Az igazgató irodája üres volt, amikor Perselus megérkezett. A bájitalok mestere dühösen horkant fel, és ült le az egyik karosszékre, amelyik a tömör íróasztal előtt állt. Az íróasztalon dokumentumok, akták, különböző színű tintákkal töltött kalamárisok, pennák és néhány apró ezüstös dolog tornyosult kusza összevisszaságban, tárgyak, amelyeket az öregember olyannyira szeretett. A karosszékben üldögélve Perselus ráébredt, hogy szinte soha nem volt egyedül ebben az irodában, vagy jobban mondva nincs emléke arról, hogy egyedül lett volna… Ami vitathatatlanul furcsa, tekintve, hogy majdnem húsz éve tanít az iskolában. Ez megerősítette a gyanúját, hogy soha nem volt Dumbledore bizalmas embere, nem is szólva arról, hogy a barátja lett volna… És most, ez az érzés feldühítette, habár a múltban amikor csak rádöbbent erre, minden alkalommal szomorúságot érzett.

Soha nem volt elég megbízható ahhoz, hogy megtudja Potter titkát, mindig úgy utasítgatták, mint egy nyavalygó gyereket: tedd ezt, tedd azt, védd meg, és menj, ha készen állsz, ha felkészültél… Felkészült! Valóságos csoda volt, hogy Voldemort nem ölte meg őt azon nyomban, miután megérkezett azon a sorsdöntő éjszakán… és később, amikor megint felszólították, hogy öljön, hogy megmutassa, kihez is hűséges valójában…

Talán inkább hálásnak kellene lennie Potternek, hogy a kölyök megkíméli őt a további kémkedéstől… De persze azt soha nem fogja megtudni, hogy a fogságukról és megmenekülésükről szóló kis mese igaz volt-e. Nagyon jól tudta, az emlékei örökre eltűntek. Ezt már Cassia hosszú és sikertelen próbálkozásai után is gyanította, amikor arra törekedtek, hogy felidézzen néhányat emlékei törölt részeiből.

A kandalló váratlanul felzúgott, és szikrák szálltak szerteszét a szobában. Perselus úgy érezte, megvakul a váratlan fényességtől. A következő pillanatban szemtől-szembe találta magát egy nagyon mérges Dumbledore-ral.

Az öregember arckifejezése még akkor is megijesztette Perselust, ha ezt soha nem ismerte volna be.

– Perselus – az igazgató hangja meglepően hideg és mély volt. – Mit tettél Harryvel múlt éjjel?

– Elvittem a kölyköt a gyengélkedőre, ahogy Minerva utasított – válaszolta, az igazgatóéhoz hasonló hideg hangon.

– Nem vagyok biztos benne, hogy Minerva utasítást adott arra, hogy bántalmazz egy olyan gyereket, akinek fájdalmai voltak. – Perselus az idős ember szemébe nézett. A mélykék szemek most olyan hidegek voltak, mint az Északi-sark.

– A te kis aranytojást tojó tyúkod panaszkodott a bánásmódom miatt, Albus?

– Perselus! – Dumbledore dühe hirtelen betöltötte a szobát, és a bájitaltanmester ereiben megfagyott a vér. Most már tisztán megértette, a Sötét Nagyúr miért félt annyira az igazgatótól. – Nem, Harry nem panaszkodott. De te – lépett Dumbledore közelebb, és Perselus ebben a pillanatban jobban félt tőle, mint Voldemorttól valaha is – te megsebesítetted.

– Ostobaság, Albus – csikorogta a szokásos határozottság nélkül.

– Ostobaság? – villámlottak a férfi szemei. – A fiú a Cruciatus utóhatásaitól szenvedett, izomrendszere sokkos volt, és feszült, a te gyengéd bánásmódod pedig olyan komoly károsodást okozott jobb karjának izmaiban, hogy Poppynak kellett kezelnie, és Harrynek még napokig fájdalmai lesznek! Mit gondoltál, mit csinálsz?

A kérdés ott lógott a levegőben, és teljes csönd telepedett az irodára. Végül az idős ember volt az, aki megtörte.

– Bármit is gondoltál, fegyelmi eljárást indítok ellened.

Perselus felhúzta a szemöldökét.

– Ki akar rúgni, igazgató? – kérdezte jegesen.

Az öregember hangja hozzá hasonlóan jeges volt.

– Valóban kísértésbe jöttem, hogy ezt tegyem, professzor. De attól félek, hogy ezek között a körülmények között gyilkosság lenne. Ehelyett felállítok néhány szabályt, és ha valaha is meghallom, hogy nem tartod be, kirúglak, akár gyilkosság, akár nem.

– Hallgatom – A bájitalok mesterének hangja száraz és érzelmek nélküli volt.

– Először: soha ne közelíts megint Harryhez. Ha csak egy ujjal is hozzáérsz… – nem folytatta, de Perselus megrettent. Soha nem hallotta, hogy Dumbledore valakivel így bánt volna. – Másodszor: normálisabb leszel a tanulókkal. Leginkább az ifjú Longbottomra gondolok. Ő nem felelős azért, amit az apja tett ellened. Harmadszor: nem lehetsz többé a Mardekár házvezető tanára.

– De, Albus… – Perselust az utolsó szankció teljesen váratlanul érte.

– Nem. Nyilvánvalóan nem vagy eléggé felelősségteljes ahhoz, hogy gyerekekre felügyelj. Elfogult és felelőtlen viselkedésed egy tanulónak komoly fizikai sérülést okozott. Ezt nem engedhetem meg ebben az iskolában. Ó, és a fizetésed lecsökkentem 30%-kal. A végső döntést természetesen a felügyelő bizottság hozza majd meg.

– Albus, én… – próbált Perselus kipréselni magából némi bocsánatkérést vagy magyarázatot, de az igazgató megint felemelte a kezét, hogy megállítsa.

– Most pedig elmehet, professzor.

Perselus úgy érezte, hogy a világ örvénylik körülötte. Elmehet? Felfüggesztik? De… miért?

Igen, egy kicsit nyers volt tegnap a Potter kölyökkel, de… hát persze. Az igazgató jobban kedveli a kölyköt nála. Nincs ebben semmi váratlan. Albus üdvöskéje, a legdrágalátosabb griffendéles!

Ahogy elhagyta az irodát, a kezdeti rémület egyre mélyebb és mélyebb dühvé változott. Mire elérte a lakosztályát, már majdnem felrobbant.

Megint!

Szóval ahhoz elég jó volt, hogy felügyeljen a kölyökre, amíg félrevezették, elég jó volt ahhoz, hogy kémkedjen, hogy a rendnek dolgozzon, hogy kockáztassa az életét, hogy tanítson, hogy főzeteket főzzön… kavarogtak a gondolatok a fejében

Menjen mindenki az ördögbe ebben az iskolában! Az ördögbe Voldemorttal, hogy nem tudta egyszerűen csak úgy otthagyni! Az ördögbe a fiatalkori elhatározásával, hogy csatlakozik ahhoz a szörnyeteghez! Az ördögbe az egész élettel, amit élnie kell!

A teakonyhába lépett, és egy egész üveg lángnyelv whiskyt vett elő a szekrényből. A konyhaszekrényre tette az üveget, kitöltött magának egy pohárral, majd egy nagy korttyal az egészet lenyelte. Az alkohol majdnem azonnal szétáradt a szervezetében, még inkább fellobbantva mérgét.

Már megint a kölyök! Tönkretette Perselus egész életét és hírét! Mit fognak mondani a kollégái, ha hallanak a fegyelmi intézkedésekről? Mit fognak a tanulók mondani, ha meghallják a felfüggesztését? Mit gondol majd a minisztérium, ha hallanak az „agresszív viselkedéséről”? Alig tudott megúszni egy életfogytiglant az Azkabanban! Megint börtönbe fogják csukni?

Kétségbeesés és düh keveredett benne.

És minden az ő titokzatos öccsének az átkozott fattya miatt!

Az ördögbe!

A második poharat is kiürítette, aztán egy határozott lendülettel a falhoz vágta, ahol millió apró darabra tört. Megragadta az üveget, és a nappaliba vonult. Érezte, ahogy az alkohol dühöngeni kezd a testében, és megint nagyot kortyolt.

Aztán valaki kopogott.

***

Harry ideges volt. A merengő végre elkészült. Nem igazán tudta, mit várjon attól, hogy megmutatja Perselusnak, de reménykedett, hogy Perselus bele fog nézni, és végre megért mindent, és hinni fog az őszinteségében, a szeretetében.

Talán ha a kapcsolatuk soha nem is lesz ugyanolyan, a férfi újra elfogadja majd, és megint a nevén fogja szólítani.

És talán, de ez egy nagyon, nagyon kicsi remény volt, talán minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt.

A merengőt egy dobozba tette, és óvatosan leragasztotta, mielőtt elindult volna az ismerős pincék felé. Perselus nagyon goromba volt tegnap. Most, Harry remélte, a férfi bűntudata segíteni fog neki, hogy elfogadja a merengőt, hogy belenézzen…

Így hát csak ment tovább.

Bal kezével szorosan a mellkasához szorította a dobozt. Jobb keze még mindig lüktetett a tompa fájdalomtól. Perselus minden bizonnyal nem tudta, mit csinált tegnap éjszaka. Nem tudta, nem tudhatta, hogy Harry nem sokkal ezelőtt még kínzó átkoktól szenvedett. És hát maga alatt volt. Harry tudta, Perselus még mindig őt és Dumbledore-t hibáztatja, és becsapottnak érzi magát.

De talán most…

Megállt az ajtó előtt – még csak meg sem próbálta a mutatóujját a fehér pöttyre nyomni, tudta, hogy nem képes kinyitni –, és udvariasan bekopogott.

***

Elfojtva az erős késztetést, hogy fennhangon átkozódni kezdjen, Perselus letette az üveget a dohányzóasztalra. Az ajtóhoz viharzott, és egy gyors, erőszakos mozdulattal kinyitotta.

A kölyök.

***

Amikor Harry később megpróbált visszaemlékezni arra, ami történt, miután Piton kinyitotta a ajtót, rájött, hogy nem tudja tökéletesen felidézni a történteket. Az első dolog világos volt: a férfi megragadta talárjának elejét, berántotta magával, becsukta az ajtót és némító bűbájt használt – mindez egy pillanat alatt történt. Aztán Harrynek még a száját sem sikerült kinyitnia, mert Perselus közel hajolva valami felfüggesztésről és fegyelmi intézkedésekről ordított, valamint felelőtlen viselkedésről és szemtelen, hülye tinédzserekről, amiből Harry egy kukkot sem értett.

De megérezte a whisky szagát Perselus lehelletén, és ez megrémítette.

Perselus nem volt az a fajta.

Vagy talán az volt…

De legalább nem ért hozzá.

Tíz perc üvöltözés után végül megkérdezte:

– És, ha kérdezhetnem, mit gondolsz, mi dolgod van itt?

Harry egy szó nélkül nyújtotta át a dobozt. Ez egy pillanatra elhallgattatta Perselust, aztán felnyitotta, és belenézett, majd kivette a merengőt. A következő pillanatban a olyan erővel vágta a falhoz a nehéz kőtálat, amelyet Harry ezelőtt még soha nem látott tőle.

– Mit gondolsz, kivel játszadozol, fiú? Miért hiszed, hogy hinni fogok a legújabb ötletednek, hogy manipulálj engem? Tartsd meg magadnak a hazugságaidat! – ordította, de Harry már nem hallotta: mintha lassított filmet látott volna, látta, ahogy a tál hozzácsapódik a falhoz, és darabokra törik, miközben tartalma, mint valami nyúlós folyadék, lassan lefolyik a falról. Ahogy csordogált, lassan elszivárgott, míg semmi nem marad belőle, semmi, abszolút semmi, csakúgy, mint az ő egyszer-volt kapcsolatukból, amely, úgy tűnt, nem más, mint egy távoli álom. Harry úgy érezte, hogy valami összetört és porrá zúzódott volna benne, aztán hirtelen semmi, abszolút semmi nem maradt a szívében Perselus felé, semmi, csak a helyzet igazságtalansága, csak a régi sebek és fájdalmak tértek vissza, a múlt olyan erővel tört ki, hogy Harryt majdnem megfojtotta.

Felemelte a szemét a kődarabkákról, és az előtte álló férfira nézett.

– Gyűlöllek – mondta egyszerűen.

És otthagyta.

Valami furcsa módon, ez után a közjáték után gyengesége ugyanúgy elpárolgott, mint az összetört kőtálból kifolyó emlékek, és még arra sem érzett késztetést, hogy sírjon. Sokkal jobban érezte magát, mint az elmúlt hetekben bármikor: mintha életének egy része egyszer és mindenkorra lezárult volna, mintha végre meghozott volna egy régen halasztgatott döntést.

A kapcsolatuknak vége.

Vacsora előtt Dumbledore megállította.

– Harry, kérlek, egy szóra.

– Mi történt? A támadás eredményes volt?

– Nem – mosolygott Dumbledore gyengén. – Sikerült megállítanunk őket. Eközben Lucius Malfoy megfosztották a varázserejétől is, így nem hiszem hogy valaha is hasznos lehet még Voldemort számára.

– Ó – vigyorgott Harry megkönnyebbülten. – Örülök, hogy ezt hallom – tette hozzá.

– De nem róla akartam beszélni.

Harry megállt, és az öregember felé fordult.

– Akkor miről?

– Perselusról…

– Nem – szakította Harry félbe határozottan. – Nem érdekel.

– Először neked akartam elmondani.

– Nincs rá szükség, igazgató úr. Ő… - Harry megállt egy pillanatra gondolkozni. – ő már semmit nem jelent számomra. Soha többé.

Harry csak képzelte, vagy Dumbledore arckifejezése tényleg zárkózottá vált? Nem tudta pontosan, de az előző elégedettség minden jele eltűnt az idős arcról, csak szomorúság és némi leírhatatlan komolyság maradt utána.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

– Semmi – rázta Harry a fejét. – Csak… azt hiszem elég volt. Abszolút, teljesen elég. Madam Cassia elmondta, hogy nem lát reményt Per… az ő számára, hogy felépüljön. És ő… megváltozott. Gyűlöl. És ezt nem tudom visszaváltoztatni. Így hát elhatároztam, hogy nem érdekel többé. Nem akarok további megalázást, kigúnyolást… Elég volt.

– Perselus durvasága volt, ami…? – intett Dumbledore Harry jobb karja felé.

– Igen – bólintott Harry.

Hiszen tényleg ez volt az oka. Vagy legalábbis az egyik oka.

– Harry, tudod, hogy ez nem egészen az ő hibája…

Harry vállat vont.

– Ez már mindegy. Ő már egy másik személy, és az is marad. Nem akarom ráerőltetni a társaságomat, és főleg nem akarom, hogy bármikor is közel legyen hozzám, még ha mindez nem is az ő hibája. Sőt, nem is értek ezzel egyet. Ő a felnőtt. Úgy is kellene viselkednie.

Dumbledore sóhajtott.

– Tudod, hogy az emlékezetmódosító bűbáj összezavarta az ér…

– …az érzelmeit, persze, hogy tudom! – csattant fel Harry mérgesen. – De egy felnőttnek tudnia kell használni a józan eszét még az olyan esetekben is, amelyekben érzelmileg érintett! Több mint egy hónapja volt, hogy megszokja a gondolatot, hogy én, Harry Potter vagy ki, rokonságban vagyok vele! De soha nem próbálta végiggondolni, soha nem próbálta elfogadni, és az egész viselkedése arra bizonyíték, hogy igaza volt az igazgató úrnak, amikor azt mondta, hogy nem szabad elmondanunk neki az igazat. Megpróbáltam elmagyarázni. Bocsánatot kértem. De nem teszek több lépést felé. Ennyi volt.

Korábbi nyugodtsága eltűnt, és megint dühöt érzett.

– Most, bocsásson meg igazgató úr. – Képtelen lett volna tovább beszélni Perselusról. Dumbledore bólintott, és szétváltak.

De nem sokkal később, hogy elköszönt az idős férfitól, erős szorítást érzett még mindig fájó karján, és valaki olyan erővel húzta be egy sötét folyosóra, hogy térdre esett. A fájdalom erős volt, és harcolnia kellett, hogy ne kiáltson fel.

Malfoy állt fölötte, kezében egy pálcával, amelyet Harryre szegezett.

– Akármit is mond a drágalátos nagybátyád, Piton, még mindig az unokatestvérem vagy. Nem ölhetlek meg. Még csak akkora kárt sem okozhatok benned, amekkorát szeretnék – mondta, és olyan közel hajolt, hogy Harry érezte a lélegzetét az arcán. – De megtalálom a módját, hogy bosszút álljak az apámért. Én is tudom, és a Sötét Nagyúr is tudja már, hogy te vagy a kém, és higgy nekem, a mi kis felfedezésünk nem marad sokáig titokban számodra.

– Miről fecsegsz? – csattant fel Harry mérgesen, de az erős szorítás meggátolta abban, hogy támadjon.

– Higgy nekem, meg foglak ölni, megtalálom a módját. De addig, amíg ezt megtehetem… Megtanulod mit jelent a fájdalom, az igazi fájdalom!

– Te állat! – szabadította ki Harry a karját, és mélyet lélegzett. – Én tudom, mi a fájdalom. Nem hidd, hogy megijesztettél! Semmit nem tehetsz ellenem!

Malfoy, ez alkalommal nemcsak vigyorgott, de hangosan fel is nevetett.

– Nem? És mi van a kis álmaiddal?

És mielőtt Harry válaszolhatott volna, meglökte, és kisétált a sötét teremből. Harry bal kezével lüktető karját simogatva, hosszú, hosszú percekig nem volt képes felállni. Nem volt biztos benne, hogy akar-e tovább élni.

Másnap reggelinél Dumbledore bejelentette, hogy Draco Malfoy többé már nem a Roxfort tanulója. Elment.

Néhány nappal később Harry látni kényszerült, amint egy nagyon elszánt fiatalember megöli első áldozatát, aztán kinyújtja a karját, hogy megkapja a Jegyet, amelyet soha többé nem tud majd lemosni.

Vélemény