Fordította: eszkiesz

Átnézte: enahma

10.

Piton látta, hogy Harry nem tudja, mit kezdjen magával. Csak ácsorgott a félig üres csarnok egyik ablakánál, zavartan babrált a kezében tartott Merlin Díjjal, és kifejezéstelen tekintettel bámult a külső sötétségbe. A fáradtság mély barázdákat vont az arcára, zöld szeme véreres volt, és karikás.

A fogadás a végéhez közeledett. A legtöbb vendég már hazament, csak néhányan maradtak hátra egy kis csevegésre. Ők megpróbálták Harryt is bevonni a társalgásba, de – noha ő volt az összejövetel legfontosabb vendége – tartózkodó, csaknem merev viselkedése miatt egy idő után egyedül hagyták. Perselus most akarva-akaratlanul rokonszenvet érzett felé, és megértette azt is, hogy unokahúga, Heather mit látott benne. Erre még az utóbbi, viszonylagosan barátságos napjaikban sem figyelt föl, az azelőtti napokról nem is szólva, de most megérezte benne azt a roppant erejű emberséget, ami képessé tette arra, hogy legyőzze a szörnyeteget, megbocsásson önmagának, Dumbledore-nak, és továbblépjen.

Igaz, a legutóbbi dologban azért nem volt teljesen biztos. Ahogy Harryt elnézte, nem úgy tűnt, mint aki tudja, hogyan tovább. Épp ellenkezőleg: elvégezte a kötelességét, a teher leszakadt a válláról – és nem maradt semmi, amiért éljen.

 Harry – szándékai ellenére – mindent feláldozott a háború oltárán: a szüleit, a barátait, a szerelmét, a fiát. A múltat és a jövőt. S most nem maradt semmi az életében, ezért azt sem tudta, mihez kezdhetne. Piton jól emlékezett arra, amikor pár napja a jövőről beszélgettek, mennyire megdöbbentette Harry kiábrándult válasza: „Nem hiszem, hogy gondolkoznom kéne rajta. Úgysem érem meg.”

És mégis túlélte… de minek? Elszorult a szíve, ahogy a magányos alakot nézte. Természetes vonakodását leküzdve letette pezsgőspoharát egy közeli asztalra, és odasétált hozzá.

Harry megfordult, amikor meghallotta a közeledő lépéseket. Piton látta, hogy a fáradt szemekben megenyhül az ünnepélyes kifejezés, és Harry arcát elönti a megkönnyebbülés.

– Haza kellene menned. Szörnyen nézel ki – mondta, de a következő pillanatban rádöbbent, mekkora butaság csúszott ki a száján. Potternek nincs hová hazamennie.

Harry nem förmedt rá, éppen csak az előző kis megkönnyebbülés tűnt el az arcáról, s maradt a reménytelenség, a fájdalom.

– Igen – felelte halkan. – Én is szeretnék hazamenni.

Piton egy pillanat alatt határozott. Mély levegőt vett, és megköszörülte a torkát.

– Szerintem hozzám költözhetnél. Elég nagy a házam, hogy két egyedülálló férfi kényelmesen elférjen… és végül is a családhoz tartozol…

Harry elfordította a fejét, és a szemben lévő falat kezdte bámulni.

– Nincs szükségem a szánalmadra – szólt hidegen.

– Nem szánalomról van szó, Harry – válaszolta, és megérintette Harry vállát. – Csak azt gondoltam… amíg ki nem alakul, hogy mit kezdj magaddal, lakhatsz a Mortgate Lakban. Az egyébként Heather öröksége lett volna, és most úgyis a te örökséged – fejezte be feszengve.

Harry olyan hirtelen fordította vissza a fejét, ahogy az előbb elkapta.

– Nincs szükségem semmiféle örökségre. Sem a Grimmaud téri házra, sem a Godric’s Hollow-ira, sem a Mortgate Lakra. Amit én szeretnék, azok az emberek, és nem a házak. – Könnyek gyűltek a szemébe, de nem sírta el magát. Fáradtan legyintett. – Nem tudom, mit kezdjek magammal. Véget ért az életem. Egyszerűen… vége.

– Ne légy bolond. Nincs vége – mondta halkan Piton. – Költözz hozzám. Nem tenne jót neked, ha újra egyedül laknál. És nekem sem. Komolyan mondtam, hogy a családhoz tartozol. Heather olyan volt, mintha a lányom lett volna, és…

– Harry, Perselus. – Dumbledore lépett melléjük. – Beszélhetek veletek?

Perselus nyugtalan pillantást vetett Harryre. Nem tudta, Harry hogyan reagál majd az udvarias kérdésre. Az utóbbi órákban, amióta megérkeztek a Roxfortba – ahol meglepő módon mindenki ébren volt, és mindenki tudott a Sötét Nagyúr haláláról – nem igazán volt idejük Dumbledore-ral beszélni, kivéve egy rövid beszámolót a Sötét Nagyúr bukásáról. Azóta pedig nem volt megállás: egyik fogadásról a másikra mentek, udvariasan társalogtak a minisztérium embereivel, interjút adtak újságíróknak, újra meg újra beszámoltak a történet egyik vagy másik részletéről. Mostanra már mindketten halálosan kimerültek voltak.

Ráadásul Harrynek jó oka volt rá, hogy nehezteljen az igazgatóra.

– Természetesen, Albus – szólt Harry fáradtan, de kifogástalan udvariassággal. – Mehetnénk valami nyugodtabb helyre?

Dumbledore bólintott, és intett, hogy kövessék. Egy, a nagy terem melletti kis szobába vitte őket, ahol kényelmes fotelekbe álltak a rendelkezésükre. Harry rögtön bele is süppedt az egyik karosszékbe. Perselus követte s keresztbe tette a lábát.

– Kérlek, siessünk – szólt Harryre pillantva. – Fáradtak vagyunk.

Harry meglazította inggallérját, és ásított, mintha csak Perselus szavait akarná megerősíteni.

Dumbledore bólintott, és szomorúan nézte mindkettőjükre.

– Bár tudom, a bocsánatkérés nem old meg semmit, mégis azzal kell kezdenem, hogy bocsánatot kérek mindkettőtöktől… azokért az áldozatokért, amelyeket meg kellett hoznotok a győzelem érdekében. Sajnálom. Sajnálom Perselus, hogy hagytalak a sötét oldalra kerülni, és később is kihasználtam…

A hangnem miatt Perselus elvörösödött, és rekedten szakította félbe Dumbledore-t.

– Nem kell bocsánatot kérned, Albus. Nincs miért. – Tényleg nem volt. Nem hibáztathat örökösen másokat azokért a hibákért, amelyeket ő követett el.

– Ha lett volna más választásom…

– Albus, kérlek. Nem a te hibád volt. Én is kivettem belőle a részem. Mindenáron bosszút akartam állni. Elég értelmes voltam, hogy megértsem: a cél nem szentesíti az eszközt. Nem a te hibád volt, hogy az apám egy tökfej volt, hogy szegények voltunk, és én annyira tele voltam ambícióval. Te sem vagy mindenható, nem lehettél ott, hogy minden rossz döntésemet helyrehozd. És örülök, hogy segíthettem neked – mondta eltökélten. Dumbledore bólintott.

– Harry, ami a te ügyedet illeti, nincs mentségem… – kezdte halkan. – Én…

– Emlékszik igazgató úr, mit mondott egyszer nekem? – vágott közbe Harry. – „Pontosan úgy viselkedtem, ahogy azt Voldemort elvárja a bolondoktól, akik a szívükre hallgatnak”.  Sokáig nem értettem, mit akart ezzel mondani, és magát hibáztattam. De a végén, amikor Voldemort elméjében voltam, a sötétségben, végre megértettem. Régebben mindig azt hittem, hogy maga valahogy több, mint mi. Okosabb. Olyan… mindenható, ahogy az előbb Perselus is mondta.  És ezért úgy gondoltam, hogy csak játszott velem, velünk. De akkor ott megértettem, hogy maga is ember, aki követ el hibákat, és ez az én esetemben az volt, hogy a személyes biztonságom fontosabb volt, mint a háború végeredménye. Mert annyira szeretett. És akkor is meg akart védeni, amikor már nem volt szükségem többé a védelemre, amikor már szembe kellett volna néznem Voldemorttal, és befejezni ezt a háborút. Akkor már nagyon jó voltam okklumenciában, de maga túlságosan féltett…

– És éppen ez ölte meg a családodat – vetette közbe Dumbledore.

– Martius Montague ölte meg a családomat – jelentette ki szilárdan Harry. – Maga Perselus biztonságát tartotta szem előtt, amikor elküldte vele az információt a házam hollétéről, és engem is védeni akart, amikor a kórházban feküdtem. Az én hibám volt, hogy forrófejű fiatalként nem bíztam meg eléggé magában, és nem mondtam el, hogy megházasodtam, hogy az indulataimnak engedtem inkább, és hagytam, hogy azok vegyenek erőt rajtam, pedig Sirius után magam is tudhattam volna, hogy ez mivel jár…

– Harry, én elárultam a bizalmad… – próbált újra közbeszólni Dumbledore, de Harry ismét nem hagyta.

– Ha bíztam volna benned, elmondtam volna az igazságot Heatherről és rólam.

Csend lett. Perselus annyira büszke volt Harry érett viselkedésére, mintha az apja lett volna, nem pedig az a tanára, aki annakidején minden elképzelhető módon megpróbálta keservessé tenni tanulmányi éveit. Heather elvesztése most azért fájt még inkább, mert ha élne, Harry tényleg családtag lenne. De nem az, így valószínűleg a beszélgetés után elmegy a maga útján, és akkor ez a furcsa, de jó majdnem-barátság kettőjük között, a múlté lesz.

De tényleg, valóban szeretné, ha Harry családtag lenne? Vagy ez csupán egy hirtelen fellángolás, hogy végre vége a Sötét Nagyúrnak? Vagy talán csak a fáradtság teszi, az utóbbi napok nyugtalanító meglepetései? Vagy az, hogy mennyire szerette nővérét és unokahúgát? Esetleg az, hogy most, a háború végén mindketten itt állnak család és igazi otthon nélkül?

És különben is: mit akar? Mindazok után, ami közöttük történt, talán esélyük sincs rá, hogy barátok legyenek, nem hogy családtagok…

Ezen olyan mélyen elgondolkozott, hogy teljesen lemaradt Harry és Dumbledore beszélgetéséről, csak Dumbledore hangsúlyváltása zökkentette ki gondolataiból.

– … és van még valami más is. De mindenekelőtt szeretném kijelenteni, hogy nem kell most döntened, és nyugodtan mondhatsz nemet is.

Piton nem örült a beszélgetés új fordulatának. Sem a hang, sem az igazgató testbeszéde nem ígért semmi jót.

– Három hónappal ezelőtt levelet kaptam a nagynénédtől.

Harry hirtelen elsápadt, és két piros folt jelent meg az arcán.

– Történt… történt valami velük? – kérdezte ijedten.

– Bizonyos értelemben igen. – Dumbledore sóhajtott. – De nem leszel boldog, ha meghallod…

– Mit?

– Az unokatestvéred négy évvel ezelőtt megnősült…

– Igen, mert terhes lett a barátnője. De úgy tudom, Petunia nénire hagyták a gyereket, és egy évre rá el is váltak…

– Nos, a nagynénéd azt írta, hogy sem ő, sem a férje nem akarnak még egy varázslót felnevelni. Megkértek, hogy vegyem ki a gyermeket a gondozásuk alól.

– Varázsló? – Harry meglepődött.

– Igen. A kisfiú valószínűleg végrehajtott néhány véletlenszerű varázslatot, olyat, amilyet a gyerekek szoktak. A levél után ellenőriztem a Roxfort Nagykönyvét, és valóban szerepel a neve a varázslók nevei között. Tizenegy éves korában kimegy neki is a roxforti meghívó.

Piton látta, hogy Harry még jobban elsápad, és lehunyja a szemét.

– Mit válaszoltál neki?

– Azt, hogy nem tehetek semmit. Mi csak tizenegy éves koruktól tudunk idefogadni gyerekeket.

Harry lassan bólintott.

– Értem. Meg fogom őket látogatni, és beszélek velük…

– De nem ma – szakította félbe Perselus. – Mindhárman híresek vagyunk elsietett döntéseinkről. Ezért most szépen pihenünk, alszunk egyet, és holnap vagy holnapután meglátjuk, mit tehetünk.

– De…

– Egyetértek Perselusszal – állt fel Dumbledore. – Mindkettőtöknek pihenésre van szüksége. Harry, ha gondolod, fel tudok ajánlani szálláshelyet néhány éjszakára.

Harry azonban Perselus felé fordult. – Ha még áll az ajánlatod, szívesebben mennék inkább hozzád.

– Áll.

Dumbledore csodálkozó pillantást vetett rájuk, de bólintott.

– Rendben. Ha bármire szükségetek lenne…

– Tudjuk, hol találunk, Albus.

***

Ébredés után Harry még sokáig mozdulatlanul feküdt az ágyban. Visszapörgette magában az előző napok eseményeit: Neville, Tonks, McGalagony boldog arcát, a Weasleyk örömét, akik csak a harmadik vagy negyedik parti után tűntek el valamerre… de akkor jött Piton, és felajánlotta, hogy költözzön ide, még ha ideiglenesen is. Addig sem kell egyedül lennie.

Ez volt ugyanis a legrosszabb: az egyedüllét, és amikor ott, a fogadások után rádöbbent, hogy nincs hova mennie, még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. De aztán Piton bejelentette a maga kissé fensőséges módján: „Családtag vagy” – és azóta úgy tűnt, komolyan is gondolja.

A Mortgate Lakban nagyon kellemes lakrész várta, és bár Piton említette, hogy hónapokig senki sem lakott a házban, az mégis nagyon lakályos volt.

Nyújtózkodott, és elhatározta, hogy kikel az ágyból. Az ágy melletti szekrényen néhány gondosan hajtogatott varázslóöltözék várta, de már nem zavarta, hogy nem hordhatja kedvenc mugli ruháit. Végül is varázsló, és nem szégyelli. Nem fogja Petunia néni kedvéért újra megtagadni azt, aki volt. Éppen elég sokáig megtette.

Igazából nem tudta, mit fog kezdeni majd a helyzettel. A gyerek végtére is nem az ő felelőssége volt, de azért mégiscsak varázsló, és ha nem akarja, hogy úgy bánjanak a gyerekkel, ahogy annakidején vele, muszáj rájuk ijeszteni egy kicsit.

Később, már a Privet Drive 4. előtt állva még mindig nem egészen tudta, hogyan is fog majd neki. De Perselus jelenléte, aki felajánlotta, hogy elkíséri, segítséget nyújtott abban, hogy elszánja magát. Bekopogott.

Nagynénje nyitott ajtót. Ugyanúgy festett, mint régen, s amikor kiszúrta Harry ruházatát és enyhén szólva is furcsa barátját, szeme idegesen villant körbe, hogy vajon melyik szomszéd figyeli őket. Mivel valószínűleg nem látott senkit, megkönnyebbült, és gyorsan beljebb intette őket.

– Gondolom, a kölyökért jöttél – mondta, teljesen mellőzve a szokásos bemutatkozást. – Elviheted magaddal, amikor csak akarod…

– Tessék? – kérdezte Harry meglepetten. Ő nem a fiúért jött, hanem a fiú miatt!

De nagynénje nem válaszolt. A lépcső felé fordult, és elkiáltotta magát:

– Jason!

Az emeletről ajtónyikorgás hallatszott. Harry és Perselus mindketten felnéztek. Harry régi szobájának küszöbén egy sovány, fekete hajú és zöld szemű kisfiú állt, aki semmiben nem hasonlított a Dursleykre.

Jason ijedten bámulta a két idegent, de Harry egyszerre érezte, hogy nem tudja itt hagyni. A kisfiú olyan volt, mint amilyen az ő fia lett volna, ha…

Mély levegőt vett.

És Jason a neve.

Jason.

– Jason? – Harry leguggolt, és kinyújtotta a karját a kisfiú felé.

– Gyere le, mert ezek a… bácsik veled akarnak beszélni! – mondta parancsolóan Petunia néni.

 A gyerek tett egy óvatos lépést, de megcsúszott a kifényesített lépcsőn, és elesett. Harry két lépéssel mellette termett. A gyerek – bár nem sírt – ijedten nézett rá.

– Én Harry vagyok – mutatkozott be Harry. Összeszorult és kiszáradt a torka. Felsegítette a kisfiút.

Egymásra bámultak.

– Zöld szemed van – szólalt meg hirtelen a gyerek. – Nekem is zöld szemem van.

– Mert rokonok vagyunk – Harry megpróbált mosolyogni.

– Te leszel az új apukám?

Harryben meghűlt a vér. Segélykérő pillantást vetett Pitonra, aki azonnal akcióba lépett.

– Jól van – fordult Petunia felé olyan hirtelen, hogy nagynénje meglepetten hátraugrott. – Elvisszük a fiút. Elintézzük a formaságokat is. Mindössze az apa egy lemondó nyilatkozatára van szükség ahhoz, hogy Potter örökbe fogadhassa a gyereket.

– Ő kicsoda? – kérdezte súgva a kisfiú. Önkéntelenül közelebb húzódott Harryhez, és félősen nézte a szigorú alakot. Aztán a következő pillanatban, Harry maga sem tudta, hogyan, már a karjában volt, és olyan erősen szorította a vékony, törékeny kis testet, amennyire csak merte. A gyerek nem tiltakozott, sőt, két kis karjával átölelte Harry nyakát, és a válla fölött szigorúan, csaknem védelmezően nézett a sötét, magas emberre, aki időközben felfelé indult a lépcsőn.

 – Pszt… – suttogta a kisfiú, bár azért erősebben kapaszkodott Harrybe. – Ne zavard! Most szomorú.

– Még hogy szomorú – morgott Piton, de melléjük telepedett a lépcsőre. – Haza kellene mennünk. Otthon is tud szomorkodni.

De nem próbálta meg sürgetni.

Harry, ahogy a gyereket magához szorította, és megpróbált erőt venni a megindulásán, arra gondolt, hogy Pitonnak – Perselusnak – igaza volt. Nincs még vége.

Nincs.

Éppen ellenkezőleg. Most kezdődik.

VÉGE

Előző               Bolond főmenü

Vélemény