Fordította: Agatha Moon
Átnézte (és ismételten helyenként átírta): enahma

3.

Harry többé nem tudta, hogyan érezzen. Nem gyűlölte Pitont, mert részben megértette az indokait a történet alapján, de egyben érezte a helyzet igazságtalanságát is. Drágán meg kellett fizetnie a szülei tetteiért – sőt, nagyapja tetteiért is, akiről még csak nem is hallott azelőtt! – miközben csak egy csendes életet akart távol a rivaldafénytől és mindenféle Sötét Nagyúrtól… de Harry számára ez elérhetetlen álmom maradt.

Vajon hogyan alakult volna az élete, ha Piton neveli fel? A férfiből nem hiányoztak teljesen az emberi érzések, Harry most tapasztalt is néhányat közülük, és így, még ha nem is kapott volna szeretetet, akkor is nagyobb biztonságban lett volna, mint a Dursleyéknél. Persze ha Piton lett volna a gondviselője, valószínűleg ő a Mardekárba került volna, és… de itt meg kellett állnia, mert a bizonyosság kiszorította tüdejéből a levegőt.

Ő Piton unokaöccse. És ez nem csupán egy gondolati játék – ez maga a kőkemény valóság.

A következő két napban, amelyet a gyengélkedőn töltött arra várva, hogy a sebei teljesen meggyógyuljanak, gondolatai minduntalan visszatértek ehhez a bizonyos tényhez. Ő Piton unokaöccse. Pitoné. Pitoné. A gondolat visszhangzott a fejében, és annyira összezavarta, hogy az esetek nagy részében igyekezett mindenhová nézni, csak Pitonra nem, amikor megjelent, hogy segítsen. Szerencsére nem túl gyakran, mert érezte Harryn, hogy egyáltalán nem tud mit kezdeni a jelenlétével. Nem mintha fordítva másképp lett volna: amikor néha megleste szeme sarkából, látta, hogy Piton ugyanannyira feszeng, mint ő, és az idő nagy részében nem tesz mást, mint haragját vagy ingerültségét próbálja visszafogni.

Aztán amikor végre egyedül maradt, és az utóbbi év bájitaltan- vagy okklumenciaóráira gondolt, érezte, hogy ökölbe szorul a keze, és sokkal dühösebb volt, mint egyébként, amikor Pitonra pusztán mint egy kellemetlen tanárra kellett, hogy gondoljon. Újra és újra feltette magában a kérdést, hogy mihez kezdjen Piton vallomásával, és hogy vajon mit akart elérni Piton azzal, hogy bevallotta?

El nem tudta képzelni.

De azt még kevésbé értette, hogy miért jár fel hozzá a gyengélkedőre. Már egész jól elvan egyedül is, igazán nincs szüksége arra, hogy Piton itt rontsa a levegőt.

Ez utóbbi kérdésére nem sokkal később megkapta a választ: mégpedig éppen aznap, amikor megérkeztek az RBF eredményei.

Harry boldogan látta, hogy teljesített minden vizsgát, amelyekre szüksége volt ahhoz, hogy auror lehessen. Még a bájitaltan vizsgája is Várakozáson Felüli eredménnyel zárult. Először jót mosolygott azon, hogy a bájitaltan jegye jobb lett, mint Elfogadható, így nem csak a vizsgáztató, hanem a saját várakozását is sikerült felülmúlnia. Utána azonban elkomorodott, mert eszébe jutott, hogy Piton csak Kiváló eredménnyel rendelkezőket vesz be bájitalcsoportjába. Persze megfordult a fejében, hogy az elmúlt szemétkedésekért cserébe bevasalja Pitonon a tartozást, és bevéteti magát a haladó csoportba, de aztán letett az ötletről. Akkor aztán lenne mit hallgatnia a következő két évben! Mert az biztos, hogy Piton a nyári események ellenére nem fogja magát megaláznia azzal, hogy emberi módon szól Harry Potterhez.

Mégis, az aurori pályához szüksége volt arra a nyavalyás bájitaltanra.

De még mielőtt felhozhatta volna a témát, Piton maga kérte el RBF eredményeit. Harry feszengve adta át a pergament, miközben zavarában fülig vörösödött. Aztán Piton megköszörülte a torkát.

– Beveszlek a haladó bájitalcsoportba, Potter. Egy feltétellel.

Harryben egy pillanatra felforrt a harag a kimért hangot hallva, de aztán visszanyelte az indulatot, és felnézett.

– És mi az a feltétel? – kérdezte gyanakodva.

– A nyáron korrepetálni foglak.

Harry értetlenül rázta meg a fejét.

– Ez azt jelenti, hogy itt fogok maradni a nyár végéig? – kérdezte.

Piton elvörösödött, és Harry látta, hogy zavarba jött.

– Nos, nem egészen. Én… szóval… – kezdte gyakori torokköszörülések közepette, de amikor Harry nem szólt közbe, végre folytatta. – Az lenne a legjobb, ha hozzám költöznél.

– Magához!? – kiáltott fel Harry méltatlankodva. – Na ne.

– Az anyád vérrokona vagyok, Potter. Nálam biztonságban leszel, ha elfogadod az otthonodnak a házamat…

Harry elsápadt. Szóval eddig voltak a Dursleyék, most jön Piton. Vajon Dumbledore-nak milyen hasonlóan zseniális elképzelései maradtak, mondjuk, Piton halála esetére? Talán költözzön egyenesen Voldemorthoz? Hiszen a múlt nyár óta vele is majdnem vérrokonok, nem?

– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – felelte végül annyira diplomatikusan, amennyire csak képes volt.

– Miért? – kérdezte Piton hidegen.

– Mert… Nem vagyok biztos abban, hogy valaha is az otthonomnak érezhetném azt a házat, ahol… ahol maga lakik – nyögte ki végül.

Egy rövid pillanatra harag vonult át a férfi arcán. Harry felkészült a kitörésre, és karba tette a kezét, de aztán a harag eltűnt, és Piton mereven biccentett.

– Értem – felelte kimérten a tanár. – Nos, természetesen a főhadiszállásra is mehetsz, ha akarsz…

Mintha egy kicsit csalódott lenne, gondolta Harry meglepetten. Nem egészen értette, hogy miért. Az elmúlt évek után nem gondolhatta komolyan, hogy Harry a saját akaratából hozzá költözik.

– Azt hiszem, mindkettőnk számára az lesz a legjobb – zárta le a témát Harry.

Piton bólintott, felállt, és kiment a gyengélkedőből.

– Nem töltheted az egész nyarat a Grimmauld téren, Harry. Nem elég biztonságos. Túl sok ember fordul meg ott. Azt hiszem, jobb lenne, ha mégis Piton professzorhoz költöznél.

Harry az öklével a lábára csapott.

– Én viszont nem így gondolom! Nem akarok vele lakni! Ki nem állhatjuk egymást! Hogy érezném otthonomnak a házát?

Az igazgató elgondolkozva nézett rá.

– Azt hittem, túljutottatok a gyűlölködésen.

– Hát, most már nem bánik úgy velem, mint egy darab szarral, ez tény, de ettől még nem akarok vele lakni! Évekig szemétkedett velem, most mit jön azzal, hogy költözzek hozzá? Miért nem érti meg, hogy túl késő már ehhez?

Dumbledore nagyot sóhajtott.

– Harry, be kell vallanom valamit. Perselus magához akart fogadni téged a negyedik év végén. Nagy vita volt kettőnk között. Perselus aggódott, hogy nem tudod feldolgozni a Tusa eseményeit, Cedric halálát, de én fontosabbnak tartottam, hogy legyen egy kémünk Voldemort szervezetében… Ezt is hozzáadhatod az egyébként is hibáimhoz, Harry…

Harry meglepődött. Piton magához akarta fogadni, szabad akaratából, mindenféle kényszer nélkül – nem úgy, mint most, amikor Harrynek jóformán nem volt hová mennie – ráadásul még segíteni is akart? Kétszer is rákérdezett Dumbledore-nál, de amikor az igazgató tartotta magát ehhez a verzióhoz, Pitont is szembesítette a kérdéssel.

– Miért akarta már negyedik után is, hogy magához költözzek? – kérdezte nem sokkal az igazgatóval folytatott beszélgetés után.

Pitont meglepte a kérdés. Látszott, hogy nem számított rá, és végül kelletlen stílusban válaszolt.

– Mert úgy gondoltam, nem leszel egyedül képes Diggory halálát és a Trimágus Tusa eseményeit pusztán mugli segítséggel feldolgozni. – Elfintorodott, és ismét kényelmetlenség látszott rajta. – De aztán sikerült meggyőznöm magam arról, hogy rendben vagy, és a tusa eseményei nem okoztak semmilyen lelki törést, mivel egy ugyanolyan idióta vagy, mint az apád volt, és mintha az egész ötödév engem igazolt volna… Úgyhogy ezen a nyáron, mikor az igazgató felajánlotta ugyanazt, gondolkodás nélkül visszautasítottam. Ez hiba volt.

– Hiba! – csattant föl dühösen Harry. – Meg is halhattam volna!

Piton fürkésző tekintetet vetett rá.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy ha év végén odamentem volna hozzád, és bejelentettem volna, hogy attól a naptól kezdve nálam laksz, igent mondtál volna?

Harry elvörösödött, és ingerült lett.

– Nem. De lehet, hogy negyedév végén…

– Akkor viszont az igazgató úr döntött úgy, hogy nem aktuális, nem én.

Harry utálta, hogy Pitonnak igaza van, ezért nem válaszolt.

Később, amikor újra Dumbledore-ral beszélt a nyár hátralévő részéről, kétségbeesetten próbálta beláttatni vele kérése lehetetlenségét.

– Igazgató úr, kell lennie egy másik lehetőségnek!

– Talán van, de én nem tudom, hogy mi lenne az – mondta Dumbledore.

– Weasleyék. Vagy a Grimmauld tér. Bármi, csak Piton ne.

– Piton professzor, Harry.

– Ha tényleg a nagybátyám, miért kellene professzornak szólítanom? – vágott vissza Harry. – És nem fogok hozzá költözni. Akkor már inkább maradok itt a gyengélkedőn.

Dumbledore megcsóválta a fejét, de aztán témát váltott.

– Arról is beszélned kéne, mi is történt pontosan az elmúlt hetekben. Nem miattam, hanem azért, hogy fel tudd dolgozni azt a traumát, ami…

Harry dühösen vágott közbe.

– Nem akarok beszélni róla – jelentette ki határozottan. NEM fogja elmondani az igazgatónak. Soha.

– Nem is arra gondoltam, hogy feltétlenül nekem mondd el – felelte türelmesen Dumbledore, mintha csak Harry gondolatait olvasta volna. – Valakinek azonban beszélned kell róla, Harry.

– De nem magának! – ordította Harry, és kiugrott az ágyból. – És nem most! – tette hozzá dühösen, majd kirohant a gyengélkedőről. Hallotta, hogy Dumbledore utána kiabál, de nem állt meg.

Hamarosan a kastély kapujánál volt. A lépcső tetején körülnézett, hová is mehetne, majd Hagrid kunyhója felé vette az irányt. Hagrid kunyhója most elhagyatott volt, gazdája ki tudja, hol járt, de Harry nem bánta. Nem akart most beszélni senkivel.

A futás azonban kimerítette, ezért lecsüccsent Hagrid ágyára, majd néhány pillanattal később végigdőlt rajta. Még mindig rázta a harag. Mit gondolt Dumbledore? Az után rengeteg hazugság után ő majd mindent megtesz, amit Dumbledore akar?

Nem tudta, mikor nyomta el az álom, de amikor felébredt, Piton ott volt mellette: Hagrid székében ült, és valami furcsa arckifejezéssel éppen őt bámulta.

– Maga mit keres itt? – kérdezte Harry ingerülten, amint magához tért.

– Nem gondoltam biztonságosnak, hogy egyedül legyél a kastélyon kívül – mondta egyszerűen. – Az igazgató mondta, hogy miről beszélgettetek, és te…

– Nem akarok beszélni róla – vágott közbe Harry.

– Nem is akarom, hogy beszélj róla – vont vállat Piton. – Pontosan tudom, hogy mi történt. Az egyetlen, amit nem tudok, hogy miért tűntek el a védelmi bűbájok a Dursley házról.

Harry összeszedte magát, aztán sóhajtott.

– Petunia néni úgy döntött, hogy biztonságosabb számukra, ha én nem lakom náluk. Úgy gondolta, hogy Vol…

– Ne mondd ki a nevét! – csattant fel Piton.

Harry vállat vont, de nem tiltakozott.

– … hogy Tudjaki – nyomta meg a nevet maró gúnnyal – veszélyes lehet Dudleyra, ha ott vagyok. Kijelentette, hogy nem akar többé a védelmezőm lenni, és hogy árvaházba kell mennem. – Harry tekintete elsötétült a haragtól – Én meg persze jól felhúztam magam, és bemeséltem nekik. Elmondtam, mi a véleményem róluk, talán egy kissé erősen, de olyan jól esett… de aztán Dudleyt, az unokatestvéremet kövér disznónak neveztem, és ettől Vernon bácsiban annyira felment a pumpa… Azt hiszem Hagrid miatt, amikor Dudleynak farkat növesztett. De mindegy, a lényeg, hogy Vernon bácsi úgy felpofozott, hogy még az orrom vére is eleredt, aztán kirúgott a házból. Akkor kapott el Vol… Tudjaki. – Itt megállt. Nem lett volna képes folytatni.

Szerencsére Piton nem is erőltette.

– Értem – mondta közömbös hangon. – Hiba volt, hogy nem hallgattam az igazgatóra. Gondolnom kellett volna rá, hogy egy ilyen helyzet is kialakulhat.

Harry bosszúsan rázta meg a fejét.

– Nem a maga hibája. Nem tudhatta előre. Különben is, ha nem idegesítem fel a nagybátyámat, akkor valószínűleg nem lett volna semmi, és maradhattam volna otthon. – Harry a falnak dőlt, és lehunyta a szemét – Lehet, hogy magának volt igaza végig, és egy hülye, szemtelen kölyök vagyok…

– Nem te vagy a hibás azért, ami történt – emelte fel Piton a hangját, mire Harry felkapta a fejét.

– Miért? Már nem gondolja, hogy egy hülyegyerek vagyok, uram? – kérdezte gúnyosan.

– Nem. Bár nem tudom pontosan, hogy min mentél keresztül, de azt tudom, hogy megátalkodott hallgatásod felháborította a Nagyurat…

Piton nyitva hagyta a mondatot, és várakozóan Harryre nézett. Harry kiérezte belőle az ösztönzést, hogy elmondja, mi történt, és valami benne szintén ösztökélni kezdte, hogy beszéljen, de egy pár másodpercig képtelen volt megszólalni. Aztán ráhajtotta fejét felhúzott térdére, hogy elrejtse az arcát Piton elől, és fojtott hangon beszélni kezdett.

– Nagyon ritkán adtak inni. Állandóan szomjas voltam… és hideg volt, kívül és belül is… Dementorok őriztek. Újra és újra látnom kellett a szüleim halálát, Cedric halálát, Sirius halálát… Aztán jöttek, megátkoztak és megvertek, minden átkozott nap… Aztán a dementorok miatt újra és újra átéltem az egészet. Aztán néhány nap múlva teljesen mindegy lett. Voldemort nagyon akarta a próféciát, és mindent megtett, hogy kiszedje belőlem, és akkor egyre rosszabb volt. Már nem éreztem félelmet, csak fájdalmat. Nem akartam tovább élni. Feladtam. Aztán jött maga, és megmentett. De sokszor még most sem akarok élni.

– Figyelj, Potter… – kezdte Piton kissé emelt hangon, de Harry közbevágott.

– Már sosem lesz olyan, mint előtte. Amikor alszom, mindig ott vannak a halálfalók, és amikor ébren vagyok, mindig arra gondolok, hogy ki kell állnom Voldemort ellen, és egyszerűen semmi esélyem sincs. Meg fogok halni, de ez még nem zavarna, ha nem tartanék attól, hogy megint megkínoznak… – Megborzongott, aztán fölnézett. – Azt hiszem, mégiscsak tartozom magának egy bocsánatkéréssel. Szörnyű volt, és ha maga nincs, akkor még mindig…

Piton Harry vállára tette a kezét. A mozdulat annyira váratlanul érte Harryt, hogy kis híján felugrott.

– Mi…

– Nem tartozol bocsánatkéréssel. Ha valaki, akkor én tartozom azzal – vágott közbe Piton nyomatékosan. – Figyelj, Potter. Harry. Egyáltalán nem biztos, hogy nem éled túl a háborút. Arról nem is szólva, hogy ha úgy döntesz, hogy hozzám költözöl, akkor az igazgató úr védővarázslata felnőtt korodig gondoskodik a védelmedről, és nem csak nálam, hanem az iskolában is.

Harry elfordította a fejét, és zavarában témát váltott.

– Dumbledore azért bízik magában, mert a nagybátyám? – tette fel az első kérdést, ami az eszébe jutott.

– Majdnem – felelte Piton, bár hallatszott a hangján, hogy nem szívesen követi a témaváltást. – Még azelőtt, hogy átálltam volna, egy alkalommal megmentettem Petuniát és a szüleidet, amitől a Nagyúr egyik nagy fontosságú terve kudarcot vallott. Ettől a pillanattól kezdve nem voltam biztonságban a Sötét Nagyúr jelenlétében. Tudta, hogy az egyik szolgája ellene dolgozott, és mivel nagyon jó legilimentor volt, a lehető leghamarabb meg kellett tanulnom az okklumenciát, hogy megvédhessem tőle magam. Csak egy lehetséges mód volt: Dumbledore segítségét kértem. Cserébe megkért, hogy kémkedjek neki. Beleegyeztem.

Hosszú ideig egymásra bámultak.

– Kár, hogy ezeket nem mondta már el korábban – mondta végül Harry.

– Ezen már kár siránkozni – morogta Piton, és felállt – Gyerünk, Potter. Vissza kell menned a gyengélkedőbe. Pihenésre van szükséged.

Harry tiltakozás nélkül követte. Ahogy kényelmes csendben a kastély felé sétáltak, Harry a szeme sarkából a férfit vizsgálta. Vajon mennyire bízhat meg benne annyi bántás, annyi éles szó és fájó megjegyzés után? Ez vajon csak egy újabb eszköz Piton kezében, amivel megalázhatja, vagy valóban segíteni akar? És miért, miért döntött úgy Piton, hogy emberszámba veszi?

Az utolsó kérdést végül hangosan is kimondta.

Megtorpantak.

Piton ajka vékony vonallá keskenyedett, de Harry nem tudott rájönni, hogy mit érzett. Egy hosszú percig azt hitte, hogy Piton a szokásos keménységgel fog rárivallni, de semmi ilyesmi nem történt. Ehelyett Piton elfordította a fejét.

– Mert én vagyok a felelős azért, ami veled történt – morogta összehúzott szemmel.

– Ez hülyeség! – csattant fel Harry. – Már megmondtam magának…

– Bármit is mondtál, Potter, pontosan tudom, hogy mit tettem és mit kellett volna tennem! – kiáltott fel dühösen Piton.

– De miből gondolja, hogy ha odaköltözöm magához, akkor minden egyből jó lesz?

– Nem mondtam, hogy bármi is „egyből jó” lenne, csak azt, hogy a varázslat…

– Kit érdekel a varázslat? Maga gyűlöl engem, és nem értem, miért lenne jó, ha egy olyan emberrel kell egy fedél alatt élnem, aki gyűlöl? – kiabált vissza türelmét vesztve Harry. – Miért gondolja mindenki, hogy… – lovallta volna bele magát, de Piton félbeszakította.

– Nem gyűlöllek.

Harry karba tette a kezét, és gúnyosan elvigyorodott.

– Csak azt nem mondja, hogy szeret?

Piton elvörösödött.

– Nem szeretlek, de nem gyűlöllek – jelentette ki hangosan. Aztán némileg halkabban tette hozzá: – Már nem.

– És miért ez a hirtelen változás? – ment tovább változatlan hangnemben Harry. – Amikor meglátta, mit tett velem Voldemort, végre eléggé kielégítette, hogy most valahogy máshogy akarjon megalázni? Vagy mi? Sajnál? Vagy megtalálta a lelkiismeretét?

– NEM! – kiáltott vissza Piton – Nem – ismételte nyugodtabban. – Amikor meghallottam, hogy elraboltak, valami… megváltozott. Hirtelen az egésznek, amit addig tettem veled, valahogy egész más értelme lett. Rájöttem, hogy… hogy én voltam az idióta, nem te, vagy nem csak te… És azt hittem, túl késő. Hogy meghalsz, mielőtt bocsánatot kérhetnék, anélkül, hogy… Nem tudom, hogy mit éreztem. Bűntudatot? Igen, de nem csak azt. Félelmet, hogy elveszítem az utolsó családtagomat? Talán. Tényleg nem tudom. De hidd el, hogy nem vezérel más, csak az, hogy jóvá tegyem, amit eddig tettem. Ha lehet.

Harryt elcsendesítette a Piton hangjából hallatszó őszinteség. Bólintott, és továbbindultak.

– Köszönöm – szólalt meg Harry, mikor elérték az iskola kapuját.

– Mit? – kérdezte idegesen Piton.

– Hogy elmondta.

Előző               Anyai vér főmenü         Következő

Vélemény