Fordította: eszkiesz

Átnézte: enahma

9.

– Teljesen hülye vagyok – ismételte el talán már ezredszer magában Harry, ahogy a hosszú, használaton kívüli hangár egyik oszlopa mögött várakozott. De belül tudta: Perselusnak igaza volt. Pontot kell tennie ennek a háborúnak a végére egyszer s mindenkorra. Mégis ott motoszkált a fejében, hogy meghalhat, mielőtt felemelné a pálcáját. Szíve a torkában dobogott. Ez a várakozás volt a legnehezebb dolog az életében.

Nem volt benne biztos, hogy volt tanárának terve beválik-e, de neki sem volt jobb ötlete, úgyhogy elfogadta. Mégis félt. Ez szokatlan volt: amikor azok az emberek, akiket szeretett, eltűntek az életéből, elhagyta minden félelem. Már jó ideje úgy érezte, hogy semmit sem ér az élete, kész arra, hogy feladja. De most, ahogy a végzetére várt, hirtelen nem akart meghalni többé. Perselus annyi mindenről mesélt neki az utóbbi órákban: olyan dolgokat a varázslóvilágról, távoli rokonairól, amiket addig nem is tudott. Aztán a Weasleykről, akik még mindig szeretik és hazavárják, Hermionéról, aki elhagyatva fekszik egy kórházi szobában, Neville-ről, aki még mindig kétbalkezes, és hiányolja Harryt, akit a legjobb barátjának tart, Hagridról, akit Harry hirtelen eltűnése depresszióba kergetett vagy éppen McGalagonyról, aki állandó harcokat vívott Dumbledore-ral azért, ahogy Harryvel bánt… Annyi ember, akik szerették, akik újra látni akarják! Harry behunyta a szemét, és Hagrid teájára gondolt, az ehetetlenül kemény sütikre, Fredre, George-ra, és a tréfáikra… igen, a tréfák is hiányoztak…

Piton – nem Piton, Perselus, javította ki magát – rámutatott, hogy vissza kell mennie Angliába, és meglátogatnia mindannyiukat. És ott van még az a beszélgetés, aminek muszáj meglennie: el kell mondania Dumbledore-nak házasságát és a félreértések sorozatát, amelynek annyi élet áldozatául esett, s ezek után meg kell tanulnia lezárnia és új életet kezdenie akár inkognitóban is, ha úgy akarja… Ő, Piton majd segít, legalábbis ezt is mondta.

– Bolond vagy, ha azt gondolod, hogy mindennek vége, csak mert te búcsút mondtál az egész világnak, Potter. Senki sem felejtheti el a múltat. Neked pedig nem is szabad. Szembe kell nézned vele, elvégezni a feladatot, és menni tovább. Nem véletlenül vagy griffendéles!

Harry nem tudta eldönteni, Piton vajon sértegetni akarja-e vagy sem, de ez most nem is volt fontos. Tudta, hogy igaza van. Szembe kell néznie a démonaival, minden démonnal, és ha tegnap szembe tudott nézni élete legrosszabb emlékével, ma Voldemort nem is lehet olyan nehéz eset.

Pukkanások hangja törte meg a hangár eddig teljes csöndjét, és Harry tudta, hogy az épületet is körülveszik a halálfalók. Számolt magában: egy, kettő, három… Egészen tizenegyig. Tudta, mikor érkezett meg Voldemort: könnyen felismerte mágikus kisugárzását, akárcsak a szörnyeteg az övét – sőt, éppen Harry mágiája volt az, amely most idehívta a sötét varázslót erre a helyre. Szívverése felgyorsult. Talán ez most a vég. Hogy legyőzze növekvő félelmét, szeretteire gondolt, az emberekre, akiket szeretett, akik olyan közel álltak hozzá: szerelmére és kisfiára, aztán anyósára, Heatherre, Ronra, Hermionéra, Lunára, Siriusra, Remusra. Aztán a gondolatok mentek tovább: először szüleire, majd Cedricre, aztán tovább, másokra, akik talán nem álltak túl közel hozzá, mégis mind halottak. Tartozik nekik. Amikor egy pillanatra lehunyta a szemét, úgy érezte, mintha most ott állnának mellette, és fülébe súgott, bátorító szavaikkal bíztatni akarnák:

 „Szeretlek Harry. Mindig szeretni foglak..” – szerelmének szavai.

„Büszke vagyok rád, fiam. Nagyszerű ember lettél” – az apja.

„Ne feledd, hogy az én szeretetem mindig megvéd téged!” – az anyja.

„Máskor is megtetted, haver. Most is meg tudod tenni!”– Szinte látta Ron széles mosolyát.

„Patrónust idéztél, mikor még csak tizenhárom éves voltál. Meg fogod csinálni!” – ez Remus.

„Bár tudod, mennyire utálom azt a kis zsíros hajú férget, Harry, most sajnos el kell ismernem, hogy igaza van. Meg kell ölnöd azt a szörnyeteget, aztán tovább kell lépned. Neked még feladatod van ebben az életben. Nekünk van időnk, megvárunk, nem kell sietned. Használd ki az időt! Élj teljes életet! Ha szeretsz minket, megteszed.”

– Sirius – suttogta Harry, és folytak a könnyei. – Annyira sajnálom…

„Egyikünk halála sem a te hibád!” – Harry esküdni mert volna, hogy látja Cedricet maga mellett. – „Ne okold magad. Menj! Ne nézz hátra! Gyerünk!”

Harry összeszorította a száját, és bólintott, majd kilépett az oszlop árnyékából. Nem látott senkit. A hangár éppen olyan üresnek tűnt, mint pár perccel ezelőtt. Az előbb hallott talársuhogás is megszűnt.

Itt volt az idő. Harry szomorúan nézett a kezében tartott pálcára. Nem a sajátja, és bár képes a használatára, nem volt benne biztos, hogy mindig képes lesz arra, hogy rákényszerítse az akaratát. A pálca hegyét a torkához érintette.

– Sonorus – suttogta. Tudta, hogy hangja betölti az egész hangárt, így a helyzetét nem lesznek képesek megállapítani, míg a fekete talár, amit visel, a halálfalókhoz tette hasonlóvá.

– Nem jöttél egyedül, Tom – mondta, és hangja mennydörgött a nagy, üres hangárban.

Hamarosan meghallotta a választ.

– Miért? Te vajon egyedül vagy? – kérdezte egy óvatos hang.

– Természetesen. Gondoltam, bevégezhetjük ezt az ostoba háborút. Ismered a jóslatot, nem?

– Te vagy én.

– Pontosan. Úgy döntöttem, hogy kiállok ellened, de van egy feltételem.

Őrültnek ható nevetés törte meg a csendet.

– És mi lenne az a feltétel? – kérdezte Voldemort gúnyosan.

– Hogy a szolgáid nem szállnak be a kettőnk vitájába.

Újabb nevetés.

– Ennyire meg akarsz halni, Potter?

– Esküdj meg, vagy itt hagylak.

– Nem mehetsz el anélkül, hogy ne követnélek.

– Egy zsupszkulcs van a kezemben, amely a Roxfortba visz. Ha nem tudunk megegyezni, visszamegyek Dumbledore-hoz, és legközelebb már nem leszek egyedül, ha találkozunk. – Ez nem volt trükk, Piton vész-zsupszkulcsa valóban a kezében volt, és bár nem akarta használni, azért szorosan markolta.

Hosszú csend lett, és Harry meg mert volna esküdni, hogy szinte hallja, hogy vágtatnak Voldemort gondolatai. Mi van, ha Potternek tényleg zsupszkulcsa van? Mi van, ha elveszíti az esélyt, hogy egyedül nézzen szembe a fiúval? Dumbledore túl veszélyes ellenség, kár lenne kockáztatnia, hogy a következő alkalommal ő is jelen legyen kettejük párbajánál. De mégis, mi van, ha az egész helyzet egy csapda?

– Tehát? – kérdezte Harry egy idő múlva.

– A hangárt körülvettük. Nem tudsz segítséget hívni kívülről.

– Tudom, Tom. Ennyire félsz tőlem?

Hangos morgást hallott.

– Ne gúnyolódj velem, Potter. Nem félek tőled, te is tudod. És ne hívj Tomnak.

