Fordította: Enelen

Átnézte: enahma

16. fejezet – A harc folytatódik

Harry szeretett volna meghalni, ezúttal sokkal inkább, mint eddig bármikor. Egyetértett Hermionéval: undorodott magától. Nincs mentsége arra, amit tett. Nem érdemli meg, hogy éljen.

Ezek a szavak visszahangzottak benne szüntelenül, bárhová ment, bármit is csinált. Nincs mentsége. Számára nincs bocsánat.

A két beszélgetés után nagyon sokáig képtelen volt elmozdulni a pontról, ahol végül Perselus hagyta: csak állt az üres folyosón, hátát a falnak vetve, és üres szemmel bámult a semmibe.

Soha semmi nem lehet többé olyan, mint régen. Dumbledore elment. Remus szintúgy. Ami pedig őt illeti… mintha valami jeges súlyt helyeztek volna a mellkasára. Kezdte megérteni, mi is az igazi felelősség, az igazi bűn: nem Cedric és Fred halála, hiszen egyik alkalommal sem a rosszindulat vagy a felelőtlenség vezette. A múlt éjszakai eseményeknél azonban más a helyzet. Ez az utóbbi mindenestül, csak és kizárólag az ő bűne. Nem volt képes uralkodni magán: hagyta, hogy a kimerültség és a hamis biztonságtudat, amelyet az alkohol adott, magával sodorják. Nem volt szándékában semmi gonoszság, és mégis odavezetett, ahová sosem akart eljutni. És nincs mentsége. Most nincs. És semmi sem lesz többé olyan, mint régen. Nincs több biztos pont, több támasz, több otthon. Életében először tökéletesen elveszettnek érezte magát. És ez rosszabb érzés volt, mint a dementorcsók. Elárult valakit, aki megbízott benne, aki szerette, aki mindig mellette állt, mikor szüksége volt rá, valakit, akire számíthatott.

De hát miért? Miért támadta meg Hermionét? És egyáltalán mi történt?

Aznap már nem először megpróbálta valahogyan összerakni azoknak az óráknak az eseményeit, hogy megértse, hogy rájöjjön… De nehéz volt: minden annyira homályosnak tűnt, annyira gyorsan történt, és nem voltak teljes emlékei, csak villanásszerű képek.

Egyetlen dologra emlékezett biztosan: szerette volna, ha valaki mellette van, magához szorítja, és jelenlétével segít megküzdeni a rémálmok rá váró szörnyeivel. Félt, rettegett a rá váró éjszakától, de nem, nem akart erre kényszeríteni senkit – sem erre, sem semmi többre!

És Hermione most nem hajlandó szóba állni vele, és tökéletesen meg tudta érteni, miért. Sőt, mi több, most végre Perselust is meg tudta érteni, a tavaly karácsonyi történetet, Perselus fájdalmas meséjét arról, hogyan vált halálfalóvá, és nyers szavaira, mikor Harry megkérte, hogy apának szólíthassa. „Nem érdemlem meg!” Ó, hányszor elismételte! „Nem érdemlem meg, hogy éljek…””Nem érdemlem meg, hogy az apád lehessek…” „Nem érdemlem meg azt, hogy szeress…” – és így tovább, vég nélkül. Harry mindig azt képzelte, hogy megérti Perselust. De csak most jött rá, hogy a megértésnek sok szintje van.

Ő sem érdemli meg, hogy éljen. Semmivel sem jobb, mint azok, akiket gyűlöl: Malfoy és halálfaló bandája, vagy azok a férfiak, akik múlt nyáron megkínozták.

Mindennek tetejébe ott volt még az az érzés, hogy nem tudja meg nem történtté tenni…

De hát mi történt pontosan?

Mindjárt sokkal egyszerűbb lenne, ha legalább arra emlékezne, mi is történt tegnap éjjel. Hermione viselkedése azt sugallta, hogy a lehető legrosszabb, és emlékei is csak szörnyű gyanúját erősítették. Mit… hogyan tehette? Miért? Miért? Hátát továbbra is a falnak vetve lecsúszott a földre.

Így talált rá Ares: a fal aljában kuporogva, sírástól rázkódó vállal.

– Quietus? – lépett közelebb, aztán leguggolt mellé. Harry egy gyengéd, de határozott kezet érzett a karján, és valaki óvatosan felsegítette. – Gyere, visszaviszlek a szobádba.

