A karácsonyi szünet meglepően boldogan telt – és meglepő helyen: a Black ház elleni támadás után Dumbledore úgy döntött, hogy Blacket és Anne-t Mrs. Figg régi házába költözteti Surreybe, nem messze a Privet Drive 4-től, és Harry nem tudta, miért, de ez a tény feldobta. Szórakozató volt az ismerős utcákon, tereken, utakon sétálni, kissé olyan, mintha hazatért volna: minden egyszerre volt ismerős és új. A legnagyobb különbség abban állt, hogy a Privet Drive lakói már nem azzal a furcsa kifejezéssel figyelték, mint korábban: a félelem és a jól leplezett kíváncsiság keverékével, ahogy az ember egy vadállatot néz az állatkertben, hanem úgy kezelték, mint a legújabb szomszédjuk, Mr. Black keresztfiát. Siriust pedig egy tökéletes, bár kissé furcsa úriembernek tartották, akinek kislánya, ahogy Mrs. Dursley megállapította, ugyanabba az iskolába jár, amit korábban az ő fia is látogatott.

Sirius elmondta Harrynek, hogy mikor először meglátta, hogy Anne Mrs. Dursleyvel beszélget (aki természetesen szeretett volna minél több részletet megtudni az új szomszédról) csak nehezen tudta megállni, hogy ne tegyen valami úriemberhez nagyon nem méltó dolgot.

– Ha lett volna pálcám, és mágiám, agyonátkoztam volna – mondta hevesen. – Eszembe jutott, hogyan viselkedtek veled, és emlékszem, amikor a sírodnál álltak a temetőben – egyetlen könny nélkül, mintha nem is éreznének semmit… És később ki is tagadtak…

– Ne vedd úgy a szívedre, Sirius – vont vállat Harry. – Örülök, hogy nem kellek nekik, és most még csak fel sem ismernek, ez nagyon szórakoztató tud lenni.

Harry egészen meglepődött, mikor először meglátta Dudleyt és a bandáját: az unokatestvére már nem volt olyan kövér, mint ahogy emlékezett rá, bár még mindig nem volt nyaka és óriási méretei voltak, de úgy tűnt, ő is kezd felnőni.

Csak egyetlen dolog volt furcsa Harry számára: hogy megint mugli házban kellett laknia. Amikor belépett a hálószobájába (megint a legkisebb lett az övé, a legnagyobb a két lányé volt – Hermione megint velük lakott – a másik pedig Siriusé), ki kellett nyitnia az ablakot, mert úgy érezte, megfullad. Ez meglepte: azok után, hogy tíz évig egy gardróbban lakott, sokkal könnyebben kellett volna fogadnia a dolgot, de úgy tűnt, a Voldemort börtönében töltött időt még mindig nem volt képes teljesen elfelejteni: ugyanaz az undorító, fojtogató érzés öntötte el, amit azóta már többször is érzett. Talán soha többé nem szabadul meg tőle. Éppúgy, ahogy soha nem sikerül már áttörnie Perselus falain – főleg, mivel most már nem is igazán akarta. Élete során már rengeteg fájdalmat változást el kellett viselnie… Perselus elvesztése csak egy volt a sok közül, fájdalmas, de csak egyetlen apróság.

Mindent egybevetve viszont ez egy jó karácsony volt, rengeteg ajándékkal, pukkantókkal és naranccsal, persze ez egy tipikus mugli karácsony volt mugli pukkantókkal, de Sirius sokkal boldogabbnak tűnt, mint tavaly, különösen, mikor Lupin is megjött egy nagy rakás csomaggal. Harry hamar megállapította róla, hogy nem igazán fűlik a foga a mugli karácsonyhoz, néhány napig mégis velük maradt. Mikor azonban Sirius kérte, hogy a szilvesztert is töltse velük, udvariasan bár, de visszautasította a meghívást.

– Lesz egy kisebb gyűlés a Főhadiszálláson, és az egész Rendnek készenlétben kell állnia – tudod, hogyan szokták a halálfalók ünnepelni az újévet.

– Aha – motyogta Sirius. – Kínzásokkal és gyilkosságokkal.

– Óvatosnak kell lennetek. Ne hagyjátok el Surreyt. Itt biztonságban vagytok a Fidelius alatt…

– Remus, legyél nagyon óvatos. Mint titokgazdánknak…

– Éppen ezért maradok a Piton kúriában Dumbledore-ral. Mi nem megyünk sehova. Onnan fogjuk irányítani a többieket…

– Ki a ti titokgazdátok?

– Nem tudom. Dumbledore tudja – meg hát persze a titokgazda. És talán Minerva…

Sirius megrázta a fejét.

– Utálom ezt a titokzatoskodást. Nem lesz belőle semmi jó.

– Paranoiás vagy.

***

A tévé rettenetesen unalmas volt. Harry félálomban ücsörgött a kanapén, szeme nem látón meredt a képernyőre, míg Sirius és Hermione vitatkoztak valamin – biztos megint Anne-en. Harry elmosolyodott. Ahányszor Anne-re terelődött a szó, Sirius és Hermione azonnal egymásnak ugrottak – és bár Harry soha nem szállt be a vitájukba, Hermionéval értett egyet: Sirius túlságosan elkényeztette a kislányt. A férfi és Anne teljesen el voltak telve egymással, ami még nem lett volna baj, de Sirius képtelen volt nemet mondani Anne-nek. Szerencsére közben kimentek a nappaliból, úgyhogy a veszekedésük nem volt túl hangos, és Harry nyugodtan szundikálhatott.

Nem aludt el teljesen, valahol az álom és az ébrenlét határán lehetett, de mikor hirtelen belevágott a sebhelyébe a fájdalom, és azonnal tudta, hogy a szundikálás nem volt jó ötlet.

Érezte, hogy homlokára szorított kézzel lassan lecsúszik a kanapéról, de aztán nem volt képes tovább érzékelni környezetét: a nappali, a kanapé és a tévé teljesen eltűnt körülötte, és nem hallotta többé a beszélgetés hangjait a konyhából. ahogy körülnézett, a Piton kúria nappalijában találta magát, és első gondolata az volt, hogy Siriusnak igaza volt. Megint csak baj volt a titokgazdával.

Voldemort és legjobb halálfalói közül legalább húszan a kúria nappalijában álltak három sápadt alak körül: Dumbledore-t hosszú fehér hajáról és szakálláról rögtön felismerte, a homokszín hajú, mogyoróbarna szemű Lupint, és a hosszú barna hajú és barna szemű Noir professzort egy pillanattal később. Az a három ember volt ott, akikért Harry a leginkább aggódott, akiket a legjobban szeretett… És bár tudta, hogy Dumbledore nagyon erős varázsló, azt is tudta, hogy semmi esélyük, sem az ellenállásra, sem a túlélésre.

– Ne! – kiáltotta kétségbeesetten. – Ne! Remus! Igazgató úr! Professzor! Ne!

A következő pillanatban a szoba szinte zsúfolásig telt átkokkal és rontásokkal, amelyek mind a középen álló három alak felé irányultak. Voldemortnak volt annyi esze, hogy ne kezdjen beszélgetni a legveszélyesebb ellenségével. Szó nélkül támadtak, ő és a csatlósai, a belső kör volt vele, Harry már jól ismerte őket a korábbi látomásaiból. Remus volt az első, akit eltaláltak. Térdre esett, de nem engedte le a pálcáját.

– Remus, menj! – kiáltott rá Dumbledore. – Menj! Nem maradhatsz itt! – Ennél többet nem tudott mondani, csak arra volt ideje, hogy gyorsan pajzsot vonjon az öklendező férfi köré. – Használd a zsupszkulcsot!

– Crucio! – kiáltotta valaki, és Noir professzor, akinek a figyelmét egy pillanatra elvonta Remus állapota, sikoltozva rogyott le.

– Finite Incantatem! – lendítette meg a pálcáját feltápászkodva Lupin. Arca zöldes színben tündöklött. A rontás gyomron találta. – Armena!

A nő még éppen idejében kapta oda a fejét, hogy meglássa a felé dobott apró tárgyat.

– Mondd meg nekik, hogy sajnálom – mondta Lupin, ahogy a nő elkapta a zsupszkulcsot. A következő pillanatban már el is tűnt.

– Lupin, vigyázz! – kiáltott fel újra Dumbledore. – Thorax!

De nem sikerült megvédenie Lupint: a főbenjáró átok egyenesen a mellkasába csapódott. Sikoltás.

– Crucio!

– Crucio!

– Crucio!

– Crucio! – a rengeteg egyforma kiáltás olyan volt, mint valami őrült ritmustalan gajdolása. Lupin már nem bírt többé megállni a lábán. Hangosan sikoltozva fetrengett a földön.

– Crucio! – kiáltotta Avery.

– Crucio! – kiáltotta Draco Malfoy.

– Crucio! – kiáltotta Macnair.

Harry együtt sikoltott Lupinnal.

– Remus, Remus, gyere haza – ennél többet nem tudott mondani, de ebben a pillanatban Dumbledore is összecsuklott a támadás ereje alatt.

– NEEEEEEEEEE! – Harry képtelen volt elhinni. Dumbledore nem halhat meg. Ő az évszázad legnagyobb mágusa. A mentora, az egyetlen biztos pont a háborúban, mindannyiukat ő irányítja…

– Crucio! – kiáltotta Voldemort, és az idős férfi kétrét görnyedt a fájdalomtól.

– Crucio! – kiáltotta Malfoy, és Lupin többé már sikoltozni sem bírt a szörnyű kíntól.

– Crucio!

– Crucio!

– Crucio!

– Crucio! – semmi más nem hallatszott, csak ez az egy szó, tízszer, százszor, ezerszer – és először a sikoltozás, aztán nyöszörgés és rángatózás. Végül csend.

– És most, öreg, végignézheted, ahogy a társad meghal – mondta Voldemort Lupin felé lépve. – Stimula.

Lupin kinyitotta a szemét, de képtelen volt mozdulni.

– Nézd, mi lesz a vége a szánalmas szervezetednek. – megragadta Lupin haját, és felrántotta a földről, hogy Dumbledore láthassa barátját.

– Semmi baj, Albus. Jó kis küzdelem volt – mondta Lupin, és Harry látta az öreg, megkínzott arcon végigfutó könnyeket. Voldemort hirtelen megemelte Lupin arcát, és a férfi állához nyomta a pálcáját.

– Pá-pá, vérfarkas. Avada Kedavra.

– REMUS! – sikoltott fel Harry a kibírhatatlan fizikai és lelki fájdalomtól, figyelve, ahogy a férfi holtteste a földre zuhan. – Remus, Remus…

– Ez itt a vég, vénember.

– Nem győzhetsz, Tom – mondta Dumbledore reszelős hangon, és meg sem rezzent, mikor az ellensége a homlokához nyomta a pálcáját.

– Avada Kedavra.

Harry úgy érezte, mintha a csillagvizsgáló toronyból kiugorva hirtelen a földnek ütközött volna. A feje és a mellkasa szinte felrobbant az elviselhetetlen fájdalomtól, és ő belezuhant a sötétségbe…

***

– Harry?

– Sirius? – Harry ködös elméje valahogy felismerte a keresztapja hangját. – Vizet…

Hideg pohár érintette meg az ajkát, és ő kinyitotta a száját. Egy korty, még egy… elég.

– Kösz.

– Szívesen.

Egyszerű szavak.

– Remus halott – mondta Harry.

– Tudom.

– Az igazgató is – tette hozzá halkan.

– Nem sokkal a támadás után megtaláltuk őket.

– Túlerőben voltak.

– Armena elmondta.

– Lupin azt mondta az igazgatónak, hogy jó küzdelem volt.

Csend.

– És az igazgató azt mondta Voldemortnak, hogy nem győzhet.

Érezte, hogy remegni kezd alatta az ágy.

– Nem hiszek neki, Sirius.

Visszatért a köd.

Ajtónyikorgás. Sietős léptek.

– Jobban van, Black?

– Nem.

– Mi történt?

– Mindent látott. Látomása volt.

Valaki az ágyhoz támolygott. Megereszkedett a matrac, ahogy valaki ráült.

Zokogás. A mindent ellepő ködön keresztül Harry két ember halk sírását hallotta. Aztán valaki szorosan magához ölelte, és érezte a hajába hulló forró könnyeket, az ismeretlen vállának remegését.

Később, órák, vagy talán napok múlva lassan feloszlott a ködösség. Meleg testet érzett maga mellet.

– Perselus? – kérdezte.

– Anne vagyok – válaszolt egy halk hangocska, és két apró kar ölelte át. – Mind itt vagyunk veled.

Legközelebb Hermione volt az, aztán újra Sirius.

Amikor a nappali túlságosan zajossá vált, átvitték valahova máshová, de még mindig hallotta a távoli hangokat: sok-sok ember jövés-menését.

– Nagyon-nagyon erős fizikai és érzelmi sokk – hallotta egyszer a fő gyógyító fáradt hangját. – Nem tudom, felépül-e majd teljesen. Az után a nyár után, és ami később történt vele… Most meg ez…

Újabb ölelés, és Hermione halk, kérlelő hangja – Quiet, Quiet, kérlek, ébredj fel… – de nem tudott, egyszerűen képtelen volt rá. Tudta, hogy időről időre álomitalt adnak neki: megismerte az ízéről.

– Megmérgezi! – vitatkozott Perselus Madam Pomfreyjel, de a nővér lehiggasztotta a dühös professzort.

– Kénytelen vagyok neki adni belőle, Perselus. Nem hagyhatjuk, hogy újabb látomása legyen. Az végzetes lenne.

– A főzet is meg fogja ölni. Ne adjon neki többet.

– Időt kell nyernünk, Perselus. Értse meg, kérem.

Később megint átvitték valahová. Aznap végre úgy érezte, hogy ki bírja nyitni a szemeit.

A gyengélkedőn találta magát. Talán tényleg ide kellene költöznie, ahogy Madam Pomfrey javasolta néhány hete.

– Harry?

Hermione ült az ágya mellett.

– Adnál egy kis vizet?

Ivott. A tiszta víz jobban ízlett neki, mint bármi, amit valaha ivott életében.

– Mióta? – kérdezte. Ennél többet nem kellett mondania, Hermione így is megértette.

– Nyolc napja.

Harry bólintott.

– Az áruló a Főnix Rendjének tagja – mondta hirtelen. – Az áruló ölte meg az igazgatót és Remust. Nem Voldemort. Tudod, hogy ki volt az?

– Nem – válaszolta Hermione. – Senki nem tudja.

Csend.

– Hol van Sirius?

– Noir professzor szobájában, Anne-nel együtt.

– Ki hozott ide?

– Fletcher – de Hermione végre úgy döntött, hogy részletesebben válaszol. – Az a zsupszkulcs, ami Lupiné volt, egyenesen hozzánk küldte Noir professzort. Vele egy időben értünk a nappaliba. Te a földön fetrengtél, és sikoltoztál, mint aki megőrült. Megpróbáltunk felrázni a látomásból, de nem sikerült. A gyógyító azt mondta, azért nem, mert nem akartad őket magukra hagyni.

Harry bólintott.

– Segíteni akartam – mondta rekedten.

– Fletcher néhány perccel később érkezett. Megpróbált kapcsolatba lépni az igazgatóval a hopp-hálózaton keresztül, de le volt zárva a kandalló. Aztán úgy döntött, hogy megnézi, mi van velünk. Minden a feje tetején állt. Te sikoltoztál, és ahogy verted magad, egy csomó helyen véreztél. Sirius megpróbált lefogni, hogy ne okozz magadban még több kárt, én pedig Anne-t tartottam, aki teljesen megdöbbent, Noir professzor csak remegett, és képtelen volt megszólalni… a halálfalók legalább negyven percig kínozták őket – vagyis körülbelül negyven percig tartott, míg végül elájultál. Örülök, hogy újra visszanyerted az eszméletedet. Olyan sokáig voltál a Cruciatus hatása alatt, hogy féltünk, hogy megőrültél.

– Mi volt az a nagy futkosás néhány napja?

– Az igazgató és Remus temetése.

Harry lehunyta a szemét a mindent eltompító ködért könyörögve.

De az nem tért vissza. Az élet ment tovább.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény