Anyai vér

Írta és a fordítást átnézte (és a történetet újra átírta): enahma

Fordította: Agatha Moon (köszönöm!)

Szerző megjegyzése: ez egy novella, amely három vagy négy részben fog felkerülni ide

Figyelmeztetés: nincs, talán csak annyi, hogy a novella a 6. kötet előtt íródott, és az egész egy barátom ötletén alapul, amely... na, majd kiderül, mi is ez!

Műfaja: dráma

Korhatár: nincs

1.

Harry nem tudta, mennyi idő telt el a végzetes nap óta, amikor arra ébredt, hogy egy csapatnyi halálfaló veszi körbe az ágyát, kivont pálcával – mind rezzenéstelenül mutatott rá. Eltűnt térben és időben, valahol kívül volt ebből a világból, az IGAZI világból, az élő emberek világából: kívül a napfény, melegség, nevetés és remény világán. Elvesztette a reményt, amelynél szörnyűbb dolog nem történhetett volna az életében. Máris halottnak érezte magát, és tényleg nem tudta, hogy hogyan tartsa kordában az érzelmeit, vagy hogy hogyan harcoljon ellenük.

A halál sötét gödrében feküdt napok óta étel nélkül, és csak egy kevés vizet kapott. Napról napra válogatott eszközökkel verték és alázták meg, és Harry már feladta.

Feladta.

Miért kellene egyáltalán harcolnia? Sirius meghalt, és az anyja családja egyszer és mindenkorra elüldözte őt. Nem volt hová mennie. Senki nem védte többé a világon. Dumbledore, miután oly sok hibát követett el vele kapcsolatban, visszaparancsolta Dursleyékhez, akik jobbnak látták megszabadulni tőle.

„Amíg otthonodnak nevezed a házat, ahol édesanyád vérrokona él, addig ott Voldemort nem érhet hozzád, nem árthat neked...” Ezt Dumbledore mondta az előző év végén, miután Sirius… de ez most nem számított. Harry meg fog halni. Dumbledore akkor követte el a végső hibáját, amikor nem vette észre, hogy a családnak nevezett rokonai erősen gyűlölik, amiből végül a jelenlegi helyzet következett: Harry Voldemort fogságába került, és most arra a pillanatra vár, hogy a Sötét Nagyúr megölje.

Ez lenne a legjobb megoldás, gondolta Harry keserűen. Nem volt sem családja, sem támasza, és már azt sem akarta, hogy Dumbledore foglalkozzon vele. Sőt, látni sem akarta a vén bolondot. Dumbledore-t mindig csak az ő puszta túlélése érdekelte. „Az volt a célom, hogy életben tartsalak.” Hát megérte túlélése ezt a hűhót? Utálta az életét. A túlélés, az élet nem volt annyira fontos, mint hogy szeressék – ha csak egy kis ideig is…

Összegömbölyödött, és könnyek nélkül sírt.

Utálta Dumbledore-t. És ahogy telt az idő, rájött, hogy jobban utálja Dumbledore-t, mint Pitont vagy Malfoyt. Csak a Sötét Nagyúr iránt érzett gyűlölete volt ehhez mérhető.

Az igazgatónak ő nem jelentett semmi többet, mint a mozaik egy darabját, egy gyalogot a háború sakkjátszmájában, és a férfi akármilyen erősen bizonygatta, hogy törődött Harryvel, a fiú arcán akaratlanul egy gúnyos mosoly jelent meg erre a gondolatra. Törődni valakivel – ez bizonyára többet jelentett, mint „életben tartani”, nem?

Természetesen Voldemort vette észre először, hogy Harry nem nevezi többé otthonának a Privet Drive 4-et, úgyhogy a mágikus pajzsok és a védelmi rendszer semmivé lett, nem is említve egy varázsló szánalmas és hatástalan próbálkozását, Mundungus Fletcherét, aki most valószínűleg attól a háztól nem messze, talán egy autó alatt hevert – holtan. Vagy még valószínűbb, hogy ott sem volt, hanem éppen lopott üstöket adott el gyanútlan boszorkányoknak. Még Mrs Figg is jobb testőr volt annál az idiótánál, de ez sem számított.

 Meg fog halni. Hála Istennek, válogatott fájdalmak, ütések és átkok alatt, de félelem nélkül, mert még a félelem is elhagyta időközben… És Harry ráébredt, hogy a félelem az élet szükséges része, a félelem nélküli élet elviselhetetlen, mert félelem nélkül az ember csak egy élőhalott.

De Voldemort látszólag nem ismerte a jóslat teljes tartalmát, mert akkor már megölte volna Harryt. A fiú időről időre eljátszott a gondolattal, hogy elmondja neki, hogy véget vessen ennek a szánalmas és fájdalmas színjátéknak, amit életnek neveztek.

A fájdalmak közepette Piton is sokszor eszébe jutott. Nagy kár, hogy tanára nem láthatja így. Az undorító férfi olyan elégedett lett volna – és Harry nem törődött volna vele, hogy gyengének, hogy félig halottnak látja őt, s ezzel a kívánsága valóra válik. De Piton nem jött az előző napokban (hetekben?), és az igazat megvallva, valahol mélyen Harry hálás volt ezért. Békében fog meghalni a sárga fogú, zsíros hajú, kegyetlen bájitalos patkány látványa nélkül.

Amikor az ajtó kitárult, és Piton jelent meg a keretben, Harry dühös lett magára. Ördögöt a falra… Bizonyára a gondolata idézte ide a szemetet. De nem nyitotta ki a száját: úgyis tökéletesen száraz volt a vízhiánytól, és ki is cserepesedett. Nyelni próbált, de ez is rossz ötlet volt: a torka fájdalmasan megvonaglott, de nem volt a szájában nyál. Ennek következtében tüdeje megfeszült, és száraz, fájdalmas köhögés rázta meg a testét. Vért köhögött fel, de nem tudta a kezét mozdítani, hogy letörölje. Bal keze eltört, a jobb pedig a teste alá szorult.

– Valami jó átkot, Perselus. Valami szórakoztatót – hallotta Harry Voldemort hangját, és az idő megállt egy pillanatra. Megpróbált felkészülni a lehetséges csapásra. Nem jött.

– Eszméleténél van, Nagyúr? – Piton hangja nem a szokásos hideg, vontatott darálás volt, amelyet Harry az iskolából ismert. Valószínűleg a mestere miatt, gondolta gúnyosan. A jó szolga megadja a tiszteletet az urának, igaz?

– Ez miért fontos, Perselus? – Voldemort hangja csaknem gyengéden hangzott, de volt egy nagyon kérlelhetetlen, kegyetlen árnyalata, amelytől Harry megborzongott.

– Mert nem érdemes egy jó átkot olyanra pazarolni, aki nem is érzi, Nagyúr. – Ugyanaz a ravasz, kegyetlen, undorító hangnem, mint a „mesteré”. Harry most minden eddigi gyűlöletét Pitonra fordította. „Elpazarolni egy jó átkot!” Ahogy Harry haragja kezdett feltámadni, a köhögése is erősebb lett.

– Köhög – jegyezte meg a nyilvánvaló tényt Voldemort.

– Ez nem jelent semmit, Mester – mondta alázatosan Piton – Attól még lehet eszm…

– Átkozd meg, de azonnal!

Harry egy pillanatra meglepődött. Csak nem hitte azt Voldemort, hogy Piton az időt húzza?

Ez a gondolat megállította Harry zakatoló agyát. Bármennyire gyűlöli is a tanárt, Piton még mindig a Rend tagja. Talán azért jött, hogy megmentse? Hiszen Piton sosem próbálta megölni. Igaz, az óta a kellemetlen, merengős baleset óta Harry el sem tudta képzelni, hogyan reagál majd Piton, ha legközelebb összeakadnak. A legjobb, ha nem reménykedik. Piton nem fogja megmenteni. Akkor legalább a férfi legrosszabb emléke örökre titok marad…

– Crucio! – kiáltotta Piton, és Harry teste megfeszült, ahogy az átokra várt.

De nem jött. Érzett valami enyhe, gyorsan múló fájdalmat, de nem volt túl komoly, az elmúlt napok leggyengébb átkának erejét sem érte el. Mi történt Pitonnal? A férfi bizonyosan eléggé gyűlölte őt ahhoz, hogy egy teljes, normális Cruciatus átkot mondjon ki rá!

– Mi volt ez, Perselus? – hallotta Harry a döbbenetet Voldemort hangjában – Először is, valami szórakoztatót akartam látni. Másodszor, azt hittem, már régen megtanultad, hogyan kell egy főbenjáró átkot használni.

– Így van, Nagyúr. – Piton fejet hajtott, Harry látta a szeme sarkából. Majdnem elhányta magát, ahogy látta a tanár undorítóan alázatos viselkedését. – De azt hiszem, a fiúnak szüksége van egy kis… ösztönzésre. Valószínűleg túlzottan megsérült ahhoz, hogy érezze az átkokat. Van egy bájitalom…

– Miért nem szórsz rá egy Stimulát? – kérdezte unottan Voldemort, és előhúzta a pálcáját.

– Mert valami szórakoztatót akartál látni, Nagyúr – hajolt meg újra, és Harry legszívesebben behúzott volna neki egyet. A mocsok!

– Vagy úgy! – mosolyodott el Voldemort, és eltette a pálcáját – Akkor csináld!

Mikor Piton hozzálépett, és letérdelt, Harry megpróbált elfordulni a gyűlöletes férfitől. De nem igazán tudott mozdulni, csak annyit ért el, hogy rövid vergődés után a hátára fordult. Ez a mozdulat kétségtelenül a legrosszabb volt, amit tehetett: most Piton szabadon a háta alá csúsztathatta a kezét, és egy apró üveget emelhetett a szájához. Harry megpróbálta elfordítani a fejét a fiolától, de fájt a nyaka, és felszisszent.

Egy pillanattal később Harry látta, hogy a fiolán nincs dugó, és teljesen üres, aztán Piton fél-ölelése erősebbé vált a mellkasa körül, a fiola megérintette az ajkát, és egy hirtelen rántás tudatta Harryvel, hogy a zsupszkulcs remekül működik. Az utolsó dolog, amit hallott, Voldemort dühös ordítása volt, ami elhalt, ahogy a világ tovapörgött körülöttük.

Mialatt a céljuk felé haladtak, Harry szorosan Pitonhoz préselődött, és önkéntelenül is összerándult, ahogy megérezte a férfi undorító izzadtságszagát. Józan eszével tudta, hogy Piton valószínűleg az erős stressz miatt izzadt, de gyűlölete nem engedte, hogy higgyen neki. Piton mocskos volt, és kész.

Amint véget ért az utazás, megpróbálta magát távolabb tartani Piton testétől.

– Perselus! – hallotta Harry az igazgató hangját, mialatt Piton a térde alá csúsztatta a másik kezét is. Most úgy feküdt a karjában, mint egy kisgyerek. Tiltakozóan mordult fel, de senki nem figyelt rá. – Életben van?

– Alig – nyögte a férfi, ismét azon a kimért, hűvös hangon. Hol is volt az előbbi alázatos tónus! – Orvosi segítségre van szüksége. Azonnal.

Harry érezte, hogy a férfi szorítása erősebbé válik, mialatt elindul az igazgató nyomában.  Érezte, ahogy elérték a mozgólépcsőt (tehát Dumbledore irodájába érkeztek, jött rá Harry), és hallotta, ahogy szörny félreugrik. A folyosón azonban majdnem felbuktak Mordonban, aki a bejáratnál ácsorgott.

– Nahát, Perselus, megtaláltad az ifjú Pottert! – mondta elégedetten. Harry a homályon át látta, hogy mosolyog, de a mosoly torz arcát még félelmetesebbé tette.

Piton csak bólintott, és továbbindult. Dumbledore azonban megállt Mordonnal.

–Van néhány megbeszélnivalónk. Találkozunk a gyengélkedőn – szólt utánuk. Piton újra bólintott, miközben Harry hallotta: – Gyere be, Alastor, azt hiszem, sok minden változott… – majd a hang elhalt.

– Harry, ébren vagy?

Harry először nem tudta, ki szól hozzá. Amikor rájött, hogy a szemét tette fel a kérdést, majdnem rosszul lett. Mi a fenéért szólítja Harrynek? Döbbenete minden bizonnyal nem volt látható, mert Piton tovább beszélt hozzá. – Potter, Harry, hallasz engem? Mindjárt a gyengélkedőn leszünk. Ott pihenhetsz. Minden rendben lesz.

Ó, igen, a szokásos hazugság. Természetesen semmi sem lesz rendben. Semmi. Soha. Harry megpróbált kissé mozdulni a férfitől, de a mozdulatával csak azt érte el, hogy Piton még erősebben szorítsa magához.

– Túl fogod élni – mondta Piton, és ez végre adott elég erőt Harrynek, hogy kinyögje.

– Nem akarom – akarta mondani, de a hangja cserben hagyta. Sokkal inkább egy nyafogó gyerekre hasonlított, mint egy határozott férfira.

– Sajnálom – mondta erre Piton, és felnyögött, ahogy megigazította Harryt a karjában. – Sajnálom. Az én hibám volt.

A bocsánatkérés valahogy kábulatba ringatta Harryt.

Piton sajnálta? Mit? Ha valami, akkor az elfogása nem az ő hibája volt. Sirius halála, Lupin felmondása, és az, hogy öt éven keresztül szüntelenül nevetségessé tette és teljesen megalázta őt, a szemét hibája volt. De ez a helyzet… ez inkább a nagynénje hibája volt, mert ő volt az, aki eltaszította magától. És a nagybátyjáé, aki úgy döntött, hogy megbünteti az utóbbi évekért. Jó, a büntetés nem volt más, mint néhány nagyobb pofon, de az érzés, hogy megütötték, és megalázták Dudley szeme előtt, felforralta a vérét annyira, hogy az utolsó otthon-érzést is elveszítse a Dursley ház iránt.

Mialatt ezek a gondolatok jártak a fejében, érezte, hogy Piton óvatosan leteszi őt egy ágyra, és Madam Pomfreyért kiált. Rettenetesen kiszolgáltatottnak érezte magát, ahogy a ruhákat óvatosan eltávolították róla, és egy nedves, meleg törölköző érintette meg a bőrét, hogy letörölje róla az alvadt vért, a koszt és az izzadtság sóját. Néhány perccel később még egy törölköző csatlakozott az előzőhöz, és Harry átadta magát ennek a jóleső kábulatnak, az első érintéseknek napok óta, amelyek nem okoztak fájdalmat.

– Félig már alszik, Perselus. Idehoznád azt a pizsamát a másik ágyról? – mondta kimérten Madam Pomfrey, de melegség bujkált a hangjában. Rugó nyikorgott, és valaki felállt, majd Harry érezte a frissen vasalt pizsamafelső illatát, ahogy a férfi Harry fején át felhúzta rá, majd a nadrág betakarta a megkínzott lábait. Aztán újra felemelték és letették őt egy másik ágyra.

– Azt hiszem, azt a lepedőt kidobhatjuk.

Madam Pomfrey egész biztosan arról a lepedőről beszélt, amelyen előzőleg feküdt, de Harry nem foglalkozott vele: valaki egy könnyű, puha takarót terített rá, és a kispárna a feje alatt majdnem elnyelte. Belesüllyedt az ágy ölelésébe, és még érezte, hogy óvatos kezek érintik meg az arcát és kisimítják a haját a homlokából, de már nem tudott felébredni…

Előző               Anyai vér főmenü            Következő

Vélemény