Szerző: Enahma

Fordította: Enahma (de csak ezt a fejezetet. A többiért eszkieszt illeti a köszönet!)

A kisregény HP_SS_Gen_Fest 36. kihívására: „Harry, miután több éven keresztül harcolt a Világos oldalon, érzelmileg kiégve a mugli világba menekül. A háborúnak azonban távolról sincs vége, így hát Dumbledore érte küldi az egyetlen szabad emberét – Pitont, akit persze volt tanítványa lelkiállapota és érzései a legkevésbé sem érdekelnek. Mit kezd azonban, ha meglátja, mit tettek a varázsvilág elvárásai a fiatal férfival?”

Szerző megjegyzése: ez az írás személyes kedvencem – és legkedvesebb költőm, Yeats verseit bőven idézem benne. A mottója Chris Reától van, akinek a zenéjének sokat köszönhetek.

Figyelmeztetés: az írás utalásokat tartalmaz a Főnix Rendjére. Több, a regényekből is ismert szereplő haláláról is említés kerül.

Műfaja: kisregény/komor

Korhatár: PG(-13)

Fool if you think it’s over

Because you said goodbye.

Fool if you think it’s over – I’ll tell you why

New born eyes always cry with pain

At the first look of the morning sun

You’re fool if you think it’s over

It’s just begun.

Azt hiszed, vége van? Bolond!

Bár búcsút mondtál – ez igaz.

Azt hiszed, vége van? Bolond!

S azt is megmondom, miért vagy az!

A hajnali fény minden újszülött-kínt

jajgató sírássá növel.

Bolond vagy, ha azt hiszed, vége.

Most kezdődik csak el.

(Chris Rea)

1.

Harry szórakozottan emelte szájához a teáscsészét, ahogy az ablakon keresztül Sydneyt bámulta üres szemekkel.

A tea keserű volt, az éjszaka pedig üres és fagyos, de nem mozdult. Halálosan fáradtnak érezte magát. Ismét csak ráhagyták a munkatársai, hogy egyedül végezze a munkát az állatkert hüllőházában. A kígyókat senki nem szerette igazán, s most, hogy a terráriumokat takarították, a munka nehezét Harryre hagyták: a nagy, mozgásra is lusta dögöket egyedül kellett emelgetnie egész nap.

Igazából azonban nem haragudott rájuk. Az ilyesfajta kimerültség volt a legjobb út a gyors és mély alváshoz, amikor nem csak fekszik hosszan, órákon keresztül álmatlanul az ágyon Ronra, Lunára, Lupinra, vagy éppen Hermionéra gondolva, akik…

Nem! Ebből elég. A teáscsésze halkan koccant, ahogy Harry visszatette a tányérjára, s elfordult az ablaktól. Ideje lefeküdni.

Belépett a kis konyhába, néhány gyakorlott mozdulattal elmosogatta a csészét és a szárítóra tette. Szerette, ha rend van körülötte. Sokszor egyenesen úgy érezte, hogy környezete rendjének megtartása nélkül nehezen elért belső tartása hamar darabokra hullana, s őt az őrületbe taszítaná. S még ha igazán nem is szeretett élni, a megbolondulás, mint alternatíva sem tűnt valami kecsegtetőnek. Jól emlékezett Neville szüleire – s neki még csak látogatója sem lenne…

Egy gyors zuhany után magára dobta a fürdőköpenyét, s kedvenc foteljébe huppant, hogy átlapozza az aznapi híreket, de csak a szokásos májusi uborkaszezon semmiségei néztek rá vissza unottan. Már épp a polc felé nyúlt, hogy levegyen egy könyvet, amikor valaki kopogott.

Harry keze megállt a levegőben, ahogy szeme gyorsan az órára pillantott. Fél tizenegy volt, nem éppen a legideálisabb szomszédlátogatási idő. Ami pedig másmilyen látogatókat illeti – nos, azokra meg nem volt kíváncsi. Itt, Sydneyben nem volt nagy ismerősi köre: csak kollégái az állatkertből, meg néhány szomszéd, s ez azt jelentette, hogy minden bizonnyal egyiküknek támadt hirtelen beszélgethetnékje. Talán nem is egészen józanul. Harry viszont nem óhajtott senkivel sem társalogni, ezért nem mozdult. A kopogás azonban percek múlva sem szűnt, s hallotta, ahogy látogatója félhangosan elkáromkodja magát. Elvigyorodott. A kis türelmetlen! Már éppen felállt, hogy mégiscsak ajtót nyisson, és megnézze, ki lehet odakint, amikor egy halk „Alohomorát” követően a zár engedett.

A következő pillanatban már a heverő mögött hasalt, s magában hevesen átkozta magát, hogy pálcáját is hátrahagyta abban a világban, amikor elhatározta, hogy egy teljesen átlagos mugli életet akar élni: igen, mint a Dursleyék, átlagosat, amelyben nincsenek őrült Sötét Nagyurak, s még őrültebb világos oldali diktátorok, mint Dumbledore – egy átlagos életet munkával, alvással, s talán később majd családdal is… Dumbledore pedig csináljon Voldemorttal, amit akar. Őt nem érdekli többé: ez már nem az ő háborúja.

Nem maradt senki, akiért érdemes lett volna harcolnia. Minden egyes temetéssel, úgy érezte, a valaha benne dolgozó szeretetből is elszivárgott egy rész, márpedig ez az egyetlen dolog, a szeretet lehetett csak az, amely képessé tehette volna a sötét szörny legyőzésére.

Ő viszont nem volt képes szeretni többé, így hát elmenekült. Most pedig itt hasalt a heverő mögött, de semmit nem volt képes kigondolni, hogy mentse a helyzetet.

– Potter – hangzott fel egy ingerült hang a szoba csendjében, és nem sokon múlt, hogy Harry ott helyben nem lett rosszul.

Éjszakai látogatója nem volt más, mint jó, öreg bájitalmestere, volt tanárai közül az egyetlen, akit megingathatatlan gyűlölettel gyűlölt.

Nem is szólva arról, hogy a legutóbbi alkalommal, amikor egy méternél közelebb kerültek egymáshoz, Harry végre visszafizetett valamennyit abból a kegyetlenségből, amellyel Piton hét éven keresztül mérgezte napjait. Az utolsó tanítási napon történt, amikor végső búcsújukat vették az iskolától: Harry minden cécó nélkül odalépett a férfihoz, aki immár nem volt képes fölé tornyosodni, s széles vigyorral, s nagy lendülettel orrba vágta. Piton orra azonnal eltört, de Harry egy pillanatra sem érzett megbánást, ahogy a férfi hátratántorodott, s arcát pillanatok alatt elöntötte a vér. Hét év folyamatos megalázás, nevetségessé tétel, kigúnyolás, lekicsinylés után egyszerűen elege lett. De az ütés nem csak magáért csattant, hanem mindenki másért is, akit Harry szeretett, de a rohadék megvetett: Ronért, akiből sosem lehetett auror a hiányzó bájitaltan RAVASZ miatt (pedig talán ha az lett volna, képes lehetett volna… állj, állj, erre nem szabad gondolni, hogy mi lett volna… a múlt az múlt, és nem lehet meg nem történtté tenni), s Hermionéért is, aki hiába volt a legjobb az osztályból, mindig csak maró gúnyt és fitymáló megjegyzéseket kapott az annyira vágyott elismerés helyett – de Piton még azután is kigúnyolta, hogy… de nem. Ez egy másik tiltott téma, amire nem szabad gondolni.

Attól a naptól kezdve Dumbledore mindig nagyon vigyázott arra, hogy csak külön-külön beszéljen velük, s amikor a rend összejött, kettejüket mindig olyan messze ültette egymástól, amennyire csak a helyiség engedte.

Nem is szólva arról, hogy az utolsó ilyen alkalom is már több, mint tizenegy hónapja volt…

– Potter, ne szórakozz. Tudom, hogy itt vagy – szólította Piton, és Harry nem látta tovább értelmét a lapulásnak. Amikor felállt, éppen szembe találta magát a zsíros hajú, lebiggyedő ajkú férfi pálcájával. Pitonban csak a ruhája volt szokatlan: úgy volt öltözve, mint egy közönséges mugli.

– Nem is tudtam, hogy aranyvérű körökben meghívás nélkül is illik csak úgy besétálni más lakásába – nézett Harry utálattal Pitonra és megigazította fürdőköpenyét. – De bárhogy is legyen, egy biztos: én nem hívtam ide magát, sőt, jelenléte nem kívánatos, ezért távozhat. Azonnal, ha lenne olyan szíves – intett az ajtó felé.

Piton elvigyorodott, s felemelte pálcáját, amely most így épp Harry szívét célozta. Arcán színtiszta élvezet tükröződött.

– Ó, nem, Potter.

Harry meg sem rezzent. Karba tette kezeit, s újabb utálkozó pillantást vetett a férfira.

– Ha nem akarja, hogy kihívjam a rendőrséget, távozzon.

– Rendőrséget? – kérdezte gúnyosan Piton és szemöldökei csaknem a haja vonaláig emelkedtek. – Rendőrséget, Potter? Mi történt a pálcáddal? – Közelebb lépett.

– Amint azt maga is biztosan tudja, nincs pálcám. Dumbledore-nál hagytam. Most pedig takarodjon.

– Nem. – Piton felemelte a kezét és gondolkodást mímelve megdörzsölte az állát. – Úgy látom, kitűnő lehetőség ez arra, hogy rendezzünk bizonyos… számlákat, Potter.

– Rendezzünk! – Harry szinte kiköpött. – Ebben az egyenlegben még mindig maga áll tartozásra – hátat fordított és odébb lépett.

A következő pillanatban már a földön feküdt, estében lámpáját is magával rántva, ahogy Piton Impedimentája mozgás közben elkapta.

– Ez alkalommal nem úszod meg, Potter. Itt nincs Dumbledore, aki megvédhetne.

Harry a hátára hengeredett, de meg sem próbált felállni. Az udvariasságból is visszavett.

– Ölj meg nyugodtan, Piton. Isten látja lelkem, ez lenne életed első jócselekedete.

– Nem túlzás ez kicsit, Potter? – Piton előző gúnymosolya vicsorba fordult. Harry meg mert volna esküdni pedig, hogy Piton valami emelkedettebb kifejezést akart ölteni, de így sárgás, egyenetlen fogai kitűnően meglátszottak, rontva az összképet. Akaratlanul is elvigyorodott. – Nagy szavak… „jócselekedet”… Nem. Nem öllek meg, mert Dumbledore valamiért életben szeretne látni, de egy kis szórakozás mindenkinek jár.

Bár nem tudta, mit ért Piton szórakozás alatt, Harryt nem is igazán érdekelte. Fektében vállat vont.

– Essünk hát túl rajta. Ha befejezted, tudod hol az ajtó. Dumbledore-t üdvözlöm, és azt üzenem neki, hogy hagyjon ki a háborújából. Nem érdekel. Nem megyek vissza.

Úgy tűnt, Pitonnak volt nem elég szórakoztató Harry passzivitása, mert leeresztette pálcáját.

– Visszaviszlek, bármit is mondasz. Dumbledore parancsa világos: azt akarja, hogy menj vissza.

– Az én szavam is az: nem megyek. Na, hajrá, Piton, gyerünk azokkal az átkokkal, aztán tűnj innen. Az sem baj, ha nem élem túl. A te drágalátos Dumbledore-dnak legfeljebb találnia kell egy újabb megváltót, akit feláldozhat.

– Hogy mersz ilyen hangon beszélni róla? – Piton egészen az arcába hajolt, úgy kérdezte sziszegve.

– Gyerünk, Pipogyusz. Rajta, ne gondolkozz! Végre bosszút állhatsz mindazért, amit az apám tett veled negyed századdal ezelőtt…

Nem tudta folytatni. Piton tenyere nagyot csattant az arcán.

– Ne merészelj azon a néven nevezni többé!

Harry lenyalta kirepedt ajkáról a vért és elvigyorodott.

– Rajta, Pipogyusz. Menni fog ez jobban is. Nem árullak be Dumbledore bácsinak, ne félj. – Újabb pofon. – Remélem mostál kezet, Pipogyi. Nem szeretnék valami bájitalfertőzést összeszedni…

Piton keze újból közeledett, de ez alkalommal megragadta mellén a fürdőköpenyt, és a fotelba penderítette.

– Finite Incantatem – emelte le a Harryt még mindig fogva tartó Impedimentát. – Menj, vegyél fel valamit. Indulunk. Azonnal.

Harry lassan, nyugodtan kinyújtózkodott.

– Mondtam már, hogy nem. Nem megyek vissza. Viszlát. Az ajtó arra van – mozdította kezét a helyes irányba. – Remélem, ennyi elég volt ma estére. Jóéjt.

Szinte észre sem vette, amikor Piton elkapta a torkát, s arca szinte lehetetlen közelségben táncolt Harry szemei előtt.

– Nem, Mr. Potter. Maga bizony velem jön.

– Mondtam, hogy megölhetsz, Piton – hörögte kis levegőhiánnyal küszködve. – Én nem térek vissza. Ha Voldemort akar valamit tőlem, idejöhet. Itt várom. Addig pedig élni szeretnék – kirántotta nyakát a férfi kezéből, s a sajgó részeket fáradtan masszírozta a kezével. – Nem érdekelnek hány próféciát mond még Trelawney rólam, az életemről, a kutyáimról, vagy a macskáimról, a bélbaktériumaimról. Itt maradok, és igenis élvezni fogom azt az életet, amit végre én választottam magamnak, nem holmi híres vezetők, vagy félbolond jóslástanárok.

– A Sötét Úr megölte az… – kezdte volna Piton emelt hangon, de nem tudta befejezni, mert Harry leordította:

– TUDOM! – Majd kicsit csendesebben: – Tisztában vagyok vele. Nem szorulok felvilágosításra. De a halálom nem fogja visszahozni őket.

– De a… – Piton megpróbált közbevágni, de sikertelenül.

– Tudod, mi történt amikor hatodévesen megpróbáltam bosszút állni Sirius haláláért. Majdnem magam is átkerültem a sötét oldalra! Akkor év végén nem volt már szükségem Dumbledore-ra sem, hogy elprédikálja, hogy a bosszú nem lehet cselekedeteim mozgatója, hacsak nem akarom Tom Denemhez hasonlóan végezni! – Talpra ugrott, s ez alkalommal ő hajolt bele Piton arcába. – Vagy hozzád, Piton! Most pedig tűnj innen, vagy megint eltöröm azt a görbe orrodat!

Kitörése egy pillanatra meglepte Pitont, de hamar összeszedte magát: kifejezéstelen arcából csak szemei villogtak gyűlölettel.

– Vége a nagyjelenetnek, Potter?

De Harry már nem volt az a könnyen felpiszkálható tinédzser, mint régen. Huszonkét éves volt, egy háború sokat tapasztalt veteránja. Piton szavai nem dühítették immár, sőt, nem is idegesítették, inkább kicsit még szórakoztatták is.

– Nem tudom, melyik része nem volt érthető annak, amit mondtam, ezért elismétlem: kiégtem. Nem vagyok többé képes pozitív érzelmekre. Nem akarok gyilkolni, csak élni az életem, amíg lehet. Viszlát.

Pitonon hirtelen meglátszott, hogy gőze sincs, mit tehetne ebben a helyzetben.

– Te is tudod, Potter, hogy a prófécia szerint te vagy a… neked kell megölnöd – szűrte fogai közt a szót.

Harry keserűen nevetett fel.

– Az „üdvöske” szót kerested, nemde? – kérdezte gúnyolódva.

– Ne forgasd ki a szavaimat, Potter!

– Menj a fenébe, Piton!

– Döntéseddel a varázsvilág halálos ítéletét írod alá!

– Majd küldök koszorút a temetésre, rendben? Egyébként is, miért kéne ezzel foglalkoznom? Soha, semmit nem kaptam attól a világtól! Mentsd meg te, ha annyira kell neked, de engem hagyj ki belőle! Eljöttem, döntésem végleges. Soha nem megyek vissza. És ha erőszakkal viszel vissza, az sem old meg semmit. Nem harcolok. Nem vagyok hajlandó meghalni értetek. Keressetek más bolondot, akit megfeszíthettek. Hát nem látjátok? Én is csak egy ember vagyok!

Sarkon fordult és a hálóba vonult. Bedőlt az ágyba, onnan kiabálta vissza: – Kifelé menet ne felejtsd el visszazárni az ajtót!

Piton láthatólag nem volt megértő hangulatban, mert egy pálcamozdulattal a semmibe tüntette Harry ágyneműit, majd az ágyát. A padló rémítően hideg volt, ezért Harry feltápászkodott.

– Te nyertél – morogta dühösen. – Itt töltheted az éjszakát és reggel ismét kínozhatsz, csak add vissza az ágyamat. Kapsz tiszta ágyneműt, ihatod a teámat, használhatod a fürdőmet, koptathatod a heverőmet, csak hagyj végre aludni.

– Én nem vagyok álmos, Potter.

– Az a te bajod. Ez az utolsó szavam. Vagy… esetleg távozhatsz is. Bármikor, amikor csak kedved tartja.

Ezzel a szekrényhez vonult, kihalászott egy garnitúra tiszta ágyneműt, amit Piton kezébe nyomott.

– Tessék. Van könyv a polcon, ha szórakozni akarsz. – Egy mozdulattal kivette a kissé dermedten álldogáló férfi kezéből a pálcát, majd kitolta Pitont az ajtón. Egy gyors záróvarázslattal biztosította éjszakai nyugalmát, majd helyreállította ágyát és lefeküdt.

Holnap. Majd holnap foglalkozik Pitonnal. Most csak aludni akart.

***

Miután Potter kipenderítette a szobájából, Perselus még egy darabig megkövülten ácsorgott a zárt ajtó előtt. A helyzet megzavarta. Valami nem stimmelt.

Potter nem úgy viselkedett, ahogy viselkednie kellett volna, ahogy mindig is tett azelőtt, nem… Na persze jobb nem lett a rohadék, de… valahogy más.

Meg sem próbálta megátkozni az elvett pálcával, éppen csak kitolta őt, bezárta az ajtót és lefeküdt.

Két éve még nem úszott volna meg ilyen helyzetet sértetlenül – gondolta magában, de azt már nem tudta, mihez kezdjen a hirtelen előállt helyzetben, pálca nélkül. Persze üvöltözni elkezdhetett volna, de Potter valószínűleg egy gyors Silencio-val biztosította volna saját nyugalmát, s a végén még ő nézett volna ki komplett hülyének egy zárt ajtónak kiabálva.

Így tehát nagyot sóhajtott és megadóan a heverőre pakolta a karjában tartott ágyneműket. Potter gusztustalanul mugli lakásában kell hát töltenie az éjszakát, mielőtt a szemét kölyköt visszavihetné a Roxfortba, ahol ő maga is jóideje raboskodott: júliusban a Sötét Úr meglepő hirtelenséggel arra a következtetésre jutott, hogy kedvenc bájital mestere nem hű hozzá többé, és csak a Dumbledore által hasonló helyzet esetére kitalált vész-zsupszkulcs mentette meg az életét. Nem sokon múlt, hogy nem hagyta ott a fogát.

Volt „kollégái” hajtóvadászata azóta sem csitult, dühös mesterük kitartó üldözésre késztette őket.

Éppen emiatt jött elő Dumbledore ezzel a zseniális ötlettel: hagyja el az országot egy időre, s ha már úgyis világot lát, hát keresse meg Pottert is egyben. Azt ugyanis valahonnan kiderítették, hogy a hülyegyerek először az Egyesült Államokba vette útját váratlan lelépője után, de ott Perselus nyomot vesztett, és csaknem tíz hónapjába került, hogy biztosan kijelenthesse: Potter nincs többé az Államokban.

De aztán rámosolygott a szerencse, és itt, Ausztráliában egy hónapocska kutatás is gyümölcsözőnek bizonyult. Büszke lehetett magára.

Igaz, ez a helyzet kissé mégis idegesítő volt: a megtalált Potter lefegyverezte őt egy adag ágyneművel, amelyet megpróbált a nappali ülőgarnitúráján úgy elhelyezni, hogy kényelmes lehessen a fekhelye. Fáradt volt maga is, bármit is mondott Potternek: már két éjszakát ébren töltött…

Igen, reggel az első dolga lesz, hogy megöli a rohadékot.

Hogy meri őt kioktatni a szeretet fontosságáról azon a vinnyogó, panaszkodó hangon… Gusztustalan! És mennyire tipikusan Potteres!

Bár az igaz, annyira talán mégsem tipikus.

De miért is kéne neki ezzel foglalkoznia? Holnap majd szépen átadja a kölyköt Dumbledore-nak és kész. Aztán az öreg majd meggondozza kedvenc üdvöskéjének a lelkét, ha úgy akarja!

Döntésében megnyugodva Perselus engedett Potter felajánlásának, hogy válasszony egy könyvet a polcról. Igaz, csak mugli könyvek voltak, de elég sokat ismert közülük: gondosan és jó ízléssel válogatott gyűjtemény volt, a legjobbak.

Ez még jobban meglepte, mint Potter magatartása. Ki gondolta volna, hogy Potternek van ízlése?

Egy kis, szürke köteten akadt meg a szeme. Yeats…

Immár jó néhány éve annak, hogy utoljára a kezébe fogta az ír költő kötetét. Heather mennyire szerette! – gondolta mosolyogva, ahogy kivette a többi közül.

A kanapéhoz vitte, majd kényelembe helyezte magát. A könyv szinte magától nyílott ki, és Perselus szeme végigfutott a sorokon.

Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,

s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,

lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed

pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,

s imádták hű vagy hamis szerelemmel,

de én zarándok lelkedet szerettem

és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,

suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött

a Szerelem, suhan a hegy fölött,

s elrejti arcát fátylas csillagokba.

(Csillag Tibor fordítása)

When you are old

When you are old and grey and full of sleep,

And nodding by the fire, take down this book,

And slowly read, and dream of the soft look

Your eyes had once, and of their shadow deep;

How many loved your moments of glad grace,

And loved your beauty with love false and true,

But one man loved the pilgrim soul in you,

And loved the sorrows of your changing face;

And bending down beside the glowing bars,

Murmur, a little sadly, how Love fled

And paced upon the mountains overhead

And hid his face amid a crowd of stairs.

Hihetetlennek tűnt, hogy Potter ne csupán ismerje, de szeresse is ezt a verset – olyannyira más volt, mint az az üresfejű, felfújt hólyag! És mégis, a könyv éppen itt nyílt ki, ennél a csodálatosan fájdalmas versnél, s maga mutatta, hogy tulajdonosa szerette ezt a verset, s visszatért hozzá újra meg újra, míg csak a könyv lapja egy öreg, ráncos arccá nem változott a sok forgatástól.

Kicsit közelebb emelte az oldalt, mert a papír olyan furcsa volt… Mintha valami vizes helyen lett volna sokáig, vagy valami nedvességet csepegtettek volna rá…

Oh.

Zavarában gyorsan ellapozott, s egy másik helyen ütötte fel a kötetet, ahonnan egy boríték csúszott ki, majd a földre hullott. Amikor utána nyúlt, egy pillanatra megakadt benne a levegő. Halotti bizonyítvány – a Mágiaügyi Minisztérium hivatalos pecsétjével.

S bár ismét kissé zavarba jött, felvette, s megforgatta kezeiben a sárgás borítékot.

Vajon mi oka lehetett Potternek arra, hogy éppen ebben a könyvben tárolja az ilyen jellegű iratait? Bizonyára Weasleyé. Vagy valamelyik másik barátjáé. Vajon melyiké lehet?

Kíváncsian nyitotta ki a lezáratlan borítékot, majd széthajtogatta a mugli módra hajtogatott iratot.

Amit látott váratlan volt és sokkoló, és érezte szemei sarkában a rég nem érzett nyomást, ahogy a könnyek megpróbáltak előtörni.

Nem! Nem! Ez nem lehet!

A papír legrosszabb félelmeit igazolta.

Egy világ omlott össze benne, ahogy meredt a papírra.

Előző               Bolond főmenü            Következő