Fordította: Yatze

Átnézte: enahma

19. fejezet – Élet a fényben

– Perselus, ahogy már mondtam, nem érdemes meggyógyítani a testét – Madam Pomfrey hangja halk volt, és megnyugtató. – Ő már nem él. Engedd el!

Nem tudott válaszolni, csak a fejével intett nemet. A nővér közelebb lépett hozzá, és leguggolt mellé, kezét a hátára tette.

– Perselus, csak kínzod magadat.

– Nem érdekel – érkezett a tompa válasz. – Nem vagyok képes újra elveszíteni. Újra eltemetni. Egyszer elég volt. Amíg lélegzik, addig legalább tehetek úgy, mintha élne.

Poppy sóhajtott, de bólintott.

– Akkor legalább zuhanyozz le, és vegyél fel valami rendes ruhát. Megígérem, nem csinálok addig semmit Harryvel. – Felsegítette Perselust. – Egyébként Minerva is szeretne veled pár szót váltani.

– Adj neki egy kis gyógyító főzetet, Poppy – mondta halkan Perselus. – Még ha nem is él, mindvégig megőrizte a méltóságát. Ne vegyük most el tőle. Épp olyan jól tudod, mint én, hogy utálná, ha bárki ilyen állapotban látná.

Harryre pillantott, és mindketten nagyot nyeltek. A valószerűtlenül vékony test olyan brutálisan össze volt vagdalva, hogy nem lehetett felfedezni rajta egy ép porcikát sem. A bordák kimeredtek a vérrel és kosszal borított bőr alól, az arcon még látszottak a könnyek és az izzadtság nyomai, fekete haja kuszán lógott.

– Gyógyítsd meg, amennyire tudod. Ha visszajöttem, megfürdetem, és felöltöztetem. Senki ne lássa ilyen állapotban.

– Itt vannak a barátai – motyogta a nővér bizonytalanul.

– Még ők se – Perselus hangja elutasítón csengett. – Adjuk meg neki a méltóságot, amit megérdemel.

Épp csak becsukódott mögötte a gyengélkedő ajtaja, máris aggódó fiatalok támadták le.

– Mi történt? – kérdezte valaki. Perselus a hang irányába fordult. Neville Longbottom.

Csend szállt a folyosóra, ahogy a gyerekek – nem, nem gyerekek, többé már nem, javította ki önmagát – félve várták a választ.

– A háborúnak vége – mondta halkan. – Harry elpusztította Voldemortot.

Nem hallatszott sem éljenzés, sem jókedvű kiáltás, csak nyugtalan csönd.

– És ő… ő jól van? – kérdezte Ron Weasley.

Perselus megremegett, de nem tudta, hogy a fáradtsága, vagy a folyosó hűvöse miatt. Csupán egy véres, koszos fehér póló és egy fekete nadrág volt rajta.

– Professzor, vegye fel ezt – borult egy meleg talár a vállára. Ares Nott állt mellette.

Lehunyta a szemét, majd újra felnézett. Hiába, a helyzet nem akart megváltozni: az aggódó arcok még mindig a válaszára vártak.

– Nem – sóhajtotta. – Nincs jól.

Megfordult, hogy távozzon, de túl gyenge volt. A térde megrogyott, és a falnak tántorodott.

– Perselus, téged kereslek – hangzott fel egy új hang, Mundungus Fletcheré. A következő pillanatban a férfi már mellette állt, a karját támogatóan az övé alá fonta. Az átváltoztatástan-professzor a gyerekekre nézett. – Mindenki menjen vissza a háza klubhelyiségébe. Ma este senki sem látogathatja meg Harryt. – Perselusra pillantott. – Cassia itt lesz, amint tud. Van néhány nagyon sürgős betege a mai kínzások után. A kórház tele van muglikkal.

Perselus bólintott, a torka összeszűkült. Harry nem volt sürgős eset. Miért lenne az?

– Kísérj a szobámba, Mundungus – nyögte. – Lezuhanyoznék.

– Minerva húsz perc múlva vár az irodájában. De segítek. – Végigbicegtek a gyengélkedő folyosóján. – Nem nézel ki túl jól. Téged is megkínoztak?

Perselus mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.

– Nem. Hozzám sem nyúltak. Csak Harryt bántották. Igaz, előttem, mivel én vagyok az áruló, és tudod, mi az áruló sorsa…

– Sssh, Perselus…

– Harry megkapta a dementorcsókot – tört ki belőle váratlanul. – Elpusztította Voldemortot – már nem tudta, hogy ezt hangosan is kimondta-e. Az elmúlt órák szörnyű emlékei még mindig vég nélkül peregtek előtte. – Rosszabb volt, mint legutóbb. Sokkal rosszabb.

Fletcher meglepődve nézett rá.

– Hát emlékszel?

Perselus megeresztett egy rövid, keserű kacajt.

– Ó, hát persze. Túlságosan is.

– Hogyhogy? – kérdezte a férfi, és felnyögött, mivel minden erejére szüksége volt, hogy kollégája egyre erőtlenebb testét megtartsa, ahogy Perselus időnként megrogyott.

– Az erős érzelmi sokk válthatta ki. Ó, végre itt vagyunk.

A fehér pötty rövid megnyomása után már odabent voltak. Fletcher a fürdőszoba ajtajához kísérte, ott végigmérte.

– Tudsz egyedül fürödni?

– Természetesen – válaszolta, egy rántással kiszabadítva magát, de ettől nekitántorodott az ajtónak, ami kinyílt, és Perselus fenékre essen a fürdőszobában.

Egyikük sem tudott visszafojtani egy rövid nevetést.

– Ez nem volt túl meggyőző – motyogta viccelődve Fletcher.

– Pont ez volt a célom – vigyorgott Piton, és felállt. – Most menj. Ha nem jövök ki tíz perc múlva, akkor bejöhetsz. Természetesen csak miután kopogtál.

Fletcher a szemét forgatta, de nem tiltakozott.

Mikor Perselus tíz perc múlva visszatért, bájitalos fiolák rövid sora várta az asztalon. Nyugtató, frissítő és néhány más főzet az utóhatásokra.

– Miért nyaggatsz bájitalokkal? Dobj meg egy Stimulával, és azzal ott – fintorgott kezét a frissítő főzetért nyújtva. A többire nem volt szüksége: egyetlen átokkal sem sújtották, és érkezésük után Poppynak egyébként is az volt az első dolga, hogy teletömje nyugtató főzettel. Gyanította, hogy járásának bizonytalansága is ennek köszönhető.

– Induljunk – szólt, majd segítség nélkül az ajtóhoz sétált. – Úgy tűnik, egyedül is boldogulok – sóhajtotta elégedetten.

Szó nélkül mentek az igazgatónő irodájához. De nem csak Minerva várta őket: az egész Rend, Weasleyék, Knighték, a Bones-család, Cassia, a gyógyító, Patil, az ex-miniszter, Diggory, a jelenlegi miniszter, sőt, még Mercury is ott volt. De annak ellenére, hogy több, mint húsz ember tartózkodott odabent, a szobában teljes volt a csend.

Valaki egy széket tolt alá, és egy pillanattal később egy csésze forró tea gőzölgött a kezében.

Körülnézett. Győztek, a háborúnak vége, és mégis… úgy néznek ki, mint akik vereséget szenvedtek.

– Perselus visszanyerte az emlékeit – szólalt meg Fletcher. Halk suttogás követte a bejelentést.

– A sokk – mondta óvatosan Cassia.

Újra csend. Ezúttal még mélyebb. Cassia Perselus székéhez sétált, letérdelt elé, és kezét az övébe vonta.

– El tudod mondani nekünk, mi történt? Az aurorok már beszámoltak róla, hogy a kúriában megtaláltak titeket. Harry eszméletlen volt, és te megölted Voldemortot.

– Nem – rázta meg a fejét. – Nem, nem én voltam. Harry… ő végzett vele. Elpusztította Voldemort lelkét. Én csak… én csak megöltem a testét.

– Mi történt? – kérdezte újra a gyógyító.

Perselus lehunyta a szemét.

– Előző este, mikor visszamentem az irodámba, egy újság volt az asztalomon – hirtelen felkapta a fejét. – Hol van Flitwick? – kérdezte hirtelen haraggal.

– Börtönben, Piton – érkezett Mercury McGalagony válasza. – Folytatná?

Perselus kifújta a levegőt.

– Zsupszkulcs volt. A Rémálom Kúriában találtam magam, és mielőtt bármit tehettem volna, lefegyvereztek, és belöktek egy cellába. Harry már ott volt. Körülbelül két óránk volt, hogy felkészüljünk a ránk váró megpróbáltatásokra. – Újra lehunyta a szemét. Vajon mikor nyitotta ki? – A nagyterembe vittek. Engem a falhoz kötöztek, aztán Harryt megkínozták. Voldemort kimondta Harryre a halálos átkot, de Draco a saját testével védte őt meg, és ő is meghalt.

Meglepett kiáltások, majd suttogás hallatszottak.

– Draco Malfoy? – kérdezte George.

– Igen, ő – suttogta Perselus. – Az ostoba kölyök… nem maradt több Noblestone… – néhány pillanatra elmerült a gondolataiban.

– És mi történt Harryvel? – George hangja éles volt a félelemtől.

Az ijedt kérdés felrázta rövid szórakozottságából.

– Voldemort nem akart újabb kockázatot vállalni a gyilkos átokkal, így hivatott egy dementort, és az megcsókolta Harryt. – A levegő megfagyott a helyiségben. – Harry azonban a halála előtt Harry kimondta Voldemortra a lélekkötő bűbájt, így abban a pillanatban, mikor a lelkét kitépték a testéből, ugyanaz történt azzal a rohadékkal is – nyelt egyet, és felemelte fejét. Szemei összeszűkültek. – Megérdemelte.

– De… – nyögött fel Mrs. Weasley – nekünk azt mondták, életben van!

– Láttam, hogy lélegzik, mikor ide hoppanáltatok, Perselus – magyarázta gyorsan az igazgatónő – azt hittem… nem gondoltam…

Perselus felállt.

– Visszamegyek hozzá – mondta fáradtan – a további információkért kérdezzétek Poppyt. Vagy a halálfalókat, akiket ott találtatok.

A gyengélkedő folyosója üres volt és sötét, ahogy a kórházi szárny is. Madam Pomfreyt sehol sem lehetett látni, csak Harry feküdt ott. Egyenletesen lélegzett, bár időről időre rövid köhögés rázta meg a testét. Már nem volt annyira közszemlére téve, mint mikor egy órája otthagyta: egy könnyű takaró volt ráterítve. Perselus levette róla, és bevitte a fiút a fürdőszobába. A kád mellett tiszta pizsamát és egy nagy fürdőlepedőt talált egy széken. A kád tele volt melegvízzel. Lehúzta Harryről a koszos alsót, és lassan, óvatosan beleengedte a kádba. Egyik karjával átfogta a vállát, hogy megtartsa a fél-ölelésben, és a fejét az álla alá hajtotta, ahogy letérdelt a kád mellé.

– Vigyázni fogok rád, Harry – suttogta. – Megígértem, hogy melletted maradok. Itt vagyok, fiam… – mozdulatlanul térdelt, míg a lábai teljesen el nem zsibbadtak. Aztán lemosta, és visszavitte az ágyába.

Ott melléfeküdt, szorosan átölelte, és lehunyta a szemét.

– Minden rendben van – hazudta magának, és egy gyengéd csókot nyomott Harry feje búbjára. A mellette fekvő, élő test melege, a szabályos légzés, és a halk szívdobbanások mély álomba ringatták.

*****

A következő nap végére Perselus mindenről tudott, ami a varázsvilágban történt, mialatt ők a Rémálom Kúriában voltak.

Lassan értelmet nyert Harry utolsó víziója.

A minisztérium nem állt Voldemort oldalán, csak félrevezették őket, mert Roxfort volt az, amit Voldemort akart. Roxfort, a Brit Szigetek legjobban megerősített helye. Roxfort, a világos oldal utolsó mentsvára. Roxfort, amelyet nem tudtak elfoglalni, mivel védelme erősebb volt, mint valaha.

Roxfort, melyet az évszázad legnagyobb világos varázslójának, Albus Dumbledore-nak áldozata védelmezett. Igen, Dumbledore nem Harryért áldozta fel az életét, ahogy Voldemort (és nem csak ő) sejtette. Az iskoláért halt meg, amelyet szeretett, és a gyerekekért, akikkel mindennél jobban törődött.

Perselus megtudta, hogy a védelem az iskola körül olyan erős volt, hogy több, mint ötszáz sötét varázsló egyesült támadása sem okozta benne a legkisebb zavart sem. Ellenkezőleg, a varázstalanító bűbájok visszapattantak róla, és sok halálfaló, aki nem volt elég gyors, hogy félreugorjon, örökre mágiamentessé vált, kevesebb mint két perccel az első támadás után. Ez igen kellemes meglepetés volt a minisztériumi aurorok számára, akiknek létszáma így már elegendők bizonyult, hogy sikerrel vegyék fel a harcot az ellenséges erőkkel.

A halálfalók meg sem tudták közelíteni Roxfort területét.

De Perselus nem tudott örülni. Nem érzett hálát Dumbledore iránt. Albusnak Harryért kellett volna adni az életét, az iskoláért – gondolta sötéten. Akkor Harry túlélhette volna.

Tudta, hogy gondolatai gyerekesek és önzőek.

De a következő reggelen, mikor felébredt az élőnek látszó Harry mellett, és rájött, hogy ez most TÉNYLEG a vég, és nincs itt Albus a maga trükkjeivel és cinkos kacsintásaival, meg akart halni. Egyszer épp elég volt. Ezen egyszer már keresztülment, és nem állt szándékában újra átélni. Temetés és gyász – de ez alkalommal a gyász még hosszabb, mivel nem lesz Harry, hogy kopogtasson az ajtaján. Ellenkezőleg, a jövőben nem lesz többé, hogy kopogjon nála…

Olyan sokat veszített ebben a háborúban. Elveszítette az ártatlanságát, a testvérét, később a szüleit, elveszített tizenöt évet anélkül, hogy ismerte volna Harryt, aztán elveszítette Harryt – majd újra megtalálta, elveszítette az emlékeit, és velük együtt Harryt, elveszítette a legjobb barátját, és most ismét Harryt, egyszer s mindörökre.

Sírt, mikor az ex-animágus rátalált. Legnagyobb meglepetésére Black egy szót sem szólt, csak átkarolta, és ő is elsírta magát. Micsoda szép pár idióta, gondolta, ahogy a kórházi ágy mellett egymás vállán zokogtak.

Perselus elfogadta Black vigasztalását, bár ebben az állapotban valószínűleg bárki vigasztalását elfogadta volna. Később Poppy bevonszolta kettejüket az irodájába, hogy Harry legközelebbi barátai is meglátogathassák. Később Perselus megtudta, hogy Nott, Weasley és Longbottom voltak ott. Meglepődött Miss Granger távolmaradása miatt.

– A Minisztériumi Azonosító hétre lesz itt – közölte vele később az igazgatónő.

Ez már valóban a vég lesz. Az „irgalmas halál”, ahogy a varázsvilág nevezte a bűbájt, ami azokat az embereket küldte át végleg a másvilágra, akik megkapták a dementorcsókot. Egy rövid, halk bűbáj, semmi rendkívüli, és teljesen ártalmatlan azokra, akiknek van lelkük: csak a lélekteleneket segít megölni. Mint Kupor, három éve. Vagy Harry most.

Perselus keserűen elmosolyodott. Talán kipróbálhatná magán is a bűbájt. Talán véget vetne az ő életének is, az ő jelentéktelen és üres életének, amelyik egyáltalán nem jobb, mint Harryé: csak látszat.

Már semmi nem vár rá az életben.

– Ott voltam ma, mikor Minerva találkozott Flitwickkel a minisztériumban – mondta váratlanul Black.

– Miért voltál ott? – vetett rá egy fáradt pillantást. Black elvörösödött.

– Armenáért – motyogta. – Minerva szólt, hogy Armenát ma reggel engedik el. Elmentem érte. – Felemelte a fejét, és Piton szemébe nézett. – Egyébként most már ő is olyan, mint én. Egy kvibli. Egy teljesen hasznavehetetlen, ostoba kvibli…

Perselus sóhajtott.

– Ugyan már, Sirius, le légy idióta – mondta olyan halkan, hogy csak Black halotta szavait. – Nem vagy hasznavehetetlen. Segíthetsz Armenának, és Harry elmesélte nekem, milyen csodálatos apja vagy annak az Anne-lánynak.

– Harry? – nézett újra Pitonra Sirius.

– Az utolsó hetekben együtt laktunk. Megpróbáltam segíteni neki… – egyszerűen nem tudta folytatni. A könnyek visszatértek, nem csak a szemébe, de a torkába is.

Sirius folytatta a történetét:

– Tehát ma a minisztériumban voltam. Flitwick mindent bevallott. Voldemort győzelmük esetére a Roxfort igazgatói székét ígérte neki – vicsorogta. – Egyszerűen irigyelte Albust. Mikor 1972-ben nem ő lett az igazgató, egyenesen Voldemorthoz ment. Azóta kémkedett neki Dumbledore után. Miután te, mint kém, lebuktál, az unokaöccse felvételét ajánlotta a halálfalók közé. – Sirius elfehéredett dühében. – Mindketten tudták, hogy a minisztérium vagy Dumbledore meg fog próbálni egy új kémet küldeni Voldemort körébe, ezért elhatározták, hogy ők lépnek először, így engedték, hogy Nemus csatlakozzon hozzájuk. A kezdetektől tudták, hogy Nemus a minisztérium kéme. Nemus bízott a bácsikájában, és mivel nem tudta, hogy Voldemort szövetségese, a fiú közvetítette Flitwick üzeneteit az iskoláról Voldemortnak. Flitwick számára ez egy nagyon veszélyes játék volt, de meggyőzte az unokaöccsét, hogy adja át az üzeneteit Voldemortnak, és úgy tett, mintha azokat Dumbledore-ral együtt gyártották volna, Voldemortot félrevezetésére. Nemusnak megtiltották, hogy családi ügyeiről bármit is említsen a minisztériumban, mivel Dumbledore gyanította, hogy az tele van Voldemort kémeivel. De Harry elrablása után a szegény kölyök gyanút fogott…

Perselus lehunyta a szemét.

– Nemus… egy magas, barna hajú fiú, nem?

– De igen.

Perselus megborzongott.

– Tudod, ha aznap nem törlöm az emlékeimet, sokkal hamarabb gyanakodtam volna Flitwickre.

– Miért?

– Harry mesélt nekem egy magas, barna hajú emberről, akit a víziókban látott. Az arcát is látta. Talán… De nem fontos. Töröltem az emlékeimet, és megnyertük ezt az átkozott háborút, mert Harry és Albus feláldozták magukat…

Sirius hirtelen felkapta a fejét.

– Perselus?

– Hm?

– Tudod, hogy a házunk mindig nyitva áll előtted.

– Tessék?

A két férfi egymásra meredt.

– Mindenkit elveszítettél ebben a háborúban, Perselus – suttogta Sirius –, de azt akarom, hogy tudd, hogy nem csak veszteségeid vannak. Nyertél másokat… és élhetsz velünk, ha van kedved…

De Perselus csak a fejét rázta.

– Neked ott van Armena és Anne, akikre vigyáznod kell, Sirius. És nekem is megvan a saját életem. – Felállt, és Blackhez lépett. – Mindazonáltal köszönöm. Tudod – újból küzdenie kellett, hogy képes legyen kimondani a mondat második felét –, ha Harry túlélte volna, boldogan elfogadnám az ajánlatodat.

– Boldogan, Perselus? – vonta fel Black a szemöldökét.

– Jól van, tényleg nem túl lelkesen, de elfogadnám.

A mosoly, amit váltottak, bár halvány volt, mégis az igazi béke jele.

– Felnőttél, ostoba kutya – mondta Perselus.

– Emberré váltál, ó hatalmas feje a Mardekárnak – vágott vissza Sirius.

– Nem vagyok a Mardekár feje, Black. Vector az.

Sirius álla leesett.

– Azt hittem, Minerva…

– Szerette volna, ha újra átveszem a házat, de elhatároztam, hogy nem teszem. Épp elég gondom volt a bájital- és SVK-órákkal, meg Harryvel. Másrészt Vector nagyon jó munkát végez azokkal a gyerekekkel. Jobbat, mint én.

Sirius sokáig nem felelt, csak bámult Pitonra.

– Megváltoztál – mondta végül. – Biztos Harry hatása.

– Az – bólintott Perselus, majd hozzátette: – Az övé.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény