A következő napok mintha valami álomban teltek volna, és Harry most borzasztóan hálás volt Dumbledore-nak és McGalagonynak, hogy kinevezték iskolaelsőnek, és így saját szobája volt, és nem kellett együtt lennie a többiekkel,  ahol ki lett volna téve Ron vizslató pillantásának, Neville sajnálkozó barátságának vagy Dean és Seamus kíváncsi érdeklődésének. A saját szobájában az órák után egyedül lehetett, és nem kellett a könyvtárba sem mennie, ahol bármikor összefuthatott volna Perselusszal.

Nem akart összefutni vele. Nem akart találkozni vele, vagy akárcsak ránézni sem. Nem akarta látni a hidegséget és az elutasítást az ismerős fekete szemekben, nem akart csípős megjegyzéseket és maró gúnyt – ez volt az oka annak is, hogy nem vitatkozott a férfival a haladó bájitaltan órák miatt sem. Ó, nem, így is elég nehéz időket élt állt, nincs szükség olyan alkalmakra, ahol kipécézik és nevetségessé teszik.

Igazából még most sem értette nagybátyja viselkedését. De nem akart kérdéseket feltenni.

Hétvégére meglepetten vette észre, hogy még csak nem is látta a férfit.

A közös étkezéseken volt a legnehezebb elkerülni őt. Általában Hermione segített neki, habár nem szándékosan: együtt léptek be a terembe, és Harry mindig ügyelt arra, hogy a lány a jobb oldalán legyen, közte és a tanári asztal között. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen arrafelé. Az sem érdekelte, ha Perselus gyávának tartja.

Szombaton reggel azonban sehol nem látta Hermionét és egyedül kellett végigmennie a nagytermen. Csak pár tanuló reggelizett, és egyikük sem volt Harry barátja vagy osztálytársa, így egyedül ült le szokásos helyére, ahonnan szeme sarkából látta, hogy Perselus is ott van. Ettől elment az étvágya, de kényszerítette magát, hogy legalább egy pohár sütőtöklevet megigyon. Aztán felkelt, hogy kimeneküljön a teremből, de az igazgató hangja megállította.

– Quietus, kérlek.

Megállt, és az összes izma megfeszült. Ahogy az igazgató felé fordult, Perselusszal is szembekerült. A sütőtöklé a gyomrában kellemetlenül mozgolódni kezdett, és Harry nagyot nyelt, hogy megelőzzön bármilyen megalázó helyzetet a terem kellős közepén. Megfegyelmezte az arcvonásait, és lassan megfordult.

– Igen, igazgató úr?

– Kérlek, 10 órakor gyere az irodámba. Fontos.

– Igen, igazgató úr – mondta és a szemei önkéntelenül a Dumbledore melletti fekete, magas férfira tévedtek. A férfi re sem nézett. Harry nagyot sóhajtott, és elindult. A teremből kilépve azonban egy újabb hang állította meg:

– Quietus, várj!

Erica volt, a jó öreg Mardekár ház legújabb tagja. A másik személy akit Voldemort szeretett volna eltenni láb alól – bár most, hogy kiderült, hogy Harry ismét túlélte, sokkal nagyobb biztonságban volt mint bármikor ezelőtt. Egyértelművé vált, hogy ő, Quietus Malazár Piton fia (aki Dumbledore utódja lett volna – mutatott Hermione egy cikket Harrynek, ahol még ERRŐL a különös információról is írtak!) volt a Sötét Nagyúr igazi ellensége, az egyetlen, aki szembeszállhat vele, és legyőzheti. Igen, ez immár egyértelmű volt a Sötét Nagyúrnak is – Harry látta, és érezte a dühét és őrjöngését, amely megtöltötte a kígyószerű testet, látta, ahogy a vörös szemek bosszútól és haragtól örvénylenek, hiszen neki kellett eltűrnie az átkokat, amelyeket a követőire bocsátott.

Harry sóhajtott, és a lányra nézett.

– Igen? – kérdezte fáradtan.

– Én… én csak azt akartam mondani, hogy nem kellene annyira elszigetelned magad, ahogy mostanában teszed. Inkább… inkább meg kellene próbálnod…

Harry bosszankodva rázta a fejét.

– Miért kellene? Csak időre van szükségem, hogy megint megszokjam a jelenlegi helyzetet. Nem vagyok túlzottan barátkozó ember.

– De benne vagy minden újságban – kiáltott fel a lány hitetlenkedve.

– Nem én akartam – csattant fel Harry. – Nem én kértem a nyilvánosságot!

– Ó, értem… – nézett Harryre, és témát váltott. – Hallottam, hogy nem fogsz járni a haladó bájitaltan órákra. Ez igaz? – Harry csak bólintott. Erika nyelt és folytatta. – Ő… megengedte, hogy járjak az órákra, de nem tudom, hogy én… szóval a régi iskolában más tantervet követtünk, és csak azt gondoltam, hogy megkérlek, hogy…

– Hogy…? – kérdezte Harry rövid csönd után.

– Hogy tudnál-e segíteni nekem, és megmutatnád-e, hogy mit tanultatok tavaly…

Harry összeráncolta a homlokát.

– Miért én? Ott van Ares vagy Malfoy a házatokból, vagy akár Pansy…

Erica bátortalanul mosolyodott el.

– Őket nem ismerem, de téged igen.

– Valóban? – Harry alig hitt a füleinek. – Ezelőtt csak egyszer találkoztál velem!

– Igen, de… tényleg te vagy a legjobb bájitaltanból. És te… te ismered a haladó tantervet is, hiszen tavaly Piton professzorral dolgoztál…

Harry sötéten bólintott.

– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy én vagyok a legjobb személy arra, hogy neked segítsek.

– Rendben – adta meg magát a lány. – Habár csak egy alkalmat szerettem volna kérni, hogy leellenőrizzem, mit vettetek.

– Egyet? – kérdezte Harry, bár tisztában volt vele, hogy éppen most sétált bele egy csapdába.

– Egyet – bólintott a lány.

– Oké – mondta legyőzötten. – Akkor holnap, ebéd után a könyvtárban az arab miszticizmus részlegben. Hozzad magaddal a bájitaltan könyvedet is.

– Természetesen – ragyogott fel egy újabb mosoly a lány arcán, aztán végre sarkon fordult, és elment. Harry megkönnyebbülten lélegzett fel. Ha a lány tudta volna, hogy Harry csak azért egyezett bele a közös tanulásba, mert Knightnak hívják, bizonyára nagyon mérges lett volna. De Harry akkor is tudni akarta, hogy vajon csak véletlen-e, hogy Erica Knightnak ugyanaz a vezetékneve, mint Armena Helen Knightnak, Harold Winston Potter feleségének.

***

– Harry? – egy óvatos hang.

– Tényleg te vagy az? – egy másik.

– Drága fiam – egy suttogás.

– Ha tudtuk volna…

Fuldokló zokogások és reménykedő pillantások köszöntötték Harryt az igazgató irodájában.

Már megint a Weasleyk. De ez alkalommal senki sem akarta megérinteni, csak nézték. Mrs. Weasley a sírás határán, Mr. Weasley óvatosan mosolyogva, George arcára erőltetett nyugalommal, Bill remegve, Charlie szemei csillogtak, Percy arca pedig mélyen elpirult. Ginny boldogan és Ron – nos, Ron arca Percyéhez hasonló módon vöröslött.

Csak Fred hiányzott – és immár örökké hiányozni fog, gondolta Harry magában. Fred hiányzik. És ez az ő hibája volt.

– Visszatértél… – suttogta Mrs. Weasley.

– Soha nem is tűnt el, anya – mondta George, és éles pillantást vetett két piruló testvérére. – Mindig itt volt. Hiszen annyira nyilvánvaló volt… – Félbeszakította magát, mintha arra várna, hogy ikertestvére fejezze be a mondatot, de nem volt senki, aki ezt megint megtette volna.

– Ti tudtátok…? – bámult rá Harry bizonytalanul és a fiú bólintott.

– Már akkor kiszúrtuk, amikor a Czikornyai és Patzában találkoztunk.

– Ti… hogyan? – hebegte Harry.

– Egyszerű. Te voltál. Csak a megjelenésed változott, a személy az új arc mögött ugyanaz maradt. Fred el akarta mondani Ronnak is, de először nem voltunk biztosak… Aztán… Ron annyira…

– Szemét volt – motyogta Ron, és George elvigyorodott.

– Ó igen, egy szemét, pontosan. Így hát úgy döntöttünk, hogy inkább nem tesszük. Nem akartunk veszélyeztetni téged vagy Piton professzort. Habár, ahogy hallottam, neki végül sikerült veszélybe sodornia téged…

Harry a padló felé fordította a tekintetét, és vállat vont.

– Örülök, hogy végül kiderült az igazság – nézett fel picit később. – Gyűlöltem azokat a hazugságokat. A féligazságokat, a titkokat, a folytonos magyarázkodást. Most végre önmagam lehetek.

– Mindig önmagad voltál, Quietus – mondta George.

Rövid csönd.

– Mindig örömmel látunk az otthonunkban – tette hozzá Mr. Weasley végül. – Ha bármikor szükséged lenne egy családra…

Harry megrezzent.

– Ott van Sirius – motyogta, és becsukta a szemeit. – De azért köszönöm…

– Nem Harry, nincs szükség rá, hogy bármit is megköszönj. – Mrs. Weasley nem tudott tovább ellenállni: Harryhez lépett, és szorosan megölelte. – Olyan vagy számunkra, mintha a fiunk lennél. Semmi nem változott.

Minden megváltozott, gondolta Harry, de ez alkalommal kényszerítette magát, hogy kemény maradjon össze. Soha többé nem akarta kimutatni a gyengeségét.

Percy is közelebb lépett.

– Harry…

Harry akaratlanul is hátrahőkölt. Percytől való idegenkedése kicsit sem csökkent, még mindig nem tudott benne eléggé bízni ahhoz, hogy megbocsássa azokat a dolgokat a sötét osztályteremben. Karba tette a kezét, és hidegen nézett a nála magasabb fiúra.

– Nem akarok bosszút állni, Percy – mondta miérten. – De ez nem jelenti azt, hogy elfelejtem a gyűlöleted.

– Csak bocsánatot szerettem volna kérni.

– De én nem állok készen a megbocsátásra.

– De Ron…

– Állj! Ron esete egészen más – mondta, de Ron közbeszólt:

– De az, amit csináltam, semmivel nem volt jobb annál, amit Percy tett.

– Nem – rázta Harry a fejét. – Nem lehet összehasonlítani a kettőt, Ron. Amit te tettél szörnyű volt, ez igaz, de szemtől szemben álltunk egymással, egyik a másik ellen, és nem hivatalos helyzeteddel visszaélve kínoztál meg. Ami köztünk történt, inkább olyan volt, mint egy párbaj, és sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem. Percy esete… egészen más ügy. Mint minisztériumi auror és mint felnőtt nagyon kényes helyzetben volt. És én tökéletesen tehetetlen voltam, nem volt nálam a pálcám, és nem volt lehetőségem, hogy elmeneküljek.

Ron bólintott, és Percy még jobban elpirult.

A témák, amelyek később felmerültek, már nem voltak ennyire kényelmetlenek.

***

Miután Madam Cvikker végre kibökte, hogy a Potter fiú egész héten nem volt könyvtárban, Perselus elhatározta, hogy végre elmegy azokért a bájitaltan könyvekért az arab miszticizmus részlegbe. Mint iskolaelső, a kölyök valószínűleg a saját szobájában tanul, hacsak nem a csodálóival lóg valahol – bár túl sok köztük a mardekáros –, szóval lehetetlen, hogy találkozzon vele vasárnap este a könyvtárban

Nem, nem attól félt, hogy találkozik a kölyökkel, csak el akarta kerülni a látványt: a Piton-arcú Pottert! Botrány! Habár azért nem tudta teljesen megmagyarázni magának, miért is kezdte el ilyen szenvedélyesen gyűlölni a fiút. Az érzés megmagyarázhatatlan volt, de mély és erős, és az a tudat, hogy elárulták, csak még jobban feltüzelte. Talán Minervának igaza volt, és valami tényleg rosszul sült el azzal a hülye memóramódosító bűbájjal – már ha valóban ő volt az, aki azt az átkozott bűbájt használta, és nem Albus vagy a kölyök…

Szerencsére, az arab miszticizmus részleg üres volt, és szabadon kutathatott a polcok közt. Perselus elmosolyodott, ahogy lekapott egy vastag kötetet a felső polcról, és éppen le akart ülni vele, amikor hangok törték meg a könyvtár csöndjét.

Egy női és egy férfi hang. Perselus elvigyorodott, és gyorsan visszatette a könyvet a helyére. Talán le tud vonni néhány pontot munka előtt, ha kompromittáló helyzetben kapja el a párocskát. Elhagyta az arab miszticizmus részlegét, és megállt a szomszédos polcsor mögött: logikusnak tűnt, hogy ha a párocska meghitt helyet keres, az előbb említett részleget választja.

– Mi van? – kérdezte a női hang. Ismeretlen hang volt, Perselus még soha nem hallotta ezelőtt: biztosan házának legújabb tagja, a Knight lány.

– Elhoztad a bájital könyveidet? – Perselus szíve majdnem megállt. A Potter kölyök!

– Természetesen. Hiszen mondtad, hogy hozzam el őket – válaszolt a lány, és Perselus elvigyorodott. A lány flörtölt az iskola üdvöskéjével!

– Oké. Én is elhoztam az ötödéves bájital könyvemet és a jegyzeteket, amiket órákon készítettem. Nézzük…

Semmi érdekes: papírsuhogás, halk nyikorgás, ahogy valaki megváltoztatja a helyzetét a széken.

– Ares mondta nekem, hogy te vagy a legjobb bájitaltanból – turbékolta a lány. Perselus a szemét forgatta.

– Én voltam – válaszolta Potter lassan, és egy másik könyvbe lapozott. – Már nem veszek részt az órákon.

– Miért nem kéred meg a professzort, hogy… – nem tudta befejezni, mert Potter félbeszakította.

– Ez nem a te dolgod. Azért jöttünk, hogy ellenőrizzük, hol tartasz bájitaltaltanból, nem pedig azért, hogy az életemben turkáljunk.

Potter látszólag nem volt tudatában a lány szándékainak.

– Akkor hát igaz?

– Micsoda? – horkant fel Potter. Ó, bosszúsak vagyunk?

– Amit az újságok mondanak.

– Pontosan mire gondolsz? – kérdezte gúnyolódó udvariassággal. – Rengeteg mindent írnak.

Perselus majdnem felnevetett. Potter valahogy nem jött rá, hogy épp most vonták be egy olyan társalgásba, amit bármely áron el akart kerülni.

– Az a dolog rólad és Piton professzorról. – Ó-ó. Potter nem válaszolt, így a lány folytatta. –Hogy kitagadott.

– Micsoda? – kiáltott fel Potter hitetlenkedve. – Hülyeség. Nem tagadott ki, mert nem is voltam az örököse – kezdte Potter magyarázni. Bravó, Miss Knight! Csodálatos csapda! – Csak elutasította a lehetőséget, hogy a gyámom legyen, ez minden. – Néhány hosszú percig csönd volt, azután a kölyök megint az előző év tananyagát kezdte magyarázni a lánynak, habár látszólag csak azokat a részeket, amiket nem tanult az előző iskolában. Perselusnak el kellett ismernie, hogy a fiú tényleg jó volt bájitaltanból. Ami, természetesen, nem jelentette azt, hogy megengedi, hogy csatlakozzon az óráihoz.

Egy idő után Perselus elunta magát, és elhatározta, hogy odébbáll, amikor a lány újabb fojtott hangú kérdést tett fel.

– És… igaz, hogy Piton…

– Neked csak Piton professzor – vetette közbe Potter hangosan. Ő kétségtelenül nem szándékozott suttogni.

–… akkor Piton professzor – folytatta a lány halkan – halálfaló?

Egy percig csönd volt, és Perselus azt gondolta, a lányból tökéletes riporter lenne, még annál az átkozott Rita Vitrolnál is jobb.

– Hogy merészeled… – suttogta hirtelen Potter. – Hogy merészeled…?

– Mi…mit? – hebegte a lány.

– Hogy merészeled ilyen bűnnel megvádolni? – Potter hangját hatalmas indulat hevítette. – Hogy merészeled az újságok hazugságait még jobban elferdíteni? Tudod a válaszokat. Mindenhol elolvashatod!

– De egy évig vele éltél. Jobban ismered őt…

– Tűnj a szemem elől – mondta Potter hirtelen nyugodt hangon.

– De…

– Azt mondtam, menj! A tanításnak vége. Keress más fiút, akivel flörtölhetsz. Engem nem érdekelsz.

Már megint ó-ó. Potter mégsem volt annyira féleszű, amilyennek látszott.

– Ezt még megbánod, Harry – mondta sértődötten a lány.

– Nem hiszem, hogy megbánom, ha most elmész. De biztosan teszek valamit, amit megbánok, ha nem tűnsz el azonnal!

Miután a lány elment, Potter még sokáig nem mozdult.

Amikor Perselus kikukucskált rejtekhelyéről, látta, hogy a vékony alak arcát a kezébe temetve az asztal fölé hajol. Perselus csöndben nézte, és napok óta először apró zavarodottság tompította az erős gyűlöletet, amit a fiú iránt érzett.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény