Fordította: eszkiesz

Átnézte: enahma

8.

A beszélgetés után Harry sokkal jobban érezte magát. Mintha valami nagy súly távozott volna a válláról, a lelkéről: újra tudott lélegezni, érezni – nemcsak érzékelni, hanem érezni –, nemcsak azt a minden elborító fájdalmat, hanem gyászt, szomorúságot, félelmet is. Végre ismét egész embernek érezte magát, és ez egyedül Pitonnak köszönhető.

Piton… A férfi, akit annyi időn keresztül gyűlölt és megvetett, most egészen másnak tűnt. Valahogy kevésbé sötétnek, kevésbé kegyetlennek, sőt, még kevésbé csúnyának is. Ahogy kölcsönös gyűlöletük utolsó foszlányai is a semmibe tűntek, nem látta már csúnyának Pitont. Csak egy férfit látott magával szemben, s nem a testet öltött kegyetlenséget. Igaz, Pitont továbbra sem nevezte volna jóképűnek.

Valószínű, hogy a szokásos gúnyos mosoly hiánya is segített abban, hogy másképp lássa.

Most, hogy Harrynek volt alkalma új ismereteinek fényében is megvizsgálnia régi bájitaltanárának arcát, láthatta benne Heather vonásait is. Ugyanaz az ajak, a szemöldök, ugyanolyan az áll hajlata. Vajon, ha a fia életben maradt volna, hasonlítana Pitonra? Nem tudta megmondani: csak egyszer látta a babát, és akkor is alig bírt ránézni, annak a délutánnak az eseményei túl véresek, túl fájdalmasak voltak. A kisfiú, aki még meg sem érkezett, már el is ment. A fia. Az ő halott fia.

Most dühös volt Dumbledore-ra, jobban, mint ezelőtt bármikor. Iménti vallomása valahogy még valóságosabbá tett mindent, Heather rokonsága Pitonnal pedig csak megerősítette érzéseit. Heather már nem egy független személy volt a gondolatában, hanem egy kiterjedt család egyik tagja – egy nagy családé, amely az ő halálával és a fiuk halálával ugyanígy a semmibe távozott… Bár nem egészen: Piton még él, és ő is ugyanúgy utolsó tagja a családjának, mint ő. Bár az ő esetében ez nem is teljesen igaz: neki még él a nagynénje, a nagybátyja és Dudley (aki időközben elvált, és visszaköltözött hozzájuk) Surreyben. Igaz, bőszen remélik, hogy a szörnyszülött nem tér vissza többé, és nem zavarja meg kis mugli életüket. Harry nem látta őket a hatodik év utáni nyár óta. Nem mintha hiányolta volna bármelyiküket is.

De hiányolta a családot, az otthont, mindazt, ami pár hónapra megadatott neki.

– Nem hiszem, hogy még ma Lavertonba érünk – szólalt meg hirtelen Piton, s ezzel megtörte a hosszú és kellemes csendet. – Túl sokáig voltunk abban a vendéglőben.

– Nem baj – mormolta Harry, és amennyire az ülésen tudott, nyújtózkodott egyet.

– Pedig jó lenne, de nem bírok vezetni még három órát. Fáj a hátam, és alig bírom nyitva tartani a szemem.

– Akkor meg kell állnunk.

– A következő benzinkútnál, jó? – ásított Piton.

– Jó, mert éhes vagyok. Bár utálom, hogy megint a kocsiban kell aludni. Nem lehet kényelmesen elhelyezkedni, és fáradtabbnak érzem magam, mikor felébredek, mint előtte.

– Én is így vagyok ezzel – sóhajtott Piton. – De ez a legjobb módja, hogy ne találjanak ránk.

– Tudom. És végül is az én ötletem volt.

 – Ez bizony így van!

Még pár percig zsörtölődtek, és Harry igazán élvezte, hogy kis civódásukban nyoma sincs a gyűlöletnek. Igazán üdítő volt.

– A legrosszabb, hogy van egy csomó tiszta ruhám a bőröndömben, de nem férek hozzá – morgott Piton, ahogy Harry megemlítette a fürdőt, egy rendes ágyat és a tiszta ruhát.

– Gondolom Sydneyben.

– Nem. A zsebemben – fintorgott Piton. – Összezsugorítva. Csak egy pálca kellene hozzá…

Harry vigyorgott.

– Elég bosszantó lehet…

– Az… – Piton előhúzta és megmutatta a kis dobozt, és Harry kuncogott.

– Klassz.

– Ne is említsd! – horkant fel Piton. – Ha vége lesz egyszer a háborúnak, legalább egy hétig nem fogok mást csinálni, csak alszom, egy jó fürdő után, egy rendes ágyban, és persze nem egyedül…

– Vagy alszol, vagy nem vagy egyedül… – jegyezte meg Harry. – A kettő általában nem megy egyszerre…

– Igazad van. Tehát először a fürdés. Utána az alvás. Aztán a többi…

– Gondolom, agglegény vagy? – kérdezte Harry kíváncsian.

– Természetesen! És az is maradok – válaszolta határozottan a férfi. – Nem vagyok lelkizős fajta. Utálom a romantikát és a hasonló marhaságokat. Inkább ülök a könyvtáramban, és csak olvasok, mint fecsegő asszonyokkal és a gyerekneveléssel foglalkozzam. – Megborzongott. – Apropó, gyerekek: beadom a felmondásomat! Az lesz az első, nem a fürdés, nem az ágy! Felmondok!

– Ennyire utálsz tanítani?

– Az „utál” nagyon enyhe kifejezés, Mr. Potter.

– De hát most sem tanítasz!

– Mert az igazgató szerint téged megtalálni fontosabb, mint a bájital órák. Ja, és volt néhány tanítványom a saját házamban, akik megpróbáltak megmérgezni. Engem, az árulót! Úgyhogy, mondhatjuk, most alkotói szabadságon vagyok.

– Megmérgezni, téged?  – Harrynek elkerekedett a szeme. – Normálisak ezek?

Piton vigyorgott.

– Természetesen nem. Megéreztem a cián szagát a kávémban. Hülye kölykök…

– Na, és mit csinálsz utána?

– Mármint mi után?

– Felmondás, fürdés, alvás, szex – utána…

– Még nem tudom. Majd írok egy rendes Sötét Varázslatok Kivédése tankönyvet. És talán egy jobb bájital könyvet is. És te?

– Nem hiszem, hogy gondolkoznom kéne rajta. Úgysem érem meg.

Csend ereszkedett közéjük, s a legközelebbi benzinkútig egyikük sem szólalt meg újra. Ez alkalommal mindketten kiszálltak, hogy egyenek és igyanak valamit. Miután megvacsoráztak, Piton kiment a mosdóba, Harry pedig eltakarította a vacsora maradékait, és éppen az utóbbi napokon gondolkozott, amikor hirtelen azt érezte, hogy egy ujj vagy egy pálca a hátának feszül. Megijedt. Ez nem Perselus volt, ezt biztosan tudta, hiszen rálátott a mosdó ajtajára. De amikor megpróbált megfordulni, valaki hátulról a fülébe súgta: – Ne mozduljon, Mr. Poulter.

Egy másik férfi tűnt fel előtte: egy magas, széles vállú, fekete-narancsárga talárban. Harry szeme elkerekedett. Varázslók, itt, egy mugli benzinkút büféjének közepén, teljes harci díszben? Megőrültek ezek?

– Mit csinálnak itt? – kérdezte.

– Magát keressük, Mr. Poulter. Az Ausztrál Mágiaügyi Minisztérium aurorcsoportjának tagjai vagyunk. Le van tartóztatva. A vád: Antonin Dolohov megölése…

– Ó, szóval ő volt az! – vágott közbe Harry. – Megérdemelte a dög. Egyébként pedig nem én öltem meg – folytatta fesztelen stílusban. – Az egyik halálfaló cimborája volt az. Bizonyosan látták a sötét jegyet a bal karján…

– Nem, semmiféle jegyet nem találtunk, Mr. Poulter. Éppen ellenkezőleg, mi úgy tudjuk, maga gyanúsítható azzal, hogy tagja az előbb említett csapatnak.

Harry gúnyosan jegyezte meg:

– Úgy tűnik, Voldemortnak megvan a maga embere az itteni minisztériumban is.

Harry elégedetten látta, hogy az auror felkapja a fejét Voldemort neve hallatán. Lassan felhúzta pulóvere ujját, hogy megmutassa az aurornak jelöletlen bőrét.

– Nem vagyok a híve, és nem is leszek.

– Szóval valóban varázsló! – szólt diadalittasan a mögötte álló férfi.

– Természetesen – vont vállat Harry.

– Akkor letartóztatjuk, amíg…

Harry ideges lett.

– Ó, nem. Nem tartóztat le. – Közelebb hajolt az emberhez, aki előtte állt, miközben szeme sarkából látta, hogy a mosdó ajtaja csendesen kinyílik.  – De meg tudom magának mutatni azt, hogy nem engem keresnek. Hajoljon csak közelebb! – A mögötte álló férfi nehézkesen megmozdult. Úgy tűnik, ő is kíváncsi volt.

Harry vigyorgott, és felfedte a homlokát. Az előtte álló auror fehérre sápadt.

– Maga… – suttogta. – Maga…

Harry érezte, hogy az eddig csaknem a hátába szúrt pálca eltűnt, és az auror társa mellé lépett, hogy egy ő is pillantást vessen arra a dologra, ami a társát annyira megdöbbentette. A villám alakú sebhelyet meglátva ő is döbbenten állt meg.

De nem volt sok idejük álmélkodni, mert a következő pillanatban egyiküknek Harry húzott be egyet, míg a másikat Perselus ütötte le. Pálcával a kezükben terültek el a földön.

– Szerintem kellene egy Exmemoriam a benzinkutasnak. Elég rémülten néz.

Piton bólintott, s egy intése nyomán a döbbent fickó arckifejezése ijedtből zavarttá változott. Harry és Piton gyorsan kivonszolták a két félig eszméletben férfit. Aztán egymásra néztek.

– Most mi legyen? – kérdezte Piton

– Azt mondtad, nálad van a bőröndöd. Veritaserumod is van?

– Természetesen – felelte Piton majdhogynem sértetten, mintha a világ legáltalánosabb dolga lenne, hogy valaki igazságszérumot tartson a hátsó zsebében. – De nem itt. Menjünk valami nyugodtabb helyre. Nem akarom, hogy akkor kapjanak el, amikor éppen illegális szérumot adagolok egy minisztériumi aurornak…

A kocsihoz vitték a két aurort, és mentek pár mérföldet.

– Ennek kellene egy Petrificus – mutatott Harry az egyikre – annak meg egy Stimula.

Piton zavartan nézett. – De hát neked is van pálcád, Potter.

– Nem vagyok éppen voldemortos kedvemben, Piton – válaszolta Harry. Piton kapcsolt, és miután felnagyította a bőröndjét és előhúzta belőle a kis fiolát, elvégezte a két varázslatot is, amire Harry kérte.

A vízszínű folyadékból három cseppet adagolt a félig öntudatlan auror nyelvére.

– Kezdheted – bólintott Harrynek.

– Minisztériumi alkalmazott vagy? – hajolt közelebb Harry a férfihez.

– Igen. O’Leagh auror az Ausztrál Mágiaügyi Minisztérium aurorcsoportjából.

– A Sötét Nagyúr híve vagy?

– Nem.

Mindkét férfi megkönnyebbülten sóhajtott.

– Kit kerestek?

– James Poultert Sydneyből.

– Miért?

– Gyilkossággal gyanúsítják, és azzal, hogy Tudjukki szervezetének tagja.

– Honnan származik ez az információ?

– A Brit Mágiaügyi Minisztériumtól.

– Gyönyörű – morogta Piton.

– Hogy találtatok meg?

– Kaptunk egy névtelen hívás egy közeli vendéglőből öt órával ezelőtt. Miután magát veszélyes varázslónak tartják, minket küldtek a mugli rendőrség helyett.

– Öt órája – mondta Piton. – Ez azt jelenti, hogy nemsokára itt lehetnek.

– Nem értek néhány dolgot, Perselus. – Harry felállt. – Nem látták a sötét jegyet Dolohov karján.

– Ó, szóval ő volt – Piton könnyedén bólintott. – A jegy eltűnik, ha meghal az, aki adta, vagy aki kapta.  Emlékszel Barty Kuporra? Jó bizonyíték lett volna, hogy alátámassza az igazgató feltételezéseit, de Kupor halálakor is – bár nem halt meg igazából a dementorcsók után, de a lelke távozott belőle – eltűnt a jegy. Ez volt a fő oka, hogy nem tudták elkapni a halálfalókat az első háború után. Nem volt bizonyíték.

– Értem – bólintott Harry. – És mi a helyzet a Sötét Jeggyel a lakásom fölött? Látták a muglik?

– Nem. Csak varázslók látják azt a jelet. Mugliknak olyan, mintha tűzijáték lenne, vagy petárda – magyarázta Piton, miközben visszament a bőröndjéhez, és egy másik fiolát vett elő.

– Az mi?

– Százfűléfőzet. Felvesszünk ennek a két balféknek az alakját, és dehoppanálunk, mielőtt a Sötét Nagyúr ideérne.

– Ha hoppanálok, megérzi, hogy mágiát használok…

– Nem. A százfűléfőzet átkódolja a mágikus jeleidet, és felveszed annak a tulajdonságait, akinek a bőrébe bújtál

– Nem is tudtam.

– Mert nem figyeltél végig egész hetedikben. Erről is volt szó, sőt, a különböző mágikus jelekről és jelölésekről is.

– Mert egy szemét tanár állandóan elterelte a figyelmemet.

Piton kinyitotta a száját, de aztán inkább becsukta. – Rendben. Lássunk munkához.

Piton néhány pillanaton belül a barnahajú fiatalemberré változott, míg Harry a középkorú, kissé pocakos, vörösesszőke fickó testét öltötte magára.

– Visszamegyünk Sydneybe, szobát bérelünk, alszunk, aztán holnap eldöntjük, mi legyen.

– Miért nem Perthbe megyünk?

– Mert sosem voltam ott. Nem tudok odahoppanálni.

– Értem.

Betuszkolták a két eszméletlen férfit a kocsiba, és a következő pillanatban már nem voltak sehol.

***

Mire szállodai szobájukba felértek, Piton látta, hogy Harry alig áll a lábán. Nem csoda: a minden bizonnyal fájdalmas vallomás, az aurorok váratlan felbukkanás, a kocsiban töltött éjszakákról nem is szólva, kiszívta a fiatalember erejét.

Mindazonáltal nem engedte lefeküdni fürdés és vacsora nélkül, de abban a pillanatban, hogy feje a párnát érte, Potter már aludt is.

Piton épp ellenkezőleg: a vacsora után egy hosszú és élvezetes fürdőt vett, miközben lehetőségeiken gondolkodott. Józan esze azt súgta, haza kellene menniük Angliába, és a rend segítségével kell megharcolniuk az utolsó csatát. De tudta, ebbe Potter sose egyezne bele, és megkérdezése nélkül nem szívesen hozott volna döntést.

És hát minden valószínűség szerint most már régi mestere is itt van, ezen a kontinensen, mégpedig a belső kör tagjainak többségével, bár az is biztos, hogy nincs itt mindenki. Húsz emberről lehet szó, nem többről.

De ők csak ketten vannak. Tízszeres túlerővel kell szembenézniük. Persze csak ha Potter őt is harcközelbe engedi. A fiú azonban bizonyára egyedül akarja játszani a hőst, de ötlete sem volt, hogy vágjon neki a feladatnak. A vén satrafa megjósolta, hogy egyedül Harry képes elbánni a Sötét Nagyúrral, de azt elfelejtette pontosan megjósolni, hogyan is kellene tennie. Arról nem is beszélve, hogy Harrynek nincs itt a saját pálcája, és egy idegen pálca használata egy ilyen különleges helyzetben, bizony visszafelé is elsülhet.

Erőtlen kiáltás riasztotta fel gondolataiból. Megragadta a pálcáját (elhatározta, hogy többet egy lépést sem tesz nélküle), magára csavart egy törülközőt, és óvatosan kilesett.

Semmi. A szoba üres. Csak Potter sírt álmában.

Bizonyára nem ürítette ki az elméjét alvás előtt! Gondolhatta volna! Ingerülten masírozott az ágyhoz és rázta fel a fiút.

– Potter, ébredj fel!

A sírás hirtelen megszűnt, Potter kinyitotta a szemét.

– Mi van?

– Nem ürítetted ki az elméd – türelmetlenkedett a férfi.

– Mindig üres – felelte Potter, és máris vissza akart aludni, de Piton nem hagyta.

– Nem! Potter, ürítsd ki az elméd alvás előtt! – csattant fel ellentmondást nem tűrően, bár az, hogy egy szál törülköző volt az összes viselete, valahogy rontotta fellépésének erélyességét.

– Nincs szükségem rá – mormogta Potter halkan. – Már régen magától megy.

Piton összehúzta a szemét, és pálcájával a már újra félig alvó alakra mutatott. – Meglátjuk. Legilimens!

Potter ki sem nyitotta a szemét, de Piton érezte, hogy nem tud behatolni az elméjébe. Visszakullogott hát a fürdőszobába, és ezen a legújabb információn töprengett. Potter tényleg megtanulta, hogyan védje meg az elméjét. Ez vajon azt jelenti, hogy azt is tudja, hogyan támadjon? 

A víz még kellemes meleg volt, de azért folyatott bele egy kis forrót, mielőtt visszamászott volna a kádba.

Meg kell kérdeznie Pottert azokról a rendkívüli okklumencia leckékről. Biztos volt benne, hogy ő nem tanított mást neki, csak védekezést.

De ha Potter tudja, hogy kell támadni…

Ha Potter bízna benne…

Ha Potter képes lenne felülemelkedni a bosszúvágyán, és használni azt a hatalmat, ami megadatott neki… Akkor egy kis szerencsére lenne csak szükségük. És végre szabadok lesznek.

Piton még mélyebbre merült a kádban. A fiú úgy gondolja, nincs jövője, s ez egy nagyon súlyos probléma. Muszáj úgy éreznie, hogy van, különben nem tud győzni. Piton sóhajtott. Neki kell jövőt adnia Potternek – nem, nem Potternek, hanem Harrynek. Harrynek, aki Heather férje volt, akinek annyi szenvedésen kellett keresztülmennie, igenis neki kell adnia számára valamit: egy szebb jövő képét, valamit, amiért érdemes élni.

  Felnyögött. Ez lesz a legnehezebb feladat, amivel valaha csak szembenézett. Ő és a lelki segítségnyújtás! Nevetséges. Mégis meg kell tennie, és nem csak a Sötét Nagyúr, a varázslóvilág meg az egész marhaság miatt. Meg kell tennie a nővére és az unokahúga miatt, a miatt a két ember miatt, akiket a legjobban szeretett egész nyomorult életében. Tartozik ezzel annak a két asszonynak.

  És ez az adósság teljesen más volt, mint amellyel Dumbledore-nak tartozott. Ez könnyű és jó teher volt, még ha kényelmetlen is: a leghelyénvalóbb dolog, amit valaha csak tett.

Előző               Bolond főmenü            Következő

Vélemény