– Párbajozunk? Tíz másodpercet adok, hogy dönts.

Újabb idegesítő morgás, aztán egy rövid vakkantás.

– Rendben, elfogadom a feltételt.

– Esküdj meg, és akkor hiszek neked.

– Olyan vagy, mint egy mardekáros, Potter.

– Esküdj meg a magad és a szolgáid életére, vagy nincs párbaj.

– De…

– Nincs már időd. Esküszöl, vagy elmenjek?

– Esküszöm, Potter, ha annyira akarod – felelte. Hangjából sütött a gúny és a megvetés.

– Halljam!

– Esküszöm a magam és az ő életükre, hogy szolgáim semmilyen formában nem szállnak be kettőnk párbajába.

– Remek. – Harry elmormolta a bűbájt, ami feloldja a Sonorust, s csend borult a hangárra. Mély levegőt vett, hogy úrrá legyen a gyomrában sűrűsödő feszültségen, vállára vetette a fekete talárt, elvégzett egy pajzsbűbájt, és lassan a hangár közepe felé indult. Csak remélhette, hogy túléli a következő perceket.

Mozgást látott bal felől, és a Sötét Nagyúr figurája tűnt elő az árnyékból. Szó nélkül mentek mindketten a középre, és helyezkedtek a hagyományos párbajállásba.

– Tudom, hogy egyedül vagy, Potter. A szolgáim átkutatták az egész épületet.

Harry vállat vont. – Beszélgetni akarsz, vagy harcolni? – kérdezte fáradtan, de belül rettegés és kétely mardosta.

– Rendben. – A kígyószerű arc halálos fenyegetéssel rándult össze. – Akkor háromra!

Harry bólintott.

– Egy… kettő… három…

– Stupor!

– Avada Kedavra!

Egyszerre hangzott fel a két kiáltás, és mindketten elmozdultak, hogy elkerüljék a közelgő fénysugarat.

– Capitulatus! – hangzott fel hirtelen egy harmadik hang, és Voldemort pálcája kiröpült a kezéből, mielőtt mozdulni tudott volna.  – Kapd fel a pálcáját, Potter, mielőtt… – de Piton nem tudta folytatni: egyszerre hárman is rárontottak. Másik három Harry felé indult, aki közben felkapta Voldemort pálcáját. Annyira ismerős volt… Mintha a sajátját tartotta volna a kezében. Szóval Pitonnak ebben is igaza volt.

– Öljétek meg! – ordította Voldemort, és emberei támadásra emelték a pálcájukat. Harry rettegve hunyta le a szemét. Ez nem volt ugyan váratlan fordult, de ha Piton hibázott a tervnek ennél a pontjánál…

– Avada Kedavra!

Harry visszatartotta a lélegzetét.

Puffanás. Még egy. És még egy.

„Pitonnak igaza volt!” – gondolta Harry, és kinyitotta a szemét.

Az eskü végzett a közbeavatkozó halálfalókkal.

Úgy tűnt, Voldemort is erre a következtetésre jutott, mert – kihasználva Harry pillanatnyi zavarát – az oszlopok felé rohant menedéket keresni. De Harry megelőzte.

– Legilimens – suttogta, és pálcáját Voldemortra szegezte, mielőtt az eltűnhetett volna.

A következő pillanatban már benne volt, ő maga volt a saját ellensége, ő volt Voldemort. A hirtelen sötétség és gonoszság azonnal körülvette és elborította, és legszívesebben azonnal elmenekült volna, hogy maga mögött hagyja ezt az egész helyzetet: végezzék el mások ezt a feladatot, végezzenek mások ellenfelével, mert ő még nincs kész, még nem tud szembenézni ezzel a gonoszsággal. Nem, nem, ő képtelen arra, hogy ennyi gyűlölettel, sötétséggel, ennyi félelemmel és gyilkolási vággyal szembenézzen. A sötétség, ez a tolakodó, hívatlan vendég, mintha testébe, elméjébe akart volna férkőzni, és Harry megingott. A sötétség szirénéneke most neki szólt, őt hívta, és meséket duruzsolt a fülébe az annyira nélkülözött-vágyott pihenésről és békéről, aztán tovább: a nagyságról, a sikerről a hatalomról, a világ fölötti uralomról…

És tovább és tovább, nem állt meg, olyan volt, mint egy forgószél, és ő kábán, szédülő fejjel állt: mintha ez már nem is az ő feje lenne, nem is az ő gondolatai, de már nem is volt benne teljesen biztos…

Olyan volt, mint egy örvény, amely beszívja, elnyeli, megbabonázza, a fülébe énekli a hatalom és nagyság dalát, és ő annyira elveszettnek érezte magát…

„Naggyá lehetsz…!”

„Neked engedelmeskedne az egész világ!”

„A tiéd lesz minden hatalom!”

„Mindent megváltoztathatsz!”

„Bosszút állhatsz a halálukért!”

„Nagyobb leszel, mint Dumbledore!”

Majdnem megállt a szíve. Bosszút állni… Dumbledore megfizet… Megfizettetheti vele a felesége, a fia halálát… Meg kell szereznie a hatalmat!

Olyan közel volt az örvény…

Bosszú.

Siriusért, aki szintén Dumbledore áldozata volt.

Ronért, akit rászedtek, becsaptak, pedig csak őt akarta megvédeni. És Dumbledore felhasználta. Nem volt más, csak egy eszköz, egy felhasznált, és tönkrement eszköz…

És bosszút állhatna Lunáért, Heatherért és a fiáért is!

Igen, végre megtehetné!

Végezhet Dumbledore-ral. Megteheti, ha övé a hatalom! Bosszút áll végre azon, aki élete nyomorúságainak végső felelőse! Igen, megteszi, mert megteheti!

„Harry, ne!” – szólt egy hang messziről, amely Hermionéra emlékeztette. – „Emlékezz!”

– Mire? – kérdezte Harry önmagától, a fájdalom és a keserűség megrohanta. De tartozik Hermionénak. Tartozik neki azzal, hogy megpróbál emlékezni.

„Menj! Ne nézz hátra! Gyerünk!” – Cedric hangja újból.

„Ne feledd, hogy az én szeretetem mindig ott lesz veled, és megvéd!” – az anyja.

„Szeretlek, Harry. Mindig szeretni foglak!” – Heather.

És hirtelen egy másik hang, egy öreg, nyugodt hang, tele fájdalommal és sajnálattal.

„Túlságosan féltettelek. Fontosabbnak éreztem, hogy boldog légy, mint azt, hogy megtudd az igazságot. Jobban érdekelt a lelked nyugalma, mint a tervem: többre tartottam a te életedet, mint a sok életet, ami odavész, ha a terv kudarcba fullad. Más szavakkal: pontosan úgy viselkedtem, ahogy azt Voldemort elvárja a bolondoktól, akik a szívükre hallgatnak.”

És akkor – akkor Harry megértette. Dumbledore szereti őt. Jobban, mint ahogy ő ezt gyerekként, fiatalként megérthette volna. Ez a szeretet próbálta védelmezni és távol tartani Voldemorttól, a félelemtől, a fájdalomtól, a haláltól. Dumbledore burokba zárta, hogy könnyebbé tegye az életét, mert úgy gondolta, hogy éppen eleget szenvedett hideg-rideg gyerekkorában és az iskolaévek alatt, és nem ő tehetett arról, hogy Harry túlzottan gyerek volt ahhoz, hogy ezt meglássa és megértse – éppen úgy, mint annakidején Sirius. Buta volt, bolond és felelőtlen, és legfőképpen: nem volt egyenes. Nem volt őszinte Dumbledore-hoz, mert nem értette ezt a felnőtt szeretetet, hazudozott és félrebeszélt, mert nem volt az más, amikor titokban tartotta a házasságát, és mindenféle praktikákkal elérte, hogy Dumbledore teljesen félreértse a helyzetet. Végül ez a bizalmatlanság ölte meg Lunát, Heathert és a fiát…

  „Pontosan úgy viselkedtem, ahogy azt Voldemort elvárja a bolondoktól, akik a szívükre hallgatnak.”

  Harry most megértette. Minden az ő hibája volt…

„Egyikünk halála sem a te hibád, Harry” – szakította félbe Cedric hangja a fájdalmas felismeréssel teli gondolatok menetét. „Ne okold magad!”

„… a bolondok, akik a szívükre hallgatnak…”

És Harry hirtelen meglátta a fényt. Nem a sötétséget, és nem a bosszút.

Nem akart bosszút állni, többé már nem. Nem volt kin. Saját magán a legkevésbé.

– Szeretlek titeket – suttogta, és hagyta, hogy az érzés betöltse a szívét, gondolatait, elméjét, egész valóját. – Szeretlek mindnyájatokat! – ismételte, és Hagridra gondolt, Neville-re, Hermionéra, a Weasleykre, Dumbledore-ra – és Pitonra. Igen, Pitonra is. Emberek, akik még élnek. Akik szeretik, aggónak miatta, és várják, hogy visszatérjen, és már tudta, hogy az ő helye ott van, közöttük.

– Jövök! – mondta elszorult torokkal, sírva-nevetve, és elindult a fény felé.

***

Abban a pillanatban, hogy régi cimborái megtámadták, Piton megegyezésük szerint dehoppanált. Nem tudott többet tenni Potterért: nem volt biztonságos az épületben maradnia. A halálfalók nem tudták megtámadni Pottert, Piton azonban tökéletes célpontot kínált nekik a szórakozásra, hogy elfoglalják magukat, míg mesterük megöli a fiút. Úgyhogy inkább lelépett.

De ez nem volt könnyű döntés, noha Potter is így gondolta jónak, mikor kifőzték az egész tervet.

– Minden rendben lesz, Perselus. Nekem nem tudsz segíteni, téged viszont könnyen megölhetnek. Nincs szükség rá, hogy elvond a figyelmem.

Igen, jól mondta a kölyök, Piton mégis gyűlölte, hogy ott kellett hagynia, és rettegés szorongatta a torkát. Nem akarta, hogy Harry meghaljon. Nem azért, mert halála Voldemort győzelmét jelentené: jelen állapotában nem ez volt a legfőbb gondja. Harryben olyan sok volt a bizonytalanság, a törékenység, és aggódott érte. Bár Harry volt a legtisztább ember, akit valaha ismert, a fájdalom, a bizalmatlanság és a félelem elhomályosították ezt a tisztaságot, s azzal fenyegettek, hogy a Sötét Nagyúr lelke sötétjének kelepcéjébe lökik, és megölik, vagy még rosszabb…

Még mindig szaporán szedve a levegőt az előző párbajok és a hirtelen hoppanálás miatt Piton talpra ugrott, és járkálni kezdett.

Meg kellett volna mondania Harrynek, hogy Dumbledore szereti őt. Vagy hogy még ő, a megkeseredett, magának való fickó is megkedvelte. Bár ez utóbbi azért mégiscsak túlzás lenne… de Dumbledore-ról beszélnie kellett volna. Nagyon komoly taktikai hiba volt, hogy erről elfeledkezett. Tökéletes helyzet a Sötét Nagyúrnak az ellentámadáshoz.

Magában megeresztett egy cifra káromkodást.

Leginkább azért nem akart Dumbledore-ról beszélni, hogy meg ne ingassa Harry nehezen elért, törékeny lelki békéjét. De már látta: hiba volt.

Behunyta a szemét, csendesen fohászkodott magában. Harryért könyörgött, hogy legyen benne elég tisztaság, szeretet, elég hit a jövőben, hogy győzni tudjon.

Sóhajtott, és remegő ujjakkal feltűrte bal ingujját. Bámulta szégyenének és hibájának jelét. Gyűlölte. Gyűlölte a Jegyet, és mindent, amit az jelentett. Nem akart immár sem hatalmat, sem semmilyen sötét tudást. Az egyetlen dolog, amit akart, az volt, hogy Harry visszajöjjön, és együtt bekapjanak valahol egy jó vacsorát, talán a Roxfortban… már ha Potter el nem vesztette azt az átkozott zsupszkulcsot… Egy jó vacsora… Igaz, Angliában már éjszaka van, jóval takarodó után. De a házimanók mindig készségesek, még az éjszaka közepén is, főleg Potterrel, és ráadásul végre a saját ágyában alhatna. A kanapét átalakítaná Potternek erre az éjszakára…

Pukkanást hallott. Felpattant ijedtében.

– Elbambultál, Perselus? – kérdezte egy szemtelen hang a háta mögül, s ő reflexből válaszolta morogva:

– Potter.

Egy hosszú pillanatig egyikük sem mozdult, csak meredtek egymásra.

– Megtettem – súgta végül Harry, és Perselus döbbent sietséggel gyűrte fel bal karján az inget.

A Jegy eltűnt.

Végigfuttatta ujját az érzékeny bőrön, és várta az ismerős redőket az ujjai alatt, de semmi sem volt ott. Még az a kis egyenetlenség sem, amit a Sötét Nagyúr bujkálásának éveiben érzett. Nem érzett semmit, csak a meleg bőrt és azon keresztül a szíve dobogását, és a hihetetlen érzést, hogy szabad… Szabad! Bűnei eltöröltettek, és most már örökre szabad…

– Eltűnt – szólt félénken, aztán felnézett Potterre. Harryre. – Meghalt…

Aztán a következő pillantásban már egymást szorongatták, és régi bajtársakként egymás vállát lapogatták.

– Eltűnt!

– Megcsináltam!

– Szabadok vagyunk!

– Vége van!

– Megcsináltad!

– Veled együtt, te marha!

– Megcsináltad, hülye kölyök!

– Eltűnt, eltűnt, eltűnt!

– IGEN!

Sírtak, nevettek, úgy üvöltöztek, mint az őrültek, miközben szabadon folyt a könny az arcukon. Végül lélegzetükből kifogyva lehuppantak a földre.

Hosszú percekig csak nézték egymást, majd egyszerre szólaltak meg.

– Éhes vagyok.

– Dumbledore szeret téged.

Harry bólintott.

– Rájöttem. Szerencsére még épp idejében.

– Az én hibám volt. Előbb kellett volna mondanom.

– Ne törődj vele. Ha te nem vagy, Voldemort még mindig élne.

– Te voltál, aki legyőzte. Egyébként hogyan halt meg?

– Nem tudom pontosan. Én csak azt éreztem, hogy szeretek egy csomó embert, és ők is szeretnek engem, senki sem okol a múltért, fényt láttam, és a sötétség… egyszer csak eltűnt. A következő pillanatban pedig a saját testemben voltam, és Voldemortból nem maradt semmi, csak hamu. Egy kupac hamu.

Perselus nem tudott elnyomni egy mosolyt.

– Jól csináltad.

– Együtt csináltuk.

Perselus tiltakozni akart, de aztán bólintott. – Tudod, Dumbledore egyszer azt mondta nekem, hogy a sötétség nem más, mint a világosság hiánya – mondta kissé elgondolkozva. – Ha világosságot viszünk a Sötét Nagyúr lelkébe… az egyszerűen a semmibe tűnik. A sötétség legalábbis.

– Kár, hogy Dumbledore nem adta neked az SVK állást.

– Szerintem nem akarta, hogy egy év után távoznom kelljen.

A kölyök csibészesen mosolygott.

– Hé, Perselus, nem te voltál, aki megátkoztad azt az állást?

Milyen szemtelen! Fensőbbségesen felhúzta a szemöldökét.

– Nos, nem. Szerintem az igazgató volt, hogy neked tarthassa fenn.

Harry lassan bólintott.

– Menjünk, és kérdezzük meg tőle.

– Otthon éjszaka van. Nem hinném, hogy ébren van ilyenkor.

– Akkor itt az ideje, hogy felébresszük. – Harry felsegítette Perselust. – Meg kell mondanunk neki, hogy vége a háborúnak. És hogy már nem haragszom rá. Már nem.

Elővette a zsupszkulcsot a zsebéből. Egy zokni volt, olyasféle, amilyet Dobby szokott viselni. Piton felé nyújtotta, aki fintorogva érintette meg.

– Haza – suttogta Harry a jelszót, és a következő pillanatban már csak a szél kavarta a port a kihalt ausztrál sivatagban.

Előző               Bolond főmenü            Következő

Vélemény