A következő néhány nap rémálomszerűen telt. Mindenki olyan óvatosan járt-kelt körülötte, mintha tojáshéjon lépkednének, kivéve Hermionét, aki egyszerűen átnézett rajta, és minden beszélgetési próbálkozást visszautasított. Ennek eredményeként Harry gyomra szinte állandóan fájt, és fizikai erőnléte megint veszélyesen romlani kezdett, úgyhogy Fletcher, az új átváltoztatástan professzor, a Griffendél új házvezető tanára eltiltotta őt az átváltoztató varázslatoktól. Ehelyett könyvtári kutatásokat kellett végeznie, mint az előző év SVK óráin. Harry először tiltakozott, de miután Fletcher parancsára megpróbálkozott néhány első éves átváltoztatással, és kis híján összecsuklott az osztály szeme láttára (mindenki aggódva figyelte, kivéve Hermionét), végül is kénytelen volt engedni.

A bűbájtan sokkal kifinomultabb mágia volt. Jóval kevesebb fizikai, viszont annál több mentális „erőnlétet” igényelt, és a különféle időzítő bűbájokkal való játszadozás szinte pihentetőnek tűnt. Voldemorttal kapcsolatos tervei is leginkább az időzítő bűbájon alapultak, igaz, nem az órán tanított bűbájon, hanem a bűbáj egy ügyesen megváltoztatott verzióján: hosszas eredménytelen próbálkozás után Harrynek végre sikerült összekombinálnia az időzítő bűbájt az áthelyező bűbájjal, ami azt jelentette, hogy bármilyen tárgyat el tudott küldeni a jövőben egy meghatározott időre és helyre. De még ez sem volt elég: jelen pillanatban azzal próbálkozott, hogy pálcája akkor jelenjen meg a jobb kezében, ha kimond egy jelszót. E kombinált bűbáj áthelyezéses része volt az egyszerűbb: a keze, bárhol legyen is a jövőben, egy konkrét helyet jelentett, de a jelszavas rész nem akart működni. Már tizenhárom tollat nyomtalanul eltüntetett ilyen módon (azokkal gyakorolt, mivel a pálcáját nem merte kockáztatni). Ezek most bizonyára Ron bűbájtan könyve mellé kerültek, valahová a semmibe.

A gyógynövénytan órákat is kénytelen volt otthagyni. Nem volt elég ereje, és ahogy kitavaszodott, a kerti munka egyre megerőltetőbb lett.

A másik nehéz tantárgy a sötét varázslatok kivédése lett volna, de Perselus legtöbbször békén hagyta, és időről-időre külön feladatokat adott, amelyeket kidolgozhatott. Kapcsolatuk óvatos volt, és nem nagyon álltak szóba egymással, bár Harry nem tudta nem észrevenni nagybátyja felé küldött aggódó pillantásait. Ez összezavarta. Vajon fontos-e ő, Harry Perselusnak, vagy az egész visszafogadási hajcihő nem volt más, mint az átkozott családi védővarázslat egy újabb megnyilvánulása? Mennyi volt a valós aggodalom abban a gesztusban, amikor az elengedése utáni reggel megkereste? Olyan jó lett volna tisztázni, de Harry Hermione miatt érzett öngyűlölete megakadályozta abban, hogy beszéljen Perselusszal. Mert mi van, ha nagybátyja hajlandó őt visszafogadni? Nem érdemli meg, hogy visszafogadják. Nem érdemli meg a törődést azok után, amit tett, és a gondolat, hogy Hermionénak egyáltalán nem maradt senkije, még inkább visszafogta. Ez önmaga büntetésének egy felettébb nyakatekert módja volt, de nem, nem érdemli meg az aggódást, a törődést, a szeretetet. Amilyen gyorsan csak lehet, be kell teljesítenie azt az átkozott próféciát, és meg kell halnia azzal a kígyófajzat Voldemorttal együtt, aki végső soron minden szenvedésének okozója volt.

Az aritmetika és a mágiatörténet nem lett volna olyan nehéz, de mivel mindkettő alacsony létszámú csoport volt, és Hermione is jelen volt rajtuk, pokollá tette az ott töltött időt.

Ron teljesen elképedt, mikor észrevette a Harry és Hermione közötti nyílt ellenségeskedést. Tett néhány óvatos kísérletet a viszály elsimítására, de tavalyi vitájuk óta Hermione nem nagyon állt vele szóba.

– Lányok – mondta az egyik félresikerült kísérlete után a szemeit forgatva. – Nem tudják, mit akarnak. Egyik pillanatban még szeretnek, és sehova se mehetsz nélkülük, a következőben meg már utálnak valami kis semmiség miatt, és a végtelenségig udvarolhatsz nekik, hogy megint elnyerd a kegyeiket…

Harry képtelen volt válaszolni, csak nyelt egyet, és érezte, hogy az öngyűlölet összeszorítja a szívét.

Sokszor azon kapta magát, hogy szinte kémkedik Hermione után, a szeme sarkából figyeli minden mozdulatát, csodálva a nyugodtságát, fegyelmezett arckifejezését, kecses mozdulatait. Ez a lány, ez az okos, kedves és gyengéd lány, aki olyan sokszor magához ölelte, aki teljesen megbízott benne, aki mindig aggódott érte, valamikor a legjobb barátja volt, és nem lehet többé az…

Hermione…

Padma szinte sugárzott az örömtől, mikor észrevette, hogy kerülik egymást. De Harry jeges viselkedése gyorsan elüldözte őt is, és furcsa kapcsolatuknak vége is szakad, mikor egy hetedikes hugrabugos randira hívta.

Hermione változásának volt egy másik következménye is. Mágiatörténet órára csak hatan jártak, úgyhogy mikor Hermione elült mellőle, Harry rémülten vette észre, hogy Erica veszi át a lány helyét. Meglepetésére azonban meg sem próbált flörtölni, és kétértelmű pillantásokat sem vetett többé: udvarias volt, és normális. Sőt, egyik óra után, mikor Harrynek nem sikerült elég gyorsan összepakolnia a könyveit, és elmenekülni, még bocsánatot is kért:

– Szeretnék tőled bocsánatot kérni, Harry – mondta. – Hülyén viselkedtem. Szeretném, ha kibékülnénk.

Harry gyanakodva nézett rá.

– Ezúttal mire játszol?

Erica lehajtotta a fejét.

– Semmire. Tényleg. Én csak…

– Vagyis Zabininek végre sikerült megszabadulnia tőled?

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Erica is elveszti a nyugalmát, de végül összeszedte magát annyira, hogy nyugodtan válaszoljon.

– Nem – mondta. – Én szabadultam meg tőle. Nem akarok halálfaló lenni. Tudodki majdnem azóta üldözi a családomat, amióta megszülettem. Megölte a nagyszüleimet. Téged is olyan sokszor megpróbált megölni…

– És mi ez a hirtelen változás? – mordult rá gúnyosan Harry. – Olvastad az újságokat? Talán összetörte a kicsiny szívedet, amikor megtudtad, mit tettek velem a csúnya bácsik?

A lány lassan megrázta a fejét, és mikor Harry szemébe nézett, szégyenkezést láthatott benne.

– Nem… – suttogta rekedten. – Ők… Zabini meg Crack meg Monstro felolvasták az egészet a mardekáros klubhelységben, és mind kiröhögtek, és ócsároltak téged meg Piton professzort, és örvendeztek, hogy Tudodki győzni fog, és ti mind meghaltok… És akkor végre megértettem, miért próbál Millicent már hónapok óta kilépni.

– Értem – suttogta Harry, aztán óvatosan elmosolyodott. – Tudtad, hogy rokonok vagyunk?

Erica arca felderült.

– Igazán?

– Nem igazán – mondta Harry titokzatos arccal. – Csak törvényesen.

– Ezt hogy érted?

– Én James Potter fogadott fia vagyok. A szülei Harold Winston Potter és Armena Helen Knight voltak.

– És azt hiszed…?

– Igen, azt hiszem. A varázslóvilágban mindenki rokona mindenkinek. Csak kérdezd meg az apádat.

– Nem valami szoros rokonság – mosolyodott el a lányt, aztán rákacsintott. – A nagyapám a nagybátyja volt annak a férfinak, aki téged örökbe fogadott…

– Hát, valóban nem…

Erre mindketten elmosolyodtak.

– Majd megkérdezem apát – mondta a lány végül, és a vállára lendítette a táskáját. – De most ősi rúnákra kell mennem. Viszlát később, Harry.

– Viszlát, Erica.

***

Harry gyűlölte a hosszú, álmatlan éjszakákat, de elhatározása megmásíthatatlan volt: soha többé nem iszik abból a szörnyű bájitalból. Éppen elég baja volt már miatta így is. Így hát egész éjjel olvasott, néha szundikált, mint a börtönben. Ahogy telt az idő, egyre könnyebb lett elviselni a másodlagos elvonási tüneteket: a hangulatváltásokat és a depressziót. Az álmatlanság és az alváshiány okozta általános gyengeség már nagyobb problémát jelentettek. Utoljára akkor aludt rendesen, mikor Hermione magához ölelte akkor éjjel… De nem, erre nem szabad emlékeznie, ez a gondolat szinte fojtogatta, és csak még vadabb rémálmokat idézett elő, amikor megpróbált néha aludni.

December óta egyetlen látomása sem volt: sem az álomital, se a rövid szundikálások nem adtak időt Voldemortnak, hogy megtámadhassa. Harry különösen hálás volt ezért a kis előnyért: ha még azzal a dühös, gonosz szörnyeteggel is szembe kellett volna néznie, az biztosan megölte volna.

Harry közelebb húzta magához a könyvet, és megdörzsölte égő szemét. Olyan fáradt volt… Mindenét odaadta volna egyetlen nyugodt, átaludt éjszakáért. A könyv lassan kifordult a kezéből, és elgyengült. A kimerültség, úgy tűnt, végre legyőzte az elvonási tüneteket. Harry magzati pózba gömbölyödött, magához ölelte a párnáját, aztán a szoba lassan elhomályosodott körülötte.

Nem tudta, hány órát sikerült aludnia, de amikor végül újra öntudatánál volt, fáradtabbnak érezte magát, mint előtte. És többé már nem a saját szobájában volt: hideg, kőfalú helyiség, lobogó fekete talárok és hullafehér maszkok… Egy pillatatra megrémült. Elkapták! De gyorsan rájött, hogy csak látomása van. Már megint. Fáradtan, elkeseredetten nyögött fel.

– …szolgám a Roxfortban majd elhozza nekem a fiút, a minisztérium és az aurorok azt fogják majd tenni, amit én akarok, és végre vége lesz a háborúnak! Én leszek a varázslóvilág uralkodója! – A gonosz szörnyeteg beszédét hangos kiáltások követték, olyan hangosak, hogy Harry összerezzent.

Amikor felemelte a fejét, benne szorult a lélegzet. Emlékezett még az utolsó alkalomra, mikor így együtt látta az összes halálfalót. Voldemort követőinek százai töltötték meg most is a termet. Ezúttal azonban a tömeg túl nagy volt ahhoz, hogy összeszámolja őket: úgy másfél ezren lehettek, vagy még többen. És a Rend most mennyi – tíz, tizenegy emberből áll? A minisztériumi aurorok száma pedig kevesebb, mint kétszáz, és ha Voldemort igazat mondott néhány perce, akkor nem is fognak harcolni ellene… De Diggory… Voldemort megölte a fiát! És a jobbkeze, Mercury McGalagony – és a felesége… „A szolgám a Roxfortban…” és Perselus régi gyanúja…

„Nem” suttogta magában Harry. Ez nem lehet igaz, nem akarja, hogy igaz legyen!

Voldemort a végső támadásra készült.

És ha ő nem tesz valamit nagyon gyorsan, akkor semmi sem marad abból a világból, amit ismert, amit szeretett…

– Nem! – kiáltott fel elkeseredetten.

Ám az őrült ünnepély még csak most kezdődött. Az összegyűltek a tömeg előtt álló foglyokra vetették magukat, Voldemort pedig követői magatartásán vigyorogva a jobbján álló férfihoz fordult.

– A fiú még egy utolsó alkalommal a tiéd lesz, Ceres.

A férfi bólintott. Harry döbbenten ismerte fel: Avery volt az. De nem volt egyedül: egy nő állt mellette. Avery karja lazán a vállára hullott, míg a nő a helyzethez egyáltalán nem illő anyai mozdulattal saját, gömbölyödő pocakját simogatta. Terhes volt.

– Nem okozok neked csalódást, kegyelmes uram – felelte Avery.

Egy pillanatra Harry elgondolkodott rajta, vajon Avery e miatt a nő miatt hiányzott-e a november végi látomásaiból, de aztán túl sok lett a fájdalmas átkokból, és elvesztette az eszméletét.

A gyengeségnek is megvoltak a maga előnyei.

***

Mikor reggel felébredt, első érzése a kétségbeesés volt. Teljes, tehetetlen kétségbeesés. Többé már nem tudta, kiben bízhatna. Tudta, hogy valakinek beszélnie kell a látomásáról, de teljesen tanácstalan volt.

A leggyanúsabb ember volt házvezető tanára volt, az egyetlen pedig, akiről biztosan tudta, hogy nem áruló, Perselus.

Immár többről volt szó, mint pusztán arról, megérdemli-e nagybátyja törődését. Most a háború elvesztéséről vagy megnyeréséről volt a tét, úgyhogy Harry félresöpört mindent, ami visszatarthatta volna, és úgy döntött, beszél a nagybátyjával.

Dönteni persze egyszerűbb volt, mint cselekedni. Mégis megtette: felkapta talárját, és a pince felé vette az útját.

Mikor megállt a jól ismert ajtó előtt, egy pillanatra teljesen megrémült. Az utolsó alkalom, mikor a pincében járt, akkor volt, mikor Perselus összetörte a merengőjét, és elkergette. A fájdalmas emlékek hatására megborzongott. Aztán felemelte a kezét, és kopogott.

Egy perc sem telt el, és kinyílt az ajtó.

Perselus annyira megdöbbent, hogy egy pillanatra úgy tűnt: sóbálvánnyá vált. Arca elsápadt, és Harry látta, hogy megremeg a keze.

– Quietus? – kérdezte ijedten. – Valami baj van?

Harry nyelt egyet. – Beszélnünk kell – mondta, és gyorsan körbepillantott a folyosón. Perselus azonnal ellépett az ajtóból és beengedte.

Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Harryt kis híján elfogta a pánik. Csapdában érezte magát itt, a helyen, ami valaha az otthona volt… De most nem volt ideje ilyen butaságokra. Karba tette a kezét, és kibökte – Megint látomásom volt.

Perselus bólintott, aztán sarkon fordult, és kisietett a szobából. Harry úgy meglepődött, hogy meg sem tudott moccanni. De mielőtt megfejthette volna Perselus furcsa viselkedését, a férfi már vissza is tért kezében kicsiny üvegcsét szorongatva.

– Gyere, ülj le – terelte Harryt a kanapéhoz, az üvegcsét pedig az asztalra tette. – Az utóhatásokra – mutatott rá.

Harry bólintott, de nem nyúlt érte. Nem érdemelte meg, hogy könnyítsenek a fájdalmán. Perselus szomorúan nézett rá.

– Nem mérgeztem meg – mondta.

– Tudom – felelte halkan Harry. – De nem bájitalért jöttem. Megint Voldemortot láttam a látomásban.

– A bájitalt akkor is megihatod – erősködött Perselus, mintha nem hallotta volna meg Harry megjegyzését.

– Csak el akarom mondani ezt az átkozott látomást, aztán már megyek is. – Harry nyers szavaira Perselus összerezzent. Harry elszégyellte magát. A férfi csak segíteni akart. És nincs rá joga, hogy ilyen szemtelenül beszéljen vele. Többé már nincs joga bárkivel is szemtelenül beszélni. – Bocsánat – suttogta. – Nem akartam durva lenni…

Perselus megrázta a fejét.

– Nem… Minden jogod megvan, hogy így beszélj.

Patthelyzet. Hosszú csend. Végül Perselus törte meg: egy pálcaintéssel reggelit rendelt maguknak.

– Mi történt a látomásban? – kérdezte, miközben lekvárt kent a pirítósára. Harry meg sem mozdult. – Szóval? – nézett rá egy idő után Perselus.

– Voldemort a végső összecsapásra készül. Több mint ezer követőt gyűjtött össze. Azt tervezi, hogy megint elrabol engem, és azt mondta, hogy a minisztérium is mellette áll majd…

Perselus elsápadt, majdnem kiesett a kezéből a pirítós.

– Elrabol téged?

Harry megrántotta a vállát.

– Gondolom úgy, mint tavaly. Nem tudom. Van egy szolgája az iskolában, ahogy már évek óta sejtetted is, és azt akarja, hogy ez az illető vigyen engem hozzá.

Perselus talpra ugrott.

– Ezt nem hagyom!

A hirtelen érzelmi kitörés teljesen meglepte Harryt.

– De én is így akarom. Azt akarom, hogy végre vége legyen. Így amikor eltűnök, tudhatod, hogy nemsokára vége – mondta szinte könyörögve.

– De hiszen meg akar ölni!

Harry keserűen nevetett fel. – Ó, hát ezt tudom. Meg is fog ölni, de nem éli túl.

– Butaság! – csattant fel a férfi.

– Én hiszek a próféciában, amit még az apámnak mondtak. Egész mostanáig minden pontosan aszerint történt. Nekem kell legyőznöm Voldemortot, de nincs rá remény, hogy túléljem. És nem is akarom túlélni.

Perselus arca eltorzult mérgében.

– Hülyeség! – kiáltott fel dühösen. – Ne légy bolond! És mi van a minisztériummal? Mit mondott Voldemort? Mikor támadnak?

– Sajnálom, nem tudom. Mire rájöttem, hogy látomásom van, Voldemort már majdnem befejezte a beszédet. Csak az utolsó szavakat kaptam el, ezért nem tudom, mi van a minisztériummal. Ami azonban Voldemortot illeti: ha nem állítom meg, ő fog győzni. Meg kell állítanom. És meg fogok halni.

Perselus közelebb lépett, és Harry rémülten látta, hogy rettentően dühös.

– Most, Quietus, először is megiszod ezt a főzetet. GYERÜNK! – Harry kezébe nyomta az üvegcsét. – Vagy erőszakhoz folyamodok – sziszegte fenyegető hangon.

Perselus furcsa hangulatváltása úgy megdöbbentette Harryt, hogy tiltakozás nélkül lehajtotta a bájitalt. A férfi bólintott.

– Így. És ma este légy itt. Néhány dolgot meg kell beszélnünk.

– Nem parancsolgathatsz nekem! – csattant fel Harry.

– Teljesen annak az átkozott főzetnek a hatása alá kerültél! – kiáltott fel a férfi hevesen. – Látom, hogy már alig tartod magadat. Ha nem találunk ki valamit, nem éred meg még azt a napot sem, hogy Voldemort elraboljon, és szembenézhess vele!

Harry már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de aztán be is csukta. Felesleges lenne tiltakoznia. Perselusnak igaza van. Minden erejére szüksége lesz ahhoz, hogy véghezvigye a tervét. Eszméletén kell lennie, sőt, tisztán kell tudnia gondolkodni. Perselus fekete szemébe nézett, amelyek most megint aggodalmat sugároztak.

– Itt leszek – bólintott.

***

A végső összecsapás rémisztő közelsége arra ösztönözte Harryt, hogy még többet dolgozzon a módosított időzítő bűbájon. De ahogy óráról órára tántorgott, és közben próbált a fojtogató bűntudat ellen küzdeni, ami mindig elővette, ahányszor Hermionéra nézett, egyre inkább félni kezdett az estétől.

Mit tesz majd vele Perselus? Mit tervez?

Rémülete minden órával tovább nőtt.

A nap végére már enni sem tudott az idegességtől. Le sem ment a nagyterembe. A széke úgyis túlságosan közel volt Hermionééhoz. Inkább lefeküdt az ágyára, és megpróbált megnyugodni. Perselus nem akarja bántani. Perselus segíteni akar.

De nem érdemli meg a segítséget.

Gyűlölte magát. Gyűlölte azt az utálatos fiút, akivé vált. Talán már azt sem érdemli meg, hogy meghalhasson a varázslóvilágért. Mert semmivel sem jobb, mint Voldemort.

Mikor később Perselus beengedte az ajtón, az arca olyan volt, mint egy kőszobor. De mikor Perselus becsukta az ajtót, megint elfogta a pánik.

– Ma éjszaka itt alszol – mondta a férfi eltökélt hangon.

– Nem – felelte elsápadva.

– És vacsorázni is fogsz. Velem. – Lenyomta Harryt a kanapéra, és az ölébe tette a tányért. – Qui… Harry, muszáj enned. És azért akarom, hogy itt töltsd az éjszakát, mert szükséged van az alvásra. Már alig állsz a lábadon. A végső csata egyre közeledik. És bárhol is leszel, amikor elér, szükséged lesz az erődre.

Perselus érvelése tökéletes volt, Harry semmit sem tudott felhozni ellene. Mégis helytelennek tűnt: mintha Perselus törődne vele, és ő ezt nem érdemli meg.

Úgyhogy megrázta a fejét.

– Nem tudom megtenni – suttogta.

– Harry, kérlek…

– Mitől lettem Harry most hirtelen? – csattant fel.

– Bocsánatot akarok kérni. Mindazért, amit nyár óta tettem. Kegyetlen voltam…

– Miért – szakította félbe Harry suttogása. – Miért? – kiáltott fel másodszor.

– Nem tudom. – Perselus értette Harry ki nem mondott kérdését, mert azonnal folytatta: – Sokszor furcsa érzésem támad. Magamról álmodok, de nem vagyok egyedül. Egy sötét, hideg helyen vagyok, ahol csak fájdalom van, és félelem, és ezek után a furcsa képek után mindig ott vagy te… – Elcsuklott a hangja. – Nem tudom, miért, de féltelek. És nézni, ahogy kínlódsz, de kitartasz… és a jegyeid is mindig büszkévé tesznek, és… és…

Harry lehajtotta a fejét.

– Nincs miért büszkének lennie rám. Nem vagyok az, akinek hisz.

– Nem, Harry – Perselus arcán szomorúság látszott. – Még mindig ugyanaz a fiú vagy, akit nyáron megismertem. Bátor, kedves, önzetlen…

– Nem! – rándult össze Harry. – Nem vagyok. Nem vagyok – ismételte. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. – Nem vagyok az! – A kezébe temette arcát, és úgy mondta, nagyon halkan: – Azt akarom, hogy vége legyen, haza akarok menni… meg akarok halni…

Egy erős kar fonódott a válla köré, és a férfi magához ölelte.

– Itt van a haza, Harry. Nem kell meghalnod érte…

– Anya… – mormogta Harry az idegenül hangzó szót. – Anya, vétkeztem… Nem érdemlem meg, hogy a fiad legyek…

Perselus még szorosabban átfogta, és keze simogatni kezdte a hátát.

– Csitt, Harry…

– Kérlek, engedj el… – sírta bele Harry Perselus talárjának ráncaiba. – Nem érdemlem meg a kedvességet…

– De hát miért nem? – kérdezte Perselus, de nem lazított az ölelésen.

– Áruló vagyok… Egy undorító szemét… Nem érdemlem meg, hogy éljek… – hirtelen Perselus köré fonta a karját, és felkiáltott. – Miért nem tudom visszaforgatni az időt?

Nem jött válasz, csak a férfi ölelése vált még szorosabbá.

Sírni kezdett.

Egy idő múlva – nem tudta még megbecsülni sem, mennyi telhetett el – érezte, hogy felemelik.

– Túl sovány vagy – mormogta egy hang.

Harry kezei Perselus ruhájára kulcsolódtak, és úgy panaszkodott az ismerős sötétségbe:

– Miért nem tudok egyszerűen meghalni? Nem akarom folytatni, félek, nem akarom, hogy fájjon, de megérdemlem, mert áruló vagyok, egy utálatos áruló, de úgy félek… Megint meg fog kínozni, beletép a testembe, megint rám engedi Averyt, és úgy félek… Nem vagyok bátor, nem vagyok kedves, nem törődök másokkal, elárultam a barátomat, egy utálatos drogos lettem, elcsesztem az életemet, és nem szabad meghalnom. Szenvednem kell, de félek, nem akarom, de megérdemlem, és Avery megint fel fogja vágni a sebeimet, és kinyitja őket, és játszani fog velem, és megint csak egy utálatos féreg leszek… – Harry szavainak nem akart vége szakadni, ahogy a könnyeinek sem.

Rettenetesen félt. De tudta, hogy szembe kell néznie a végzetével, a büntetéssel, amit megérdemelt.

És olyan jó volt ezt elmondani Perselusnak, még ha a férfi nem is egészen érthette, miről is van szó. Nem is ez volt a lényeg. Valaki végre magához ölelte, ott volt mellette, míg végül lassan elcsitult a zokogása, és a légzése egyenletessé vált.

***

Perselus közelebb húzta magához az alvó fiút. Miközben zavartan próbált rendet tenni az érzéseiben. Rettenetesen féltette.

S ahogy a karjában tartotta, és érezte, hogy megnyugszik, és egyre mélyebben veszi a levegőt, rossz előérzet fogta el: el fogja veszíteni.

Harry meg akart halni, és Harry meg is fog halni.

Úgy érezte, mintha az egész világ súlya a vállára szakadt volna.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény