4.

Harryt őszintén meglepte Piton viselkedése. Azt várta, hogy a férfi kiabálni fog, lehordja, talán meg is üti, de a figyelmes visszahúzódás és a megértő szó teljesen váratlanul érte. Váratlanul, mégsem kellemetlenül: inkább olyan volt, mint a fegyverszünetet jelző fehér zászló – és Harry elfogadta ezt a néma gesztust. Harry elfogadását talán az is segítette, hogy sírni látta a másik férfit, és megértette, hogy ugyanolyan ember, mint bárki más. Szörnyű természetű ember, de mégis – ember.

Piton még mindig nem volt szimpatikus számára, de az eddig oly hevesen lobogó gyűlölet is eltűnt a szívéből. Ez igazi megkönnyebbülésként érte: Harry szó szerint úgy érezte, fölemészti a gyűlölet, és talán még jobban is gyötörte, mint Pitont.

Most, hogy jobban érezte magát a férfi társaságában, szundított egyet a beszélgetés után, és csak este nyolc óra tájban ébredt fel, kipihenten és kevésbé feszülten. Piton nem engedett magának egy egészen kis megállást sem, egész idő alatt vezetett, szemét le nem vette volna az útról. Harry időnként rápillantott, és azon gondolkozott, vajon mikor fogja beismeri, hogy nem bírja tovább: egyre laposabbakat pislog, és nem képes elnyomni az ásítozást. Harry először azt gondolta, majd ő javasolja, hogy álljanak meg, de aztán letett róla. Nem akart egy újabb, teljesen fölösleges vitát nyitni a vezetés alatti fáradtság veszélyeiről. De azért készenlétben állt, hogy felébressze Pitont, ha elaludna.

Csak kétszer álltak meg a nap folyamán, és az első csillagok már kezdtek feltűnni a sötétlő égen, amikor a férfi végre feladta.

– Muszáj megállnunk. Képtelen vagyok akárcsak még egy percig nyitva tartani a szemem – mondta, és befordult az első benzinkúthoz. – Végül is már elhagytuk a hegyeket – mormolta, amikor kiszállt az autóból.

Harry követte. Jólesőn nyújtózkodtak.

– Hozok valamit inni – ajánlotta fel Harry. Piton szórakozottan csak biccentett egyet. Harry egy jó, erős teát vett Pitonnak, magának pedig egy kávét, mert tudta, hogy egyiküknek őrködnie kell éjszaka. Nem mintha – őrség ide vagy oda – lenne bármi esélyük, ha a halálfalók megtalálnák őket, de nem ez volt a fontos. Jól jött egy ilyen őrködés, hogy egy kicsit egyedül legyen, és gondolkozhasson.

Furcsa módon Pitont meghatotta Harry figyelmessége a teával.

– Nem kellett volna… – motyogta, de alig bírta a szemét nyitva tartani. Pár pillanattal később Harry vette ki gyengülő szorításából a még félig telt poharat.

– Jobb, ha nem öntöd magadra – mondta, és leengedte a férfi ülését, hogy kényelmesebb helyzetbe kerüljön. – Túl forró.

– Kösz…. – jött a válasz.

Piton abban a pillanatban elaludt, ahogy letette a fejét, és nemsokára összekuporodott az ülésen, lábát a melléhez húzta. Ez a férfi most mellette annyira különbözött attól az állandóan dühös, ingerült embertől, amilyennek eddig ismerte, hogy Harry akaratlanul is azon kezdett töprengeni, hogyan is alakult kettejük kapcsolata. Egy nappal ezelőttig minden egyszerű volt: gyűlölték egymást, és kész. Ez a gyűlölet még Piton iskolás éveiben kezdődött, és akkor még James Potter volt a tárgya, később csak olaj volt a tűzre, hogy a férfi gyűlöletére Harry undorral és haraggal válaszolt. A helyzetet aztán tovább rontotta, hogy Harry ötödik éve után Dumbledore tovább erőltette az okklumencia és bájitaltan leckéket. És miután Harry – mivel attól félt, hogy még több szeretett embert veszít el – hamarosan kiemelkedően jó lett okklumenciából, a bájitaltan órák váltak pokollá. Haladó bájitaltan háromszor volt egy héten, és Piton sosem felejtette el éreztetni, hogy csak az igazgató kedvéért tűri meg Harry jelenlétét az osztályban. Harry jól emlékezett a megaláztatás és a tehetetlen düh könnyeire, és sokszor csak Hermione keze fogta vissza attól, hogy valami megbocsáthatatlant (vagy főbenjárót) kövessen el a férfival szemben.

Aztán Hermione elment, ő pedig egyetlen griffendélesként egyedüli célpontja lett Piton gúnyolódásának, amely nemhogy nem csillapodott, hanem még fokozódott is, egészen addig, amíg egy alkalommal Harry szapulásába valahogy belefoglalta Hermionét is. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Harry otthagyta az órát, és meg sem állt Dumbledore irodájáig.

Az igazgató leállította ugyan Piton órai gúnyolódását, de nem állíthatta le az egyéb kiszúrásokat, amelyek végül oda vezettek, hogy a Griffendél év végére az utolsó lett a házak versenyében.

Igaz, akkor ez Harryt már nem érdekelte. Tanév végén beverte Piton orrát, és Piton azóta óvatosan bánt vele.

Viszonyuk az utóbbi napokban sem volt egyszerű. De Harry – meglepetésére – úgy érezte, hogy elindultak a megbékélés felé. Piton igazán segítőkész volt, és még a kocsmabeli affér után is igyekezett, már amennyire tőle telt, hogy kerülje a konfliktust. Pedig Harry mindent megtett, hogy provokálja. Mindez megváltozott, amikor a férfit sírni látta. Piton bízott benne annyira, hogy sírt a jelenlétében – gondolta, és a gondolat egy kicsit meghatotta. És mintha Piton megértette volna Dumbledore elleni panaszait is. Sőt, mintha még bűntudata is lett volna. Elég meglepő: Piton és bűntudat. Piton még azt is elfogadta, hogy vitába szálljon vele, és semmibe vegye azokat az élményeket, amelyeket halálfalóként gyűjtött. Ó igen, Harry tökéletesen megértette, amit Piton az oldalakról és a választásokról mondott. De neki soha nem adatott meg, hogy szabadon választhasson.

Életében egy szabad döntése volt, egyetlenegy, de eltitkolta az igazgató és a Rend elől – és mennyi tragikus halál lett a vége!

Dumbledore.

Ó, mennyire, mennyire gyűlöli!

A Yeats kötet szinte magától nyílt ki a kedvencénél.

Volna csak enyém az ég köntöse,

arannyal hímzett ezüstszínű fény,

az ég kék, sötét s szürke köntöse,

melyben az éj jár s a hajnal s a fény,

azt teríteném lábaid elé:

de minden kincsem csak az álmaim;

álmaim terültek lábad elé;

lépj lágyan; amin jársz: az álmaim.

                                                                                                                (Szabó Lőrinc fordítása)

Had I the heavens’ embroidered cloths,

Enwrought with golden and silver light,

The blue and the dim and the dark cloths

Of night and light and the half-light,

I would spread the cloths under your feet:

But I, being poor, have only my dreams;

I have spread my dreams under your feet;

Tread softly because you tread on my dreams.

A vers végére ugyanúgy összehúzta magát, mint Piton, és rázta a néma zokogás.

Álmok – semmi más nem maradt meg az ő gyönyörű kedveséből, csak por és álmok. És semmi sem hozhatja vissza többé. Hiánya olyan fájdalmas volt, mintha kitéptek volna valamit a mellkasából. Erősen markolta a könyvet, és észre sem vette, mikor zuhant szokásos, rémségekkel teli álmainak egyikébe.

***

Piton halk horkolásra ébredt, s ahogy megfordult, pont szemközt találta magát Potterrel, aki világfájdalmas arccal a már ismerős Yeats könyvet szorongatta. Ahogy elnézte Pottert így, alvás közben, már egyáltalán nem hasonlított ahhoz az arrogáns kis féreghez, akinek mindig ismerte. Csak egy törékeny fiatalembert látott, tele mély sebekkel és félelmekkel, útban a végzete felé. Ez a gondolat megrázta Pitont.

Olyan fiatal… Alig idősebb, mint az apja volt, mikor meghalt, hogy a családját védje… Nem tudta miért, de kinyújtotta kezét, és gyengéden megérintette a fiú vállát, hogy megnyugtassa.

– Csak álmok… – motyogta Potter, és könnyek szivárogtak szemhéja alól. – Lépj lágyan… Szerelmem, szerelmem, nyisd ki a szemed, kérlek, kérlek, ne hagyj egyedül… Majd Solidusnak nevezzük, Solidusnak… – Nevetés és sírás egyszerre keveredett az arcán. – Ne lépj az álmaimra édes, fáj…

Pitonban meghűlt a vér. Nem tudta ugyan, hogy miről álmodik Potter, a szavak jelentése mégis nyilvánvaló volt. Solidus? A következő pillanatban Potter megragadta a kezét, és közelebb húzta.

– Fázom… – suttogta. – Az ég köntösét akarom… ő ott van…

Piton nem tudta, mit tegyen, de megpróbált segíteni. Közelebb hajolt a fiatal férfihoz, és kissé ügyetlen mozdulatokkal megsimogatta a vállát.

– Az ég ajtaja… ő ott van… hadd menjek…

Pitonnak egy pillanatra össze kellett szednie az akaraterejét, hogy el ne bőgje magát.

– Ssssss… – suttogta, mert torkát összeszorította a szomorúság.

– Szegény vagyok, nincs köntösöm… elhagyott… – Úgy tűnt, Potter lassan ébredezik. – Elhagyott… Ron… Luna… elhagyott, pedig megesküdött, hogy sose…

Piton mély levegőt vett, mielőtt megszólalt.

– Ébredj fel! – mondta hangosan. – Potter, ébredj fel, ez csak álom!

Potter teste megfeszült: ez  volt az első jele annak, hogy ébren van. Piton óvatosan visszahúzta a kezét, hogy helyet adjon Potternek, majd zsebkendő után kotorászott a zsebében. Mikor megtalálta, Potter kezébe nyomta, és kiszállt a kocsiból.

Gyönyörű volt a friss nyári reggel, és még nem is volt nagyon meleg. Piton kinyújtóztatta elzsibbadt tagjait, és tornázott egy kicsit, hogy meginduljon a vérkeringése. Potter még mindig összegömbölyödve ült, úgyhogy elindult a benzinkút kis boltja felé, hogy vegyen valamit reggelire. Mire visszatért, a fiú összeszedte magát, bár elfordította a fejét, mikor Piton visszaült a kocsiba.

Piton teával és szendviccsel kínálta, és szándékosan nem tett említést az előbb történtekről. A fiú elfogadta a teát, de rá se nézett az ételre. Piton elhatározta, eltereli figyelmét az előbbi zavarba ejtő eseményről, s ezért megkérdezte:

– Honnan tudtad tegnap, hogy utánunk jöhetnek?

Potter zavarba jött.

– Mármint mikor? – vonta össze a szemöldökét.

– A lakásodban. Felébresztettél az éjszaka közepén, a támadás előtt… Honnan tudtad, hogy jönnek?

– Ja, hogy az… – Potter sóhajtott. – Voldemort megérzi, ha varázsolok.

 Piton meglepetten bámult rá. – Ez nekem új.

– Ez azóta van, hogy ő… khm… megszállt engem ötödikes koromban a Mágiaügyi Minisztériumban. Azután… érezni kezdtem az ő gondolatait… és mindig tudtam, hogy hol van, és mit csinál. Ezeket elmondtam az igazgatónak, és ő attól fogva erőltette újra, hogy tanuljak veled okklumenciát. Mint tudod, valamennyire sikerült is elsajátítanom, de azok az érzések sosem szűntek meg. Hermionénak is elmondtam, utánanéztünk a könyvtárban, és rájöttünk, hogy ez valós érzés, és valószínűleg kölcsönös. Így aztán elkezdtem megosztani Dumbledore-ral mindazt, amit Voldemortról megtudtam, de Voldemort is hamar rájött, hogy mi a helyzet, így mindketten abbahagytuk a varázslást, hogy ne legyünk nyomon követhetők.

– Á, értem – Piton bólintott. – Ezért nem engedett az igazgató sose harcolni vagy varázsolni, hacsak nem volt feltétlenül szükséges.

– Nem értettem, most sem értem, hogy miért. Én azt akartam, hogy találjon meg, és legyen vége ennek az egésznek. De Dumbledore mindig ellenkezett, hogy még nem vagyok rá kész. És végül az ő ellenállása ölte meg Ront… és másokat is. Aztán én kiszálltam.

Piton ismét bólintott, majd figyelmét az autóra fordította. – Mehetünk?

– Rám vártál? – Potter úgy bámult rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna.

– El kéne menned a mosdóba, mielőtt indulunk – javasolta Piton kis sóhajjal. – Mozgasd meg magad egy kicsit.

– Ööö… jó – vigyorodott el egy kicsit Potter, és kiszállt a kocsiból. De még visszaszólt: – Kösz.

Piton beállította az ülést, hogy kényelmes legyen, és megvakarta arcán a borostát. Utálta, ha borostás, de se borotválkozó-készlete, se pálcája nem volt, hogy eltüntesse, úgyhogy csak vakarózott, s közben azon gondolkozott, amit a férfiról, és egyre inkább… megérti. Sőt, együttérez vele. Potter olyan más volt, mint ahogy elképzelte. Sokkal emberibb, sokkal több sebet hordoz, mint más, és egyáltalán nem hasonlít az apjához, pláne nem a keresztapjához, sem ahhoz az indulatos tinédzserhez, akit a Roxfortban tanított.

Vagy csak ő volt az, aki soha nem figyelt igazából?

***

   Harry végképp nem tudta, mit gondoljon Pitonról.

A viselkedése egyenesen hátborzongató volt. Mi történt vele az éjszaka? Rendben, azt érti, hogy Piton nem gúnyolódik azon, hogy őt sírni látta – végtére Piton is sírt előző nap. De az az érintés… annyira nem volt jellemző rá. Nem értette, és ijesztette is, nem is kicsit.

– Szóval, mi a helyzet a háborúval? Mi történt azóta, hogy eljöttem? – kérdezte visszaérkezés után, hogy elkerüljön minden más zavaró témát. Piton nem zárkózott el a témaváltás elől, mert a szokott ideges horkantás és szemforgatás nélkül válaszolt.

– Shacklebolt meghalt három hónappal ezelőtt a minisztérium elleni támadásban. Charlie Weasley kórházban van, mert ugyanebben a küzdelemben súlyosan megsebesült. Még mindig Caramel a miniszter. – Megállt egy pillanatra, és komoly tekintettel nézett Harryre. – A Wizengamot dementorcsókra ítélte Draco Malfoyt, a Creevey-család meggyilkolásáért. Az anyja öngyilkos lett, mikor a fiú meghalt. Nem maradt több Malfoy. Gondolom, örülsz, mi?

Harryt megdöbbentette a hír, és a Piton hangjában rejlő keserűség. Megrázta a fejét.

– Nem – felelte nyugodtan. – Gyűlöltem Malfoyt, de sosem akartam… hogy gyilkos legyen belőle, és meghaljon. – Egy gondolattal később hozzátette: – Sajnálom.

– Ő volt az utolsó, akit családtagnak nevezhettem – mondta a férfi. Amikor Harry nem felelt, folytatta. – Az anyja unokatestvérem volt.

– Értem – nyögte ki Harry. – Nem is tudtam.

– Egy csomó dolog van, amit nem tudunk egymásról.

Piton reakciója meglepte Harryt.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy kíváncsi vagy rám?

Piton csak vállat vont, a szokott gúnyos stílusában.

– De… időnk van, miért ne?

Miért ne? – a hideg hang elhallgattatta Harryt.

A táj megváltozott körülöttük. Már messze mögöttük voltak a hegyek, de megművelt földet csak ritkán láttak, ahogy nyugat felé haladtak.

Egy újabb megálló után Piton visszatért az előbbi beszélgetésre.

– Van más újság is: Fletcher két hónap Azkabant kapott. Valami tiltott ügyleten kapták a Zsebpiszok Közben. Seprűkkel üzletelt, csakhogy azok, amikről azt hitte, közönséges seprűk, vagy legalábbis ezt mondta a tárgyaláson, a legújabb Tűzvillámok voltak. – Harry elnevette magát, Piton pedig elhúzta a száját. – Úgy kell neki. Legalább Dumbledore-nak van egy kéme az Azkabanban is.

– Ami most, hogy a dementorok elmentek, nem is olyan elviselhetetlen – mondta Harry elgondolkozva.

– Másik hír, hogy Bimba professzor fia eljegyezte Miss Tonksot.

 Harry nevetett.

– Végre! Már azt gondoltam, sosem meri…

Piton szélesen elvigyorodott.

– Longbottom pedig Miss Weasleyvel jár.

– Na ne! – kiáltott fel örömmel Harry.

  – Ha jól tudom, úgy történt, hogy mindkettőjüket otthagyta az előző partnere, és ők a főhadiszállásra jöttek, hogy némi alkohollal gyógyítgassák a bánatukat. Azóta együtt járnak.

– És mi a helyzet Mordon szerelmi életével? – kérdezte kajánul Harry.

– Még mindig tart a plátói szerelem közte, meg a között a minisztériumi boszorkány között a Mugli Tárgyak Osztályáról. Bár nem hiszem, hogy ez az ő elhatározása lenne. Mármint a kapcsolat plátóisága. – Mindketten vigyorogtak. – Gilderoyt pedig a múlt héten elengedték a Szent Mungóból. Azt mondják, Madam Malkin szalonjában fog modellkedni.

– Pedig, gondolom, a Sötét Varázslatok Kivédése állás még szabad – jegyezte meg Harry.

– Potter! – kiáltott fel Piton tettetett haraggal. – Csak nem azt mondod, hogy…

– Miért ne? – vont vállat Harry. – Teljesen neki való állás. Aberforthnál, aki hetedikben volt, bárki csak jobb lehet.

– Igaz, ami igaz, Albus nem volt túl szerencsés azzal a döntéssel.

Harry hirtelen elkomolyodott.

– Neked kellett volna adnia azt az állást már régen.

A meglepetéstől a férfinak leesett az álla.

– Mi? Potter…

Harrynek Piton döbbenetétől jó kedve kerekedett.

– Talán nem kellett volna hét éven keresztül szenvednünk veled. Gondold csak meg: egy év abban az elátkozott állásban, és soha többé nem látunk az iskolában.

Meglepetésére Piton felnevetett.

– Egy pillanatra azt hittem, komolyan beszélsz!

– Én is – vigyorgott Harry.

– Albus neked akarta adni az állást tavaly – fordította Piton komolyra szót.

– Igen, tudom. Mondta nekem is, de visszautasítottam.

– Megmondanád, miért?

– Gondolj csak bele: hét tanárom közül három a Szent Mungóban van. Kettőt megöltek, Remus pedig vérfarkas. Folytassam?

Piton mély levegőt vett, mielőtt megszólalt.

– Nem bíztál Albusban.

Harry elkomolyodott.

– Tévedsz. Bíztam benne. – Kibámult az ablakon, és előző szomorúsága újult erővel támadta meg. – Jobban bíztam benne, mint kellett volna. De ő elárulta a bizalmam.

Harry látta, hogy Piton arca elsápad, ahogy megértette, amit nem mondott ki.

– Te… ő…. – mormolta a tanár – ne mondd, hogy ő volt, aki… – Képtelen volt befejezni a mondatot. Harry tette meg helyette.

– Igen, ő volt az, akire rábíztam azok titkát, akiket a legjobban szerettem.

– Nem… – a suttogás gyenge volt, alig lehetett hallani.

– De igen.

Piton arca már szürke volt.

– Az nem lehet… – Megállította az autót, és szembenézett Harryvel. – Mondd a szemembe, mi történt!

Harry hidegen nézett szemébe, majd lassan, tagoltan mondta:

– Albus Dumbledore volt a titokgazdám. És kiadta a titkom a legnagyobb ellenségemnek. A nagyobb jó nevében. – Keserűen mosolygott. – Ezért nem tudtam a varázslóvilágban maradni többé.