Fordította: Enelen

Átnézte: enahma

12. fejezet – Szivárgó információ

Harry még mindig az igazgató szavai okozta sokk hatása alatt állt. Malfoy elment. Örökre. Soha többé nem jön vissza ide, hogy tanuljon.

Igaz, hogy Harry nem kedvelte Malfoyt, egyáltalán nem, egyetlen pillanatra sem, mégis tisztában volt a döntés súlyával és következményeivel. Malfoy azért ment el, hogy kiképezzék, és átvegye apja helyét Voldemort körében. Harryt nem tévesztette meg a fedőtörténet, amely szerint a szőke fiú csak iskolát váltott, és most egy nem túl ismert írországi varázslóiskolában fejezi majd be a tanulmányait.

Malfoy fenyegetése nem volt hazugság, jutott Harry eszébe, és közben alig értette az igazgató rövid beszédének második részét.

– …és be kell jelentenem, hogy Piton professzor nem a Mardekár házvezető tanára többé, így megkérlek titeket, mardekárosok, hogy ha problémáitok adódnak, Vector professzort keressétek fel velük – ezzel Dumbledore a McGalagony mellett ülő szigorú arcú boszorkány felé intett.

Harrynek leesett az álla. Dumbledore nem mondott semmi részletet, de biztos volt benne, hogy ez a… változtatás valamilyen kapcsolatban áll vele, hogy ez volt az a dolog, amiről az igazgató beszélni akart neki előző nap. És ő nem hallgatta végig… Harry a tanári asztal másik vége felé pillantott, Perselusra. A férfi arca vörös volt a szégyentől, és Harry pillantását olyan intenzív gyűlölettel viszonozta, hogy a szemei kis híján lyukat fúrtak a fejébe, miközben a szája csúnya vicsorra húzódott.

Perselus őt okolta.

Harry bal kezével önkéntelenül is megmasszírozta még mindig fájó jobb karját, és elfordította a pillantását. A következő pillanatban egy hangos csattanás hallatszott, ahogy egy szék hátrarepült, majd a terem hátuljában levő ajtó nyílása és csukódása. Nem kellett felnéznie ahhoz, hogy tudja, mi történt. Perselus kirohant a teremből.

A hírek mindenkit megdöbbentettek. Perselus rövid jelenete után nem sokkal megtört a csend, és a diákok közelebb hajoltak egymáshoz.

– Ez lehetséges…?

– Hallottál már róla, mi történt Malfoy apjával…?

– Barátok voltak…

– Dumbledore ki akarja rúgni Pitont…

– Szerinted mi történhetett?

– Azt mondják, ki van rúgva, mivel a barátja, Malfoy már nem tagja a felügyelő bizottságnak…

– …tavaly olyan rendes volt, és most…

– …lehet, hogy ennek Potterhez is köze van?

És így tovább. Harry az idegességtől ismét nem tudott enni. A hírek teljesen elvették az étvágyát, úgyhogy eltolta magától a tányérját, és felállt.

– Harry? – Hermione megérintette a karját. – Mi történt?

– Semmi – suttogta, és megrázta a fejét. – Nem tudom…

– Biztos van valami oka…

– Nem tudom – szakította félbe Harry. – Dumbledore-t kérdezd. – Nem tudta, miért ilyen hideg a lánnyal szemben. Hiszen csak segíteni akart. De neki nincs szüksége segítségre, senki segítségére… Felszisszent a tompa fájdalomtól, miközben felkapta és a hátára dobta a táskáját. – És most mentem.

– Várj. – állt fel Hermione. – Veled megyek.

– Nem kell, hogy… – kezdte Harry, de a lány nem törődött a tiltakozásával.

– Mindkettőnknek aritmetika órája lesz, nem emlékszel?

Harry idegesen mordult fel, de azért megvárta a lányt. Megpróbált felkészülni az elkerülhetetlen kérdésekre is, de nem jöttek, legalábbis nem olyanok.

– Mit gondolsz azokról a duplán kódolt mágikus iratokról, amiket a professzor a múlt héten mutatott? – Harry meglepett pillantást vetett rá, aztán megvonta a vállát.

– Nem volt időm gondolkodni rajtuk – válaszolta az igazságnak megfelelően.

– Egyre rosszabbak a jegyeid – mondta Hermione. – Több időt kellene töltened a tanulással.

A lány szavaira Harryt elöntötte a méreg.

– Ne prédikálj nekem – sziszegte.

– Nem prédikálok – sóhajtotta Hermione. – Ez csak… ijesztő látni, ahogy…

– Hagyj békén! – csattant fel Harry. – A jegyeim csak rám tartoznak, nem rád!

– Tudom, de…

– NEM! – Harry megállt, és szembefordult Hermionéval. – Nem akarom, hogy körülöttem sertepertélj! Nem veszed észre, hogy idegesít? Tudom, mit csinálok, és semmi szükségem a tanácsaidra!

Hermione elvörösödött, és összevonta a szemöldökét.

– Csak segíteni akartam! – kiáltott fel türelmetlenül. – Miért nem vagy képes végighallgatni?

– Micsodát? – modult fel sötéten Harry. – Nincs szükségem a segítségedre. És már nem vagyok kisgyerek, akit utasítgathatnak!

– Nem is így gondoltam! – lassan Hermione is kezdte elveszíteni türelme maradékát. – Csökönyös szamár!

– Hülye szuka! – vágott vissza Harry. Hermione elsápadt.

– Vondd vissza – sziszegte, és közelebb lépett Harryhez. – Vondd vissza, vagy…

– Vagy mi lesz? – Harry gúnyosan elvigyorodott. – Mit tehet egy ilyen butácska kislány, hogy…

CSATT! A pofon teljesen váratlanul érte. Harry kábultan emelte fel a kezét, és érintette meg az arcát ott, ahol Hermione megütötte.

– Te… – kezdte, de a lány már néhány lépéssel távolabb állt tőle.

– Ne merészelj még egyszer így beszélni velem! – mondta anélkül, hogy hátranézett volna. – És ne gyere a közelembe, amíg végre fel nem fogod azzal a kemény fejeddel, ki a barátod és ki az ellenséged!

Harry megrázta a fejét, és követte a lányt a tanterembe. Szeretett volna leülni a szokásos helyére, Ares mellé, de nagy meglepetésére, Hermione már ott ült, ráadásul egyik barátja sem volt hajlandó ránézni. Megállt az ajtóban, és körülnézett. Csak két üres helyet látott: Hermione régi helyét Padma Patil mellett, és Malfoyét, de Harrynek valahogy semmi kedve nem volt az ellensége helyére ülni. Mélyet lélegzett, aztán Padmához lépve megeresztett egy bocsánatkérő mosolyt.

– Öhm… izé… leülhetek melléd?

– Természetesen – válaszolta a lány, és visszamosolygott, aminek láttán Harryt kirázta a hideg. Nem tetszett neki ez a mosoly, túlságosan is hasonlított Ericáéra, valami furcsa, ragadozó éle volt, amitől kis híján hátrahőkölt. Erica emléke újabb gondolatmenetet indított el benne: aznap reggel Harry látta, hogy az általa leginkább gyűlölt mardekáros csapattal érkezett a nagyterembe: Pansyvel, Crackkel, Monstróval és Zabinivel, ráadásul kéz a kézben azzal a patkányszerű mardekáros fiúval, Malfoy volt rabszolgájával. Mikor Harry rájuk pillantott, a lány csak elvigyorodott, és közelebb hajolva a fiúhoz, a fülébe súgott valamit. A mardekáros vigyorogva vonta fel a szemöldökét. Az emlék még most is feldühítette, úgyhogy kényszerítenie kellett magát, hogy leüljön, és elővegye a könyveit.

– Mit csinált Piton, hogy Dumbledore elvette tőle a házvezetőséget? – hajolt hozzá közelebb Padma. – Igaz, hogy bántalmazott egy diákot?

Harrynek elsötétült az arca, de erővel lenyugtatta magát.

– Nem tudom – mondta a legjobb semleges hangján. – Egyébként meg szerintem nem tartozik rád.

– Ah – a lány zavartan elmosolyodott. – Igaz… biztos igazad van – ezzel lapozgatni kezdett az aritmetika könyvében.

Harry megnyugodva felsóhajtott, és halkan odasúgta:

– Nézd, nem akartam durva lenni…

Padma becsukta a könyvét, és bólintott. Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de ebben a pillanatban belépett Vector professzor, és elkezdődött az óra. Harry egész idő alatt rettegett: ma kapták meg a legutóbbi tesztjük eredményeit.

E. E-t kapott aritmetikából. Elfogadhatót. Ráadásul Harry pontosan tudta, hogy az egyetlen ok, amiért nem kapott rosszabb jegyet, az volt, hogy jól tudta a tavalyi anyagot, de most még azzal a résszel kapcsolatban is problémái voltak.

Óra után a tanárnő ráparancsolt, hogy maradjon hátra. A beszélgetés rövid volt és kellemetlen: Harrynek semmi kedve nem volt végighallgatni még egy leckéztetést a romló jegyeivel kapcsolatban, és a tanárnőnek mintha lelkiismeret furdalása lett volna, amiért ő kapta a Mardekár házvezetői posztját.

És Harry ekkor még nem sejtette, hogy ez csak az első volt a jövőbeli kis beszélgetések sorában.

***

Harry megrándult, mikor megpróbált bevenni egy éles kanyart a söprűjén. Hogy a leesést elkerülje, erősen meg kellett markolnia a seprűnyelet, de ettől az egész sebesült keze égni kezdett. Ez halálra idegesítette. Már tíz nap telt el az óta az éjszaka óta, és a keze még mindig használhatatlan volt. A fájdalom elterelte a figyelmét a játékról, és észre sem vette, hogy elkezdődött a mérkőzés, csak mikor egy gurkó rátámadt.

Tett két gyors kört a pálya körül, de semerre sem látta a cikeszt, és a pillantása most a szurkolókra terelődött. A griffendélesek mind állva figyelték a játékot az arany-vörös állványokról, az első és másodévesek ugráltak, sokan saját készítésű zászlókat lengettek, és mindenki a ház színeit viselte. A Hugrabug nagy része úgy tűnt, a Hollóhátnak szurkol, és Harry nagy meglepetésére elég sok mardekáros – mardekáros! – állt egy nagy zászló alatt, amin a „GYERÜNK, PITON!” állt, nagy vörös és zöld betűkkel. Harry elvigyorodott, bár tudta, hogy az üzenet csak részben szól neki, részben tiltakozás volt a bájitaltan professzor felfüggesztése ellen. Janus, az osztálytársai és néhány fiatalabb mardekáros odaintett neki a lepedő alól. Harry visszaintett, de érezte, hogy a szíve összeszorul a mellkasában.

Nem látta Arest. Pedig Ares imádta a kviddicset, és biztosan nem az ellenséges csapatot támogatta… vagy igen?

A cikeszről teljesen megfeledkezve, Harry szemei újra a nézőket kezdték kutatni. Mardekár ház: Janus, mosolygó arcok, mellettük a fiatal halálfalók társasága, ahogy Harry magában nevezte őket, bár a vezetőjük nélkül mintha egy kicsit elveszettnek tűntek volna, és Millicent látványosan távol tartotta magát tőlük… érdekes. Erica önelégült képet vágott, ahogy Zabini a dereka köré fonta a karját, úgy látszott, még a mugli származású mardekáros is jobban érzi magát, mióta Malfoy elment… Perselus természetesen nem volt ott, és a tanári lelátón sem találta. Nem mintha ezen Harry meglepődött volna – mi mást várhatna mindazok után, ami köztük történt? És, emlékeztette magát Harry, már ő sem érez iránta semmit. Vagy igen? Valahogy keserű lett a szájíze…

És aztán a Hollóhát: látta Padmát, ahogy a lány minden mozdulatát szemmel követte, nem sokkal távolabb Terry a hüvelykujját felemelve üdvözölte. A hugrabugosok kissé visszafogottabbak voltak vele szemben, mióta kiderült a valódi kiléte, de köztük is volt egy kis csapat, akik a Griffendélnek szurkolt.

És újra a griffendélesek. Ó, Neville és Parvati kéz a kézben állnak, Lavender valami negyedikes lányokkal vihorászik, semmi meglepő, de Arest itt sem látta – és Hermione… ő sem volt sehol.

Harry hirtelen szörnyen elszégyellte magát. Az ő hibája, ha a barátai – vajon még mindig gondolhat rájuk úgy, mint barátaira, mindazok után, amiket mondott nekik? – úgy döntöttek, hogy nem jönnek el a mérkőzésre!

Harry megborzongott, és kényszerítette magát, hogy inkább a játékra figyeljen. Semmit nem ér el vele, ha még ráadásul el is veszítik a mérkőzést – és nagyon úgy nézett ki, hogy ez fog történni.

Az új bemondójuk, egy negyedikes hugrabugos, Steven, ebben a pillanatban jelentette be, hogy a Hollóhát gólt szerzett ellenük.

Ez nem lesz jó így.

Harry gyanította, hogy ez fog történni: túl sok új tagja volt a csapatnak. A fiatalabb Creevey testvér, Dennis kitűnő hajtó volt, és a társai, Seamus és egy ötödikes fiú, Andrew Kirke is tehetségesek voltak – de szinte teljesen képtelenek az együttműködésre, ezért aztán sokszor elvesztették a kvaffot. A két terelő, Ginny és Natalie, Dennis osztálytársnője jók voltak, de messze nem annyira, mint a Weasley ikrek.

De ekkor, a szeme sarkából Harry meglátott valami aranyos villanást a pálya bejáratának irányában. Egy hirtelen bedőléssel, amitől úgy beleállt a fájdalom a karjába, hogy kis híján lefordult a seprűről, Harry a cikesz után vetette magát. Gyorsan haladt, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy elhomályosítsa a látását, és amit látott, az teljesen elfeledtette vele a cikeszt. Két alak közeledett a kviddicspálya felé, kéz a kézben, mint Neville és Parvati: Ares és Hermione.

Harry szíve kihagyott egy ütemet. A cikesz eltűnt valahol, amíg ő hitetlenkedve bámult a földre, és mikor megpróbálta felrázni magát a döbbenetből, az első, akit meglátott, Cho volt, aki aggódva figyelte.

Ez már túlságosan sok volt neki. Harry lelassult, és ereszkedni kezdett a föld felé.

Mikor a lába szilárd talajt ért, a térdei összecsuklottak alatta. A következő pillanatban már Ron is mellette térdelt.

– Jól vagy, Quietus? – kérdezte óvatosan, míg a bemondó bejelentette a szünetet. Harry csak bólintott, de nem érezte jól magát. Nem tudta, miért, de Ares és Hermione kapcsolata valahogy övön aluli ütésként érte – és az elmúlt hetek idegeskedése és álmatlan éjszakái se sokat javítottak az állapotán.

– Nem tudom folytatni, Ron – lehelte.

– Muszáj folytatnod! – jött oda sietve Seamus. – Rettenetesen meg fognak verni minket. Az egyetlen esélyünk, ha elkapod a cikeszt, mielőtt a Hollóhát túlságosan nagy előnyt szerezne. Harry, fel!

– Hagyd békén! – sziszegte a társára Ron. – Nem látod, hogy túlságosan kimerült ahhoz, hogy folytassa…

– Nem adhatja föl, most nem! – kiáltott fel türelmetlenül Seamus.

A két fiú most már szemtől szemben áll egymással, a kezüket ökölbe szorították.

– Minden rendben van, Ron. Már jobban vagyok – nyögte ki Harry, aki nem akarta, hogy a barátai összeverekedjenek miatta. – Csak egy kicsit… elbambultam. Már jól vagyok, Seamus. Gyerünk vissza.

– Biztos vagy benne? – nézett rá komolyan Ron. Ő egyszerűen vállat vont.

– Gyerünk.

A játék további részében Harry próbált csak a cikeszre koncentrálni. Amikor újra meglátta, az állás 100-20 volt a Hollóhát javára. Cho közvetlenül mellette repült, és Harry egy pillanatra megbánta, hogy a Tűzvillám Ronnál van, mert Nimbusza valószínűleg képtelen lenne túlszárnyalni a lány láthatóan új seprűjét. Harry előrehajolt, és az arany labdácska felé nyújtotta a jobb kezét.

Nem látta a gurkót, de érezni kitűnően érezte. A jobb keze.

A hirtelen fájdalom kis híján elviselhetetlen volt, és hangosan felkiáltott. Az egész karja égett, és képtelen volt mozdítani az ujjait.

Elhibázta a cikeszt.

Megint hányingere lett. A fájdalom és a hányinger mindig kéz a kézben jártak egymással. Mint Ares és Hermione…

Mostanra Cho már biztosan elkapta a cikeszt…

De mégsem. A lány aggódva bámult rá.

– Jól vagy? – kérdezte vékony, remegő hangon.

Harry nem tudott válaszolni. Nem volt jól, és a lány miatta szalasztotta el a labdát. Nem nézett rá, csak bólintott, és odébbrepült.

A mérkőzés vége már egészen unalmas volt. Az állás 170-20 volt, mikor Harry végre elkapta a cikeszt, és így megmentette  a házát a teljes veszteségtől. Egy döntetlen még mindig jobb, mint elveszteni a mérkőzést.

***

A következő napokban Harry elszigeteltebbnek és magányosabbnak érezte magát, mint eddig bármikor. Rosszabb volt, mint gyerekkorában, mert akkor nem tudta, miről marad le, most viszont nagyon is tisztában volt vele. Ares és Hermione teljesen elmerültek egymásban, csakúgy, mint Neville és Parvati, és még Ron is járni kezdett Hannah Abbottal, bár ő ennek ellenére igyekezett minél több időt tölteni Harryvel. Mégis, ez már nem volt ugyanolyan. Harry feleslegesnek és kiközösítettnek érezte magát.

Egyre rosszabb jegyeket kapott az órákon, de ez már nem érdekelte.

És ekkor Cho úgy döntött, hogy beszél vele. Harry már korábban is látta rajta, hogy készül valamire, de igyekezett elkerülni. Cedric halála még mindig nyomta a lelkét, és még mindig magát okolta érte, még ha tudta is, hogy igazából nem az ő hibája, hanem Voldemorté.

– Tudod, nem kellene ennyire kerülnöd engem – volt Cho első, kissé félszeg mondata, de mindketten felettébb kényelmetlenül érezték magukat.

– Én nem is… – próbált védekezni Harry, de félúton elakadt.

– De igen – sóhajtotta Cho. – Miért csinálod?

Harry körül hirtelen mintha elszívták volna a levegőt.

– Cedric – suttogta, de nem merte felemelni a fejét.

– Cedric? – nézett rá hitetlenkedve Cho. – De hiszen az már másfél éve történt, és nem is a te hibád volt!

– Igen is meg nem is – Harry egyik lábáról a másikra állt, és a földet bámulta kitartóan. – Talán nem az én hibám volt, de végig kellett néznem.

Cho nem válaszolt, de gyorsuló légzése elárulta Harrynek, hogy hallotta.

– Sétáljunk egyet – mondta végül, és Harry bólintott.

Hideg volt, és az északi szél élesen, fagyosan vágott az arcukba, de nem törődtek vele. Lassan sétáltak egymás mellett.

– Én nem okollak téged – a lány Harry karjára tette a kezét. – Soha nem is okoltalak. Teljesen elkeseredtem, mikor hallottam, hogy meghaltál. Egyszerűen… túl sok volt nekem.

– Miért? – nézett fel Harry.

– Mert azt hittem, hogy bosszút akartál állni a haláláért… vagy hogy a bűntudatod miatt nem tudtál ellenállni Tudodkinek…

– Soha nem akartam bosszút állni – borzongott meg Harry. – Mikor szembe kellett néznem vele, nem akartam semmi mást, csak túlélni. Vagy meghalni.

– Megbocsátottad neki Cedric halálát? – kérdezte Cho hangjában némi éllel.

– A férfi, aki megölte Cedricet, halott. Három hete halt meg – mondta Harry komolyan. – És nem bocsátottam meg Voldemortnak Cedric halálát. De… nem akarok érte bosszút állni.

– A helyedben én akarnék! – jelentette ki Cho hevesen. – Erősebbnek kellene lenned!

Harry felvonta a szemöldökét.

– Én – én vagyok, Cho. És nem akarok bosszút. Csak azt szeretném, ha végre vége lenne ennek az egésznek.

– De Cedric…

– Voldemort megölte az apámat, az anyámat, a mostohaapámat, az egész Potter és Black családot, tönkretette a keresztapám és a nagybátyám életét… Ha egyszer úgy döntök, hogy bosszút állok, rengeteg okom lesz rá – Harry megrázta a fejét. – De nem akarok bosszút. Nem akarok ölni, még őt sem, és legfőképpen, nem akarok gyűlöletből és bosszúból ölni.

– De hát meg kell ölnöd! – kiáltott fel Cho.

– Nem tudom, mit kell tennem, és fogalmam sincs, hogyan fogom megtenni, Cho – Harry valahogy legyőzöttnek érezte magát. – Csak egy tizenhat éves fiú vagyok, semmi különleges.

Hosszú csend ereszkedett rájuk.

– Te igenis különleges vagy, Harry – mondta Cho végül. – Jobb vagy nálunk.

Harry szomorúan és fáradtan elmosolyodott.

– Egyszerűen csak túl sok mindenen keresztülmentem már, és láthattam, mire vezet a gyűlölet és bosszúszomj. Sőt, a mai napig érzem ezek „gyümölcseit” is – összevonta a szemöldökét. – És már túl sokszor voltam közel a halálhoz. Túl sokszor kellett feladnom a reményt. Inkább csak megtört vagyok, nem jó.

Cho megállt, és kérdő pillantást vetett a fiúra.

– Nem gondolod, hogy ezek a… tapasztalatok valahogy megerősítettek? Hogy tisztábbá, jobbá tettek?

Harry keserűen felnevetett.

– Tisztábbá? Jobbá? – erőlködnie kellett, hogy ne sírja el magát. – Azt hiszem, én inkább piszkosnak és gyengének érzem magam. Kihasználtnak és félredobottnak. Haszontalannak. De nem tisztának. És biztosan nem jónak. Keserű vagyok, gúnyos, és majdnem állandóan dühös.

Cho hirtelen felnevetett.

– Most Piton professzorról beszélsz, vagy magadról?

Erre Harry is felkuncogott.

– A fenébe is, nem tudom! – de egy pillanat múlva már megint elkomolyodott. – Nem akarok róla beszélni.

És ez igaz is volt.

Megint érezte, hogy elönti a gyűlölet.

Gyűlölte Perselust.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény