A következő reggel mindketten fáradtan keltek. Harry víziója a szokásosnál is zavarosabb volt: mintha mindenhol vér vette volna körül, és egy őrült hang nevetett és nevetett… Perselus sokáig nem is tudta felébreszteni.

– Azt akarom, hogy vége legyen – mondta Harry reggeli közben. Perselus aggódó pillantást vetett rá, de nem válaszolt.

Az iskolában az övével ellenkező hangulat uralkodott: viccek, csínytevések és ugratások, de ez mégsem volt képes megszüntetni azt a szörnyű előérzetet, amely Harry gondolatai közé férkőzött. Valami készülődött.

Egy dolgot azonban még el akart intézni előtte… még AZ előtt: beszélnie kell Hermionéval. Valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom az életében, és bocsánatot akart kérni, bármennyire is megpróbálja a lány elhajtani. Nem azért, mert valóban bocsánatot vagy együttérzést akart volna. Egyiket sem érdemelte meg. De nem akart úgy meghalni, hogy elmondta volna, mennyire bánja. És hogy mennyire fontos neki.

De Hermione minden alkalommal kicselezte, és mire észbe kapott, már vacsoraidő volt, és lassan indulnia kellett Flitwick professzorhoz.

Talán majd később.

Flitwick irodájának ajtaja félig nyitva volt, de amikor belépett, a helyiségben nem volt senki. Harry, nem tudva mit tegyen, közelebb lépett a kandallóhoz, amelyben vidáman lobogott a tűz, és elnézte, ahogy a lángok a kémény felé ugrálnak, mintha csak menekülni akarnának...

Aztán a szoba túlsó felében kinyílt egy ajtó, és végre megjelent a professzor.

– Á, Mr. Piton – mosolygott szívélyesen. – Szóval itt van!

Harry udvariasan bólintott.

Kis kattanás hallatszott, ahogy a professzor egy gyors bűbájjal becsukta a még mindig nyitott ajtót.

– Szóval azért szerettem volna, ha idejön, mert van egy kis meglepetésem a tanári kar számára. És szerettem volna, ha maga, mint az iskola legtehetségesebb diákja segít nekem ebben – mosolygott szélesen. Harry visszamosolygott.

– Miben segíthetek, uram?

Flitwick professzor az egyik fotelre mutatott.

– Foglaljon csak helyet. Teát? Kávét?

Harry gyorsan döntött.

– Teát kérnék.

Amikor a teáskészlet megjelent a kis asztalon a kandallóval szemben, mindketten a hozzájuk közelebb levő csésze felé nyúltak.

Amikor keze megérintette a kis, szépen kidolgozott fület, és nagyot kortyolt a teából, a világ elködösült körülötte. Azonnal tudta, hogy Perselusnak igaza volt.

Az áruló nem McGalagony volt, hanem Flitwick professzor.

***

A mi volt, ugyanaz, a mi ez után is lesz,

És a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik;

És semmi nincs új a nap alatt.

Prédikátor könyve 1, 9

Hát megint itt volt. Nem kellett túlzottan körbevizsgálódjon: rögtön felismerte AZT a cellát.

Természetesen jobb állapotban volt, mint amikor utoljára látta: a barna tölgyfaajtó most szilárdan kapaszkodott az erős kőfalakba, romoknak semmi nyoma. A fáklyák fáradtan pislogtak, képtelenül arra, hogy elűzzék a sötétséget, és a nagy korsó víz unottan álldogált az ajtó mellett.

Voldemort mindent megtett, hogy felújítsa az épületet és végre megtegye, amit már régóta tervezett: hogy Harryt kedvenc helyén ölje meg: a Rémálom Kúriában.

Mintha egy évszázad is eltelt volna azóta, hogy utoljára itt raboskodott: akkor csak egy rémült gyerek volt, kiéhezve az emberi érzelmekre – most egy halálra szánt fiatal férfi. De mielőtt meghalna, még van egy fontos dolga: legyőzi azt az embert, aki élete minden fájdalmáért felelős volt – pedig olyan hasonlóan kezdte az életét, mint ő maga…

Felült, mert a jéghideg kő szinte égette. Semmi mást nem viselt, csak egy boxeralsót, és ahogy végignézett magán, látta, hogy levették róla leplező bűbájt: régi sebhelyeit nem takarta semmi: ott kígyóztak a bőrén. Valószínűleg gondosan át is kutatták.

Felsóhajtott. Nem találták meg a pálcáját – nem találhatták meg. Nem tudják, hogy nem jött felkészületlenül. Készen állt.

A sarokhoz mászott – a sarkukhoz –, felhúzta a térdét, és átkarolta. Rettenetesen fázott.

Becsukta a szemét, és megpróbált megnyugodni. Most már soha nem lesz képes elmondani Hermionénak, hogy… Hogy mit? Itt, a halál kapujában szabadjára engedte gondolatait. Mit mondana a lánynak, ha most itt lenne?

Először is azt mondaná el, hogy soha nem akarta bántani, sem érzelmileg, sem fizikailag. És mégis, mindkét módon fájdalmat okozott neki. Megborzongott a szégyentől. Csak azt szerette volna, ha mellette van valaki, ahogy nyáron a Black Kúriában Hermione mindig hozzábújt a víziók és a rémálmok után. Csak hozzá szeretett volna bújni, az arcát a ruhájába temetni, érezni, hogy ott van: a testmelegét, a szívdobbanását, nyugodt légzését, ahogy levegővétele a haját csiklandozza… Csak meg szerette volna érinteni, magához szorítani, érezni, ahogy a karjában tartja, ahogy butaságokat motyog a fülébe, ahogy megnyugtatja, hogy minden rendben lesz, hogy minden rémálom véget ér egyszer, hogy egy háború sem tart örökké, hogy nincs egyedül ezen a világon… És mindezt Hermionétól akarta. Nem Rontól, Arestől vagy Neville-től, a legjobb barátaitól, nem Perselustól, a férfitől, akit jobban szeretett, mint bárki mást – ezt Hermionétól akarta, mert… A válasz most annyira nyilvánvaló volt. Miért nem jött rá sokkal hamarabb?

Keserűség fojtogatta a torkát.

Ron azt hitte, hogy szerelmes Hermionéba. Mindenki azt hitte, hogy együtt járnak.

És Hermione… Hermione egész nyáron segítette, több éjszakát is ébren töltött vele, néha annyira aggódott érte, hogy ott aludt el az ajtajában. És nemcsak nyáron: már azelőtt is. Miatta szakított Ronnal. És Harry, ha őszinte akart lenni önmagához, rá kellett, hogy jöjjön: Hermione miatta hagyta ott Arest is.

És mi volt saját reakciója, amikor rájött, hogy Hermione és Ares együtt járnak? Mi volt az a hideg, távoli, vágyakozó érzés a mellkasában, a szívében? És a megkönnyebbülés, amikor Hermionét a könyvtárban, az arab szekcióban ülve találta... Szinte látta a lányt, a mosolyát, ahogy ránézett, ahogy hívta őt, hogy csatlakozzon hozzá, saját vágyakozását, hogy odaüljön mellé, és a szíve fájni kezdett – de ez alkalommal nem a bűntudattól, hanem a vágyakozástól, ami égette, hogy megint lássa, hogy elmondja, bevallja neki ez után a rengeteg butaság után, hogy nem csupán sajnálja, de szereti is – már jó ideje, talán hónapok óta.

Megremegett, de most nem a hideg miatt. Olyan buta volt, olyan hatalmas hülye és még csak nem is tudta, miért volt olyan vak! Ha elmondhatná, hogy hogyan érez! Vagy ha tudna valahogy üzenetet küldeni, hogy szerette. Bár valószínűleg csak még jobban megundorodna tőle – hűtötte le magát.

Ezt a titkot magával fogja vinni a sírba. Talán mindenki számára ez a legjobb megoldás.

Becsukta a szemét, és megint rá gondolt. A mosolyára, a szeretetére, ahogy felderült az arca, amikor meglátta…

Nem, Harry most nem akart arra gondolni, hogyan árulta el. Úgy akart meghalni, hogy a mosolyára emlékszik, a hangjára, ahogy Quietnek szólítja, és mosolyog, mosolyog…

Soha többé nem fogja látni.

A folyosó felől egyre közeledő hangok ütötték a fejét, és Harry felemelte a fejét. Szóval máris jönnek érte.

Felállt.

Nem fog ellenállni. Méltósággal fog meghalni, még ha nem is tudott azzal élni.

De ahogy az ajtó kinyílt, és ő előrébb lépett, váratlanul egy magas alakot löktek be.

Perselus.

Az ajtó hangos dörrenéssel csukódott be utána.

Már megint együtt voltak a pokolban.

Harry a földre rogyott, és hisztérikusan nevetni kezdett.

***

Perselus gyűlölte április első napját, és teljesen elege volt az idióta tréfákból, amit a tanulók zöme olyan viccesnek talált.

Örült, amikor végre magára csukhatta az irodaajtót, és még segédjét sem látta sehol. Egy kicsit egyedül szeretett volna lenni, aztán majd úgyis átmegy a lakosztályába, hogy Harryvel csináljanak valamit. Elmosolyodott magában. „Megváltoztál Perselus” – gondolta. Igen, megváltozott, vagy legalábbis az érzései megváltoztak. Ki tudja, nem ugyanaz-e a kettő.

Harry Potter. Harold Quietus Piton. Még mindig bután hangzott.

Egy mozdulattal vette le talárját, és a fogasra akasztotta: az irodája nem volt olyan hideg, mint a folyosók. Ahogy megfordult, a szeme megakadt valami… szokatlanon. Újabban nagyon furcsa dolgokat talált az irodájában. George mindig otthagyott valamit: hol egy kabátot, hol egy könyvet, hol egy halom bájital dolgozatot, de soha nem az ő, Perselus asztalán. Ebben még az elején megegyeztek, és George tartotta magát hozzá. Eddig.

De most nyilvánvaló lett, hogy ő sem különb azoknál az idiótáknál, akiket tanított. Hogy merte otthagyni a Reggeli Prófétát az asztalán? Perselus utálta ezt a szennylapot, és csak akkor olvasta el, ha nagyon muszáj volt.

Bizonyára megint történt valami, gondolta, bár erre a gondolatra kiverte az izzadtság. Azok a mondatok, amelyek úgy kezdődtek „valami történt” általában úgy fejeződtek be: „Harryvel”.

Megkerülte az asztalt, hogy elolvassa a szalagcímeket, de még mindig nem érintette meg az újságot. Túl sokáig volt kém. De aztán kiszúrta a képet a sarokban: egy barna hajú, nyilvánvalóan halott varázslóról készült. „Nemus Flitwicket és családját tegnap holtan találták az otthonukban…” – olvasta. Összevonta a szemöldökét.

Nemus Flitwick? De hát ez hónapokkal ezelőtt történt! Egy pillantást vetett a dátumra. 1996. július 22. Múlt nyár.

A nyár, amikor minden a feje tetejére állt. A nyár, ami egy csomó fájdalmas dolog kezdete volt… Harry lassú közeledése, aztán a támadás a rend főhadiszállása ellen és Fred Weasley halála, mert Harry engedélyt adott Mr. Nottnak, hogy…

Hirtelen egy eddig fel sem merült szempont ötlött az eszébe: Nott nem közvetlenül ment otthonról a Black Kúriába. Kétszer is irányt váltott: először a Foltozott Üstben, majd a Szent Mungóban. És mind a két hely eléggé zsúfolt volt aznap, ráadásul a kórházi kandalló nagyon jól védett. Emlékezett, hogy mennyire meglepődött Voldemort hülye szolgáin, hogy képesek voltak követni a fiút. De később… a támadás a Roxfort Expressz ellen… megint a kém a tanári karban. És Dumbledore halála.

Ó.

Hogyan lehetett ilyen bolond? Régóta tudták Dumbledore-ral, hogy a tanári karba egy kém férkőzött. Ez a személy viszont nem lehetett rendtag: onnan nem szivárgott ki információ. Tavaly nyáron azonban kiderült, hogy már a rendbe is beférkőzött egy áruló, aki nem lehetett más, mint a későbbi titokgazda, akit Albus már minden bizonnyal régóta ismert. Dumbledore ugyanis talán nem volt annyira paranoiás mint ő maga, de nem választotta volna titokgazdának a rend új tagját, hacsak nem ismeri már egy ideje.

Csak egy ember volt, akire illett a leírás. Filius Flitwick, aki akkor csatlakozott a rendhez, amikor az unokaöccse meghalt azon a nyáron.

Lehetséges lenne...?

Perselus megrázta a fejét, és felindultan ragadta meg az újságot, hogy megmutassa Minervának is. De ugyanebben a pillanatban megérezte az ismerős rántást a köldökénél, és tudta: ez volt élete legnagyobb meggondolatlansága. Hiszen csak egy ember hagyhatta ezt a különleges példányt az asztalán. Az áruló.

***

– Harry, Harry, nyugodj meg...

Perselus megérkezése után azonnal Harry mellé térdelt, és erősen megrázta a vállát. A következő pillanatban Harry szinte rávetette magát. Egész testében remegett.

– Mit csinálsz itt? – suttogta Perselus fülébe reszkető hangon.

– Zsupszkulcs – suttogta vissza Perselus, és Harry megint felnevetett. – És te?

– Valami kábító főzet. De nem magamtól ittam meg – tette hozzá gyorsan. – Flitwick adott egy csésze teát. Megittam, és elvesztettem az eszméletem.

– Jaj, Harry – motyogta Perselus. A hangja ugyanúgy remegett, mint Harryé. – Hát itt vagy… itt vagy… – elfulladt a hangja. Félig elengedte Harryt, és végignézett rajta. – Hol a ruhád?

– Levetkőztettek. Nem akartak újabb meglepetést.

– Mi van a másik pálcáddal? – kérdezte a férfi, de nem volt remény a hangjában. Tudta a választ, vagy legalábbis azt hitte.

Harry megrázta a fejét. Nem akarta elmondani az igazságot: Perselus erősködne, hogy törjenek ki, de ő nem akarta. Teljesítenie kell a feladatát. Véget akart vetni ennek a háborúnak. Nem akart megmenekülni. Többé már nem.

– Levetkőztettek, és elvettek tőlem mindent – mondta hát.

Perselus eleresztette Harryt, és néhány gyors mozdulattal levette a pulóverét.

– Vedd fel. Nem akarom, hogy megfázz.

Egy pillanatig Harry hitetlenkedve nézett rá, aztán újabb hisztérikus nevetésben tört ki.

– Perselus, nincs időm rá, hogy megfázzak. Ma este meg fognak ölni, még mielőtt náthás lehetnék, vagy összeszedhetnék egy influenzát.

Perselus nagyot nyelt.

– Akkor is. Szeretném az utolsó óráidat vagy perceidet olyan kellemessé tenni, ahogy csak a körülmények engedik – mondta, és a pulóvert Harry kezébe nyomta. – Vedd fel. Kérlek.

Harry sóhajtott, de engedelmeskedett. A keze annyira remegett, hogy ha Perselus nem segít neki, képtelen lett volna felhúzni.

– Köszönöm.

Ez alkalommal már illett rá Perselus pulóvere. Amikor első alkalommal húzta magára Perselus fölsőjét, olyan nagy volt rá, mintha talárt öltött volna.

– Ez volt az a cella, ahol két hetet töltöttünk – mondta hirtelen.

Perselus arca megrándult.

– Nem emlékszem – mondta rekedten. – Szeretnék emlékezni, de nem emlékszem. – Az ő keze is megremegett, ahogy Harry keze után nyúlt. – Anélkül fogok meghalni, hogy emlékeznék arra, hogy valójában mit is jelentesz nekem. Soha nem fogok emlékezni rád…

Harry megszorította Perselus kezét.

– Ez nem fontos többé, Perselus.

– De az. Nekem az.

Harry hosszan ránézett, majd bólintott.

– Azt akarom, hogy vége legyen – mondta aztán, és a hirtelen támadó félelem elől Perselus vállába temette az arcát. – Félek, Perselus – tette hozzá. – Félek a kínzástól. Voldemort megígérte Averynek, hogy... megint játszhat velem.

Perselus karjai még szorosabban ölelték.

– Nem akarlak elveszteni, Harry.

– Tudod, hogy végig kell nézned az egészet. A kémek családját…

– Harry, kérlek…

– Erősnek kell lenned, Perselus. Ne könyörögj nekik, hogy hagyjanak meghalni, hogy ne kínozzanak. Nem fognak…

– Harry, kérlek…

– Ígérd meg, hogy segítesz… Hogy nem hagysz magamra…

– Harry…

– Ígérd meg, Perselus.

Olyan szorosan ölelték egymást, hogy ujjperceik is belefehéredtek.

– Perselus, el kell mondanom valamit – mondta hirtelen Harry. – Én... valami szörnyű dolgot csináltam.

– Ne, Harry. Ez nem alkalmas időpont…

– De az, Perselus, kérlek… El kell mondanom valakinek, mielőtt meghalok.

Perselus Harry hajához szorította az arcát.

– Értem – mondta halkan. – Értem.

– Megerőszakoltam Hermionét – suttogta Harry, és várta, hogy Perselus ellökje magától. De a férfi szorítása csak tovább erősödött. Ebből erőt merítve folytatta: – Én… én nem akartam ezt tenni vele. Csak arra vágytam, hogy közel legyek valakihez, hogy valaki szeressen. Nem tudom mit tettem, miért tettem, de kérlek, Perselus… – elcsuklott a hangja, úgy kellett erőltetnie magát, hogy folytassa. – Ha túléled, kérlek, mondd el Hermionénak… mondd el neki, hogy szerettem. Hogy mindig szeretni fogom. Mond el, hogy… hogy soha nem tudtam megbocsátani magamnak, amit vele tettem vele, de nem akartam. Soha nem akartam bántani. Én csak… csak…

– Csitt… – mondta Perselus, és lassan-lassan ringatni kezdte. – Itt vagyok, hallgatlak, és ígérem, elmondom neki…

– Köszönöm… – Harry felemelte a fejét, és Perselus szemébe nézett. – Mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy megmentselek. Csak ne hagyj magamra…

Perselus arca most annak a férfinak a kedves arca volt, akit Harry apjaként szeretett.

– Itt leszek, Harry.

– Tudom, hogy fájni fog, de kérlek, ne csukd be a szemed… – a hangja annyira rekedt volt, hogy alig volt érthető.

– Nem fogom – nézett vissza szilárdan Perselus. – Végig melletted leszek.

A feszültség hirtelen hagyta el Harry testét. Úgy dőlt Perselusra, mint egy rongybaba.

– Köszönöm, apa.

Valami sós hullott Harry arcára, szemére, sós és forró, szinte égetett.

Egy pillanatig azt hitte, izzadság.

De aztán Perselus testén csöndes remegés futott végig. A forrót cseppet újabbak követték, és akkor tudta, hogy Perselus könnyei azok: forró, sós könnyek, mint a főnixé, de ezek nem a testét gyógyították meg: a lelke újult meg tőlük.

Készen állt.

Vélemény