Fordította: Agatha Moon

Átnézte és átírta: enahma :-)

2.

Amikor felébredt, szinte azonnal kiszúrta Pitont. A férfi egy karosszéken ült az ágya mellett, arcán egy nagyon-nagyon furcsa, még sosem látott kifejezéssel: szomorúnak látszott, sőt, bűntudatosnak, ráadásul sehol sem volt a megszokott bosszús harag és lekezelés. Szeme Harryre szegeződött, és egy kényelmetlen félmosolyt erőltetett az arcára, amikor látta, hogy Harry kinyitja a szemét.

–Jó reggelt – mondta, még mielőtt Harry megszólalhatott volna, aztán Harry orrára csúsztatta a szemüvegét. Harry ijedtében újra lehunyta a szemét. Jó szorosan.

Minden bizonnyal eljött a világvége, vagy valami, még annál is nagyobb szörnyűség történt. Más oka nem lehetett annak, hogy ilyen… normálisan, sőt! barátságosan viselkedik éppen vele, Harry Potterrel. Harry még válaszolni is elfelejtett. Megtörtént az, amire sosem számított: ebben a pillanatban komolyan félt Pitontól.

Aztán egy mély sóhajt hallott az ágya mellől.

– Sajnálom – mondta Piton a szokásosnál sokkal halkabban.

Harry kinyitotta a szemét, és Pitonra nézett. A tanár minden bizonnyal kiolvasta a mélységes gyanakvást és ellenszenvet belőle – vagy egyszerűen csak egy gyors legilimenciát alkalmazott –, mert felállt, és ellépett az ágytól.

– Sajnálom, hogy… hogy… – de nem fejezte be, hanem újra erőltetetten elmosolyodott. – Nem akartalak megijeszteni… Megyek, megkeresem Madam Pomfreyt – váltott hivatalosabbra, aztán szinte menekülve távozott.

Amikor végre eltűnt, Harry ülő helyzetbe tornázta magát, és lassan kinyújtózott. Egészségesnek érezte magát, legalábbis fizikailag. Törött karja teljesen meggyógyult, csakúgy, mint a bordái, zúzódásai is jelentősen elhalványultak, tehát mindent egybevetve egész tűrhetően volt. Mégis, annak örült a legjobban, hogy a szája már nem volt olyan száraz, mint a Szahara, tudott nyelni is, és a vér undorító, fémes íze teljesen eltűnt a szájából.

De mindez még nem jelentette azt, hogy belül is rendben volt. Az ablakokon szabadon beáramló, ragyogó fényben most még súlyosabban nehezedett rá az előző napok sötétsége, és semmilyen jövőt nem látott maga előtt.

Nagynénje és nagybátyja Voldemorttól való félelmükben gyakorlatilag kiutálták, Sirius halála után pedig kivel élhetne? Dumbledore szerint szüksége volt arra, hogy az anyja vére megvédje, de éppen ez, a saját vére árulta el, és ezáltal ki is szolgáltatta Voldemortnak.

Életben maradt, pedig nem volt igazán jövője.

Dumbledore kétségtelenül profi volt abban, hogy életben tartsa. A baj az volt, hogy Sirius halála és a Voldemort börtönében átélt szörnyűségek után Harry feladta. Nem akart élni. Főleg azokkal az emlékekkel nem, amelyeket a fogságban  szerzett.

A javasasszony iroda ajtaja kinyílt, és három felnőtt lépett ki rajta: Madam Pomfrey, Dumbledore és Piton.

Harry ellenséges pillantással mérte végig őket, aztán elfordította a fejét. A nagyobb védelem érdekében felhúzta a térdét a mellkasához és szorosan átölelte.

– Nem akarok beszélni – hadarta egy szuszra. – Senkinek. Semmiről.

A felnőttek összenéztek, majd Dumbledore mély levegőt vett.

– Harry, azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek. Nem számítottam arra, hogy a félelem olyan dolgokra veszi rá az embert, amely a kegyetlenséggel rokon. A nagynénéd…

– Nem akarok beszélni – ismételte meg Harry, anélkül, hogy ránézett volna az idős férfira. Nem akart erről beszélni, különösen pedig Piton előtt nem. Semmi szüksége rá, hogy aztán az egészet később visszahallja, amikor Piton mások előtt gúnyolni kezdi. „Nagyképű, beképzelt fajankó vagy, Potter. Nem csoda, hogy a rokonaidnak is elege lett belőled…”

– Mr. Potter, először is ennie kell – szögezte le az ápolónő tárgyilagosan, és ezzel véget vetett a rövid, kényelmetlen csöndnek. – És mivel Piton professzor kitart amellett, hogy segíteni akar, beleegyeztem, hogy a következő napokban itt maradjon maga mellett.

Harryben fellángolt a harag.

– Nincs szükségem senki… senki segítségére – mondta dühösen, és karba tette a kezét.

– Egyedül pedig nem maradhat. Az elmúlt napok eseményei miatt felügyeletre szorul.

– Miért? Tökéletesen érzem magam. Vagy – Harry dühe keserűségbe fordult – azt hiszi, hogy megbolondultam? Hogy ámokfutásba kezdek, vagy megölöm magam?

– Mr. Potter… – kezdte Madam Pomfrey, de Harry közbevágott.

– Egyiket sem fogom tenni. Teljesen normális vagyok.

– Maga még kiskorú, és egy nagykorú felügyeletére szorul. Én és az igazgató úr beleegyeztünk, hogy Piton professzor a felügyeletével megbízott személy.

– Nem lehetne valaki mást…

– Nem, Harry – mondta az igazgató. – Különben is, azt gondolom, hogy bőven van megbeszélnivalótok egymással.

Harry végignézett rajtuk, és látta, hogy mindkét férfi leeresztett vállal állt és valahogy… egy bocsánatkérő módon. Ez nem enyhítette a gyűlöletét irántuk, de a kíváncsisága győzött a Piton felé érzett viszolygásán. A szemét vele akart maradni? Akkor jó. Maradhat – amíg vissza tudta tartani a gúnyos megjegyzéseit és megalázó viselkedését.

Lassan bólintott, de egy szót sem szólt. A felnőttek még váltottak néhány szót, aztán az igazgató egy rövid búcsú után távozott. Ezalatt egy házimanó bukkant fel egy tálcával, amelyen mindössze egy csésze leves árválkodott.

– Miért csak ennyit kapok? – kérdezte félig ingerülten, félig kíváncsian. Nem volt benne egészen biztos, hogy ezt meg tudja enni.

– Mert tíz napig nem vett magához semmilyen szilárd ételt. Bármilyen nehezebb táplálék súlyos gondokat okozhatna.

Harry bólintott, és megpróbálta elvenni a tálcát a házimanótól. A tálca azonban szokatlanul nehéznek tűnt, és megbillent a kezében. Piton ugrott oda, és elkapta, mielőtt leeshetett volna, aztán óvatosan Harry ölébe helyezte. Harry megfeszült, és akaratlanul is arrébb mozdult. Piton arcán egy pillanatra ingerült kifejezés jelent meg, majd sóhajtott, és az indulat a semmibe foszlott.

– Csak segíteni akarok. Ha hagyod…

Harry bizalmatlan pillantást vetett rá, de az újabb arckifejezés újra megijesztette. A bűnbánat olyan egyértelmű volt a vonásain, hogy még legilimencia nélkül is tisztán értette.

Bólintott, csendes hitetlenséggel hagyta, hogy Piton segítsen neki rendesen felülni, aztán eligazította a tálcát az ölében.

Az első néhány kanálnyi leves jobb volt, mint amit Harry valaha evett. Eddig fájó gyomra hálásan lazult el, ahogy a meleg folyadék betöltötte. Várnia kellett minden korty után, ha lent akarta tartani. Madam Pomfrey egy darabig figyelte, ahogy Harry eszik, aztán további rendelkezés nélkül elment.

Mikor Harry végzett a fél tányér levessel, letette a kanalat, és Pitonra nézett. Piton elvette a tálcát, és az ágy végében álló asztalkára tette, aztán megköszörülte a torkát.

– Po… Harry, az az igazság, hogy… beszélnünk kell – kezdte tőle teljesen szokatlan bizonytalansággal.

– Nem akarok beszélni magával – felelte egyszerűen Harry, majd lefeküdt, és hátat fordított Pitonnak. – Nem hiszem, hogy lenne bármi, amiről beszélnünk kellene.

Rövid szünet után – minden bizonnyal újra csak ingerültségével küzdött – Piton újra megszólalt.

– De van. Éppenséggel elég sok.

– Akkor inkább úgy mondom: én nem akarok beszélni magával – motyogta Harry. – Semmiről. Nem tudom, hogy mi ez a hirtelen változás, talán sajnál, de nem érdekel, nincs szükségem a szánakozására. Hagyjon békén.

– Nem erről van szó – csattant fel Piton, aztán ismét visszafogta magát. – Én… nem – ingerülten fújta ki a levegőt. – Nem hagyhatlak békén.

– Miért nem? – csattant fel Harry, és a férfi felé fordult. – Miért nem tud csak úgy, egyszerűen békén hagyni? Ez valami újabb módszer arra, hogy ne szálljon le rólam, és szabad életem egy pillanatát se élvezhessem ki?

Piton most nem húzta fel magát. Kényelmetlen kifejezés ült ki az arcára, és elfordította a fejét.

– Éppen erről van szó. Teljes egészében az én hibám volt, hogy fogságba estél, és mindent el akarok mondani…

Harry felült.

– Mi volt a maga hibája, Piton? – kiabálta villámló szemmel. – Hogy a nagynéném kitagadott? Hogy a nagybátyám gyűlölt, és az utóbbi két évben csak az tartotta vissza, hogy a gyilkos keresztapámtól jobban félt, mint Voldemorttól? Vagy az, hogy amikor Voldemort elkapott a maga halálfaló kollégái megkínoztak? – Dühösen rázta meg a fejét, és alig kapott levegőt. – Nem. A maga hibája az, hogy állandóan szemétkedik a diákokkal, és kivételezik, és hogy már elsős koromtól kezdve teljesen ok nélkül kipécézett magának, hogy mások előtt lejárasson! De ezért persze nem kér elnézést. Ez semmi. Csak az valami, hogy Voldemort félig megöl. Az, hogy…

– De igen, igazad van – vágott közbe Piton türelmetlenül, és jól látszott rajta, hogy minden erejéből azért küzd, hogy ne csattanjon fel. – Igazad van, hogy nem voltam fair veled, de az teljesen lényegtelen ahhoz képest, hogy miattam elkapott Voldemort, és ha nem sikerül időben kimenekíteni onnan, meg is ölt volna.

– Ugyan már! Ez nevetséges! – legyintett Harry. – Mondtam már, hogy magának semmi köze…

– Végighallgatnál, hogy elmondjam, miért vagyok most itt, vagy továbbra is sajnáltatni akarod magad? – csattant fel Piton. Harry karba tette a kezét, és ellenségesen bámult Pitonra, de a hangnem valamelyest meg is nyugtatta. Ez már ismerős volt, nem az az őrjítő majdnem-kedvesség, amelytől a falra tudott volna mászni. Amikor Piton látta, hogy nem szól, folytatta, bár időközben megint erőt vett az ingerültségén. – Meg tudtam volna akadályozni. Az egészet.

Harrynek végre leesett, hogy mire gondol Piton.

– Nézze, tanár úr – fogott bele. – Csak azért, mert azokon az úgynevezett legilimencia-órákon rájött, hogy nem egészen tökéletes az otthoni életem, ettől még nem lehetett biztos benne, hogy ki fognak tagadni. Hiszen eddig is utáltak, mégsem tagadtak ki még sosem – fejezte be gúnyosan.

– Ennek semmi köze a legilimenciához! – legyintett Piton. – Egyébként sem kell, hogy mentségeket keress számomra, Po… Harry.

– Na, ez meg a másik! – kiáltott fel dühösen Harry. – Ez a „Harry”-dolog. Nem értem, mit akar vele elérni, de…

– Ha csak egyszer egy pillanatra befognád a szádat, már régen elmagyaráztam volna – szakította félbe Piton dühösen.

Harry vállat vont.

– Rendben, ha mindenáron önmagát akarja vádolni, ki vagyok én, hogy megakadályozzam? – kérdezte gúnyosan, és látta, hogy Piton arca egy pillanatra megrándul, de nem tört ki újból.

– Az előbb említetted, hogy szemét voltam veled, Potter, és ez tényleg így volt. De megvoltak a magam okai…

– Ha arra gondol, hogy csak az apám… – kezdte türelmetlen hangon Harry, de Piton közbevágott.

– Nem. Nem csak, sőt, elsősorban nem az apád miatt utáltalak. Hanem az anyád miatt.

Harry fejében tótágast álltak a gondolatok, és zavarodottan nézett Pitonra.

– Az… anyám miatt?

Piton felsóhajtott, majd a kezébe temette az arcát. Kicsivel később felemelte a fejét, és idegesen futtatta végig a kezét zsíros haján.

– Igen – mondta ki végül. Látszott, milyen nehézségébe kerülnek a szavak – És túl sokáig hagytam elmenni ezt a gyerekes gyűlöletet, amit feléd éreztem. Idióta voltam… És most már nem tudom, hogyan lehetne javítani a kapcsolatunkon, és hogyan kárpótoljalak azért a két hétért, amit a Sötét Nagyúr börtönében töltöttél. És hogyan bocsássak meg magamnak – tette hozzá végül rekedten.

Harry gyanakodva nézte Pitont. Fogalma sem volt, hová akar kilukadni, hogy mire játszik. Talán ez is valamiféle megszégyenítés? De nem, azt Dumbledore nem engedte volna. Mégis, a helyzet olyannyira kényelmetlen volt, hogy mindenképpen szeretett volna véget vetni neki.

– Ide figyeljen – kezdte feszengve, miközben a paplanon nyugvó kezeit figyelte. – Nem értem, miért kéne javítani a kapcsolatunkon, vagy mi. Maga utál, és én is izé… szóval mindegy. Ezekért a hetekért sem kell csinálnia semmit… Megtörtént és kész. De most már vége, és ennyi.

– Meg kellett volna védjelek – mondta Piton. – Az én gyámságom alá kellett volna, hogy helyezzenek.

Harry megborzongott.

– Na, még csak az kellett volna! – jegyezte meg undorral. – Inkább Voldemort…

Piton ráemelte a szemét, és gúny csillant meg benne.

– Valóban?

Harry elvörösödött.

– Nem – motyogta zavarban. – De a mi… izé… kapcsolatunk nem éppen… izé… – Nem tudta, hogy mit mondjon, és dühös lett.

– Ez pedig az én hibám volt – mondta határozottan Piton. – Mindent megtettem ugyanis azért, hogy még egy normális beszélgetésünk se legyen, többről nem is szólva, és mindezt azért, mert nem tudtam megbocsátani a gyerekkoromat az apámnak – és az anyádnak.

Harry összevonta a szemöldökét.

– Hogy jön ide az anyám?

– Potter, biztos vagyok benne, hogy emlékszel néhány dologra, amit az emlékeimben láttál, ugye? – nézett rá hideg várakozással Piton.

Harry zavarba jött, és a kezére fordította a tekintetét.

– Nem mondtam el senkinek. Én…

– Nem a merengőre gondoltam. Az egyik okklumenciaóra alkalmával láttad néhány gyerekkori emlékemet…

– Igen – motyogta Harry, és hirtelen maga előtt látta Piton veszekedő szüleit, ahogy az apa fenyegetően az anya fölé hajolt. – Igen, láttam néhányat…

Piton, aki úgy tűnt, hogy tudja, mire gondol Harry, bólintott.

– A szüleim házassága nem sikerült jól. Megrendezett házasság volt, az esküvő előtt nem is ismerték egymást. Az apám hamar úgy döntött, hogy anyám nem elegendő számára, és végig szeretőt tartott mellette.

Harry zavarba jött az egyenes beszédtől, és elvörösödött.

– Értem – mormolta.

Piton bólintott.

– Amikor hat éves lettem, otthagyta anyámat, és teljesen eltűnt az életemből. Magával vitte minden pénzünket, még az anyám részvényeit is. Csak a házat és a bútorokat hagyta meg nekünk. Mugli szeretőjéhez költözött, és véglegesen elhagyta a varázsvilágot. Ettől a pillanattól kezdve minden erőmmel gyűlöltem a muglikat. Gyerekként úgy láttam, hogy gonoszak, és nem érdemlik meg az életet. Anyám nevelte belém ezeket a gondolatokat, aki később csatlakozott a Sötét Nagyúrhoz is. Élete fő célja volt megtalálni az apámat és új családját, és megölni őket. Imádta a fekete mágiát. Mire elkezdtem a tanulmányaimat a Roxfortban, ismertem majdnem minden létező sötét varázslatot és gyakorlatot. De szegények voltunk, és én nem voltam igazán társasági ember – előzőleg alig találkoztam velem egykorúakkal –, úgyhogy az iskolában hamar kirekesztettek. Utáltam a gyerekkoromat. És apám volt az egyetlen felelős… mindenért. Gyűlöltem az apámat, és azt hiszem, soha nem fogok tudni megbocsátani neki – fejezte be elkalandozó tekintettel, és néhány percre ismét elveszett a gondolataiban.

Harry érdeklődve nézett fel. Miért mondja el neki Piton ezeket?

– Harmadikos voltam, amikor történt egy baleset egy bájitaltan órán. Az anyád, Lily Evans sikeresen felrobbantott egy üstöt, és a robbanástól a táskája a lábam elé repült, kiborult, és a tartalma szétszóródott a földön. Lehajoltam, hogy segítsek neki összepakolni a holmiját, de egy fényképen megakadt a szemem. Mugli fénykép volt egy mugli családról… Csak egy dolog nem volt mugli benne: az elveszett apámat láttam vidáman állni egy mosolygó, barna hajú nő mellett. Apám a balját a nő vállára tette, a jobbjával pedig átölelte őt és melegen rámosolygott… Mozdulni sem tudtam. Teljesen ledermedtem, a szívem zakatolt, és ettől a pillanattól teljes szívemből gyűlöltem Lily Evanst.

Harry érezte, hogy a végtagjai elzsibbadnak, és a világ távolinak tűnt. Ez azt jelenti…?

– Később megkérdeztem, hogy hívják az apját. Megmondta. Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Csak bámultam a leírt névre, és megpróbáltam megérteni valamit… megpróbáltam bizonyítékot találni, hogy ő nem… De Lily Potter mondta, hogy az apja neve Romulus Propitites Evans – elég furcsa név egy muglinak. Ráadásul anyám mesélte apámról, hogy rajongott a római mitológiáért is… úgy tűnt, minden alátámasztja a feltételezésemet. Nézd!

Előhúzta a pálcáját, és három fénylő szót írt vele a levegőbe.

ROMULUS PROPITITES EVANS

Meglendítette a pálcáját, és a név betűi átrendezték magukat:

PERSELUS MAVORTIUS PITON

– Az apám után neveztek el gyerekkoromban – magyarázta, de Harry alig hallotta: a szíve olyan erővel vert a mellkasában, hogy a fülében zúgni kezdett a vér, és nem hallott semmit. A kis műsor túlzottan emlékeztette Voldemort bemutatójára a Titkok Kamrájában, mégsem ez zavarta, hanem az, amit még ezen túl jelentett…

– Maga… maga… – ismételte dadogva.

– Az anyád féltestvére vagyok. Soha senkinek nem mondtam el, kivéve az igazgató urat, de neki is csak jóval később. Anyád sem tudott róla. Tudnod kell, hogy én… én utáltam anyádat, de sosem kívántam a halálát. Elvégre a testvérem volt. Akkor is, ha nem akartam elfogadni. És ráadásul hozzáment Potterhez – Piton megborzongott. –  De ez most nem fontos. Én beálltam a Sötét Nagyúr szolgái közé. Egy nap anyám megtalálta az apámat. Engem is odahívott, hogy tanúja legyek annak, ahogy kivégzi a családot. Megpróbáltam megmenteni a nagyszüleidet, az apámat… de az egyetlen, akit meg tudtam menteni anyám bosszújától, a nagynénéd volt.

Harry szerette volna, ha vége van a történetnek, de Piton még nem fejezte be.

– Mikor megtudtam, hogy a Nagyúr a szüleid halálát akarja, megpróbáltam figyelmeztetni őket. Nem hallgattak rám. Elmentem Dumbledore-hoz, hogy riasszam őt. Ő persze szintén gyanakodott, így amikor kikérdezett, elmondtam neki a titkomat, de megígértettem vele, hogy titokban tartja. Nem akartam, hogy többen is tudjanak az én, a mi „piszkos” kis titkunkról. Szerencsére az anyám meghalt, és sosem tudta meg, hogy Lily és Petunia Evans a féltestvéreim. Petunia biztonságban volt a mugli világban, így csak a te anyádra kellett vigyáznom. Sokszor segítettem neki és Potternek kiszabadulni a Sötét Nagyúr csapdáiból, de végül kudarcot vallottam, és meghaltak – mélyet sóhajtott. – Amit leginkább gyűlöltem az édesanyádban, hogy az apja – az apám – szerette őt. Sokszor beszélt a családjáról a barátainak, és ezekből a beszélgetésekből sokszor kaptam el foszlányokat – mondta, és elvicsorodott. – Az apám undorodott tőlem. Azt mondta, hogy túlzottan az anyámra hasonlítok. Soha egy jó szót nem kaptam tőle. És végül elhagyott.

Néhány percig mindketten csendben ültek. Harry elbámult Piton válla fölött ki az ablakon, és gondolatai elkalandoztak. A csendben Piton tovább ment.

– Amikor először megláttalak, apádra hasonlítottál, akit gyűlöltem, amikor pedig a szemedbe néztem, az anyád szemeit láttam – az anyádét és az én apámét, mert te és anyád az övét örököltétek, és ettől még jobban utáltalak… Az apád évekig megalázott engem; az anyád ellopta tőlem az apámat… És ott voltál te, a figyelem és csodálat központjában, engem pedig elvakítottak az előítéletek. Be akartam bizonyítani, hogy nem érdemled meg azt a csodálatot és különleges bánásmódot, amit megkaptál, de te mindig az ellenkezőjét bizonyítottad, és ezért még jobban utáltalak. Nincs mentségem. Amit veled tettem, az tisztességtelen volt. – Arcára új kifejezés költözött: most elszántnak tűnt, és Harry biztosra vette, hogy most készül bevallani a történet legnehezebb részét. Nem is kellett csalódnia. – A szüleid halála után Dumbledore megkért, hogy neveljelek fel. Elutasítottam a felajánlást. Az én hibám volt, hogy azok között a muglik között kellett felnőnöd. De ami még ennél is rosszabb:  az igazgató úr megkért rá, hogy vigyázzak rád ezen a nyáron. Én azonban túl dühös voltam rád a merengős ügy miatt, a minisztériumbeli hajcihőről nem is szólva, ezért nem is mérlegeltem az érveket, és ismét nemet mondtam. Ezért mondtam, hogy az én hibám volt, hogy majdnem meghaltál. És nagyrészt az én hibám volt az is, hogy láttad, amint a Sötét Nagyúr elfogta Blacket – azért akartam abbahagyni az okklumencia órákat, mert féltem a kíváncsiságodtól. Nem akartam, hogy rájöjj a titkomra. De sokszor nagyon közel voltál…

Harry nem reagált. Túl döbbent volt ahhoz, hogy megszólaljon vagy megmozduljon. Csak bénán bámult a kezére, és mindent távolinak, hatalmasnak és üresnek érzett…

– Potter, jól vagy? – kérdezte Piton nyugtalanul

– Ez most… túl sok volt – nyögte ki Harry. – Egyedül akarok lenni.

– Potter, figyelj…

– Egyedül akarok lenni! – kiáltott fel Harry. – Miért nem lehet ezt megérteni?

Piton mereven bólintott, majd az ajtóból még egyszer visszapillantott. Harry megvárta, míg kilép, aztán a hasára fordult, és a párnába temette az arcát. Megpróbált nem gondolkodni, de nagyon nehéz volt.

Megjegyzés: az angolban a Severus Snape betűiből kijön a Perseus Evans név. A Perseus egy létező csillagkép neve (és mint tudjuk, a varázsvilágban elterjedtek a csillagnevek: Draco, Andromeda, Sirius stb.). Ez adta az ötletet az egész novellához.

Vélemény