Harry olyan gyengének érezte magát, hogy képtelen volt ellenkezni, de a könnyektől elfúlt a hangja, és csak rövid szavak jöttek ki a száján.

– Hagyj… egyedül… érdemlem…

De Ares erősen tartotta, és mivel úgy ítélte meg, hogy Harry szobája jelen állapotában túl messze van, inkább betámogatta egy üres tanterembe.

– Mi történt? – kérdezte, és elengedte.

Harry azonnal lekuporodott a földre, és felhúzta a térdét.

– Kérlek, hagyj magamra – motyogta elszoruló torokkal. – Nem érdemlem meg, hogy velem foglalkozz.

– Ugyan már – mormogta Ares, és leült Harry mellé. – Tudod, hogy halálra izgultuk magunkat miattad?

Miután Harry rájött, hogy Ares nem fogja ott hagyni, úgy döntött, témát vált.

– Nem tudod, mi történt, hogy olyan gyorsan elengedtek?

– Sok minden – mosolyodott el Ares. – Először minden újság azt írta, hogy összeesküdtetek Noir professzorral. A következő nap aztán kipattant a hír, hogy Piton professzor ismét kérte, hogy a hivatalos gondviselőd lehessen, és ettől még többen ellened fordultak. Az ő múltjával ez nem volt valami jó ötlet. A minisztérium őt is le akarta tartóztatni, de George bement a minisztériumba, és vallomást tett arról, hogy Piton professzor hogyan próbálta megmenteni őt és Fredet, és a volt miniszter, Patil is nyilvánosságra hozta még egy régi vallomását, amit tavaly nyáron tett, azután, hogy kiszabadultatok Tudodki fogságából. De persze mindez csak két-három nappal később jelent meg az újságban… Aztán megjött az unokatestvére, és ő is megpróbált téged kiszabadítani – mellesleg ez az Andrus sokkal barátságosabb, mint a nagybátyád –, és ő meg George azt gondolták ki, hogy az újságokat használják fel Diggory bandája ellen. Aztán, három nappal később a Hírverőben megjelent egy interjú, amiben Piton professzor hosszas beszámolót adott nemcsak a Rémálom Kúriabeli fogságotokról, hanem még az ő régi minisztériumi fogságáról, az aurorok viselkedéséről, és ekkor kitört a botrány… – Ares elmosolyodott, és Harry nem tudta visszafojtani a kíváncsiságát.

– Mi történt?

Ares elnevette magát.

– Hirtelen rengetegen álltak elő Piton professzoréhoz hasonló történetekkel, már ami a minisztériumi bánásmódot illeti, és három napon belül a minisztérium szinte ostromzár alá került. Még a Próféta is elkezdte megkérdőjelezni a módszereiket és mindenki érted aggódott. Aztán valaki felvetette, hogy a bebörtönzésed a miniszter személyes bosszúja a fia halála miatt, és – ez a legjobb rész – követelni kezdték, hogy kérdezzék ki Malfoyt az ügyben. Malfoy meg, biztos, mert dühös volt a halálfaló haverjaira, akik hagyták, hogy kviblit csináljanak belőle a Libertyben, ellenük vallott. A bíróság előtt kijelentette, hogy Cedricet Peter Pettigrew ölte meg, és hogy te mindig is Tudodki legnagyobb ellensége voltál, nem a barátja, meg ilyesmiket. Mikor megtudta, hogy a barátja vallott, ööö… az apám is hajlandó volt tanúskodni. – Ares lehajtotta a fejét. Harry felsóhajtott, és a karjára tette a kezét.

– Még mindig fáj?

Ares bólintott. – Ez a háború sokunkat megfosztott az otthonától.

Ares szavaira Harrynek megint eszébe jutott Hermione, és a megkönnyebbülés, amit a történet keltett benne, eltűnt. Megint rosszullét kerülgette. És fájdalom. Elviselhetetlenül fájdalom.

Végül még ez a kis történet is csak rontott a helyzeten. Tudni, hogy milyen sok ember próbálta kiszabadítani, milyen sokan gondolták, hogy szabadságot érdemel, aggódtak érte… És Perselus is visszafogadta, elmesélte a lapoknak, mi történt velük a fogságban… De hiszen Perselus nem emlékezhetett a fogságukra! Hogyan beszélhetett akkor róla? Harry hirtelen dühös lett, de aztán elfojtotta a haragját. Nincs joga rá, hogy nagybátyja tettein felháborodjon. Senki másra nincs joga haragudni, csak magára.

– Szeretném, ha végre vége lenne ennek az egésznek – motyogta hirtelen.

Később Ares visszakísérte a klubhelységbe. Amikor elváltak, Harrynek hirtelen eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, hogyan talált rá Hermione Roxmortsban előző éjszaka. De nem merte megkérdezni tőle. Félt, hogy Hermione azt hiszi, csak a felelősséget próbálja elhárítani azért, amit tett, ezért úgy döntött, nem kérdezi meg. Kibékülni úgysem tud vele, de annyit igazán megtehet, hogy időt ad neki – aztán úgyis beszélni fog vele. Nem akart úgy meghalni, hogy nem kért bocsánatot. Nem akart azzal a tudattal meghalni, hogy Hermione gyűlöli. Hermione… Ahányszor csak a lányra gondolt, furcsa nyilallást érzett a mellkasában, és fájdalmat, fizikai fájdalmat a szívében.

Egészen eddig úgy hitte, hogy a „fájó szív” csak egy szófordulat. Most már jobban tudta.

Aznap, kicsit később McGalagony magához kérette.

– Mr. Piton, csalódtam magában. Múlt éjjel, mikor elengedték a minisztériumból, értesítenie kellett volna minket, ahelyett, hogy szó nélkül eltűnt. A minisztérium csupán két órával később szólt, valószínűleg, mivel nem akarták felhívni magukra a figyelmet. Órákig magát kereste mindenki! Perselus elment az Abszol Útra, Arthur Weasley végigkutatta maga után a minisztérium épületét, még a Kóbor Grimbuszt is ellenőrizte, de maga egész egyszerűen eltűnt! Mégis mit képzelt, mit művel, hogy egyedül futkos, amikor Voldemort csak magára vadászik? Ha elfogta volna, most halott lenne!

„Jobb is lenne” – tette hozzá magában Harry. De hangosan egy szót sem szólt.

– Miss Granger mondta, hogy Roxmortsban talált magára, onnan együtt jöttek vissza. De az hajnali négy óra körül történt! Mit csinált a közben eltelt időben?

Harry felsóhajtott. Szeretett volna mindent elmondani, de nem tehette. Hermione miatt nem.

– Hermione a Szárnyas Vadkanban talált meg. De nem voltam józan, így nem tudom, mikor, csak arra emlékszem, hogy sokáig tartott, mire sikerült visszahoznia az iskolába – mondta végül, és ez legalább igaz is volt.

– Micsoda? – kapta fel a fejét az igazgatónő.

– Nem az ő hibája, igazgatónő. Ő csak segíteni akart…

– Nem volt józan? – szakította félbe a professzor.

– Igen – hajtotta le a fejét szégyenkezve Harry.

A professzor szótlanul bámulta. Harry moccanni sem mert.

– Mit tettek magával? – kérdezte a nő végül.

– Semmit… csak kivallattak – vont vállat Harry.

– Veritaserum? – jött a következő kérdés. Harry bólintott. – Tormenta? – Rövid gondolkodás után Harry megint bólintott, de gyorsan hozzátette:

– De csak egyszer, és részben az én hibám volt, mert feleseltem.

– Azonnal látogasson el Madam Pomfreyhez.

– Igen, professzor – válaszolta Harry engedelmesen, de igazából nem tetszett neki a beszélgetés ilyetén alakulása. Zavartan fészkelődni kezdett. De ekkor hirtelen Flitwick professzor feje jelent meg a kandallóban.

– Minerva, kérem, át tudna jönni egy pillanatra? Sürgős – mondta, azzal el is tűnt.

McGalagony sóhajtott, és Harryre nézett.

– Mr. Piton, azonnal visszajövök. Kérem, várjon meg itt.

– Igen, professzor – mondta Harry újra, és hátradőlt a széken. Így legalább lesz egy kis ideje kitalálni, mivel rázza le magáról az igazgatónőt és a javasasszonyt. Nem akarta, hogy tudomást szerezzenek a függőségről. Harry gyanította, hogy Andrus már így is tud róla, és talán az unokatestvérével is megosztotta ezt az információt, de Perselus nem fogja ezzel zaklatni, az biztos. Neki magának kell megoldania ezt a problémát. Az ő hibája, neki kell helyrehoznia – már amennyire ez lehetséges.

De semmi ötlete sem volt arra, hogyan is kéne nekifognia, úgyhogy Harry pillantása lassan végigfutott az ismerős irodán.

