Fordította: Patka

Átnézte: enahma

11. fejezet – Soha többé

Harry szerencsétlen rémálma után McGalagony első dolga az volt, hogy megváltoztatta a szobája körüli védőbűbájokat úgy, hogy Hermionénak bármikor szabad bejárást biztosítson.

Miután Harryt kiengedték a gyengélkedőről, az első dolga az volt, hogy néhány új védőbűbájt vont szobája köré, erős némító bűbájokat, hogy megvédje, ami magánéletéből megmaradt. Bölcsen cselekedett: a rémálmok és víziók tovább folytatódtak, és nem akarta, hogy háztársai tudjanak róluk. Semmit nem tudott tenni, hogy megállítsa őket, Madame Pomfrey sem tudott semmit adni a megelőzésükre, Perselust nem törődött vele, Harrynek pedig semmi szüksége nem volt arra, hogy hűhót csapjanak körülötte. Ennek ellenére majdnem minden reggel az első útja az igazgató irodájába vezetett, ahol mindent elmondott neki, amit a víziókból Voldemort terveiről megtudott. A rémálmok azonban a saját problémái voltak, soha nem beszélt róluk senkinek, csupán Hermione tudott a létezésükről.

Ó, és Perselus, de őt tényleg nem érdekelte. Már nem.

Ahogy az idő telt, a szeptember októberbe fordul, és Harry egyre fáradtabbnak érezte magát. Alig volt egy nyugodt éjszakája, túlterhelték házi feladatokkal, és mindennek tetejébe még ott voltak a kviddics edzések is, amelyeken Seamus korábbi ígérete ellenére részt kényszerült venni. És úgy tűnt Hermione kivételével senki nem veszi észre, milyen állapotban van, de… Ezzel is volt némi probléma. Miután Harry visszatért a gyengélkedőről, akadt néhány kemény összeszólalkozásuk.

– Nem kellett volna hagynod, hogy mindenki megtudja milyen rossz állapotban vagyok! – kiabálta barátjának. – Gyűlölöm, hogy mindig a figyelem közepében vagyok, most pedig még sajnálnak is… Gyűlölöm ezt! Miért tetted? Miért nem hagytál egyszerűen magamra?

– De Quiet… sikoltoztál, és szenvedtél… Annyira féltem… – hebegte Hermione.

– Nem érdekel! – kiabálta Harry vissza. – Gyűlölöm, hogy mindnyájan beavatkoztok az életembe! NEM! Az én életem, az én dolgom, maradjatok ki belőle!

– De…

– Nincs de! Hagyjál békén! – mondta Harry és otthagyta Hermionét az átváltoztatástan-terem melletti szobában a földbe gyökerezve.

Ez volt az első összetűzés, amelyet hamarosan hasonlóak követtek, míg végül sikerült komolyan megsértenie Hermionét. Attól kezdve végre békén hagyták.

Igen, Harry pontosan tudta, hogy Hermione csak segíteni akart. De végtelenül zavarta a tény, hogy a majdnem mindenki szánakozó pillantásokkal méregette. Nem volt olyan nyápic! Senkinek a szánalmára nem volt szüksége!

De a fáradtság nem szűnt, és Harry hamarosan észrevette, hogy az órákon többé nem tud lépést tartani a többiekkel. Az első figyelmeztető jel az volt, amikor mágiatörténet órán elaludt. És amióta a haladó történelem olyan kis létszámú volt, hogy csak öt hatodéves vett rajta részt, még Binns sem tudta nem észrevenni, hogy az asztalon alszik.

– Miss Garnier, kérem, ébressze fel Mr. Pitont – mondta Hermionénak, és közelebb lebegett Harryhez. – És kísérje le a gyengélkedőre.

Binns professzor számára az, hogy Harry elaludt az óráján, egyértelmű jele volt annak, hogy beteg. Harry összerezzent, amikor Hermione gyengéden megszorította a vállát, de annyira fáradt volt, hogy gondolkozás nélkül követte a lányt. Csupán akkor kezdett tiltakozni, amikor már a gyengélkedőn voltak, és végül együtt tértek vissza a történelem órára. A helyzet elég kellemetlen volt ahhoz, hogy legközelebb ne aludjon el, de a következő bűbájtan óra végére már tudta, hogy gyorsan megoldást kell találnia a problémára, mert semmire sem emlékezett abból, amit az órán tanultak.

Ebédnél Harry Ares mellé ült.

– Szörnyen nézel ki – jegyezte meg a barátja. – Mi történt? Újabb rémálom?

– Nem – hazudta Harry, és a levese fölé hajolt. – A tanulás.

– Á! – bólintott Ares. – Értem. Talán le kellene adnod pár órát. A történelmet vagy a gyógynövénytant…

– Ezek okozzák a legkisebb gondot – motyogott vissza Harry. – A többi meg túl fontos ahhoz, hogy leadjam.

Ares leeresztette a villáját.

– És mi történt közted és Hermione között? Úgy tűnik, kerül téged.

– Semmi közöd hozzá! –csattant fel. – Kérdezd őt, ha annyira kíváncsi vagy – tette hozzá, aztán felpattant, és ebédjét félbeszakítva kiment a teremből.

Pár perccel később már lehiggadt annyira, hogy rájöjjön, milyen hülyén viselkedett, de nem érezte magát elég erősnek, hogy visszatérjen a nagyterembe, az étvágya pedig már amúgy is elment. Mérgében beleütött a falba az öklével.

– Francba – mondta, ahogy a szilárd kő találkozott az ujjaival. – Francba! – ismételte, ahogy a váratlan fájdalomtól és a ingerültségtől kicsordult a könnye.

– Harry? – kérdezte mögüle egy óvatos hang. Felsóhajtott.

– Igen, Ron?

Ex-barátja kényelmetlenül toporgott.

– Láttam, hogy sietősen hagytad el a nagytermet. Csak meg akartam kérdezni, hogy segíthetek-e.

– Nem, nem tudsz. – válaszolta Harry hidegen, anélkül, hogy megfordult volna.

– Rendben – mondta Ron, és lépteiből Harry hallotta, hogy elment. Egy rövid pillanatig azt gondolta, hogy Ron megsértődött, de hangjának tónusában semmi nem utalt erre. Nyugodt volt, és megértő, valami teljesen Ron-szerűtlen és Harry tényleg elképedt.

Talán Ron kezd felnőni? Merengett el magában. Tényleg, Ron viselkedése az elmúlt napokban sokkal érettebbnek tűnt, mint bármikor ezelőtt. Osztálytársaival ellentétben békén hagyta Harryt, nem tett fel hülye kérdéseket, nem bámult rá aggodalmasan, és most első alkalommal a segítségét is felajánlotta, majd amikor érezte Harry vonakodását, nem erőltette. Hónapok óta először Harry úgy gondolta, talán elfogadja a bocsánatkérését. Tartozott Frednek is, és talán ha elfogadja Ron óvatos segítő kezét, valamit talán visszafizethet neki.

Mi okozhatta Ron váratlan pálfordulását? Talán az az átkozott vízió-baleset? Vagy Fred halála? Nem, hiszen a temetés után beszéltek, és akkor nem úgy tűnt, hogy Ron bármit is megértett volna. Harry végül feladta. Ron megváltozott. És ez volt a fontos.

Szerette volna leellenőrizni Ron újonnan felfedezett megértő magatartását, így elhatározta, hogy haladó átváltoztatástanon melléül, mivel Hermione – érthető módon – mérges volt rá, Neville pedig inkább Parvati társaságát választotta az övé helyett. Ron felhúzta a szemöldökét, amikor Harry lehuppant mellé, de nem tiltakozott.

– Szia, Ron – köszönt halkan. – Nem zavar, ha ideülök?

– Persze, hogy nem – válaszolta Ron csendesen. – Megtiszteltetés.

– Gúnyolódsz? – préselt ki magából Harry egy félmosolyt.

– Nem – válaszolt Ron komolyan. – Csak örülök, Quietus – helyezte a hangsúlyt az utolsó szóra.

– Quietus? – nézett rá Harry kérdően.

– Quietus – bólintott Ron határozottan.

Hosszú percekig szó nélkül bámulták egymást. McGalagony megérkezése zökkentette ki őket ebből a furcsa kábulatból.

– Most, hogy végre befejeztük és átnéztük a normál szintű átváltoztatás bűbájait és elméletét, szeretnék néhány komoly előkészületet tenni az elkövetkező hónapokra. A bűbájok, amiket tanulni és használni fogunk, mind fizikálisan, mind mentálisan nagyon kimerítőek. Azok, akik a teremben ülnek – nézett körül komolyan –, bizonyára emlékeznek az előző év tananyagára, amely magában foglalt nem egy elméleti munkát a mágikus és nem mágikus átváltoztatásokról valamint ezek átmeneteiről. Ebben az évben azt tanuljuk meg, hogyan alkalmazhatjuk ezeket a bűbájokat. De újra mondom – állt meg, és arca még komolyabbá vált –: ez a munka jó fizikai és szellemi állapotot követel meg. Jót – ismételte meg, és egyenesen Harryre nézett. – Azt javaslom, így készüljenek november első hetére, amikor az aktuális átváltoztatások oktatása elkezdődik.

Harry felsóhajtott. Tökéletesen megértette a tanárnő burkolt célzását. De volt néhány gond. Nem tudott aludni, és nem volt étvágya. Fizikai állapota minden volt, csak nem jó.

Még mindig erre gondolt, amikor óra után a professzor mellélépett.

– Mr. Piton, egy pillanatra.

Harry lehajtott fejjel maradt hátra. Tudhatta volna…

– Igen, tanárnő?

– Tényleg sajnálom, Mr. Piton, de nem hinném, hogy megfelelő fizikai állapotban lenne, hogy…

– Nem! – rántotta fel Harry a fejét. – Novemberre jól leszek, ígérem! De nem akarok leadni még egy haladó órát, kérem…

McGalagony sóhajtott, és megbillentette a fejét.

– Nem az órákra gondoltam.

Harry kíváncsisága végül győzedelmeskedett a szégyen felett és a szemeibe nézett.

– Akkor mire?

– Nem hiszem, hogy a kviddicsezés olyan jó ötlet lenne.

Harry megrázta a fejét.

– Ez nem egészen az én döntésem volt, tanárnő – mondta boldogtalanul. – De azt hiszem, a csapatnak szüksége van rám. Nem akarom magukra hagyni őket. Majdnem mindenki új, Ron az egyetlen, aki ugyanazon a poszton maradt, Seamus most hajtót játszik, és nagyon kényelmetlenül érzi magát az új szerepben, a terelők, habár nagyon jók, sokkal jobban érzik magukat a földön mint a seprűn, a három hajtó teljesen képtelen összehangoltan mozogni, a kapitány pedig még csak egy éve kviddicsezik, csakúgy mint Ron… És az első meccsünk a Hollóháttal tíz nap múlva lesz. – Harry mélyet lélegzett és összeráncolta a homlokát. – Nem léphetek ki. Most nem, és talán ebben az évben sem. Tartozom nekik. Beleegyeztem, hogy játszom, tanárnő.

McGalagony arca váratlanul szomorú és fáradt kifejezést öltött.

– Ez nem úgy hangzott, mintha játszani szeretne, Mr. Piton – mondta nem sokkal később.

– Mert nem is akarok – válaszolta Harry egyszerűen. – Nem tudom, miért egyeztem bele, hogy megint játsszak…

– És mi van a seprűjével? Ha jól tudom, Mr. Weasley használja az önét. Úgy tervezi, hogy visszakéri?

– Viccel, tanárnő? – kérdezte Harry elképedten. – A Shell Mágikus Nemzetközi társaság egyik átkozott tulajdonosa vagyok, a Potter család örököse és így tovább! – csattant fel. Gyűlölt gazdagnak lenni. Gyűlölte, mert volt egy dolog, amit nem tudott pénzzel megvenni: szeretetet. Még pontosabban: Perselus szeretetét.

– Vigyázzon a nyelvére, Mr. Piton – emelte fel McGalagony a mutatóujját, de a szemei mosolyogtak. – Szóval, mi van a seprűjével?

Harry vállat vont.

– Holnap kapom meg. Nimbusz 2100-as.

– Nimbusz? Miért nem választott egy másik Tűzvillámot?

– Ez igazságtalan lenne a többi játékossal szemben – válaszolta Harry halkan.

– De Mr. Weasley…

– Ő nem tudja a seprű előnyét kihasználni. Így hát ez nem igazságtalanság.

– Értem – McGalagony végre igazából is elmosolyodott, aztán arckifejezése megint elsötétült. – Mr. Piton, ez még nem jelenti azt, hogy nem kell jobban felkészülnie a következő átváltoztatástan órákra. Többet kell ennie és aludnia.

– Tudom! – kiáltott fel Harry. – De hogyan? – tette hozzá mérgesen.

– Bizonyára az Álomtalan Álom…

– Régen nem használom – szakította félbe Harry. – Majdnem függő is lettem tőle.

– Akkor hogyan boldogult az előző évben?

Harry majdnem kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a szavak megrekedtek a torkában. Válaszolhatná, hogy „Perselusszal aludtam”? A puszta gondolattól, hogy kimondja ezeket a szavakat, elvörösödött. Zavarában azt sem tudta, hogy nevessen-e, vagy sírjon.

– Perselus segített – nyögte ki nagy nehezen.

Szerencséjére a professzor félreértelmezte pirulását, azt gondolta, hogy a szomorúság jele, és Harry vállára tette a kezét.

– Tudom, hogy most ráadásul még nehezebb, de megtalálja a saját útját, hogy egyedül is boldoguljon…

– Próbálom – suttogta Harry. – De olyan nehéz…

Csöndesen sétáltak együtt a nagyterembe.

Ezen az éjszakán Harrynek megint víziója volt.

A szokásos kínzásokkal és fájdalommal kezdődött: Voldemort tudatában volt annak, hogy valaki kiszolgáltatja a titkait, és úgy gyanította, hogy a kém követői között van. Perselusnak valóban igaza volt: az vén, paranoiás dög nem bízott a Veritaserumban, csak a fájdalomban. Harry elborzadt, amikor rájött, hogy Voldemort beteges félelme az igazságszérumtól még több fájdalmat okoz neki, mint ahogy valaha is gondolta volna.

Több mint két óra fizikai kínzás és egy gyilkos átok után Voldemort végre abbahagyta a kihallgatást, és elengedte követői többségét, csak a belső kört, legtöbbre tartott talpnyalóit tartotta vissza.

– És most, hogy megszabadultunk a kémektől és ellenségektől, senkinek nincs lehetősége, hogy figyelmeztesse a minisztériumi hivatalnokokat arra, hogy kiszabadítjuk legravaszabb szolgámat a Libertyből – Voldemort majdnem köpte az utolsó szót, és első alkalommal az életében, Harry egyetértett vele. Micsoda fonák ötlet, hogy egy börtönt szabadságnak hívnak? De nem volt ideje, hogy fonák szavakról és szándékokról gondolkodjon: ahogy a Sötét Lord bosszúsága eltűnt, kapcsolata Harryvel is ugyanolyan gyorsan meggyengült, és ott találta magát az ágya mellett, a földön. Pizsamája nedves volt a hideg izzadtságtól, izmai fájtak, és egész teste remegett a megrázkódtatás utóhatásától.

De nem volt ideje tétovázni vagy várni, amíg a fájdalom csökken. Talpra küzdötte magát, minden akaraterejét összegyűjtve felvett egy pulóvert, majd az igazgató irodája felé indult.

A klubhelyiség üres volt, és homályos, csak a kandalló mérges-vörös parazsa sugárzott némi fényt. Harry megborzongott, ahogy a nagy helyiség hideg levegője beszivárgott nedves ruhái alá. Átmászott a Rózsaszín Hölgy portréján, és megállt, hogy némi levegőhöz jusson. Mindene fájt. Mély sóhajjal indult előre; tántorogva hagyta maga mögött a Griffendél tornyot és az átváltoztatástan-termet, amikor megint meg kellett állnia. Nem volt biztos benne, hogy még képes megtenni még egy lépést remegő lábain. A falnak dőlt csöndesen átkozva gyengeségét, remegve a kimerültségtől, fájdalomtól és hidegtől, amikor egy még hidegebb hang hallatszott mögüle.

– Egy kis séta takarodó után, Mr. Potter?

A francba, gondolta Harry. Az újra visszatért szemét elkapta.

– Az igazgatóhoz kell mennem – mondta összeszorított foggal.

– Vissza kell térnie a hálóterembe, Po…

– Nem vagyok Potter, és meg kell találnom az igazgatót, most! – mondta Harry egy kicsit határozottabban, és megpróbálta ellökni magát a faltól.

– Húsz pont a Griffendéltől és… – de Perselus nem tudta befejezni. Harry lábai feladták, és a földre rogyott. Felnyögött a fájdalomtól. – Állj fel, fiú!

– Felállnék, ha tudnék… – csattant fel Harry.

– Potter! – kiáltotta Perselus mérgesen.

– Még mindig Piton!

– Mi folyik itt? – egy női hang. Harry felsóhajtott megkönnyebbülésében. McGalagony lakrésze előtt voltak.

– Potter… – kezdte Perselus, de Harry egyszerűen és kihasználta a stratégiai előnyt, hogy ahogy a házvezető tanára meglátta az alakját a padlón remegve, mellésietett és leguggolt, és rögtön mondani kezdte:

– Voldemort ki akarja szabadítani Malfoyt a Libertyből ma éjszaka – mondta, és felköhögött. – Nem tudom, hogy ő ott lesz-e vagy nem, de ha nem, akkor csak a belső kör megy, úgy húsz ember. Figyelmeztetnünk kell a minisztériumot.

McGalagony bólintott, és felállt.

– Perselus, kísérje Mr… – McGalagony rájuk nézett – az unokaöccsét a gyengélkedőre, és mondja meg Poppynak, hogy álljon készen. Én megkeresem az igazgatót.

– De hát… – akart Perselus tiltakozni, de McGalagony gyorsabb volt, és már el is tűnt a legközelebbi sarkon. A bájitalok mestere felsóhajtott. – Állj fel, fiú.

Harry nem válaszolt, csak röviden, gúnyosan felnevetett. Percek óta küzdött, hogy felálljon, és Perselus még csak észre sem vette!

– Azt mondtam, állj fel! – kiáltotta a férfi mérgesen, és megragadta Harry karját. Harry felkiáltott, ahogy a kemény szorítás összezáródott megkínzott izmai körül.

– Engedje el a karomat! – próbált kiszabadulni az erős kézből. – Fáj!

– Akkor állj fel!

– Nem tudok, nem látja? – De a vasmarok lábra rántotta. Harry sírni szeretett volna. – Engedjen el!

Perselus nem válaszolt, hanem a gyengélkedő felé kezdte vonszolni.

– ENGEDJE EL A KAROMAT! – kiabálta végül teljes tüdejéből.

– NEM! – ordította vissza Perselus.

– Miért? – kérdezte Harry hangja halkan. – Fájdalmat okoz.

– Ne legyél ilyen bőgőmasina, fiú – mondta Perselus gúnyolódva.

– Rohadék – sziszegte Harry. A következő pillanatban Piton a fal felé fordította, és az arcába hajolt.

– Ez harminc pont a Griffendéltől, Potter. És…

– Meg akar ütni? Akkor tegye! – mondta Harry nyugodtan. – Nem érdekel. Csak engedje el a karomat, maga szadista rohadék.

Harry tudta, hogy a szavai megengedhetetlenül gorombák. De vörös karikák ugráltak a szeme előtt, és hideg tűz égett a karjában, ahol Perselus szorította. Tehetetlen volt. Fájdalom égette, és kétségbeesett.

A markolás a karján nem lazult. Az egyetlen reakció Piton még erősebb szorítása volt. Harry alig tudta visszatartani a könnyeit.

– Rohadék, rohadék, rohadék – mondta, mintha révületben lenne, miközben a férfi tovább vonszolta a gyengélkedő felé. A hidegben úgy érezte, hogy a könnyei az arcán hihetetlenül forrók, és égetik felhevült bőrét. Az út végtelennek tetszett, a világ elhomályosult körülötte. Nem volt már teljesen tudatánál, amikor végül ágyba dugták, aztán valaki felkiáltott „Poppy, jöjjön!”, és a megnyugtató sötétség elborította.

***

– Harry, jól vagy?

Harry először azt gondolta, Hermione hangját hallja, de aztán a titokzatos valaki megismételte a kérdést, és felismerte, hogy a Ericáé. Csalódottan nyögött fel.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte csukott szemmel.

– Látni szerettem volna, hogy jól vagy-e.

– Jól vagyok. Láttál. Most már mehetsz.

– Ne legyél ilyen goromba, Harry!

– Miért ne? – nyitotta ki a szemeit és Ericára nézett, aki odahajolt hozzá. – Borzalmasan érzem magam. És az engedélyem nélkül vagy itt…

– Aggódtam érted – mondta a lány.

– Aggódtál? – húzta fel mérgesen Harry a szemöldökét. – Nincs szükségem rá, hogy aggódj értem. Nem vagyunk még barátok sem.

– Ó, Harry – mosolygott Erica. – Hát nem látod, hogy fontos vagy a számomra?

Harry váratlanul felült.

– Nem, nem látom – kiáltotta. – Azt látom, hogy a nyomomban vagy, és szórakozni akarsz velem, de idefigyelj: nem érdekelsz.

– De… – tűnt el Erica mosolya.

– Nincs semmilyen de. Nem érdekelsz.

– Akkor rendben – ugrott talpra Erica. – De félreérted, ha azt hiszed, hogy az a sárvérű lány a barátnőd lesz. Ő csak…

– Fogd be! – kiáltott rá Harry. – És soha, SOHA ne merészeld még egyszer a jelenlétemben sárvérűnek hívni!

Erica arca kipirult.

– Aranyvérű vagy!

– Csak mint te, kis hülye! – Harry váratlan késztetést érzett, hogy megüsse. – Az anyám mugli születésű volt, csakúgy mint a tiéd!

– Mi-micsoda? – hebegte a lány. – Hogyan…?

– Hülye vagy – dőlt vissza Harry az ágyára. – Voldemort azért keresett téged, mert egy prófécia egy mugli születésű és egy aranyvérű leszármazottjáról beszél, vagy valami hasonló badarságról. Ez azt jelenti, hogy az anyád ugyanúgy mugli születésű, mint az enyém. Igazam van?

Erica nem válaszolt, csak elfordította a tekintetét.

– Szóval te is tudsz róla. Akkor még ostobább vagy, mint gondoltam. Ezzel az aranyvérű baromsággal akartál tetszeni nekem?

Vállvonás.

– Szóval nem érdekellek – mondta a lány hidegen. – Akkor el is megyek.

– Menj, ki tart vissza – vigyorodott el Harry és látta, hogy a lány elhagyja a kórházi szárnyat. Megrázta a fejét. Micsoda merő ostobaság!

Madam Pomfrey megérkezése szakította félbe a merengését. A javasasszony megállt az ágya mellett, és fölé hajolt.

– Jobban érzi magát, Mr. Piton?

– Igen, köszönöm – válaszolt Harry. – Jól vagyok…

– Szeretném látni a sebhelyeit – mondta a nő. – Le kell ellenőriznem…

– Nem hiszem, hogy szükséges lenne – szakította félbe Harry gyorsan. – Rendben vannak.

A javasasszony csípőre tette a kezét.

– Az én feladatom, hogy eldöntsem, hogy rendben vannak-e, vagy sem, fiatalember. Egy-kettő, vegye le a pizsama felsőjét! Közelebbről is meg akarom vizsgálni.

Harry sóhajtott, de engedelmeskedett. Nem volt oka ellenállni: a nő már amúgy is tudott a sebeiről.

– Már megint kendőző bűbáj, drágám? – rázta meg a fejét, ahogy Harry hibátlan bőrére nézett.

– Gyűlölöm, ha láthatóak – motyogta Harry bosszankodva.

A javasasszony bólintott és Leleplező Bűbájt küldött rá.

– Ó – mondta. – A sebhelyei tényleg rendben vannak – utánozta Harry előző motyogását – de van egy csúnya zúzódás a karján. Hadd nézzem csak… – óvatosan megérintette a megkínzott húst. Harry felszisszent. – Fáj?

Bólintott.

Madam Pomfrey elgondolkodva nézett Harryre.

– Ki volt az? – kérdezte halkan.

– Nem érdekes – nyelt Harry. – Ez semmi.

– Az izmai komolyan megsérültek.

– Hát, volt egy kis küzdelem, de nem…

– Mikor? – szakította félbe a nő.

– Tegnap este.

– A vízió előtt? – Harry megint bólintott a kérdésre. – Kivel találkozott a vízió után?

– Piton professzorral és McGalagony tanárnővel. Miért?

– Ki hozta ide? Perselus, ugye? – Madam Pomfrey lassan kezdett mérges lenni, Harry tisztán látta ennek nyomait arcán és összeszűkült szemein.

– Igen – motyogta.

– Ő volt az, nem?

– Ki? – próbálta elütni a kérdést egy másikkal, habár pontosan tudta, mire gondolt a nő.

– Perselus tette – mutatott Harry karjára. – Ugye?

Harry egy szót sem szólt, csupán ölében nyugtatott kezét nézte. Hallotta, hogy a nő elhagyja a termet, és később visszatér egy gyógyírral. Óvatosan a sérülésre kente.

– Pár napig fájni fog. Az erős szorítás kárt tett a különösen feszült izmokban, szóval próbáld meg egy darabig nem használni, rendben?

Harry idegesen bólintott és felhúzta a pizsama felsőjét.

– Most már elmehetek?

A javasasszony a szemét forgatta, de kezének rövid intésével az ajtó felé tessékelte Harryt.

– Elmehetsz.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény