Fordította: Yatze

Átnézte: enahma

20. fejezet – A kör vége

– Pers! Kéééérlek! – A kislány idegesen toppantott a lábával, és könyörgő pillantást vetett a mögötte álló két személyre: egy fiúra és férfira. – Nagypapaaa, le fogjuk késni a vonatot! – Lökött egyet a kofferkulin, majd karba tett kézzel, türelmetlenül toporogni kezdett.

A fiú csak a szemeit forgatta, és nem válaszolt, de a magas férfi egy helytelenítő pillantást vetett rá.

– Qui, viselkedj!

A lány még szorosabban karolta át magát, és ajkait vékony vonallá préselte. Smaragdzöld szemei szinte szikráztak. Két társa egy nyitott doboz fölé hajolt, ahol egy kis rágcsáló nyüszített fájdalmasan.

– Megsérült itt a lába, nézd – mondta aggódva a fiú, mikor a férfi kivette a kis oposszumot az utazóládájából. Az állat bal mellső lába furcsán lógott. A fekete hajú férfi gyorsan körülnézett, és mikor senki sem figyelte őket, elővette a pálcáját a zsebéből.

– Ferula – mondta, és mikor a rágcsáló lábára került a kötés, visszahelyezte a dobozába.

– Magammal viszem. Mire a vonat megérkezik, a lába is rendbe jön.

– Ha nem késsük le azt a vonatot! – szólt közbe csípősen a kislány egy fintor kíséretében.

– Több, mint húsz percünk van, és itt vagyunk az állomáson. Nem fogjuk lekésni – förmedt rá a fiú a testvérére. – Ne szemétkedj! Ha Hopperrel történne valami, te is ugyanezt tennéd.

A lány elfordította a fejét és nem válaszolt. A férfi mögé lépett, és megragadta a vállát.

– Persnek igaza van, te is tudod, Qui.

– Te mindig neki adsz igazat – fakadt ki sértetten.

– Nem mindig, csak ha igaza van – a férfi hangja komoly volt, és a lányka nem felelt. – Na, menjünk, mielőtt tényleg lekéssük azt a vonatot.

A kislány rosszkedve majdnem azonnal eltűnt. Az előző izgatottság visszatért, és újra előretolta a kocsiját. A férfi elismerően mosolygott utána, a pólóján lévő kengurut nézve. Ausztráliából jöttem – mondta a kenguru. – És te? Másik unokájának a pólója egyszínű kék volt, amely jól illett a farmerja színéhez. Mindkét gyerek haja rövid volt, és fekete, de a fiú szeme csokoládébarna, mint az anyjáé.

A kilencedik és tizedik vágány közti korláton azonban nem tudtak átkelni: egy sovány, alacsony kisfiú éppen a korlát előtt állította meg kofferkuliját, és a ládáján ülve keservesen sírt.

Qui megállította a kocsiját, és tétovázás nélkül az idegen fiúhoz lépett.

– Mi a baj? – kérdezte, és lekuporodott mellé.

A kisfiú felemelte a fejét, bizonytalanság sütött a szemeiből.

– Azt hiszem, eltévedtem – suttogta, és elsápadt, mikor észrevette, hogy a magas férfi feléjük közeledik.

– Hol vannak a szüleid? – kérdezte a férfi előrehajolva. A fiú nagyot nyelt.

– Nincsenek szüleim – mondta, és megpróbálta olyan kicsire összehúzni magát, amekkorára csak tudta.

A következő pillanatban Pers is csatlakozott hozzájuk.

– Te is Roxfortba mész? – kérdezte, nem hallva az előző szavakat.

Hirtelen megnyugvás mosta el a kisfiú félelmét.

– Ti is varázslók vagytok?

A másik három mosolyogva pillantott egymásra.

– Miért? Nem úgy nézünk ki? – kérdezte viccelődve a lány.

– Öhm – a fiú pillantása egyikükről a másikra siklott. Úgy néztek ki, mint a muglik a farmerben és a pólóban, csak utazóládáik nem illettek a képbe…

– Nem t’om – motyogta.

– Azok vagyunk, valóban – mondta a férfi, és egy rántással talpra állította a fiút. – De most már menjünk, vagy le fogjuk késni a vonatot, és az igazgatónő megöl. Átmegyünk a korláton, és ott is vagyunk.

Egy perccel később már a 9¾. peronon álltak, amely tömve volt emberekkel, csomagokkal, kocsikkal, és különböző állatokkal. A Roxfort Expressz hatalmas, vörös gőzmozdonya már gőzölgött, ahogy a víz hőmérséklete lassan üzemi hőfokra emelkedett. A férfi tovább vezette a gyerekeket a vonat vége felé. Nyilvánvalóan el akarta kerülni a figyelmet.

Nem volt szerencséje. Mikor megálltak, és a férfi elkezdte felpakolni a vonatra a csomagokat, egy hang szólította meg.

– Piton? Maga az?

A férfi nem reagált azonnal, csak miután az idegen kisfiú ládáját is feltette. Megfordult.

– Mr. Diggory – mondta udvariasan, és kezet nyújtott. A két férfi kezet rázott.

– Az unokái, feltételezem. – A Diggorynak nevezett ember a gyerekekre nézett.

Perselus mosolygott.

– Nem egészen, csak a két fekete hajú. Perselus, Quirke, gyertek ide – intette közelebb a kettőt. – Ez az bácsi itt Amos Diggory.

A lány félénken mosolygott, míg a fiú kezet rázott az idősebb férfival.

– Ön volt a Mágiaügyi Miniszter, ugye? – kérdezte Pers komolyan.

– Az már több, mint nyolc éve volt, fiatalember – mosolygott joviálisan. – Perselus, hadd mutassam be a lányomat, Juditot.

– Örvendek.

– Ez az ember lesz a bájitaltan tanárotok, ha nem tévedek…

Perselus mosolyogva rázta a fejét.

– Minerva az évnyitó ünnepségig titokban akarta tartani. Azt hiszem, nem akarta elrémíteni a szülőket.

– Ugyan már, Perselus, egy ilyen információ miért rémítene meg bárkit is?

Perselus mosolya szélesedett.

– Ne feledje, egyike voltam azoknak, akik ennek a generációnak a szüleit tanította.

Diggory elutasítóan legyintett, és a lánya ládáját feltette a vonatra.

– Na, induljatok.

Perselus csókot nyomott Quirke homlokára, de a fiatal Perselus túl komoly és szégyellős volt az ilyen gyengédségekhez, ezért helyette a kezét nyújtotta.

– Akkor később találkozunk – mondta, és fellépett a vonatra.

– Később találkozunk.

***

A fiúk segítettek bevonszolni a lányok ládáit egy üres fülkébe, és mire a vonat elindult az állomásról, már el is helyezkedtek.

– Ez azt jelenti, hogy a ti apukátok… – kezdte Judit, de Perselus ráförmedt.

– Ó, fogd már be. És a kérdésedre a válasz: igen.

A lány elpirult, de nem folytatta a kérdezősködést.

– Hogy hívnak? – fordult Qui a kisfiúhoz a sarokban.

– Én…a nevem Thomas Warren, de szólíts Tomnak – felelte félénken. – És a tiétek?

– Quirke Piton. És ez itt a testvérem, Perselus Piton.

– Én is be tudok mutatkozni – motyogta a fiú sötéten. – De kösz.

Tomhoz fordult.

– Nem varázslócsaládból jössz, ugye?

– Hát… – Idegesen harapta össze az ajkait. – Nekem azt mondták, hogy a szüleim varázslók voltak, de nem ismertem őket. Meghaltak, mikor még kisbaba voltam, és egy árvaházba kerültem.

A három gyerek szánakozva nézett rá.

– Egy árvaházban éltél? – kérdezte Judit. – De hát az szörnyű!

– Nem maradt élő családtagom. Az ember, aki elhozott, egy magas, barna férfi, Fletchernek hívták, ő mondta, hogy a családom valamennyi tagja meghalt ugyanabban a háborúban, mint a szüleim…

Perselus mindentudóan bólintott.

– Sok ember halt meg abban a háborúban.

Tom rámeredt.

– Tudsz valamit róla?

Quirke kacagott, mire a testvére vetett rá egy fagyos pillantást.

– Nem, csak elolvasta az összes könyvet, amit a házban talált… – mondta a kislány csípősen.

– Fogd be, Qui!

– Miért? Nem te voltál az, aki ellopta anya történelemkönyveit, és állandóan arról nyaggattad, hogy meséljen ezekről a dolgokról?

– Igaz, hogy a mamátok lesz a mágiatörténet-tanár? – szólt közbe Judit a testvéri vitába.

Qui a szemeit forgatta.

– Ó, igen… és nagypapa lesz a bájitaltan-tanár, és halálra leszünk ítélve…

– Qui! – kiáltott fel Perselus mérgesen.

– Miért? – fordult a bátyjához. – Te biztos a Hollóhátba kerülsz, de remélem, hogy engem a Süveg a Griffendélbe tesz, és nem leszek olyan stréberek között, mint te!

Aztán Tomra nézett, aki meglepetten bámult vissza rá.

– A Süveg?

Perselus sértődött arccal előhúzott egy könyvet a ládájából, és nem szentelt több figyelmet a körülötte zajló beszélgetésre. Mire a büfés boszorkány megérkezett, mindkét lány mélyen elmerült a Roxfortról szóló történetek mesélésébe, Tom pedig alig mert levegőt venni az áhítattól, ahogy őket hallgatta. Perselus otthagyta a könyvét némi édességért, és előrelátóan három személyre vett nyalánkságokat. A harmadik kupacot Tom ölébe tette.

– Nem fogadhatom el – nyelt nagyot a fiú. Perselus vállat vont.

– Nem az én pénzem, hanem a szüleimé. És egyébként sem nagy kiadás – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd újra beletemetkezett a könyvébe.

– Mindig ezt csinálja? – kérdezte suttogva Judit.

– Igen – válaszolt Qui. – Állandóan úgy viselkedik, mintha ő lenne az idősebb, pedig ikrek vagyunk, és én születtem előbb.

– És miért viseltek mugli ruhákat?

Qui vállat vont.

– Mindig mugli ruhákat hordunk. Eddig mugli iskolába jártunk. Egy kicsit furcsa lett volna, ha talárban és süvegben megyünk suliba…

– Mugli iskolába? – Judit szemei elkerekedtek a meglepetéstől. – De hát ti Pitonok vagytok, és az aranyvérűek…

– Ne kezd ezt a badarságot – ráncolta össze a homlokát Qui. – Egy: anya mugli születésű, és kettő: nem akarta, hogy magántanulók legyünk. Azt mondta, jót tesz nekünk, ha már korán megszokjuk, hogy más gyerekek között vagyunk. Azt hiszem, igaza volt, de nagyapával volt néhány veszekedésük emiatt.

Tom hangja félbeszakította a két lányt.

– Judit, te ezelőtt nem jártál iskolába?

– Nem – rázta a fejét. – Volt néhány magántanárom, és ők tanítottak…

A fülke ajtaja félrecsúszott. Két fiú állt az ajtóban, mindketten idősebbek, mint a négy elsőéves. Egyikük, egy magas, bamba fiú tüskés hajjal, lassan rágott valamit. Nem tűnt túl okosnak. A másik fiú alacsony volt, arcán nagyképű kifejezés. Mindketten a Mardekár címerét viselték. Végigpillantottak a bent ülőkön.

– Úgy, tehát itt vannak azok a Pitonok, akikről mindenki beszél! – Majd egy rövid pillantást vetett Juditra. – És az ex-miniszter lánya. De te ki vagy?

Tom megrémült, ahogy a nagyobb fiú fölé tornyosult.

– Én… én Tom Warren vagyok.

A megdöbbenés tisztán látszott a beképzelt fiú arcán.

– Tom Warren-Avery, azt akartad mondani, nem? – lépett még közelebb, és egyik ujjával Tom álla alá nyúlva felemelte a fejét, és a szemébe nézett.

Perselus letette a könyvét, de a nővére már talpon volt.

– Hagyd békén! – kiáltotta Qui harciasan.

A magas fiú belépett a fülkébe, elzárva Qui útját a sarokban ülő fiúhoz.

– Ne üsd bele az orrod! – morogta, miközben a rágást egy pillanatra sem hagyta abba.

– Én Rabastan Macnair vagyok, Tom, ő pedig a barátom, Fidelus Monstro – mondta az alacsony srác bamba cimborájára mutatva, majd kinyújtotta a kezét. Tom kiszabadította a fejét, és összeszorította a fogait.

– Hagyj békén – motyogta félénken.

– A mi házunk tagja leszel, kölyök. Ne légy olyan szégyenlős. Ugyanazon az oldalon állunk…

Tom remegett, és megpróbált elmozdulni a közeléből.

– Én nem…

– Ó, akkor elmesélem neked. Az apád…

– Silencio!

A bűbáj elnémította a mardekárost, aki dühösen fordult hátra. Perselus állt ott kivont pálcával.

– Nem mondasz el neki semmit. Sem most, sem máskor, hacsak nem akarsz párbajozni velem. És figyelmeztetlek: nagyapám, aki párbajozni tanított, mindig jobb volt, mint az apáitok együtt. Most pedig húzzatok el innen, és hagyjátok békén Tomot.

A következő pillanatban a két mardekáros a fülkén kívül fetrengett. Qui ijedten nézett a bátyjára.

– Nagyapa meg fog ölni!

Perselus eltette a pálcáját, és visszaült.

– Nem, csak ha nem bírod befogni azt a nagy pofádat.

Qui csípőre tett kézzel lépett előrébb.

– Én… – kezdte, de hirtelen elhallgatott. – Mi volt ez az előbbi szöveg az ő apáikról és nagyapáról?

– Semmi – válaszolta Perselus hidegen, és újra elővette a könyvét.

– NEM! – Qui megragadta a könyvet és kényszerítette a testvérét, hogy ránézzen. – Ez nem igazság, hogy te tudod, és mi nem!

– Többet kellett volna olvasnod – emelte fel újra a könyvet, de ezúttal Tom könyörgő hangja állította meg.

– Semmit sem tudok a szüleimről, Perselus!

Megsemmisülten sóhajtott, és becsukta a könyvet.

– Nézd, ez nem túl vidám történet. A háborúról szól, amiben a családod elhunyt.

Qui, meghallva az „elhunyt” szót, a szemeit forgatta. Tomot viszont nem zavarta a felnőttes szóhasználat és viselkedés.

– Nem érdekel. Előbb vagy utóbb úgyis megtudom, és szeretném, ha te mesélnéd el.

– Kérlek, Pers! – csatlakozott Qui Tomhoz, és még Judit is várakozóan tekintett rá. Perselus megadta magát.

– Rendben, de csak pár szóban, mivel utána át kell öltöznünk az iskolai talárba. – Megvárta a biccentéseket, csak utána folytatta. – Abban a háborúban, mikor a szüleid meghaltak, Tom, az apád, az anyád, és más családtagjaid ugyanazon az oldalon álltak, mint Macnairé vagy Monstróé, azé a két fiúé – biccentett a folyosó felé. – A mi családunk és Judit családja az ellenkező oldalon állt. Ez persze nem jelenti azt, hogy te is ezek közé a hencegők közé tartozol. Nagyapa szülei is azon a sötét oldalon álltak, ő mégis ellenük harcolt. A háború mindig ilyen. Meg kell hoznod a saját döntésedet – nézett kitartóan Tomra, aki nyelt egy nagyot, és a padlóra bámult.

– Ez azt jelenti, hogy gonoszak voltak?

Perselus elfintorodott.

– Nem tudom, Tom – mondta végül. – Egy gonosz embert követtek, és ez valószínűleg befolyásolta őket, de én soha nem ismertem őket személyesen.

Tom bólintott.

– Mi történt itt? – egy magas, görbe orrú fiú állt meg a fülke előtt. Kék szeme és gesztenyebarna haja volt. – Valaki azt mondta, hogy párbajoztatok. Igaz ez?

Perselus felállt.

– Csak én voltam. És nem volt párbaj, csak kitessékeltem őket. Zaklatták az egyik társamat. – Előrelépett, és kinyújtotta a kezét. – Perselus Piton.

A magas fiú elmosolyodott.

– Ó, szóval Piton, mi? – Felemelte a fejét, és felnevetett. – Végre nem én leszek az egyetlen, akinek ennyire közismert a neve. – Megragadta Perselus kezét. – Ares… Ares Hurricus Dumbledore.

– Hú! – kiáltott fel Qui. – Te Albus Dumbledore unokája vagy?

A barna fiú a fejét rázta.

– Nem, nincs olyan szerencsém. Az én őrült üknagyapám Abeforth. Albus Dumbledore-nak öt lánya volt, nem voltfia, aki továbbvinné a nevét. És ti? – nézett a többiekre.

– A testvérem, Quirke, ő Judit Diggory, és Tom Warren.

– Mind elsőévesek vagytok?

Bólintottak.

– Akkor Isten hozott titeket. És próbáljatok meg a Griffendélbe kerülni, az az én házam is. Ötödéves vagyok, és prefektus. Na, öltözzetek át talárba! Mindjárt ott leszünk!

***

Perselus megkönnyebbült, amikor a tanári értekezlet véget ért. Soha nem szerette ezeket az összejöveteleket, habár be kellett ismernie, hogy Hermione fülébe suttogott halk, szellemes megjegyzéseivel sokkal elviselhetőbb volt, mint amire emlékezett.

A csapat nem igazán változott. Az igazgató még mindig Minerva volt, a Griffendél feje Fletcher, a Hugrabugé Bimba, a Mardekáré pedig Vector.

Sinistra, Trelawney és Hagrid még mindig itt tanítottak, csakúgy, mint Frics, Poppy, Madam Cvikker és Madam Hooch. Igaz, itt volt ő is, mint régi arc, de ez nem számított: kihagyott tizenegy évet, így most olyan volt, mintha új lenne.

Az újak Hermione, a mágiatörténet-tanár, Erica Knight, a sötét varázslatok kivédése tanár valamint McDougal, a bűbájtan-tanár voltak. Utóbbi volt a Hollóhát házvezetője is, és nem is volt igazán új: már tíz éve az iskolában tanított.

– Nem féltél ettől az állástól? – hallotta Hermionét a megbeszélés után.

– Miért kellett volna? – kérdezett vissza Miss Knight kacagva. – Már négy éve tanítok. Az, hogy Harold Winston Potter rokona vagyok, sokat segített az ellen az ostoba átok ellen. –Perselushoz fordult. – Nem tudod, George miért döntött úgy, hogy itt hagyja Roxfortot? Olyan gyorsan történt…

Perselus mosolygott.

– Megnősült a nyáron, és a felesége terhes. A családjával akar lenni.

Erica bólintott.

– És maga miért jött vissza?

– Én is a családommal akartam lenni – felelte Perselus.

Erica nevetett.

– Akkor hát igaz, hogy idén négy Pitonnal kell megbirkóznunk?

– Így van. De azt hiszem, ideje lemennünk a Nagyterembe. A kis szörnyetegek hamarosan megérkeznek.

Perselus, miközben felvette palack-zöld talárját, hagyta elkalandozni gondolatait. Az utóbbi években alig hordott talárt. Mugli környezetben éltek, és Hermione szigorú volt. Hamar rászokott a mugli ruhák viselésére, legtöbbször farmert viselt, hozzá pólót vagy pulóvert. Szinte soha nem volt szüksége kabátra, Ausztráliának azon a részén, ahol éltek, a tél is elég meleg volt.

Az első hónapokban gyűlölte a mugli ruhákat, de (főleg magában) egyetértett Hermionéval, hogy a gyerekeknek jobb, ha normális környezetben nőnek fel. A varázsvilágban az apjuk hírneve miatti kivételezés elkényeztetné őket.

Így most a talárban eléggé kényelmetlenül érezte magát.

Mikor belépett a Nagyterembe, hirtelen teljes erővel beléhasított, mennyire hiányzott neki a Roxfort. A békebeli Roxfort. A gyönyörűen megvilágított Nagyterem, a pislákoló gyertyák százai, az elvarázsolt mennyezet, az állandó gyerekzsivaj. És most újra itt van, és ezúttal az unokáira vár, hogy idelépjenek, a tanári asztal elé, és beosszák őket. Bár nem volt kétsége az eredmény felől: Perselus a Hollóhátba, Quirke a Griffendélbe kerül majd, noha Perselus is elég bátor ahhoz, hogy a Griffendélbe kerüljön. Talán furcsa, de úgy érezte, mintha végre hazaért volna.

Leült Minerva és Hermione közé: mint az új igazgatóhelyettesnek, ez volt az új helye, és nem tudott elnyomni egy mosolyt, mikor Minerva közelebb hajolt hozzá.

– Úristen, Perselus, ezzel a rövid hajjal és zöld talárral össze fogod törni a nőnemű diákjaid szívét. Sőt, valószínűleg nem csak a diákokét.

– Hermione ötlete volt, őt okold érte – súgta vissza.

– Eszemben sincs! Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy, Perselus, hogy végre elhatároztad, hogy visszatértek Angliába…

– És nem is tervezzük, hogy visszamenjünk. A munkánk ideköt minket.

Egy halk csengetés figyelmeztette az igazgatónőt, aki Perselusra nézett.

– Menj, üdvözöld az elsőéveseket. Megérkeztek.

Valóban megérkeztek, nézett rajtuk végig Perselus. Tízen közülük teljesen átáztak, ami azt jelentette, hogy legkevesebb két csónak is beborult a vízbe, és a fiatal Perselus kivételével mindegyikük ijedtnek tűnt. Ifjabb Perselus olyan nyugodt és fegyelmezett volt, mint mindig, mindenhol.

– Az elsőévesek, Piton professzor – állt meg Hagrid az ijedt csoport mellett, keze Quirke vállán.

– Köszönöm, Hagrid – mondta komolyan, de mikor észrevette, hogy Quirke izgatottan figyeli, nem tudott elnyomni egy kis mosolyt. – Kövessenek – fordult sarkon a kis kamra felé, ahol az elsőévesek a beosztásig várnak.

A feszültség nőttön-nőtt, és mindenki várakozón pillantott rá.

– Üdvözlöm magukat Roxfortban – kezdte, mikor már mindannyian bent voltak. Aztán szólt néhány szót a házakról és a beosztásról, de a végén hozzátette: – Minden háznak megvannak a maga érdemei és gyöngéi, és minden házból kerültek ki sötét és világos varázslók. Nem a ház fontos, hanem a maguk döntése, hogyan élik az életüket.

Észrevette, hogy az alacsony kisfiú, akit az állomáson ismertek meg, pislogás nélkül mered rá.

– Ne hagyják, hogy ostoba szavak és előítéletek tévútra vezessék magukat. Bármelyik házba kerülnek, az nem garancia semmire. A beosztás csak abban segít, hogy  megtalálják magukat.

A hangok százainak zúgása, amely a jobboldali ajtó mögül hallatszott, lassan elhalkult. Itt volt az idő.

A beosztás idén nagyon hosszúra nyúlt: nagyon sok elsőéves volt. A magyarázat egyszerű: ez volt a tizenegyedik év azóta, hogy Voldemort elbukott. Vajon ezek közül a gyerekek közül hány fogant azon a végzetes áprilisi napon, tizenegy évvel ezelőtt?

A következő években még számosabban lesznek. Remus és Armena Black, Sirius és Armena Black gyerekei; Natalia, Alfred és Alex Weasley, Bill Weasley gyerekei; Archibald Weasley, Percy Weasley fia; Christian Diggory, Diggory fiatalabb fia; és a még fiatalabb generáció: Helen Moon, Janus lánya; Violet és Andrew Kirkpatrick, Pansy Parkinson és Andrew Kirkpatrick gyerekei; Bill, Steven és Lilian Weasley, Ron és Padma Weasley gyerekei; Clara Longbottom, Neville és Parvati Longbottom lánya; Terry Boot, a következő a sorban, és annyian még…

Már a beosztás alatt megpróbált annyi nevet megjegyezni, amennyit csak tudott. Egy napon belül egy egész iskolányi gyerek: nevek és arcok szakadnak a nyakába. Nem lesz könnyű.

Judit Diggory a Hugrabugba került.

Perselus szeme végigfutott a Mardekár asztalán. Olyan furcsa… nem is ismeri őket, pedig egykor ő volt a házvezetője annak a háznak… És most, hogy két unokája beosztására vár, biztos benne, hogy egyikük sem fog abba a házba kerülni.

– Piton, Quirke, Meredith! – olvasta a következő nevet és rámosolygott az ideges lányra. Az olyan türelmetlen volt, hogy elfelejtett fintorogni a második nevére. Nem szerette a Meredith nevet, de Hermione az anyja után akarta elnevezni, és Perselus jó ötletnek tartotta, hogy mindkét gyereknek mugli neve is van.

Suttogás tört ki a teremben.

– Piton? Pitont mondott?

– Ez az a Piton család? A híres?

– Hülye, NINCS másik Piton család!

– Ó, Istenem – mondta valaki. – Mintha nem olvashattál volna el róluk mindent az újságokban! Mindent!

Ezért költöztek Ausztráliába, gondolta Perselus elégedetten.

– Griffendél! – kiáltott végül a Süveg, és a ház asztalánál hatalmas zsivaj tört ki. Egy pillanatra nem tudott nem gondolni a szüleire. Ha tudnák! Elvigyorodott. A testvére, Quietus mindig azt mondta, hogy Griffendéles akar lenni, ha fel akarta idegesíteni a szüleiket.

Qui felugrott a székről, és Perselus kezébe nyomta a süveget.

– Kösz, papa – mondta, és elviharzott, mint egy hurrikán. Perselus csak a fejét csóválta. Hányszor elmondta a lánynak, hogy az iskolában a neve Piton professzor, vagy uram, de semmi esetre sem papa. Mélyet sóhajtott, és továbbment a listán.

– Piton, Perselus, Winston!

Az öreg Potter neve.

A suttogás és mormolás újra. Az ifjú Perselus az egész ceremónia alatt nyugodt maradt.

– Hollóhát! – kiáltott fel a süveg, és ezúttal az örömkiáltások még hangosabbak voltak, mint a Griffendélnél.

– IGEN! – üvöltötte egy kövérkés fiú a Hollóhát asztalánál.

A Mardekár asztalánál jeges csönd honolt.

A beosztás folytatódott. Aztán Perselus az utolsó névhez ért.

– Warren-Avery, Thomas!

Perselus hangja majdnem elcsuklott, ahogy a nevet olvasta. Lehetetlen. Averynek, a szörnyetegnek a fia él, és ugyanakkor jár a Roxfortba, mint az unokái! Az arca elsötétült.

Az alacsony fiúcska előtte állt. Avery fia.

De ez csak egy fiú. És nem követheti el kétszer ugyanazt a hibát. Egyszer, régen, az apja alapján ítélt meg egy fiút, és ez volt élete legnagyobb hibája.

Tom. A fiú neve Tom, valószínűleg a hüllőszerű szörny után.

De ez itt egy árva kisfiú. Nem az az arrogáns, neveletlen arisztokrataszármazék, akivé akkor vált volna, ha a szülei életben maradnak. Csak egy rémült gyerek, aki rá vár, arra vár, hogy a süveg beossza.

Végül sóhajtott, és átnyújtotta a süveget.

A fiú leült a székre. A szeme sarkából elcsípte Hermione sápadt arcát.

– Griffendél! – kiáltotta a süveg, és Perselus meghallotta Qui kiabálását:

– Ide, Tom!

Ezzel a beosztás véget ért.

Mikor visszatért a kamrából, ahova a süveget és a széket helyezte, és elfoglalta a helyét Minerva mellett, az igazgatónő felállt.

– Csak néhány szót. Az iskolai birtokon lévő erdő minden tanuló számára tiltott – nézett nyomatékosan a Griffendél asztalához, ahol egy gesztenyebarna hajú, magas fiú szélesen elvigyorodott, és bólintott. – Nincs kivétel. Az órák között tilos a folyosókon varázsolni, beleértve a mágikus édességeket és játékokat is. És végül, szeretném bemutatni két új tanárotokat: Hermione Piton professzort, aki Binns professzor leköszönése miatt a mágiatörténetet fogja tanítani…

Hermione biccentett a fejével, ahogy az örömteli kiáltások felhangzottak a teremben. Nyilvánvaló volt, hogy az öreg kísértet ugyanolyan népszerűtlen volt, mint Perselus idejében.

– Piton professzorasszony eddig az ausztráliai Hopsands Varázslóakadémián volt a mágiatörténet professzora. És amint látják, Weasley professzor nincs itt. A nyáron megnősült, és munkahelyet váltott. A mi régi-új tanárunk helyette Piton professzor, aki korábban tizenhét évig oktatta a bájitaltant a Roxfortban. Az igazgatótanács őt választotta az iskola új igazgatóhelyettesének is, miután Vector professzor lemondott erről a pozícióról.

Udvarias taps hallatszott, nem olyan örömteli, mint Hermione esetében, de ez érthető: George nagyon népszerű volt. Perselus biccentett, és összevonta a szemöldökét.

Hermionéval mindketten alaposan szemügyre vették az előttük álló négy asztalt, mialatt a gyerekek az éppen feltűnő vacsorával voltak elfoglalva.

– Olyan boldog vagyok, Perselus – suttogta Hermione a fülébe. – De, tudod, akkor sem lennék kevésbé boldog, ha valamelyikük a Mardekárba került volna.

– Tudom – felelte. – És egész megkönnyebbültem, hogy ez az … Avery gyerek nem az én régi házamban végezte. Jobb helye lesz a Griffendélben.

Hermione arca elsötétült. Az Avery név tabu volt náluk. De végül vállat vont.

– Quirke nyilvánvalóan kedveli – néztek a két elsőévesre. Hirtelen észrevette a magas fiút a közelükben. – Nézz oda, Perselus! Nem gondolod, hogy az a fiú, az a magas,… Quirkétől jobbra kettővel… nem ismerős?

Perselus szíve majdnem megállt, amikor meglátta a fiút. Egy könnyű érintés a kezén jelezte, hogy Minerva akar neki valamit mondani.

– Igen, Minerva? – kérdezte, de nem tudta levenni a szemét a magas fiúról.

– Ő Abeforth unokája, Perselus.

– Úgy néz ki, mint Albus – motyogta.

– Tudom. De nem olyan, mint ő. Talán később olyan lesz, de egyelőre sokkal inkább a Weasley ikrekre hasonlít. Egyébként ő volt George kedvence.

– Igen, ez inkább Abeforthra jellemző – húzta el a száját, ahogy a bolondos öregemberre gondolt.

– Ne hidd – felelte Minerva. – Azért sokkal komolyabb annál. Ő a legjobb diákunk…

– Nyugodtan használj múlt időt, Minerva – szakította félbe Perselus. – Ne feledd, az ifjú Perselus megérkezett, és én mondom, ugyanolyan tehetséges, mint Quietus volt.

– …és az övé Fawkes – fejezte be a mondatát zavartalanul az igazgatónő. – Albus ráhagyta, így…

– Így százharminc év múlva lesz egy új Albusunk… – bólintott Perselus. – Hogy hívják?

– Ares.

– Szóval nem Albus. – Perselus hangja lemondóan csengett.

– Még mindig hiányzik neked? – nézett rá szomorúan McGalagony.

Perselus vállat vont.

– Nem tudom. Sokszor egyszerűen nincs időm, hogy bárkit is hiányoljak. Az élet sokkal többször hozott meglepő helyzeteket, mint amennyire számítottam.

– Hallottam a legújabb főzetedről.

– Nem olyan új, és nem egyedül készítettem, ahogy, biztos vagyok benne, te is tudod.

– Az ország vérfarkasai rendkívül hálásak neked.

– Sokkal büszkébb vagyok a továbbfejlesztett Álomtalan Álom főzetemre.

– Hallottam róla. Poppy nem győz érte hálálkodni. És ha jól hallottam, a legújabb találmányoddal egészen meggazdagodtatok.

– Ugyan már, Minerva! Mióta Potterék ráhagyták a birtokaikat Harryre, elég gazdagok vagyunk ahhoz, hogy akár Roxfortot is megvegyük, ha akarjuk.

– Akkor miért jöttél vissza, Perselus? – kérdezte az igazgatónő, ezúttal komolyan.

– Mert hiányzott a tanítás. És most már nem lenne segítségem a kísérleteimnél sem, így értelmetlennek tartottam, hogy egyedül Ausztráliában maradjak.

– Tényleg örülök, hogy itt vagy. Hiányoztál, Perselus. És a házad is hiányolt…

– Nem én vagyok a Mardekár házvezetője.

– Vector örülne, ha rád hagyhatná ezt a felelősséget is.

– Gondolkodom rajta, Minerva.

– Köszönöm. És kérlek, ha van időd, gyere el hozzám egy teára. Örülnék, ha egy régi baráttal beszélgethetnék.

– Örömmel.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény