Fordította: eszkiesz

Átnézte: enahma

5.

Pitonnak meg kellett állnia, olyan rosszullét tört rá. Nem is tudta, mikor volt utoljára ennyire rosszul, mint most, hogy hirtelen minden értelmet, mégpedig szörnyű értelmet nyert az agyában. Minden, ami azóta történt, hogy Potter otthagyta a rendet és a háborút.

Potter barátai meghaltak vagy megőrültek, sőt, még a barátnője is meghalt – mindennek tetejébe pedig Dumbledore a lehető legrosszabb módon árulta el. Most értette a fiút, jobban, mint bármikor is akarta – igaz, azelőtt sohasem akarta megérteni. Gyűlölte a fiút, utána gyűlölte azt a fiatalembert is, akivé lett, és semmit sem akart tudni róla.

A rosszullét olyan erősen szorította meg mellkasát, hogy ki kellett szállnia a kocsiból, hogy néhány mély levegőt szippantson.

Furcsa. Sosem gondolta volna, hogy egy ilyen hír ennyire fel fogja kavarni. És tessék! A varázseskü megtörésének már a puszta gondolata is megbetegítette, nem úgy, mint Dumbledore-t, aki nem csak gondolt rá, de meg is tette. Mint Pettigrew…

Piton elhúzta a száját. Micsoda gondolat: Dumbledore és Pettigrew hasonlítanak! És mégis így van. Igaz, Pettigrew árulása sosem érdekelte. Dumbledore azonban más kérdés. Dumbledore volt a minden az életében: a barát, a segítő, az apa (ha őszinte akar lenni magához, Potter iránti gyűlöletének egyik oka éppen a féltékenység volt, hogy Potter elveszi tőle Albust). Mindig tisztelte rendkívüli erkölcsi tartását, tisztelte azokat az erőfeszítéseit, mellyel a varázslóvilágot védte az állandóan fenyegető sötétséggel szemben, és szerette melegszívűségéért, gondoskodásáért, figyelmességéért. És most ez az egyedüli kedves alak tovatűnt, ő pedig teljesen elhagyatottnak érezte magát.

Megint rátört a rosszullét, és szédülő fejjel hajolt előre. Túl sok volt ez az utóbbi pár nap. Halál és árulás… Mintha az egész világ összefogott volna ellene, hogy elszakítsa mindentől, amit szeret, ami kedves számára. Draco, Narcissa, Heather és most Albus… Háborgó érzései nem csendesedtek.

Keserű gondolataiból egy kéz tétova érintése szakította ki. Először majdnem lerázta magáról, de aztán mégsem – olyan jólesett ez a csöppnyi emberi gesztus, hogy szavakkal ki sem tudta fejezni. Egy darabig még állt, aztán hagyta, hogy Potter visszasegítse a kocsihoz. Erőtlenül hanyatlott az ülésre. A fiatalember egy szót sem szólt (Piton nagyon hálás volt ezért a kis szívességért), csak állt mellette aggódó arccal, amíg magához nem tért.

– Elnézést – motyogta Piton zavartan.

Potter vállalt vont.

– Semmi baj. Én is ugyanilyen állapotba kerültem, mikor megtudtam, mi történt.

Piton mély levegőt vett.

– Nem. Úgy értem… – felemelte a fejét, a fiúra nézett és egy határozatlan mozdulattal körbemutatott – Úgy értem… mindenért. Ezért az egészért. És a durvaságomért…

Potter őszintén megdöbbent: meg sem tudott szólalni, csak tátogott, mint a partra vetett hal. Piton kinyújtotta a kezét, és óvatosan megszorította a fiú vállát, ahogy Potter tette az előbb vele. Potter megmerevedett, ijedten hátraugrott, megbotlott, és a fenekére esett. Piton máskor nevetett volna ezen az esetlenségen, de most valamiért elszégyellte magát ettől a reakciótól, olyannyira, hogy képtelen volt megmozdulni, hogy segítsen.

Végül Potter nagyot nyögött, aztán várakozón fordította felé a fejét: valószínűleg gúnyos megjegyzést, kegyetlen szavakat várt – nem ez lett volna az első eset –, de Piton nem szólt, sőt, az első döbbenet után felállt, és felsegítette.

– Vissza kell ülnünk a kocsiba. Nem veszíthetünk több időt – mondta kissé kimérten, hogy a furcsa érzést valamelyest csökkentse. – Meg jobban is vagyok.

– Jó – motyogta Potter, és felállt. Még mindig zavarban volt, a földet nézte, és vöröslött a füle.

A nagyjelenet után kis csend ereszkedett közéjük, amit aztán Potter tört meg.

– Piton, nem tudsz valamit Hermionéról?

Piton háta megmerevedett. Ez nem igazán az a téma volt, amit a jelen helyzetben szívesen megtárgyalt volna.

– Azt hiszem, szólíthatnál inkább Perselusnak – mondta válasz helyett, hogy időt nyerjen.

– Perselusnak? – Potter most volt csak igazán meglepett. – De hát… miért?

Piton grimaszolt. – Mert ez a nevem, Potter!

A szeme sarkából látta, hogy a fiú a szemét forgatja. – Nekem is van keresztnevem, amin szólíthatnál. Akkor talán nem tévesztenél össze többé az apámmal.

Egy pillanatra megütötte Pitont a megszokott, gyűlölettel kevert ingerültség, de hamar lehűtötte magát.

– Pontosan tudom, hogy nem vagy az apád Po… Harry. – Csodálkozására hangja sem éles, sem gúnyos nem volt.

– Sajnálom. – Potter sóhajtott. – Majdnem megint felidegesítettelek.

– Majdnem – értett egyet Perselus. – De aztán nem sikerült.

Kis félmosoly tűnt fel a fiú arcán.

– Lenyűgöző az önuralmad, Perselus.

– Ne szemtelenkedj! Még mindig utálom, ha ilyen hülye vagy.

– Rendben – bólintott Potter komolyan. – Szóval, mondanál valamit Hermionéról?

Piton torka elszorult, a szája kiszáradt.

– Még mindig kórházban van. Nincs… – megbicsaklott a hangja, de összeszedte magát – nincs rá remény, hogy meggyógyul. De ezt te is tudod.

– Mindig van remény – nyugodt volt a válasz.

– Már négy éve, Harry – mondta Piton lassan. – És ha nem lesz jobban az első két évben…

– Igen, tudom – csattant fel Potter, és keserűen felnevetett. Kicsit később újra megszólalt: – Te mindig is gyűlölted őt.

Pitont forró hullámként öntötte el a szégyen, és megborzongott.

– Félreismertem – rekedt volt hangja. – De nem gyűlöltem. Téged gyűlöltelek, és minden, ami neked fájdalmat okozott…

– Ne folytasd! – Ez nyilvánvaló kérés volt, úgyhogy Piton összeszorította a száját, és bólintott. Harry folytatta: – Gyönyörű lány volt, és a legjobb barátom. – Felnevetett, de olyan furcsán és idegenül, hogy Piton odakapta a fejét. Potter könnyezett. – Tudod, hogy szerelmes voltam belé? De sose mondtam meg neki. Ő Ront szerette, és én nem akartam közéjük állni. Mindig volt rám ideje, és ő volt az is, aki megakadályozta hatodikos koromban, hogy a sötét oldalra kerüljek, amikor eltökéltem, hogy megbosszulom Sirius halálát. Kész lettem volna bármelyik főbenjáró átkot használni Lestrange vagy bárki más ellen, akit el tudok érni… Forrt bennem a düh és a bosszúvágy, és nem tudtam józanul gondolkodni. Ő állított meg: kiabált velem, megütött, megbénított… –  Újabb rövid, száraz nevetés, amely szinte fizikai fájdalmat okozott Piton fülének. – Aztán mégis Ronhoz ment. Mindig hozzá. És később, mikor rájöttem, hogy Pettigrew megölte Remust… Az volt a legrosszabb év egész életemben.

– Ráadásul ott voltam én is a bájitaltannal és az okklumenciával – nevetett fel Piton sötéten. – El tudom képzelni, hogy milyen… érzelmi állapotban voltál. De miért mondod most el nekem mindezt?

Potter vállat vont, és a kezébe temette az arcát.

– Nem t’om. Egy-két nap múlva meghalok, és… olyan… jólesik beszélgetni erről, mielőtt… minden véget ér.

– Miért gondolod, hogy nem fogod túlélni? – kérdezte Piton őszinte kíváncsisággal.

– Egyszerű: nem tudom, mit tehetnék Voldemort ellen, nem tudom, hogy tudnám eltenni láb alól, miközben ő pontosan tudja, hogy egy szimpla halálos átokkal el tud intézni. Nincs itt a pálcám, hogy a Priori Incantatem megvédhetne. És nincs már meg az az idióta, romantikus szeretet-erőm sem, ami Dumbledore szerint az egyetlen fegyver ellene.

– Ez hülyeség, Potter – bosszankodott Piton. – Itt van például, ahogy Miss Granger után kérdezel: még mindig szereted! És bár másokat elvesztettél, azért még továbbra is szereted őket! Képes vagy szeretni, és ez megadja neked a szükséges erőt.

  Potter kételkedve vonta össze a szemöldökét.

   – És volnál szíves megmondani, hogyan használjam ezt Voldemort ellen?

   – Azt neked kell kitalálnod.

   – Csodálatos – mormolta Potter sötéten. – Tiszta szerencse, hogy sosem te voltál az SVK tanárom. Elképzelem, ahogy védelmi technikák helyett arra buzdítasz, hogy hallgassunk a túlélési ösztöneinkre… Nem hinném, hogy túléltem volna az elmúlt tíz évet.

– Mondd, Potter, nem tudnál simán csak normálisan beszélni? Muszáj vitát provokálnod? – kérdezte Piton ingerülten.

– Nem tudnék. A jelenléted feszültté tesz, és ha feszült vagyok, támadok!

Piton elfintorodott. – Úgy látom, mégiscsak Potter vagy.

– Te mondod, Piton?

Perselus megrázta a fejét. Potter pofátlansága így, hogy nem érzett iránta gyűlöletet, egyenesen szórakoztató volt.

– Na, és mi történt veled azóta, hogy utoljára találkoztunk? – kérdezte hirtelen Potter

– Mikor láttál utoljára?

– Két éve? Nem emlékszem pontosan, akkoriban volt az első támadás a minisztériumban.

– Olyan régen?

– Igen. Azután, ha emlékszel, már nem vettem részt a rend gyűlésein. Dumbledore jobbnak látta a… személyes tanácskozást. – Fájdalom és gúny keveredett a hangjában. Perselus arca megrándult.

– Semmi különös nem történt. Kémkedtem. Tanítottam. A szokásos.

– Hmm. És hogy jött rá Voldemort, hogy te vagy a kém?

Piton ásított.

– Az egy hosszú történet, Potter, és nem vagyok biztos benne, hogy éppen neked akarok beszélni róla.

– Bocs…

– Semmi baj.

Potter ezután nyugtalan csöndbe süllyedt, látszólag elárasztották az emlékek. Legközelebb csak akkor szólalt meg, amikor egy teljesen elhagyatott benzinkútnál megálltak egy éjszakai pihenőre. A kútnál senki sem volt rajtuk kívül.

– Tudod, azért kérdeztem meg, hogy mi van Hermionéval, mert mielőtt leléptem, még egyszer meglátogattam. Hogy… elbúcsúzzak tőle. Éreztem, hogy sosem megyek vissza. Ez két nappal azután történt… azután, hogy megtámadták a házam, és Ron meghalt… – botlott meg a nyelve, ahogy gondolatai előre szaladtak. Piton türelmesen várt a folytatásra. – Tudtad, hogy ugyanabban a részlegben van, mint Neville szülei? – Keserűen nevetett. – Csak fekszik összekuporodva, magzatpózban, senki felé nem mutat semmilyen érdeklődést. Mi… Ron meg én majdnem hetente meglátogattuk. Persze, Ron minden nap bement hozzá, de én sohase mentem be hozzá egyedül. Ő, úgy értem Ron, nem mondott le róla. Harcolt. Annyira fájdalmas volt látni őket, tudva, hogy én sosem szerettem őt annyira, hogy ebben a helyzetben is hűséges legyek hozzá, és elárultam, amikor beleszerettem valaki másba…

– Potter, te bűnösnek érzed magad, mert beleszerettél valaki másba, holott ő sohasem viszonozta az érzéseidet? – Piton meredt szemmel, hitetlenkedve nézett Potterre.

Potter hangja elfulladt, ahogy egyszerre küzdött sírással és nevetéssel.

– Tudom, hülye vagyok. Sose felejtesz el emlékeztetni…

– Potter, szedd össze magad!

– Szóval meglátogattam. Egyedül, természetesen. Fekete ruha volt rajtam a temetés miatt… – Teste olyan erősen megrázkódott, hogy Piton felkészült rá, hogy kivédjen egy esetleges mágikus kitörést. De aztán Potter összeszedte magát. – És mikor látta... vagy inkább érezte, hogy egyedül vagyok, kiugrott az ágyból, nekem esett, sikoltozott, mint egy sikítószellem, és legalább három maréknyi hajamat kitépte, mielőtt az ápolók lefogták. És tudod, mit sikoltozott? – Potter megrázta a fejét. – „Gyilkos! Áruló!” Teli tüdőből. Ugyanazt sikoltozta, amit Weasleyék szemében is láttam a temetésen. Engem hibáztattak. Mindenki engem hibáztatott. Nem tudom, miért, talán mert nem öltem meg már régebben Voldemortot? Vagy… nem tudom. És Luna apja… ő nyíltan megvádolt. És Dumbledore… ott volt, jóságosan mosolygott, mint egy nagyapó, és én megszöktem, mert attól féltem, hogy megölöm…

Piton sóhajtott, és régi tanítványa felé fordult.

– Örülök, hogy legalább te nem vádolod magad.

– Nem – Harry határozottan rázta a fejét. – Nem, az ő haláluk miatt nem. De Hermione állapota és Remus halála az én hibám volt, ugyanúgy, mint Siriusé…

– Ez ökörség! – kiáltott fel dühösen Piton. – Háború volt. Háború, áldozatokkal, háború, amibe akaratod ellenére vontak bele, háború, amiben csak egy gyerek voltál a felnőttek között, akik éppoly tehetetlenek voltak, mint te!

– De képtelen voltam megtanulni az okklumenciát, és ez megölte Siriust…

– Én voltam képtelen megtanítani téged! – kiáltott Piton. Potter egy pillanatig meglepetten nézett rá, de aztán újra megrázta a fejét.

– De Remus halála az én hibám volt! Ha nem rohantam volna Roxmortsba egy…

– Miss Granger miatt még mindig meg voltál zavarodva, mi pedig nem figyeltünk oda rád eléggé!

– Hermionét megkínozták, csak azért, mert a barátom volt! Engem akartak megtörni rajta keresztül!

Piton megragadta a fiú vállát, és jól megrázta. S bár ez alkalommal várta, hogy Harry kicsit visszafogja magát, a fiú csak lerázta a kezét.

– Nem vádolhatod magad azért, hogy életben maradtál! Miért nem tudod megérteni?

– Mi ez a hirtelen változás, Piton? Mindig te voltál, aki a legjobban utáltál, csak mert a fia voltam annak a férfinak, akit valaha gyűlöltél, és aki már régen halott volt, mikor először találkoztunk!

Piton keze erőtlenül hanyatlott le.

– Mondtam már, kudarcot vallottam az esetedben – szólt rekedten.

– Te nem „kudarcot vallottál” Piton. Te gyűlöltél.

– Az a gyűlölet volt az oka annak, hogy hibáztam.

– Mikor ébredtél rá, hogy nem vagyok az apám? – váltott hirtelen témát Potter.

– Amikor emberi módon viselkedtél azután, hogy könnyezni láttál.

Potter hátravetette magát az ülésen, és harsányan felnevetett.

– Hát ez őrület! – kapkodott a levegő után. – Ha tudtam volna, hogy csak ennyi kell hozzá…

– Potter! – mordult fel Piton fenyegetően.

– Te komplett hülye vagy, Piton – folytatta Potter. – Nincs olyan normális ember, aki ilyen sokáig gyűlöl valakit ok nélkül!

– Képzeld el akkor, Potter – mondta Piton szárazon –, hogy egy olyan iskolában tanítasz, ahol én vagyok az igazgató, aki diákkorodban állandóan kivételeztem Draco Malfoyjal, és te az életeddel tartozol nekem, és akkor egyszerre felbukkan Malfoy kiköpött mása…

– Nem tudom elképzelni, bár értem, mit akarsz mondani. De először is, nem hinném, hogy én gyűlöltem valaha annyira Malfoyt, mint te az apámat. Bár, ha mondjuk a te gyereked jelenne meg… De nem… – mondta kis gondolkodás után. – Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy éreztem volna. Talán gyűlöltem volna a gyereket, talán nem. Nem tudom.

Hosszú csend után Piton egyszer csak észrevette, hogy Harry elaludt. Elfordult tőle, és gondolataiba merülve nézett ki a szélvédőn a fényesen villogó csillagrengetegre. Annyi mindent megtudott ma Potterről… Milyen sok mindenen ment keresztül! Perselus még sosem érzett úgy iránta, mint most. Igaz, azelőtt egyáltalán nem akarta megérteni. De most… és mindazon túl, amit megtudott, volt még valami… valami több. Perselus világosan érezte. És lassan, anélkül, hogy megkérdezte volna tőle, csak azzal, hogy hallgatta, a fiú elmenekülésének okai, az egész története kinyílt előtte, mint egy könyv. Harry mindamellett nem említett egy dolgot: mégpedig Luna Lovegooddal való kapcsolatát. De könnyen kitalálhatta a viselkedéséből, szavaiból. A tegnapelőtti rémálom… És őt pont azon a napon ölték meg, amikor a Sötét Nagyúr tudomást szerzett a Potter-ház hollétéről… – Jeges rémületet öntötte el. Részese volt – noha tudtán kívül – Ronald Weasley és Luna Lovegood meggyilkolásának. És tegnap még volt képe azt mondani Potternek, hogy még nem ölt meg soha senkit…

Ha Heather tudta volna… – jött az újabb rémes gondolat. Heather és Luna jó barátok voltak. És Heather körülbelül ugyanabban az időben halt meg, mint a barátnője. Június 23-án. Legalábbis a halotti bizonyítványban ez áll. Ez talán egy véletlen egybeesés? Nem tudta, de eszébe véste, hogy el ne felejtse megkérdezni Pottert Miss Lovegood halálának idejéről. Csak hogy biztos legyen benne.

Vélemény