Átnézte: enahma

7.

Piton fájdalmas döbbenete annyira mély volt, hogy egy ideig szinte nem látott, nem hallott. Végül Harry viselkedése volt az, ami ebből a szokatlan állapotból kizökkentette: a fiatal férfi kezébe temette az arcát, körmei a homlokába mélyedtek, ahogy a feltörő zokogással küzdött.

Piton nem tudta, mit tegyen. Mit kell ilyenkor csinálni? Ő eddig mindig a szívtelen szörnyeteg szerepét játszotta, ha Potterről volt szó, és ez nem is esett nehezére, hiszen gyűlölte, mint James Potter fiát, teljes szívéből-lelkéből, de most… elbizonytalanodott. És nemcsak Heather miatt. Hanem, mert… ez a fiú olyan sok mindent elveszített az életben. És nem az az erőszakos fickó volt, akinek olyan sokáig képzelte, hanem csak egy lelkileg sérült fiú, tele érzelemmel, szomorúsággal, és félelemmel, s mindehhez még a varázslóvilág elvárásai is őt terhelték. S bár egy nagyon-nagyon erős ember volt, de mégis csak egy ember, nem egy bálványozott hős, és most az összeomlás határán állt – talán már hónapok óta.. Talán gyűlölt professzorának feltűnése is belejátszott ebbe. Vagy talán már össze is omlott, csak még megpróbálja tartani magát, hiszen mindenki ezt várja tőle.

Potter félhosszú haja, amit általában a füle mögé simítva viselt, előrecsúszott, és elrejtette szomorúságát Piton fürkésző tekintete elől. De remegését nem tudta elrejteni.

Piton hirtelen elhatározással állt meg a legközelebbi kis falunál. Egy kocsmával szemben parkolt le, majd anélkül, hogy a véleményét kérdezte volna, gyakorlatilag behurcolta a feldúlt férfit az épületbe.

Késő délutánra járt az idő, nem sokan voltak a vendéglőben. Csak a csapos és két másik vendég, utóbbiak az ajtóhoz közeli asztalnál beszélgettek csendesen. Piton gyorsan körülnézett, majd kiválasztott egy bokszot a bejárat és a konyhaajtó között. Ez jó stratégiai pont volt, mert ablak híján senki sem láthatta őket kívülről, és támadás esetén két irányba is menekülhettek. Betuszkolta a még mindig remegő Pottert a padra, majd szendvicset és italt rendelt. Amint a csapos elment az asztaluktól, leült, szembe Potterrel, és a kezébe nyomta a kávéscsészét.

– Idd meg!

Potter bólintott, és gépiesen megitta a kávét. Aztán felemelte a fejét, és fáradtan Pitonra nézett.

– Sajnálom – motyogta még mindig remegő vállal. Homlokán ott, ahol körmei az előbb bőrébe  mélyedtek, kis, félhold alakú foltok vöröslöttek, és csupa könny volt a szeme

– Valahogy… el kellene engedned ezt… – mondta Piton fakó hangon. – Meg tudtad őket gyászolni valaha is?

Harry lesütötte a szemét.

– Én… nem mertem. Próbáltam elfelejteni… Senki sem volt, hogy segítsen…

A rövid mondat szíven ütötte Pitont.

– De… – kezdte volna, Harry azonban közben tovább suttogott a kávéscsészének.

– Mindenki meghalt. Dumbledore elárult. Az egyetlen dolog, amire képes voltam, hogy elmeneküljek. Ezért elmenekültem. – Keserűen felnevetett. – Még most is menekülök.

– Egyszer meg kell állnod. Nem futhatsz el örökké…

– Remélem, Voldemort megöl. És akkor vége lesz.

A fiú hangja ugyanolyan komoly volt, mint néhány nappal ezelőtti találkozásuk alkalmával, amikor felajánlotta Pitonnak, hogy megölheti.

– Potter… Harry… – kezdte óvatosan Piton – Te még fiatal vagy. Szembe kell nézned a Sötét Nagyúrral, de van esély, hogy túléld…

– Nem akarom túlélni.

– De muszáj!

– Nem. – A hang tompa volt, akárcsak Potter szeme.

Volt valami a viselkedésében, ami Pitont arra ösztönözte, hogy folytassa a győzködést.

– De igen – mondta nyugodtan, és figyelmen kívül hagyta Harry nyilvánvaló ingerültségét. – Mikor én voltam fiatal, voltam olyan hülye, hogy a Sötét Nagyúr szolgálatába álltam. Alig voltam tizennyolc: egy dühös, rossz modorú, csúnya tinédzser, tele gyűlölettel és bosszúvággyal. Bosszút akartam állni apádon, Blacken és még egy csomó más emberen, és azt hittem, a Nagyúr szolgálata majd lehetőséget nyújt minderre. Bolond voltam. Elvakítottak az érzelmeim, a bosszúvágy. És mire megjött az eszem, már késő volt. Megjelöltek. Nem tudtam elmenekülni. S miután többször szemtanúja voltam gyilkosságoknak és kínzásoknak, nem sokkal később rádöbbentem, hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy folytassam. De nem tudtam megszökni. Csapdába estem. Egyedül voltam. Halálfaló voltam, és úgy éreztem, nincs jövőm. Nem láttam kiutat. – Sóhajtott és kicsit elmosolyodott. – Aztán egyszer Roxmortsba mentem, a Szárnyas Vadkanba, és berúgtam. Szükségem volt erre, mert gyáva lettem volna józanul cselekedni. Miután teljesen kiütöttem magam, béreltem egy szobát, magamra zártam, vettem egy erős kötelet, és felakasztottam magam. Meg is haltam volna, ha az az átkozott Mundungus Fletcher valahogy rá nem jött volna, mire készülök, így amikor magamhoz tértem, nem a plafonról lógtam lefele, hanem egy ágyon feküdtem, körülöttem egy csomó ember. Fletcher, Aberforth és a haverjaik a kocsmából. Végül Fletcher hívta Dumbledore-t. Mire az igazgató megjött, már újra józan voltam. Rettegtem ugyan a találkozástól, de már nem akartam meghalni. Biztos voltam benne, hogy át fognak adni a minisztériumnak, és hamarosan az Azkabanban találom magam. De ez soha nem történt meg. Mikor Dumbledore megérkezett, elküldött mindenkit. Teljesen tisztában volt a helyzetemmel, de nem kérdezte meg, miért kerültem a sötét oldalra. Ehelyett vigasztalni kezdett, később pedig megkért, hogy kémkedjek neki. Beleegyeztem.

– Manipulált téged – Harry hirtelen félbeszakította. – Hagyta, hogy az egész iskola zsarnokoskodjon veled, tudta, hogy ezzel a sötét oldalra küld, tudta, biztos vagyok benne, hogy ez Voldemorthoz vezet téged, és mikor megtörtél, felhasznált.

– Potter, ez nem…

– Miért nem büntette meg soha az apámat és Siriust? Miért nem rúgta ki őket az iskolából, mikor Sirius majdnem megölt téged? Pontosan tudta, mi folyik. És akarta, hogy mindez megtörténjen. Szüksége volt egy kémre, úgyhogy belehajszolt téged ebbe a szituációba.

– Ez nem igaz!

– Nem? – Potter kételkedve húzta fel a szemöldökét.

De Perselus nem akart hinni Potternek. Ha ugyanis hisz Potternek, azzal egyúttal elfogadja azt a tényt, hogy az élete sosem volt igazán az övé, s ezáltal a döntései sem, és tényleg nem volt más, csupán egy bábu, egy ostoba kisfiú, akit az orránál fogva vezettek oda, ahová magától sosem ment volna…

– Megbízott benned, mert a kezében voltál, hiszen azt hitted, tartozol neki, amiért nem adott át a minisztériumnak, amiért megmentett az Azkabantól, állást és otthont adott neked, ráadásul egy olyan állást, amit mindig is gyűlöltél…– Potter arca nem volt gúnyos, csak komoly és szomorú. – Óriási hibát követtél el fiatal korodban, de egyedül voltál, ki voltál borulva, és gondolom, a családod sem…

– Állj, Potter – nyögött fel Piton. Meglepetésére Harry azonnal elhallgatott. – Én vállalom a felelősséget a hibáimért. Én voltam, aki rossz döntéseket hoztam…

– Tizennyolc voltál.

– Felnőtt.

– Alig.

– Üldözési mániád van, Potter.

– Nem. Csak gyűlölöm, hogy Dumbledore úgy akarja megnyerni ezt a háborút, hogy nem nézi, mibe kerül.  És hogy azt hiszi, a cél szentesíti az eszközt.

 – Potter…

– Nem, Perselus. De először arra kérlek, hallgass végig, mert még nem hallottad az egész történetet. Te tényleg elvesztetted a családtagjaid közül a legutolsót is.

– Ahogy már mondtam is – vont vállat Piton.

Potter figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Kezébe vette az időközben megérkezett whiskyt, és egy hajtásra kiitta az egész pohárral.

– Szükségem van segítségre, Perselus. Nem vagyok olyan bátor, mint hittem.

Nyugtalanító előérzet préselte össze Piton gyomrát, de nem volt idő az érzésekre: Potter letette a poharat az asztalra, mély levegőt vett, és beszélni kezdett.

– Egy évvel azután, hogy elhagytam az iskolát, befejeztem az aurorképzőt, és járőrszolgálatra rendeltek Roxmortsba. Ott találkoztam egy lánnyal, aki utolsóéves volt a Roxfortban. Csak a roxmortsi hétvégeken tudtunk találkozni, de… nagyon tetszettünk egymásnak. Év végén megkérdeztem, akar-e velem járni. Igent mondott, de nagyon félt, hogy mit szólna hozzá a családja. Nem akarta, hogy tudják, velem jár, ezért segítséget kértünk egy barátnőjétől, akivel én is jóban voltam.

Piton szédülni kezdett. Ez nem lehet igaz…

– A barátnője segített, hogy rendszeresen találkozhassunk. De olyan rossz volt rejtőzködni, bujkálni mindig, és tartani a szánkat, mintha az a valami, ami közöttünk volt, valami piszkos ügy lett volna… de ő nem mert lépni. Én meg tiszta hülye voltam akkoriban: tizenkilenc éves, és féltem egy komolyabb kapcsolattól… mármint ennél komolyabbtól… Annyira fiatal volt, és én is… És féltem, hogy ha nyilvánosságra hozzuk a kapcsolatunkat, ő is céltáblává válik. Így hát… együtt jártunk egy darabig. Ez úgy két évig mehetett, amikor egyszer csak kisírt szemmel jött el a randira. Megrémültem. Azt hittem, el akar hagyni, és addigra már teljesen bele voltam zúgva… – Potter kissé elmosolyodott fiatalkori magára gondolva. – Így hát anélkül, hogy végighallgattam volna, feleségül kértem. Majdnem elájult, aztán elmondta, hogy terhes.

Piton ki akarta nyújtani a kezét, hogy valahogy bátorítsa Pottert, de képtelen volt rá. Nem bírt megmozdulni. Érezte, ahogy a szomorú történet valami rettenetes vég felé tart, és alig tudott uralkodni az arcvonásain. Közben a kirakós összes darabja a helyére került benne, de elhatározta, hogy ennek ellenére oda fog figyelni. Potternek szüksége van valakire, akinek kiöntheti a szívét. Ezt a történetet – Piton biztos volt benne – Potter még soha senkinek nem mondta el.

– Megijedtem. Az egy dolog, hogy az ember megházasodik, de egy gyerek a háború közepén… Ezért elhatároztuk, hogy mindent titokban tartunk. Álnéven kezdtük el építgetni jövendő családunk életét, hogy biztonságban tudjuk a picit. De az anyja rájött, hogy terhes, ő pedig a több hónap titkolózás után megtört, és bevallott neki mindent. Anyja azonban nem árulta el az apjának. Éppen ellenkezőleg, nekünk segített. Az ő ötlete volt, hogy Ausztráliába költözzünk. Mugli módra házasodtunk össze, és csak az anyja, Ron és Luna tudott a dologról. De tudtam, hogy nem hagyhatok itt csapot-papot, úgyhogy eldöntöttük, hogy én Angliában maradok, de amilyen gyakran csak tudom, meglátogatom őket. Júniusra minden papírunk megvolt, ami ehhez kellett. Az volt a terv, hogy Ron, Luna és… ők idejönnek még a szülés előtt, és a komplikációk elkerülése végett mugli módon viselkednek. Előreküldtük legfontosabb személyes holminkat, a könyveket, a ruhákat, egyéb apróságokat. Ron napokat töltött itt, és bútort vásárolt. Minden készen állt. A repülőjegyek is megvoltak.  – Pitonra nézett, fájdalmas mosollyal. – Június 25-én érkeztek volna, de Dumbledore jött, látott és győzött.

Hirtelen csend ereszkedett közéjük.

– És… mi történt, miután… megtaláltad… – Piton fájdalmasat nyelt – Mr. Weasleyt és Miss Lovegoodot?

– Dumbledore megtalált… – Harry rekedten préselte ki a szavakat. – Azt hitte, komolyan megsérültem, mert tiszta vér voltam. Luna az ölemben halt meg. Ő vérezett össze. – Megrázkódott. – A Roxfortba vitt Madam Pomfreyhoz, ahol tiltakozásom ellenére teletömtek álomitallal. – A fiatalember hirtelen ököllel az asztalra vágott elkeseredésében. – A szemét! Mondtam neki, hogy jól vagyok, semmi bajom, és muszáj elmennem Montague után! De ő hajthatatlan volt, és én csak másnap reggel ébredtem fel a gyengélkedőn. Tudtam, hogy késő, de mindenképpen meg kellett próbálnom megtalálni Heathert. Elkábítottam Madam Pomfreyt, leütöttem Mundungust, és elrohantam. Rémült voltam, és elkeseredett. Tudtam, hol van a Montague-villa. Odahoppanáltam. Martiust a nappaliban találtam. Megtámadott, és gyalázkodni kezdett. Elkábítottam, erre ő nekiesett a kandallónak, olyan szerencsétlen módon, hogy kitörte a nyakát. Azonnal meghalt. És… – Potter már a poharat sem tudta tartani a remegéstől. Piton nézte egy darabig, aztán hirtelen elhatározással megfogta Potter kezét. Harry ránézett. – Olyan szörnyű, Perselus… Nem tudom elmondani…

– Próbáld meg – mondta bátorítóan, és megszorította a jéghideg kezeket.

Egy pillanatra úgy tűnt, Potter rosszul lesz, de aztán összeszedte magát, és megragadta Piton kezét, mintha abba akarna megkapaszkodni.

– A hálószobában találtam meg Heathert. A… fiammal. Már mindketten halottak voltak.

Bár Piton sejtette, mi lesz a történet vége, erre azért nem volt felkészülve: a fájdalomra, ami végigvágott rajta.

Potter arcán valami különös, torz kifejezés ült.

– A házimanók mondták el később, hogy Martius többször is megverte Heathert, és közben mindennek elmondta. Potter-kurva. Ribanc. És… a verés miatt megindult a szülés. De még korai volt. A babát augusztusra vártuk. Martius arra gondolt, a gyerek jó eszköz lesz a kezében, hogy zsaroljon. De… halva született a verés miatt. Aztán Martius megölte Heathert. – Potter olyan erősen szorította Perselus kezét, hogy alig érezte az ujjait. – Mire megérkeztem, már mindketten meghaltak… Nem tudtam segíteni rajtuk… Nem tudtam, mert Dumbledore nem hallgatott rám.

Piton még soha életében nem érezte magát ilyen nyomorultul. Még mikor fel akarta akasztani magát, akkor sem volt ilyen szörnyű. Talán furcsának hangzik, de így volt.

Potter története olyan volt, mint egy rémálom, amelyből nincs ébredés. Végleges. Mint egy sírkő. Egy pillanatra eltűnődött: az élet nem más, mint egy kis vonal két dátum között. 1950-2001. Vagy 1982-2001. Az a kicsi „-” – az az élet.

A nővére, Heather Piton. Élt 51 évet.

Az unokahúga, Heather Montague. Élt 19 évet.

Elfutotta a szemét könny. Ez nem igazság! Élniük kellene! De halottak, mert… miért is?

Mert Potter annak idején beleszeretett Heatherbe? Heather Montague-be. Montague. Milyen nevetségesen hozzáillő név! Heather Montague, egy halálfaló családból származó mardekáros lány, aki beleszeret a világos oldal hősébe, a griffendéles Harry Potterbe… épp úgy, mint abban a hülye Shakespeare tragédiában.

Vagy azért halottak, mert volt egy ember, aki mindent megtett, hogy a háborút megnyerje?  Aki mindenkit bábunak tekint ebben a szörnyű sakkjátszmában?

Vagy a kegyetlen szörnyeteg, Martius Montague miatt, aki a saját lányát is feláldozta a semmi oltárán?

De nem, nem tudta Pottert hibáztatni. A fiú mindent megtett, hogy megmentse őket.  A másik kettő azonban… De Martius halott, így csak Dumbledore marad, akin számon kérheti e két életet. Nem, nem fogja elmulasztani: amint vége lesz a háborúnak, megteszi.

Potter arcáról lassan távoztak annak a szörnyű fájdalomnak a jelei, szeméből sem folytak már a könnyek, és már nem szorította olyan erősen Perselus kezét. Piton óvatosan kifejtette ujjait a gyengülő szorításból, és saját italát Harry elé tolta. Az megrázta a fejét, majd zavarában a kezét kezdte vizsgálni.

– Nincs a fájdalomban semmi szégyellnivaló, Harry – sóhajtotta Piton. Saját arcán is kis, fényes vonalakat húztak a könnyek. – Épp ideje volt, hogy végre kimondd…

Potter bólintott.

– Sajnálom – mondta újra.

– Nem kell. – Piton mély levegőt vett. – És hogyan… hogy halt meg a nővérem?

– Hozzá mentem, miután… miután… – megrázta a fejét, és úgy hagyta a mondatot: függőben. – Az ő lakásában aludtam. Reggel, amikor nem jött le reggelizni, és benéztem hozzá, már haldoklott. Megmérgezte magát. Bevittem a kórházba, de már késő volt. Meghalt. A nővér adta oda könyvet, azt mondta, a holmija között volt. Beletettem a halotti bizonyítványt, aztán el is felejtkeztem róla.

Hosszú csend.

– Köszönöm, hogy elmondtad – sóhajtotta Piton.

– Nem akartam – válaszolt Harry őszintén. – De miután Heather a nővéred volt, tudnod kellett az igazságot.

– Sajnálom, hogy nem tudtam már előbb. Segíthettem volna…

Potter örömtelenül felnevetett.

– Persze, természetesen! Hatalmas jelenetet rendeztél volna, ha kiderül, hogy éppen Harry Potter az unokahúgod férje. Ordítottál volna, talán meg is átkoztál volna, és inkább Voldemort elé viszel, minthogy elviseld a gondolatot, hogy a családod tagja vagyok. Ezt Heather és a nővéred is tudták, és talán éppen ezért nem mondták sosem, hogy rokonságban vannak veled. Bár az igaz, hogy nem volt szabad egy rossz szót sem szólnom rólad, mert a mardekáros feleségem megtiltotta.

– Én nem vagyok ebben annyira biztos – mondta Piton, amint szóhoz jutott Harrytől. – Szerettem Heathert, majdnem annyira, mintha a saját gyerekem lett volna. Ő talán képes lett volna elérni, hogy elfogadjalak. Emlékszem, mielőtt… mielőtt elment volna veled, egy alkalommal elmondta, hogy el fog tűnni egy időre, de ne aggódjak, csak otthonról akar elszabadulni. Nem voltam boldog, de bíztam benne. De mikor az anyja is nyom nélkül eltűnt… – Sóhajtott. – És miért nem tudtam a temetésükről?

– Mert nem hívtam meg senkit. Ez volt a nővéred… utolsó kívánsága. Tudom, dühös leszel, de Godric’s Hollow-ban temettem el őket, a szüleim sírja mellé.

Potter felfortyanásra számított, de Piton csak bólintott.

– Köszönöm.

– Nem – válaszolt Harry. – Én köszönöm, hogy hagytad, hogy…

Piton felhúzta a szemöldökét, és elhúzta a száját.

– Dumbledore örülne, ha látná, milyen jól kijövünk egymással.

Harrynek megnyúlt az arca.

– Ha lehet, akkor ne beszélj róla. Tudom, hogy te nem hibáztatod, de én úgy érzem, mintha az egész életemet ellopta volna . Még akkor is, ha tudom, hogy Voldemort volt az… Nem tehetek róla. Ha egyenrangúként bánik velem, vagy akárcsak úgy, mint egy felnőttel… Sirius még ma is élne. Talán Remus nem, és Hermione sem lenne a régi, de Ron, Luna, a feleségem, a nővéred és… – megremegett a hangja – a fiam is élne.

– És… Solidusnak… akartátok hívni? – Piton hangja ugyanúgy akadozott, mint Harryé.

Potter odakapta a fejét, arcán szokatlan, feszült kifejezés. – Ezt honnan tudod?

– Volt egy rémálmod…

– Ó, értem… – Harry lehajtotta a fejét, és a kezében billegő poharat kezdte figyelni. – Én Jasonnak akartam hívni. De Heather egy komoly nevet akart, igazi varázslónevet. A kompromisszumos megoldás lett végül a Jason Solidus Potter. De… ha visszakaphatnám, lemondanék még arról is, hogy Jason legyen a neve. Mindent megtennék. Mindent.

Ez volt az a pillanat, amikor Piton úgy érezte, muszáj megtennie. Az asztalon átnyúlva megragadta Potter vállát, és megvárta, amíg a fiú a szemébe néz. Az oly ismerős zöld szemek szomorkás pillantása azonban zavarba hozta, és nagyot kellett nyelnie, mielőtt meg tudott volna szólalni.

– Potter… Harry. Tudom, hogy a bocsánatkérés nem segít. És nem változtatja meg a múltat. De én akkor is szeretnék bocsánatot kérni tőled. A magatartásomért… ahogy veled bántam már az első találkozásunk óta. Nincsenek mentségeim. Elvakított a gyűlölet és az előítélet. Nem is akartam tisztán látni. Apádékat okoltam rossz döntéseimért, elhibázott életemért. Rajtad akartam megbosszulni mindent.  Nincsenek mentségeim. Sokkal érettebben kellett volna viselkednem. Nagyon sajnálom.

Harry arca nem derült fel. – Valaha, réges-rég hatalmas elégtétel lett volna, ha ezt hallhatom. De most már csak azt kívánom, bár élne Heather, mi ketten meg még mindig gyűlölnénk egymást… – Egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. – De természetesen elfogadom a bocsánatkérést. Végül is, te vagy az utolsó élő családtagom.

– Ó igen – Piton keserűen mosolyodott el. – A mostohaapós.

– Mostohaapós… – Harry elvigyorodott. – Igen, elég jól sikerült körülírnod…

Előző               Bolond főmenü            Következő

Vélemény