt voltam – csattant fel a férfi, és megfordult – Ebéd pontosan tizenkettőkor – szólt vissza, majd távozott.

Harry megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a gondolatait, és folytatta az új világ felfedezését.

Megtalálta kis a fürdőszobát Piton és az ő kellékeivel (nem tudta ugyanis elképzelni, hogy a piros-arany törölköző a férfié lenne), aztán visszament a szobájába, és leült az ágyra. A hálószobában majdnem minden új volt: az ágynemű, a könyvespolcok (néhány illusztrált és határozottan új kviddics könyvvel), a szőnyegek a földön, az íróasztal, a ruhákról nem is szólva… Harrynek be kellett vallania, hogy Piton nagylelkűsége meglepte. Mikor Piton felajánlotta, hogy lakjon nála, Harry azt hitte, hogy egy kis, személytelen vendégszobát fog kapni, ahol a szükséges időt eltöltheti, vagy talán Piton második hálószobáját… és nem hitte volna, hogy a férfi megpróbálja megadni neki a valódi… a valódi otthont.

Pontban tizenkettőkor Harry lement a konyhába. Az étel már az asztalon gőzölgött.

– Ki főzte? – kérdezte kíváncsian.

– Én – felelte Piton merev arccal.

– Maga? – vigyorgott Harry – Nem tudom elképzelni, ahogy főz.

– Anyám halála óta egyedül élek. Megtanultam gondoskodni magamról – mondta továbbra is erőltetett egykedvűséggel Piton.

– De… az rég lehetett – motyogta Harry.

– Tizenöt éve – bólintott Piton.

– És maga…

– Azóta egyedül élek.

– Azóta nem volt családja – mondta önkéntelenül is megborzongva Harry.

– Ez nem tartozik rád, Potter – mondta Piton hűvösen, de ez alkalommal Harry kiérezte a fájdalmat és a szomorúságot a szavak mögül.

– Nekem sem volt családom – mondta, miközben leült.

Ahogy egymással szemben ültek, arra várva, hogy a másik megszólaljon, Harry érezte, hogy az ellenszenv utolsó maradéka is eltűnik belőle, és csak kíváncsiságot érzett.

– Azt ugye tudja, hogy már nem utálom magát? – kérdezte óvatosan.

Piton felvonta a szemöldökét.

– Ez nyilván sokat segít a helyzet elviselésében – mondta egy árnyalatnyi gúnnyal a hangjában.

Harry sóhajtott, majd amennyire csak tőle telt, hangnemet váltott.

– A szobám fantasztikus lett. Nagyon klassz. Szeretném megköszönni – mondta, majd rövid gondolkodás után hozzátette: – uram.

– Örülök, hogy tetszik – válaszolta Piton szárazon. – És nem kell „uram”-nak szólítanod, amíg itt vagyunk. Szólíthatsz a nevemen. Sőt, tegezhetsz is – tette hozzá egy árnyalatnyival barátságosabban.

Harry megdermedt. Ez nem történhetett meg. Piton felajánlotta, hogy a keresztnevén szólítsa? És tegezze?

– Rokonok vagyunk, Harry – hangsúlyozta szinte gondolataira válaszolva Piton.

– Mindig is rokonok voltunk, professzor, eddig mégsem ajánlotta fel egyiket sem.

Harry már akkor tudta, hogy nem kellett volna ezzel előjönnie, amikor a szavakat kimondta, de már nem tudta visszaszívni. Egy pillanatig biztos volt benne, hogy Piton helyreutasítja. De a férfi végül megvonta a vállát.

– Igaz – mondta végül. – Nem kell tegezned, ha nem tetszik az ötlet.

Harry felsóhajtott, és hátradőlt.

– Sajnálom. Nem akartam durva lenni. Csak össze vagyok zavarodva, Perselus.

A férfi is mélyet sóhajtott, és látszott, hogy megpróbálja elrendezni magában Harry szavait.

– Nos, akkor… – fogott bele, de Harry félbeszakította.

– Köszönöm, hogy hazahoztál, Perselus.

Piton elpirult, és merőn Harryre nézett.

– Haza?

– Haza – bólintott Harry.

Egy hosszú pillanatra megállni tűnt az idő.

– Üdvözöllek itthon, Harry – suttogta végül Perselus, aztán mindketten érezték, ahogy Lily Evans önfeláldozása, amely annakidején megmentette a fiát, most kettejük fölé borult: a vonakodó testvér és védelmező, és a kissé zavart, mégis reményteljes unokaöcs fölé. – Üdvözöllek itthon.

VÉGE

Előző               Anyai vér főmenü

Vélemény