Minden ugyanúgy nézett ki, bár Fawkest sehol sem látta. A kicsiny ezüst tárgyak azonban mind ott voltak, és szokásos, halk csengő hangjuk betöltötte az irodát. Az asztal most sokkal rendezettebb volt, mint Dumbledore idejében, és Harry vágyakozva, szomorúan mosolyodott el. Ha Dumbledore nem hal meg, minden másként történik. Nem került volna teljesen az altató hatása alá, hiszen a végső lökést azok az álomtalan kómában töltött napok adták, amikor az igazgató halála miatt Madam Pomfrey így próbálta gyógyítani. Patil is miniszter maradhatott volna, és ő nem emelt volna vádat sem ellene sem Noir professzor ellen, így nem kellett volna tizenegy napot a minisztérium börtönében töltenie, és a múlt éjszaka egyáltalán meg sem történt volna.

Harry megborzongott, mikor éles tőrként szúrt szívébe a fájdalom. Háború folyt odakint, nagyon is igazi háború, igazi áldozatokkal, de már nem tudta többé az áldozatok közé számítani magát. Ő nem áldozat. Egy gyenge ember, aki hagyta, hogy a gyengesége irányítsa az életét, nem harcolt ellene. Minden az ő hibája. Keze remegni kezdett, és keserű nyál töltötte meg a száját, mintha sav lett volna.

– Harry? – szólította meg egy ismerős hang. Harry megmerevedett. Ez lehetetlen. Ő… ő halott, nem? Hogyan szólhat akkor hozzá? De ekkor újra meghallotta. – Harry?

Lassan, mint aki nem mer hinni a fülének, megfordult.

Az asztallal szemben egy új kép lógott a falon.

Dumbledore.

Harry felállt, de elbotlott a kisasztalban, és térdre esett.

– Igazgató úr? – kérdezte, és érezte, hogy könnyekkel telik meg a szeme. – Igazgató úr… – ismételte, és a kisasztal hűvös lapjára hajtotta égő homlokát.

– Gyere közelebb, Harry – hívta újra a halk, távoli hang, és Harry engedelmeskedett, bár tántorgott, és szédüléssel küszködött.

Harry kimondhatatlanul kellemetlenül érezte magát. Szeretett volna odamenni az öreghez és szorosan megölelni, de hát hogyan ölelhetne meg egy festményt? Úgyhogy összefonta a karját, mintha magát ölelné, és felnézett a képre. Érezte, ahogy a könnyek szabadon végigfutnak az arcán, és a földre hullnak.

Dumbledore is sírt.

Harry még soha életében nem érezte ennyire méltatlannak magát: méltatlannak a sajnálatra, a gyászra, az együttérzésre. De a kérdés, ami végül elhagyta a száját, teljesen másról szólt.

– Miért hagyta, hogy megölje magát? Miért? – Nem folytatta, túlságosan önzőnek hangzott volna, ha megkérdezi: „Miért hagyott magamra?”

– Mindennek megvan a maga oka, Harry, és néha egyszerűen nem rajtunk múlnak dolgok. Azért haltam meg, mert eljött az én időm. Abban a pillanatban döntenem kellett, és én úgy döntöttem, elmegyek. Később majd megérted.

Harry kétségbeesetten megrázta a fejét.

– Nem – nyögte ki. – A halála mindent tönkretett… – le kellett kuporodnia a földre, mert nem bírta elviselni a mellkasában lüktető fájdalmat. – Mindent tönkretettem…

– Mindannyian követünk el hibákat, Harry – mondta Dumbledore halk, megnyugtató hangon. – Senki sem tökéletes. Mind emberek vagyunk…

– ÉN NEM VAGYOK EMBER! – kiáltott fel Harry, és újra rázni kezdte a sírás. – Én csak egy undorító szemét vagyok, aki… aki kényszerítette egy barátját, hogy… hogy… – nem tudta folytatni. Nem tudta bevallani Dumbledore-nak, mit is tett. És egyébként is, mit vallott volna be? Nem emlékezett az éjszakai eseményekre, csak néhány képre.

– Adj neki időt – mondta hirtelen az öreg, de Harry csak megrázta a fejét.

– Most nem az időről van szó, igazgató úr! – kétségbeesetten a combjára csapott.

– Miért, mit tettél, Harry? – a kérdés furcsán hangzott. Harry esküdni mert volna, hogy az igazgató tudja a választ, mégis megkérdezte.

– Berúgtam. Hermione hozott vissza, bár nem értem, honnan tudta, hogy hol talál meg… – a gondolatai elkalandoztak.

– Én mondtam meg neki – mondta Dumbledore egyszerűen.

Harry hitetlenkedve felkapta a fejét.

– Maga?

– Amikor letartóztattak, hozzám jött tanácsért.

– Magához?

– Miután meghaltam, mindenfelé kitették a képemet. Sok mindenről tudok, ami mostanában történik – és nem csak a Roxfortban. A képek elég beszédesek, ha hajlandó vagy egy kis időt szakítani rájuk.

– Maga! – ismételte meg Harry, de ezúttal nem kérdésként. – Azok… úgy értem a festmények voltak az okai, hogy mindenről tudott, ami az iskolában történt…

– Nem csak az iskolában – kuncogott Dumbledore. – Ez az oka annak, hogy a legtöbb varázsló nem akaszt festményt a szobájába. Vagy legalábbis nem megbűvölt képeket.

De eddigre Harry gondolatai visszatértek Hermionéra.

– De honnan tudott erről Hermione?

– Ó, ő nagyon okos lány. Nagyon gyorsan rájött, hogy kell lennie egy képemnek a mágiaügyi minisztériumban is. És persze igaza is volt. Van egy kép rólam a minisztérium nagytermében. Úgyhogy láttalak tegnap, mikor elmentél. És mivel Miss Granger annyira aggódott érted, nem tudott aludni, és a klubhelységben töltötte az éjszakáit.

Harry lehorgasztotta a fejét. Hermione aggódott érte, ő pedig…

– Ezért voltam képes elérni, mikor láttalak elmenni. Margareten keresztül.

– Margaret? – vonta össze a szemöldökét Harry.

Dumbledore megint felkuncogott.

– Ti „Kövér Dámának” hívjátok, de remélem, nem gondoltad komolyan, hogy ez az igazi neve…

– Persze – bólintott Harry elgondolkozva. – Perselus nem tart festményeket a szobájában. És az ajtaján sincs kép…

– És ugyanez a helyzet a többi tanárral is. Nem szeretnék, ha kémkednének utánuk…

Harry elmosolyodott.

– Perselus soha nem mondta…

– Nekünk, tanároknak és a szülőknek időről időre szükségünk van a festmények információira…

Harry megint kényszerítette magát, hogy visszatérjen Hermione ügyére.

– Tehát maga mondta el Hermionénak, hogy elhagytam a minisztériumot.

– Igen. Ő értesítette McGalagonyt… és várt. De egy idő után úgy döntött, érted megy. Nem tudtam visszatartani, s közben a kollégáimat sem értem el. Mind odakint voltak, és téged kerestek, vagy pedig Minerva festménymentes szobájában tanácskoztak. Így csak Miss Grangernek tudtam elmondani, hogy a Szárnyas Vadkanban vagy. De ő nem ment Minervához…

Harry elsápadt.

– Tudta, hogy részeg vagyok. És úgy döntött, hogy jobb, ha a tanárok erről nems zereznek tudomást… Meg akart védeni… – Ez a beszélgetés egyre fájdalmasabbá vált. Minél többet tudott meg arról, mennyire aggódott érte Hermione, annál mélyebbre süllyedt a kétségbeesésben. – Kényszerítettem, hogy lefeküdjön velem, igazgató úr – suttogta megtörten.

– Adj neki időt, hogy elmondja neked, mi történt, Harry.

– Most nem az időről van szó – tiltakozott Harry. – Hanem az erőszakról.

– Rá akartad kényszeríteni az akaratodat?

Harry megrázta a fejét.

– Soha – felelte határozottan, de amikor rájött, mit mondott, gyorsan kijavította magát. – Legalábbis azt hittem, hogy soha…

– Akkor mit akartál tenni? – kérdezte Dumbledore, és Harry megint úgy érezte, hogy az öreg tudja a választ. Furcsa érzés volt, mivel ő, Harry, nem tudta.

– Nem tudom… – motyogta. – Azt akartam, hogy valaki átöleljen, valami… kedvességre vágytam… melegségre… valamire, ami bizonyíthatja, hogy még élek…

Nem folytathatta. Hirtelen felcsapott a tűz a kandallóban, és McGalagony visszatért az irodába. Harry zavartan fordult meg, és megpróbált ismét arra a beszélgetésre figyelni, ami még előtte állt, de halk suttogásként újra meghallotta Dumbledore hangját. „Adj neki időt, Harry…”

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény