Fordította: Enelen

Átnézte: enahma

8. fejezet – Összeomló világ

Hosszú percekig tartott, míg Perselusnak némileg sikerült összeszednie magát.

– Az órának vége. Pakoljatok össze, és tűnjetek el – mordult a diákjaira, akik erre kapkodva rendezkedni kezdtek. – És húsz pont a Mardekártól, Mr. Malfoy – tette hozzá hidegen.

Malfoy hangosan felnyögött.

– Húsz? Miért? Nem szórtam rá semmi tiltott bűbájt!

Perselus megpördült, és a hirtelen ijedt képet vágó fiú elé lépett.

– Az iskola szabályai szerint tilos meztelenítő bűbájt szórni egy diáktársadra – sziszegte, és Malfoy egy kicsit összeszedte magát.

– Nem meztelenítő bűbájt szórtam rá, tanár úr – mondta. – Én Reve…

– Elég! Újabb tíz pont a Mardekártól szemtelenségéért, Mr. Malfoy, és ma este jelentkezzen büntetőmunkára Mr. Fricsnél. – A teremben tartózkodók meglepett pillantásokat vetettek feléjük. – És hadd világosítsam fel, Mr. Malfoy, hogy a Meztelenítő bűbáj azért került a tilalmi listára, hogy megvédje az egyéneket mások leskelődésétől, az a bűbáj pedig, amit most használt, szintúgy leskelődésre szolgál. – Perselus hirtelen rájött, hogy mindenki őket bámulja. – Ó igen, és ez mindenkire vonatkozik az iskola területén.

Ennek az utolsó mondatnak végre megvolt a hatása a többiekre: a tanterem egy percen belül kiürült, leszámítva… leszámítva Potter holmijait, amik most elhagyatottan feküdtek a fiú asztalán.

Potter holmijai. Hirtelen megpördült körülötte a világ, és ő az asztalához tántorgott.

Potter.

Gondolatok özönlöttek a fejébe, és zavaró érzések öntötték el: sok, sok ellentétes gondolat és érzés. Az első érzés a döbbenet volt, a második a fájdalom – a fájdalom, amiért elárulták. A fiú elárulta: a bizalmát, azt, hogy elfogadta… És egy kis bűntudat: nem volt joga mindenki előtt felfedni a fiú kilétét – de nem szándékosan tette, egyszerűen csak nem tudta visszatartani magát… Aztán végül undor és harag: hányszor megérintette azt az átkozott Potter kölyköt, hányszor vigasztalta, tartotta a karjában, segített neki… Potter… az ellensége fia, a gyűlölt és tökéletes James Potteré és a kis mugli származású feleségéé – hogy nevetnének rajta!

És Albus! Albus is elárulta, az ő bűne nagyobb, mint Potteré, mert azt a buta kölyköt mindig Albus manipulálta!

Az átkozott! És a fiú is átkozott! Hirtelen dühében Perselus öklével az asztalra vágott, és a szemközti falhoz rúgta a székét, ahol az a polcnak csapódott, törött üvegek záporát zúdítva a teremre, de Perselus nem törődött vele. Dühöngött és csapkodott, és öt perc elmúltával úgy nézett ki a tanterem, mintha egy csapat megvadult hippogriff száguldott volna végig rajta.

Az egyetlen asztal, amit Perselus békén hagyott, Potteré volt. Arra még ránézni sem volt hajlandó. Csak miután lenyugodott egy kissé, akkor hívott egy házimanót, akire ráparancsolt, hogy vigye a kölyök cuccát a szobájába. Mellékesen még hozzátette:

– És tüntesd el a holmijait a szobámból is. – A manó bólintott, és egy pukkanással eltűnt.

Most végre eltűnik innen minden, ami arra az utálatos kis kölyökre emlékeztette. És ez így is marad! Perselust nem érdekelte, kicsoda is az a Potter gyerek, de többé nem lép be ebbe a terembe. Soha többé!

Újabb dühroham öntötte el, és egy percig Perselus még gondolkodni sem tudott.

Az az átkozott, istenverte kölyök! És Albus! Kihasználták, mintha csak egy bábu lenne a sakktáblájukon, egy élettelen játék, valami, és nem valaki, nem ember, akinek érzései, érzelmei vannak!

Éppen egy újabb csúnya átkot akart szórni a bútorokra, mikor kinyílt az ajtó és Albus lépett be rajta.

– HOGY MERTE? – ordította Perselus, anélkül, hogy üdvözölte volna a férfit. – HOGY VOLT KÉPE EZT TENNI?

– Perselus, kérlek – mondta Albus nyugtató hangon, amitől a bájital mester csak még dühösebb lett.

– NEM ÉRDEKEL A BOCSÁNATKÉRÉSE! TŰNJÖN EL! AZONNAL! – kiáltotta, és fenyegetően volt barátja felé lépett.

– Perselus! – az igazgató hangja ezúttal erősebb és határozottabb volt, de Perselus figyelembe sem vette.

– Nem, Albus! Nem akarom a tündérmeséidet hallgatni! – kiáltotta, és egy másik asztalra vágott az öklével. – És nem akarom többé látni azt a kölyköt!

– Perselus, nyugodj meg!

– NEM! – aztán arcára újra a szokott kifejezéstelenséget erőltette. – Nem, Albus. Nem vagyok hajlandó felvenni Mr. Pottert a haladó bájitaltan csoportomba, és többé nem vagyok hajlandó foglalkozni vele. Már megkértem egy házimanót, hogy tüntessen el a szobámból mindent, ami az övé volt. Amint kijutok innét, megváltoztatom a védőbűbájt a szobámon, és az irodámon is.

– Ezt nem teheted, Perselus – sóhajtotta az öreg.

– Már hogyne tehetném, igazgató úr! – Perselus felállt, és  a másik szemébe nézett. – És meg is teszem! Most azonnal! – megfordult, és elindult kifelé.

– Perselus, várj! – ez parancs volt, Perselus jól hallotta, de nem szándékozott engedelmeskedni neki. Egy pillanatra megállt az ajtóban, és megjegyezte:

– Ha ki akar rúgni, Albus, csak nyugodtan – az idősebb férfi felé fordult. – És mostantól nem vagyok a Rend tagja sem. Amíg itt vagyok, használhatják a házamat. – De mikor ki akart lépni, rájött, hogy képtelen rá. A lábai a padlóhoz ragadtak, és az igazgató egy második bűbájjal el is hallgattatta.

– Elég, Perselus. Először is, nem zárhatod ki Quietust az óráidról. A jegyei alapján tökéletesen alkalmas rá, hogy látogassa. Másodszor, nem zárhatod őt ki az életedből. Még mindig az unokaöcséd, és szüksége van rád. Harmadszor, nem léphetsz ki a Rendből. Szükségünk van rád, a képességeidre, az eszedre. A segítségedre. – Egy pálcalegyintéssel elengedte Perselust a bűbájok alól. A fiatalabb férfigyűlölködő pillantást vetett rá.

– Tudom, hol a helyem, igazgató úr. Nem vagyok több, mint egy gyilkos, akinek vezeklésül meg kell tennie mindent, amit parancsolnak neki. Erre gondolt?

– Nem, Perselus – Dumbledore arca megrándult a fájdalomtól. – Nem.

– Nem? Jól van, akkor NEM fogadom vissza Pottert. NEM fogok részt venni a Rend munkájában, bár mint ennek az iskolának a bájital tanára, Madam Pomfreynek továbbra is szállítani fogom a szükséges bájitalokat, és megesküszöm, hogy nem árulom el a Rendet. És tudja mit, Albus? Többé már nem bízom magában. Viszont látásra.

Perselus visszament a szobájába, és megállt az ajtó előtt. Egy gyors pálcaintéssel a fehér ponthoz nyomta az ujját, és záró bűbájokat mormolt. Mikor belépett a szobába, körülnézett, vajon a házimanók már elvitték-e Potter cuccait. Nagy megkönnyebbülésére semmit sem látott, ami a kölyökre emlékeztette, még a fényképek is eltűntek, csak a hálószobában álló második ágy utalt rá, hogy élt itt még valaki, de azt Perselus egy határozott Evaporessel azt is eltakarította.

Miután otthon végzett, visszatért a szétrombolt tanterembe, és gyors javító bűbájokkal alkalmassá tette a következő órára.

Másodikos Hollóhát-Hugrabug keverék. Úgy tűnt ők még semmit sem hallottak az előző órák eseményeiről, és ezért Perselus igazán hálás volt. Valószínűleg ez lesz az utolsó normális órája a héten.

A hetedikes haladó bájitaltanos csoport már sokkal keményebb dió volt. Perselus látta az arcukon, hogy már hallottak a kora reggeli leleplezésről, de egyikük sem volt elég bátor, hogy kérdezzen. Perselus elvigyorodott, mikor meglátta az egyetlen griffendéles dühös arckifejezését: Miss Bellt szinte feszítette a visszafojtott méreg – ó, és nagy meglepetésére, nem ő volt az egyetlen. Mr. Moon, az egyik mardekáros is nagyon felkavartnak tűnt.

Érdekes volt látni, milyen jól kihasználta az az átkozott Potter kölyök a Perselussal való kapcsolatát. Ez csak tovább növelte a dühét, így az óra végére már megint rettenetesen mérges volt.

A dühe még akkor sem múlt el, mikor már a nagyterem felé tartott, ebédelni, és érezte, hogy az egész iskola őt bámulja. Az asztalhoz sietett, leült, és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a többiekre, enni kezdett.

Senki nem szólt hozzá.

Mikor érezte, hogy csökken a felé irányított figyelem, gyorsan körülpillantott.

A fiú nem volt ott.

A szája csúnya vigyorra húzódott.

***

Harryt minden önuralma elhagyta, mikor a bájital tanterem ajtaja becsukódott mögötte. Hányinger kerülgette, pánik szorította össze a torkát, lába megrogyott, ahogy rémülten az igazgató irodája felé tartott. De valahogyan tudta, hogy ezt a problémát még az igazgató sem fogja tudni megoldani.

Perselus el fogja taszítani magától. Ezt kristálytisztán látta. És most már nem lesznek összezárva, hogy valahogyan megbeszéljék az egymás iránti gyűlöletüket és nézeteltérésüket – és persze Harry már rég nem gyűlölte Perselust.

Nem tudta Dumbledore irodájának legújabb jelszavát, úgyhogy megállt a kőszörny előtt, és fáradtan nekidőlt, a reggeli lelepleződés következményein töprengve. De nem volt ideje mélyebben elgondolkodni, mert a szobor hirtelen félreugrott, és Dumbledore lépett ki az ajtón.

– Éreztem a jelenlétedet, Quietus – mosolygott a fiúra, de Harry fájdalmas arckifejezése láttán elkomorodott.

– Nyugodtan hívjon csak Harrynek, igazgató úr – mosolygott vissza keserűen Harry. – Azt hiszem, fél órán belül az egész varázslóvilág tudni fogja, hogy a „kis túlélő” megint megúszta.

– Mi történt?

– Perselus valahogyan kitalálta, és Malfoy Revelót szórt rám… – megérintette a most jól látható híres sebhelyet a homlokán. – Azt hiszem, most nagyon dühös.

– Ne aggódj, megyek, és beszélek vele. Minden rendben lesz – próbálta megnyugtatni az igazgató, de Harry megrázta a fejét.

– El kellett volna mondanunk neki. Most már túlságosan késő.

– Nem hiszem…

– Én ismerem őt, igazgató úr, jobban, mint maga. Túlságosan is érzelemvezérelt, és most elvesztettük a bizalmát. Nem tudom, hogy sikerül-e valaha is visszanyernünk.

Dumbledore bíztatóan rámosolygott.

– Minden rendben lesz – ismételte meg.

– És az álcám? – kérdezte Harry. – Voldemortnak most még több oka lesz rá, hogy megöljön!

– Erről majd később gondoskodunk. Először is beszélni akarok Perselussal. Ebéd után találkozunk.

Harry bólintott, és az igazgató elindult a pince felé.

Harry nem tudta, hogyan került vissza a Griffendél toronyba: egyáltalán nem emlékezett rá, ahogy a kőszörnytől az ágyáig ment, és most ott ücsörgött a félrehúzott baldachin alatt. Cipői az ágy mellett hevertek, ahová lerúgta őket, a térdét felhúzta, arcát hozzá nyomta, és belül olyan üresnek érezte magát…

Váratlanul egy házimanó jelent meg Harry ágya mellett, és mosolyogva az ágyára tette a táskáját és a bájitaltan könyvét.

– Piton úr parancsolta, hogy hozzam fel Quietus Piton táskáját a szobájába – sipította boldogan a manó, aztán eltűnt.

Egy pillanatra Harry nem tudta, hogy mit gondoljon erről a gesztusról. Annak a jele lenne, hogy Perselus még törődik vele? Vagy éppen az ellenkezője? Nem tudta, de aztán észrevette, hogy különféle bájitalok pettyezik be vadonatúj könyveit. Harry elgondolkodva vonta össze a szemöldökét. Mi történhetett a pincében, miután ő elment? A könyvért nyúlt, de ekkor újabb pukkanásokat hallott, és öt manó jelent meg az ágya mellett, akik a ládájába és a szekrényébe kezdtek pakolni.

– Állj! – kiáltott rájuk Harry. – Mit csináltok?

Egy nőnemű házimanó felé fordult, és Harry hirtelen felismerte. Winky.

– Piton úr parancsolta, hogy vigyünk el a szobájából mindent, ami a magáé, uram – mondta a manó. – Nagyon dühös volt.

Harry arcából kifutott a vér.

– De… várjatok! Ez nem így van! Semmi jogotok, hogy elvigyétek a ruháimat…

– Az a szoba Piton úré és nem Quietus Pitoné – sóhajtotta Winky. – És ő az idősebb varázsló. Engedelmeskednünk kell neki.

– De… – Harrynek hirtelen kiszáradt a szája, és képtelen volt szavakat formálni. „Ez nem helyes!” sikoltotta benne valami, ahogy nézte, hogy a manók kicsomagolják és elrendezik a ruháit, ágyneműjét, egy rakás könyvet és – a fényképeket. Perselus, a régi Perselus képeit róla. Harrynek összeszorult a szíve, és erősen kellett koncentrálnia a légzésére, ha nem akart megfulladni.

Kinyújtotta a lábát, és kiült az ágy szélére. El kell jutnia a vécéig. Nem akart élni. Gondolkodni. Lélegezni. Szeretni. Érezni. Érinteni. Nem akarta az életét, nem, többé már nem.

Mielőtt még egy lépést tehetett volna, már megint térdre esett, és öklendezni kezdett, mint múlt éjjel. De most érezte, hogy forró könnyek csurognak le az arcán, és látta, ahogy az előtte levő hányadékba hullnak, és le kellett tenyerelnie a padlóra, ha nem akart ő is arccal előre belezuhanni.

– Quietus Piton, uram, szüksége van segítségre, uram? – hallotta maga mellől Winky aggódó hangját.

Harry vett néhány mély lélegzetet, és valahogyan sikerült kinyögnie.

– Winky, kérlek, hívd ide Dobbyt. Mondd meg neki, hogy Harry Potternek szüksége van rá.

– Igen, uram. Értettem, uram – mondta a manó, és eltűnt.

Még mindig remegve, Harry megpróbált felállni, de a tagjai valahogy nem akartak engedelmeskedni, és megint összerándult a gyomra. Négykézláb ált a saját hányadéka mellett, és remegett, mint egy őrült. Csodálatos, gondolta magában, és érezte, hogy megint könnyezni kezd.

Levegőért kapkodott, de ezúttal tényleg nem volt képes lélegezni. A zokogás, az öklendezéssel együtt teljesen összeszorította a torkát, és hosszú percekig tartó erőlködés után elsötétült előtte a világ.

***

Mikor kinyitotta a szemét, a legelső, amit meglátott, két óriási szem volt, amelyek őt figyelték.

– Harry Potter ébren van! – kiáltott fel örvendezve Dobby, és szélesen elmosolyodott. – Harry Potter visszatért a Roxfortba, a barátaihoz, visszatért Dobbyhoz!

Harry újra lehunyta a szemeit, és szomorúan vette észre, hogy szörnyen fáj a feje, és Dobby hangos visongása csak tovább rontja a helyzetet.

– Kérlek, Dobby, ne kiabálj – suttogta, és a manó egy pillanatra elhallgatott.

– Dobby bánja Harry Pottert! – sikította a lény bűntudatosan. – Rossz Dobby! Rossz Dobby!

Harrynek nem volt elég ereje, hogy ráparancsoljon a visítozó manóra, ehelyett a fejére húzta a párnáját, és összekuporodott.

Fájdalmát látva Dobby valahogy elcsendesedett, és Harry hallotta, hogy a manó rendezkedni kezd, később pedig feltakarítja a padlót is.

Aztán a manó leült mellé az ágyra, és halkan megkérdezte:

– Igaz, hogy Piton úr Harry Potter apja?

Harry felsóhajtott, és a feje alá gyűrte a párnát.

– Nem, Dobby. Ő nem az apám. Ő az apám bátyja – magyarázta nyugodtan.

– És hol van Harry Potter apja? Dobby megy, és megkeresi Harry Potter apját Harry Potternek!

Ezúttal sokkal erősebb volt a fájdalom. Megkeresi az apját? Melyik apját? James Pottert vagy Quietus Pitont? Mintha éles tőrt szúrtak volna a mellkasába.

– Nem hozhatod ide, Dobby. Halott. – Harry a párnába temette az arcát, és az anyagon keresztül is hallotta a saját ordítását. – Halott.

Sötét… Teljesen sötét volt, és ő a párnájába temetett arccal könnyezett. Ő, Harry Potter, egy tizenhat éves fiú, a varázslóvilág reménye, az évszázad legerősebb világos varázslójának fia, a Sötét Nagyúr elsőszámú ellensége – csak egy gyenge, semmire se jó kölyök volt, és ez fájt, minden annyira fájt.

Dobby közelebb húzódott hozzá, betakargatta, és melegítő búbájt vetett rá, hogy csökkentse a remegését. Egy pillanat múlva eltűnt, de azonnal visszatért egy csésze forró csokoládéval és néhány süteménnyel. Mikor Harry felemelte a fejét, a manó egy puha ronggyal megtörölgette az arcát, és segített neki felülni. Majdnem elmosolyodott, mikor látta, hogy Harry az éjjeliszekrénye felé nyúl, de a csésze helyett az ott álló egyetlen bekeretezett fényképet emelte fel: amin Harry és Perselus sakkoztak. Érezte, hogy megint bőgni fog.

És ekkor hangos dörrenéssel kivágódott az ajtó, Hermione rohant hozzá, és gondolkodás nélkül megölelte.

– Eltartott egy darabig, amíg átverekedtem magam a szobán lévő lányokat elhárító bűbájon – magyarázta, ahogy szorosan magához ölelte Harryt. – de valahogy azért sikerült.

– Perselus gyűlöl engem. Teljesen eltüntetett az életéből – mondta Harry színtelen hangon, a fényképet még mindig a kezében tartva.

– Majd észhez tér – szorította meg Hermione.

– Nem tudom – suttogta. – Én nem hiszem…

– Csak engedd ki magadból, Harry. Egyedül vagyunk. Nem lát senki… – mormogta a fülébe Hermione, és lassan-lassan ringatni kezdte. Harry érezte, hogy a vállaira nehezedő bánat felenged, és megint a fényképre nézett, és nem tudta visszatartani magát… Undorító, gyáva és undorító dolog, hogy itt bőg, de Harry annyira elveszettnek érezte magát…

– Miért én? – nyögte ki. – Miért mindig velem történik?

– Mert te erősebb vagy nálunk – suttogta vissza Hermione.

– Gyengébb vagyok, mint te – tiltakozott Harry.

– Csak gyászolsz, Quiet, nem vagy gyenge. Engedd ki magadból, és minden könnyebb lesz.

Ezek a gyengéd szavak áttörték Harry páncélját, de már nem maradtak könnyei, amiket elsírhatott volna, úgyhogy hagyta, hogy Hermione ringassa, és várta, hogy elmúljon a torkát szorongató érzés.

Hirtelen újabb gondolat ötlött Harry eszébe.

– Hol vannak a többiek? És mit mondok majd nekik? – kérdezte rémülten.

– Ebédidő van. Lent vannak a nagyteremben, és azt hiszem Dumbledore is éppen egy bejelentésre készül. És végre mindenkinek elmondhatod az igazságot.

– Ami azzal végződik, hogy Perselus kirakott? – válaszolta Harry keserűen.

– Ez még nem a vég, Quiet. Gyerünk, idd meg a csokoládédat. Felmelegítettem.

Harry kiitta a meleg csokoládét, és felállt. Furcsa. Miután megitta a forró italt, még jobban fázott. Valami a mellkasában olyan volt… olyan volt, mintha jéggé vált volna.

– Az igazgatóhoz kell mennem. Elkísérnél…? – kérdezte, de nem tudta befejezni: hirtelen megint fájni kezdett a gyomra, és erőlködnie kellett, hogy ne kezdjen hányni megint. A szájára szorította a tenyerét, és lehajolt.

– Jaj ne – suttogta Hermione, és óvatosan húzni kezdte Harryt a fürdőszoba felé, de nem jutottak el odáig. Alighogy Hermione kinyitotta az ajtót, és berángatta rajta Harryt, a fiú nem tudta tovább visszatartani az öklendezést. Térdre esett, és hányni kezdett. Egyenesen rá Hermionéra.

Nem tartott sokáig: csak a csokoládé volt a gyomrában.

– Sajnálom – motyogta, és Hermionéra nézett.

Nagy meglepetésére a lány csak ült előtte, és a vállait rázta a visszafojtott nevetés. Őt látva Harry rosszkedve is múlni kezdett, és Hermione hirtelen hangosan kacagni kezdett, annyira, hogy könnyes lett tőle a szeme, és néhány perc elteltével Harry is csatlakozott hozzá. Ez nem valami boldog nevetés volt, egyáltalán nem, csak egy másik módja, hogy lerázzák magukról a vállukat nyomó súlyt. Végül Hermione összeszedte magát és felállt.

– Megyek, és átöltözök. Várj meg a klubhelységben. Elmegyek veled az igazgatóhoz.

– Jó – sóhajtotta Harry, és úgy érezte, hogy talán mégis megvan rá az ereje, hogy eljusson a kőszörnyig.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény