Fordította: Patka

Átnézte: enahma

15. fejezet – Sötét folyosó

Harry úgy érezte, mintha minden erő elszállt volna belőle: gyenge volt, beteg és… üres. Az egész élet annyira valószínűtlennek tűnt, annyira idegennek… Megpróbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne vele, de persze senki sem hitt neki, és bárhová ment, aggódó pillantások kísérték minden lépését. Ez borzasztóan idegesítette…

Néhány nappal a többiek után az ő iskolai élete is visszatért a rendes kerékvágásba, de igazából nem találta a helyét. Nem tudott odafigyelni. Dumbledore meghalt, és hiánya elviselhetetlen űrt hagyott maga után. Mintha hirtelen minden értelmetlenné vált volna – és talán valóban értelmetlen is volt. Hiszen milyen reményük maradt? Kihez fordulhatnának segítségért?

Hogyan halhatott meg az öregember csak úgy? Hiszen ő volt kora legnagyobb varázslója! Képesnek kellett volna lennie arra, hogy megvédje magát akár egy egész sereg halálfalóval szemben is! Sőt, le is kellett volna győznie őket!

De ő… egyszerűen csak meghalt. Fájdalmak között. Igazi harc, valódi ellenállás nélkül. És még Remust is hagyta vele együtt elbukni. Hogyan tehette…?

Még az után a rengeteg haláleset sem, amelyeket Voldemorttal való kapcsolata miatt átélni kényszerült, Harry nem tudott hozzászokni ahhoz, hogy emberek halnak meg a szeme láttára. Remus Lupin és Albus Dumbledore halála pedig nem csupán a vállára: a lelkére nehezedett.

Ők nem halhattak meg! Élniük kellene azok miatt az emberek miatt, akik szerették őket, akiknek szükségük volt rájuk!

Harry nem volt többé képes a tanári asztalfőre nézni a nagyteremben, habár Dumbledore széke nem maradt üresen. McGalagony professzor, mint igazgatóhelyettes hamarosan elfoglalta a helyet, Harry szerint talán túl hamar is, de Hermione egyetértett vele: az életnek mennie kell tovább.

– Már több mint két hete, hogy eltemettük Dumbledore professzort – magyarázta Harrynek halkan, amikor együtt üldögéltek a könyvtárban. – A tanulóknak és az iskolának szüksége van egy vezetőre!

Harry tudta, hogy igaza is volt, ez mégsem csökkentette kellemetlen érzéseit  átváltoztatástan tanárával szemben. Az is valószínű volt, hogy McGalagony nem sokáig marad már átváltoztatástan tanár: az iskolaszék őt akarta kijelölni a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola következő igazgatójának.

Harry teljesen gondolataiba merült. Ha a bizottság McGalagonyt nevezi ki, másik átváltoztatástan tanárra lesz szükségük, és az a gondolat, hogy ismét valaki újjal kell találkoznia, aki nem ismeri, és előítéletei vagy elvárásai szerint közelít majd hozzá… Gyűlölte a változásokat. Azt szerette volna, ha minden úgy marad, mint korábban volt, de mélyen belül tudta, hogy már soha, semmi sem lesz a régi…

Osztálytársai izgatott kérdései ragadták ki gondolatai közül.

– Mi történhetett? – kérdezte Parvati Neville-t. Még csak meg sem próbált suttogni. – Az órának több mint tíz perce meg kellett volna kezdődnie, és Noir tanárnő még mindig nincs itt!

Ez valóban furcsa volt. Legfiatalabb tanáruk általában ugyanolyan pontos volt, mint McGalagony vagy éppen Piton. Még egy percet sem késett soha, nemhogy tízet!

Rossz előérzet szorította össze Harry torkát. Ennek biztosan köze van Dumbledore halálához.

Aztán az ajtó hangos csattanással kivágódott, és Perselus masírozott be az osztályterembe. Láthatóan gyilkos kedvében volt.

– Nyissák ki a könyveiket a 122. oldalon. Elő a jegyzeteket! – kiáltotta ingerülten, amikor az osztály nem mozgott elég gyorsan.

Az első perc döbbenetének elmúltával mindenki sietett engedelmeskedni legkevésbé kedvelt tanárának, mert nem akarták még jobban feldühíteni. Csak Harry nem mozdult.

– Mi történt Noir tanárnővel? – kérdezte halk, de érthető hangon.

Ahogy a kérdés elhagyta a száját, rájött milyen furcsa is ez a helyzet. Egy másik sötét varázslatok kivédése óra jutott eszébe, amikor Lupin hiányzott és ő szembeszállt Pitonnal – Perselus Pitonnal, javította ki magát – a kedvenc tanára holléte miatt. Akkor ezzel a kérdéssel jó pár pontot vesztett, és gazdagabb lett néhány durva beszólással is. A helyzet most kicsit különbözött az akkoritól, főleg mivel ahogy Remus Lupin az eszébe jutott, még jobban összeszorult a szíve, és szeme égni kezdett.

A bájitaltanár látható meglepetéssel fordult felé.

– Hát itt vagy!? – egyszerre kérdezte és állította, de a következő percben látszott, hogy leesett neki a helyzet. – Persze, te részt veszel a haladó SVK órákon…

Az osztály elcsendesedett és mindenki kíváncsian bámult rájuk. Vajon mi lesz most?

Piton azonban a várakozásokkal ellentétben semmi látványosat nem tett, csak felsóhajtott.

– Nem tudott jönni – mondta, és nem vont le pontokat.

– Miért? – kérdezte Harry szárazon. Nem hatotta meg túlságosan Piton csendes viselkedése.

– Hivatalos ügyek – válaszolta Perselus, még mindig nyugodtan. – De most már vegyék elő a könyvet, és…

– A minisztérium volt az? – erősködött Harry.

– Mr. Piton – Piton szájából ez a név meglehetőst furcsának hangzott –, ez egy tanóra. Nyissa ki a könyvét és vegye elő a jegyzeteit.

Egy darabig csendben, kihívóan meredtek egymásra. Aztán Perselus elfordította a tekintetét és nagyon-nagyon csendesen tette hozzá: – Kérlek.

A kérést hallva Harry nem tiltakozott többé. Kinyitotta a könyvét, és hagyta, hogy szeme fusson a szavakon, bár nem látta őket: a gondolatai egészen máshol kalandoztak.

Valami történt. Érezte a csontjaiban, hogy valami szörnyűséges és visszafordíthatatlan történt. És Perselus is olyan furcsa volt… olyan csöndes és óvatos, és a düh, amivel a terembe lépett, eltűnt, amint észrevette, hogy ő is ott van. Harry nem tudta, mire vélje a dolgot. Lopva rá-rápillantott nagybátyjára, remélve, hogy valami jelet talál, amiből rájön, mi is történt, de a férfi leült a tanári asztalhoz, és teljes csöndben futotta át kollégája jegyzeteit. Ettől Harry még idegesebb lett. Perselus viselkedése egy dolgot azonnal nyilvánvalóvá tett: azért vizsgálja kollégája jegyzeteit, mert Noir professzor nem fog visszatérni. Harry érezte, hogy a keze ökölbe szorul.

Az óra után hátramaradt. Megvárta, amíg mindenki otthagyja a termet, akkor óvatosan megközelítette a tanári asztalt.

– Uram? – kérdezte udvariasan.

Perselust meglepte a formális megszólítás.

– Igen? – kérdezte bizonytalanul.

– Mi történt Noir professzorral?

– A minisztérium letartóztatta. Az a vád ellene, hogy ő árulta el Lupint és az igazgatót.

Harrynek megrogyott a lába.

– De… nem ő volt az! Ha Remus nem adja oda a zsupszkulcsot, ő is ott halt volna meg az igazgató mellett!

Bár most az asztal két oldalán álltak egymással szemben, de a kettejük között feszülő ellenségeskedésnek hónapok óta először nyoma sem volt. Most egyikükben sem dolgozott harag vagy gyűlölet, s egy darabig csak barátságos csendben álltak. Végül Perselus szólalt meg. – Tudom. De nincs rá bizonyíték. És a politikai nyomás túl nagy. Patilnak tennie kellett valamit.

– Értem… – felelte halkan Harry.

Perselus megkerülte, az asztalt és Harryhez lépett.

– Jól vagy? – kérdezte, hangjában aggodalom csendült.

Harry hátralépett.

– Naná – tért vissza a gúny a hangjába. – Soha jobban – tette hozzá, és néhány gyors lépéssel elhagyta a termet.

***

Annyira tehetetlennek érezte magát… A minisztérium, érthető okok miatt, de ártatlanul letartóztatta Noir tanárnőt. Érthető okokból: mert hatalmas volt rajtuk a varázslótársadalom nyomása. Dumbledore halála hihetetlenül hatalmas sokk volt: nem aranyvérű családok tucatjai határozták el, hogy elhagyják az országot, és a káosz egyre nőtt. Patil természetesen nem akarta, hogy a minisztérium tehetetlennek látsszon. Hiszen végül is Noir professzor volt a leggyanúsabb személy!

De Harry tudta, hogy ő nem lehetett az áruló, hiszen tavaly még nem dolgozott sem az iskolában, sem a Rendben, és már akkor is volt egy kém közöttük. Azt pedig, hogy Noir egy újabb áruló lett volna, Harry ezt egyszerűen nem tudta elhinni. Még csak néhány hónapja volt a rend tagja, lehetetlen volt, hogy Dumbledore éppen őt nevezte volna ki titokgazdának.

Apropó, a titokgazda. Bár Harry nem szerette ezt a fene nagy titokzatosságot, értette az okát. Valaki a másik oldalnak dolgozott közülük, és Dumbledore többé nem tudta, hogy kiben bízhat meg. Ez volt a fő oka, hogy nem mondta el senkinek, kit is választott. Olyan személynek kellett lennie, akiben az igazgató gondolkodás nélkül megbízott, de Harry egyébként is sok gyanús alakot ismert a rendből. Egyszerűen már nem tudta eldönteni, kit gyanúsítson. McGalagony professzort? Túl régóta volt Dumbledore barátja – és ugyanez vonatkozott Flitwick és Bimba professzorokra is. Trelawney túl ostoba volt erre a szerepre – és hát, az igazat megvallva, Harry nem tudta pontosan, a Roxfort tanári karából kik tagjai a Rendnek is. Ráadásul az sem szükségszerű, hogy a titokgazda egyben rendtag is legyen.

Harryt annyira lefoglalták a gondolatai, hogy majdnem kihagyott egy étkezést. Ron volt az, aki emlékeztette, utána pedig Hermione segített neki megtalálni a termet, ahol a következő órát tartották. De a nap végére készen állt a terve: megpróbál beszélni a nyomozókkal, és felajánlja, hogy vallomást tesz veritaserum hatása alatt – így kénytelenek lesznek Noirt békén hagyni, de legalábbis nem lesz többé elég bizonyítékuk ahhoz, hogy őrizetben tartsák. Miután végre döntésre jutott, nem is várt tovább, még lefekvés előtt leült, és írt egy levelet a miniszternek, amelyben felajánlotta segítségét, hogy tisztázza Noir professzort az ellene emelt vádak alól. Amikor készen lett, rövid sétát tett a bagolyházig, és odaadta a levelet Arthurnak (Hedviget nem kérte vissza Hermionétól, mert a hóbagoly megszerette a lányt, és Harry ezek után úgy gondolta, jobb, ha a dolgok maradnak, ahogy vannak). A nagy, barna madár felhuhogott, ahogy észrevette, és üdvözlésként széttárta a szárnyát.

– Arthur, ezt a levelet vidd el személyesen a miniszternek. Nem kell megvárnod a választ.

A bagoly megint felhuhogott, aztán megvárta, hogy Harry a lábára kösse a levelet, majd kirepült az ablakon. Ahogy utánanézett, eszébe jutott a tavalyi karácsony a Piton Kúriában: élete eddigi legjobb karácsonya Siriusszal, Remusszal és Perselusszal. Eszébe jutott Perselus engedélye is, hogy hívhatja apának… De mennyi minden megváltozott azóta…! Hermione elvesztette a szüleit, a Weasleyék Fredet, Sirius már nem volt többé varázsló, Remus meghalt, és Perselus elvesztette az emlékeit… A háború mindenki számára borzalmas volt, de Harry gyakran úgy érezte, hogy számára mindig is szörnyűbb volt, és most, hogy a nő, akit annyira megkedvelt, szintén az események áldozata lett, csak remélni tudta, hogy levele eléri a kívánt hatást.

Ez volt az a pillanat, amikor Harry elhatározta, hogy amilyen hamar csak tudja, befejezi a háborút. Igaz, nem akart meghalni, de ez a buta halogatás minden nap új áldozatokat követelt, és ha úgyis meg kell meghalnia, minek várjon többet? Noir engedélye, amit a zárolt részleghez adott ki, még mindig megvolt, de sietnie kellett. Az idő ellene dolgozott. De azt is elhatározta, hogy nem ma, nem ezen az estén. Túl fáradt volt a tanuláshoz, a kutatáshoz. Lassan sétált vissza a szobájába. Amikor később lefekvéshez készülődve leült az ágyra, az éjjeliszekrényen álló álomitalra meredt, amely mintha csak rá várt volna.

Ez volt az a harc, amelyet minden este megvívott.

És ez volt az a harc, amit minden este elvesztett, amióta kilábalt abból a kómás állapotból, amibe az igazgató és Lupin halála után került. Január második fele volt: már több mint egy hónapja szedi rendszeresen a főzetet, hogy aludni tudjon. Már abban sem volt biztos, hogy a függőség első szakaszában van. Ujjai sietség nélkül simogatták a fiolát.

Tudta, hogy nem szabad.

De azt is tudta, hogy nem áll készen egy újabb menetre Voldemorttal az álmaiban.

***

– Quiet, Quiet! Olvastad? – Hermione hangja olyan hangos és váratlan volt, hogy Harry felugrott a meglepetéstől.

Hermione nem volt az a kiabálós típus, ráadásul a könyvtárban voltak. Valami nagyon fontos dolognak kellett történnie, ha itt kiabálni mer. Felemelte a tekintetét az esszéről, amit McGalagonynak írt – jobban mondva McGalagony utódjának, mert ő, mint igazgatónő már nem fog tanítani – és Hermionéra nézett.

– Mi történt? – kérdezte. Hermione nem válaszolt, ehelyett átnyújtotta Harrynek a Reggeli Próféta különkiadását. – Ó, nem – nyögte Harry, mielőtt kinyitotta volna. – Mondd, hogy nem Rita Vitrol, kérlek.

– De, ő – mondta Hermione röviden.

Harry becsukta a könyvét, és közelebbi pillantást vetett a címlapra. KI A FELELŐS? – olvasta a vezércikk címét. Közvetlenül alatta egy fotó volt a temetésről.

– Voldemort – sziszegte Harry mérgesen a fogai közül.

– Tessék?

Harry felé fordult.

– Azt mondtam: Voldemort. Mert ő a felelős. Bármit is ír ez a hülye liba.

– Nos, neki más feltételezései vannak – mondta halkan Hermione, és helyet foglalt a Harry mellett lévő székben. – Csak olvasd el, és meglátod.

Harry visszakényszerítette pillantását az újságra. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megértse Hermione dühét. Üres vádaskodások, eltúlzott kijelentések, egyoldalú vélemények, mint mindig. Az író szándéka egyértelmű volt: a köz érdekében megszabadulni a mágiaügyi minisztertől. A cikk végére már ő is vöröset látott a dühtől.

– Nem tudom, mit gondoljak – mondta, miután befejezte –, de van egy olyan érzésem, hogy nem magától írta ezt a cikket. Valaki kényszerítette rá, vagy megzsarolta, nem tudom, de… ez több mint szokatlan tőle. Megtámadni a mágiaügyi minisztert…

– Én is ugyanezt gondoltam – bólintott Hermione sötéten. –Ráadásul nagyon szokatlan a Prófétától, hogy különkiadást adjon ki, és megtámadja benne a mágiaügyi minisztert…

Mindketten csöndben ültek egy darabig.

– Rossz előérzetem van – bökte ki Hermione. – Nem tudom mi lesz Patil reakciója a vádjaikra, de attól tartok, le fog mondani…

– Ó, ugyan már, Hermione, ez csak egy cikk – próbálta Harry felderíteni a hangulatát. Eredmény nélkül.

– A legvalószínűbb utód Amos Diggory – mondta Hermione nyugodtan. Túl nyugodtan.

A név említésére Harry megborzongott.

– Cedric apja… – motyogta.

– És nagyon sokan állnak mögötte: olyanok, akik erőteljesebb fellépést akarnak Voldemort és követői ellen. Azzal vádolják Patilt, hogy túl gyenge, túl sokat tétovázik, és védekező taktikát folytat, pedig a minisztériumnak kellene az energikusabbnak, a kezdeményezőnek lennie. Valaki erősebbet akarnak, aki tétovázás nélkül cselekedne…

– Szóval diktátort szeretnének… – motyogta Harry.

– … és azt akarják, hogy Amos Diggory legyen az – fejezte be Hermione a mondatot.

– Csodálatos. Diktatúra, pont, mint az előző háborúban.

– Pontosan. Azt mondják, hogy ezekben a napokban a varázslóvilágnak egy erős, elszánt vezetőre van szüksége.

Harry felsóhajtott.

– Ki is volt akkoriban a miniszter?

– Mercury McGalagony – mondta Hermione azonnal.

Harry szemei elkerekedtek – McGalagony apja? – kérdezte meglepetten.

– Ó, nem – kényszerített ki Hermione egy félmosolyt. – A férje.

– Ó, istenem – Harry még nyelni sem tudott, annyira megdöbbent. – És… mi történt vele?

– Visszavonult, nem sokkal azután, hogy legyőzted Voldemortot. Azt mondta, hogy a háborúnak vége, és már nincs szükség rá. Ráadásul akkoriban már nem is volt túl népszerű politikus. Ő létesítette azt a rögtönítélő bíróságot is, amelyik több száz varázslót és boszorkányt küldött börtönbe igazi tárgyalás nélkül, és később sokukról bebizonyosodott, hogy ártatlan, mint Sirius vagy Terry Boot apja… Később megpróbált bocsánatot kérni a tetteiért, azt mondta, hogy háború volt, és csak az volt a szándéka, hogy megvédje a varázslóvilágot.

Harry bólintott. Pár perccel később másik gondolat merült fel benne.

– Még életben van?

Hermione vállat vont.

– Nem olvastam a haláláról, szóval…

– Ő is Diggory Akció Pártjának támogatói között van. – Ron megjelenése olyan hirtelen volt. hogy Harry és Hermione felkiáltottak meglepetésükben. – Apa azt gondolja, hogy a társaságnak ő a tényleges vezetője, és Amos Diggory csak egy báb a kezében. De a hírneve miatt nem akarja a nyilvánosság előtt is vállalni a pártvezetést.

– És mi van McGalagony professzorral? – kérdezte Hermione hirtelen. – Ő nem tűnik annak az… agresszív fajtának.

Ron szélesen vigyorgott.

– Ugyanezt kérdeztem apától. Azt mondta, akkor váltak el, amikor a tanárnő a Roxfortba jött tanítani. Akkoriban Dumbledore volt a legnagyobb politikai ellenfele…

Harry gondolatai csak úgy pörögtek a fejében. A tanárnő akkor lett roxforti tanár, amikor a férje mágiaügyi miniszter volt. Most ugyanőt választják az iskola igazgatójának, ami azt jelenti, hogy övé a miniszter után a második legfontosabb pozíció, ráadásul a férje, vagyis ex-férje megint visszatér a minisztériumba… Ez vajon véletlen egybeesés, vagy több is van a háttérben?

Ez a kérdés nem hagyta nyugodni a hét további részében sem, és még más, nem kevésbé fontos események sem tudták ettől eltéríteni a gondolatait. Ezek közül az egyik az új átváltoztatástan tanár feltűnése volt – Harry majdnem felugrott örömében, amikor meglátta Fletchert Flitwick professzor régi helyén. Az apró bűbájtan tanár, mint igazgatóhelyettes az igazgatónő mellé költözött. A másik új tanár személye – nem tanár, csak előadó, javította Hermione gyorsan – még váratlanabb volt.

– És szeretném üdvözölni George Weasleyt, aki Piton professzornak fog segíteni a jövőben, amíg ő Noir tanárnő óráit helyettesíti a visszatéréséig… – A taps, amely ebben a pillanatban kitört, elnémította az új igazgatónőt. Később, még ezen a napon Harry megtudta, hogy Sirius és Anne új titokgazdája George lett.

– Tényleg? – kérdezte a megkomolyodott arcú fiút – vagy inkább férfit. – De miért? Úgy értem miért te?

George vállat vont.

– Mert én itt, a Roxfortban viszonylag biztonságban vagyok. Ezenkívül Fred és én mindig nagyon jók voltunk bájitaltanból, és amikor Perselus beajánlott az iskolaszéknél, majd felfogadtak, mint asszisztenst, az igazgatónő azt gondolta, hogy az lenne a legjobb, ha én lennék az új titokgazda. Emiatt egyeztem bele.

Hirtelen két különböző érzés támadt Harryre. Az első az ijedtség volt: McGalagony tud arról, hogy George a titokgazda, sőt, ő volt az, aki ajánlotta. A második nem volt ilyen önzetlen: a féltékenység. Harry féltékeny volt George-ra, mert Perselus őt ajánlotta: elfogadta a társaságát a nyilvánosság előtt is, míg őt, Harryt megtagadta, és nyilatkozatát azóta sem vonta vissza…

Csalódottsága szinte fojtogatta. Olyan gyorsan, ahogy csak udvariasan lehetett, kimentette magát. Egyedül akart lenni.

***

Perselus nem tudta, mikor érezte magát ilyen rettenetes pánikban.

– De Minerva! Tennünk kell valamit! Azonnal!

– Perselus, próbáljon meg megnyugodni, kérem! Szerintem még ma, de legkésőbb holnap elengedik Harryt, de most semmit sem tehetünk…

– Minerva, ezt nem gondolhatja komolyan! Ismeri Amost és Mercuryt! Amos Harryt hibáztatja a fia haláláért, és Mercury mindent gyűlöl, ami velem vagy magával kapcsolatos! – kiabált Perselus, és karjaival szélesen gesztikulált, ahogy a kandalló előtt járkált. – Látta, mi történt az elmúlt két hétben, amióta átvették a hatalmat a minisztérium felett! Armeniát bűnösnek találták, belőle is kviblit csináltak, mint Blackből, majd bezárták a Libertybe! A tárgyalás kész nevetség volt! És amikor Harry meg akarta védeni, kinevezték tettestársnak, és azonnal letartóztatták!

McGalagony szomorúan ingatta a fejét.

– Nem lett volna szabad a véleményét az újságokban is hangoztatnia…

– Patil azt mondta, hogy a fiú először neki küldte el a levelet. Csak miután lemondott, akkor küldte azt az átkozott irományt a Reggeli Prófétának!

– Nem tudom, mit tehetnénk, Perselus. Nem tudom, hogy lesz-e tárgyalás, és ha a válasz igen, mikor…

– És visszafogadtak egy csomó aurort! Azokat az aurorokat, akiket kirúgtak, amikor Arcus lett a miniszter. Azokat a SZÖRNYETEGEKET, Minerva!

– Perselus! Nyugodjon meg, kérem. Nem hiszem, hogy bántanák Harryt. És az, hogy kiabál velem, nem segít. Most nem tehetünk semmit. Maga is tudja.

Perselus a kanapéra roskadt.

– Nem akarom tudomásul venni, Minerva!

Nem akart itt ülni és várni. Tenni akart valamit, menni, kiabálni, ütni, ha szükség van rá, bármit, csak kihozza a fiút arról a helyről, ahol maga több mint négy hónapot töltött. Négy hónapot fizikai és lelki kínok közt, félelemben, fájdalomban… És most, ugyanúgy, ahogy valaha ő volt, a fiú van ott, kiszolgáltatva azoknak a rohadékoknak – és az ő esetében még igazi ok sincs rá! Ő, Perselus tagadhatatlanul bűnös volt azokban a szörnyű dolgokban, amikkel vádolták, de Harry ártatlan!

A kezébe temette az arcát.

– Tudom, hogy ki szeretné szabadítani – mondta a nő gyengéden, és melléült.

– Tudja, Minerva, igaza volt – motyogta a tenyerébe. – Igaza volt, amikor bolondnak hívott. Bolond voltam, amikor kitagadtam az életemből. Hiába bántam meg később, most már ő nem akar megbocsátani nekem, és meg is értem. És még most sem tudok neki segíteni!

Finom érintést érzett a vállán.

– Szereti őt, Perselus?

A bájitalmester nagyot nyelt.

– Nem tudom, Minerva. Aggódom érte. Rémült vagyok. Azt akarom, hogy itt legyen, szemtelenül és nagyképűen, de itt, ahol láthatom őt, ahol tudom, hogy biztonságban van…

Csönd.

– Sirius elmesélte, hogy meglátogatta Harryt a kórházi szárnyban. Hogy fölajánlotta, hogy vigyáz rá a temetési előkészületek alatt.

Perselus felemelte a fejét.

– Nem maradhatott a kórházi szárnyban, Minerva. A ravatalozó…

– Tudom – bólintott az igazgatónő. – De Harry nagyszerűen ellett volna Siriusszal is.

– Igen… – ismét elborította az arcát. Nem akarta, hogy a nő lássa a gyengeségét. – Attól féltem, hogy soha nem fog felépülni… Az a rengeteg Cruciatus…

– Mert szereti a fiút, Perselus.

De Perselusnak már nem volt szüksége az igazgatónő szavaira. Ahogy felidézte magában az eszméletlen Harryt először a gyengélkedőben, aztán lent nála, a pincében, a szíve összeszorult a félelemtől és az aggodalomtól, és tudta. Igen, szerette a fiút. Nagyon szerette.

Az érzés teljesen újnak, ugyanakkor rendkívül megszokottnak is tűnt.

Vissza akarta kapni Harryt. Vissza, a szó minden értelmében: vissza az iskolába, vissza az életébe, a lakásába, a családjába… Vissza. Hogy gondját viselje, hogy segítsen. Látni akarta, ahogy felnő és megállapodik, és ott akart lenni mellette, ha szüksége lenne egy segítő kézre…

Gondolataiba merülve lépett be az irodájába. Olyan kábult volt, hogy észre se vette, hogy George is ott van, csak akkor, amikor majdnem elesett a fiatal férfi kinyújtott lábában.

– Sajnálom, uram – mosolygott a vörös hajú fiú bocsánatkérően, és maga alá húzta a lábát.

– Perselus, nem uram – javította ki Perselus. – És az én hibám volt. Nem vettem észre, hogy itt vagy.

– Az elsősök esszéit javítom – mutatott George egy halom pergamenre, amelyek a mellette lévő pamlagon tornyosodtak.

– Nem kell igazolnod, miért vagy itt. Ez a te irodád is.

Perselus leült a székére, és egy George-éhoz hasonló halmot húzott maga elé. A munka mindig megnyugtató hatással volt rá.

– Most mi lesz Harryvel? – kérdezte George.

– Minervának nincs ötlete. Nekem sincs. Nem tudom, mit tehetnénk.

George hátradőlt a pamlagon és a kollégájára nézett.

– Talán egy jó ügyvéd…?

– Nem rossz ötlet – csillant fel Perselus szeme. – Azt hiszem, kapcsolatba kell lépnem Andrusszal.

George kérdően felvonta az egyik szemöldökét.

– A másod-unokatestvérem – magyarázta Perselus. – Ausztráliában ügyvéd. De azt hiszem, ha megkérem rá, jönni fog.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény