Fordította: Patka

Átnézte: enahma

7. fejezet – Közelebb

– IDE! – kiáltotta valaki a sötétben. – Ide! Fussatok!

Hangos kiáltások, robbanások, összetört ablakok csörrenése, röpködő átkok, nyögések, jajgatások, fájdalomkiáltások és félelem töltötték meg a levegőt.

Harry hirtelen azt sem tudta, hol van. Egy perccel ezelőtt még a Roxfort expressz egyik fülkéjében ücsörgött, és Hermionéval, Aresszel, Neville-lel, Seamusszal, valamint – meglepő módon – Ronnal beszélgetett. Az az Erica nevű lány is ott volt velük. Hermione és Seamus mint prefektusok és Harry mint iskolaelső, otthagyták a prefektusok kocsiját, hogy találkozzanak a barátaikkal, és éppen teljesen elmerültek az édességek elpusztításában, miközben újratárgyalták a nyár eseményeit, amikor a vonat hirtelen döccenéssel megállt. A tompa puffanások és robajok elárulták, hogy a csomagok több helyen is leestek a tartókról. Aztán minden figyelmeztetés nélkül az összes lámpa kialudt, és sötét lett. De csak néhány pillanatig: utána szemük alkalmazkodott a sötéthez, és amikor kinéztek az ablakokon, mindenhol homályos, mozgó figurákat láttak a vonat körül.

Fekete talárt viseltek, fehér maszkjaik csillogtak a néhány Lumos bűbáj fényében. Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett: halálfalókat.

Abban a pillanatban, ahogy a tanulók felismerték támadóikat, pánik tört ki, és amikor az első átok kirobbantotta az ajtókat, ez elviselhetetlen szintre emelkedett.

Harry első gondolata az volt, hogy csapdába estek. Nem volt hová futniuk, vagy bújniuk, taktikai szempontból a lehető legrosszabb helyzetben voltak.

– Hé, srácok – suttogta halkan, remélve, hogy a társai meghallják a hangját. – Valahogy ki kell jutnunk innen. Itt csapdában vagyunk.

– A vonatot körülvették a halálfalók. Nem tudunk elmenekülni – bizonygatta suttogva Seamus.

– Itt esélyünk sincs az ellenállásra – csattant fel Harry gyorsan. – Azonkívül még itt vannak a védtelen gyerekek…

– Az elsőévesek – kiáltott fel Hermione rémülten. – Ők teljesen…

– Nem tudjuk megvédeni őket – fakadt ki Harry Hermione szavaira. – Olyan helyzetet kell teremtenünk, hogy el tudjanak menekülni.

– Törjük ki az ablakokat! – javasolta Ron.

– NEM! Az ablakok túl magasan vannak a földtől. A kisebb gyerekek nem tudnak elszökni – tördelte Hermione a kezeit. – El kell távolítanunk a vonat falait.

– És aztán erős kábító átkokat kell előre küldenünk – tette hozzá Neville –, hogy abba az irányba a kicsik el tudjanak menekülni.

– Rendben – pattant fel Harry – Akkor menjünk. Nincs időnk.

A beszélgetés egy percig sem tartott, s máris kitódultak a folyosóra, amely tele volt rémült gyerekekkel, és ellenőrizték, hogy a vonatnak azon az oldalán milyen a helyzet. Harry megpróbálta túlkiabálni a zajt.

– Egy perc múlva eltűnnek a vonat falai! Várjatok meg, amíg a felsőbb évesek kábító átkokat küldenek előre, aztán rohanjatok olyan gyorsan, ahogy csak tudtok! Próbáljatok meg valahogy elbújni!

– NEM, Piton! – Malfoy hangja hangosan, ellenségesen csattant fel. – Ha eltávolítjátok a falakat, védtelenek leszünk!

– Csapdában vagyunk! – kiabált vissza Harry. – Nem maradhatunk itt! Menekülnünk kell!

– Várj! – csatlakozott egy új hang a megbeszéléshez. – Segítünk, de csak hárman vagyunk.

– Janus? – fordult Harry a hang irányába a sötétben. – Te vagy az?

– Igen, meg néhány hetedéves mardekáros.

– Meg néhány hatodikos hollóhátas – hallatszott Terry Boot hangja halkan, de tisztán. – Mi is segíthetünk a kábító átokban…

– MOST! – kiáltott Hermione. – Nincs időnk! Bárki is akar csatlakozni, most tegye! Használjátok a bűbájt! Egy-kettő-három…

– Evapores! – ordította legalább húsz hang ugyanabban az időben és a friss, hideg szeptemberi levegő az arcukba kapott. A folyosó falai eltűntek a ritka levegőben.

– A kábító átok! – suttogta Harry a kocsi hirtelen csendjébe. A többi vagonban ugyanakkor hallhatóan nem volt ilyen némaság. – Egy-kettő-három…

– Stupor! – ez alkalommal legalább harmincan ordították a bűbájt, és az átok fényes vonalai keresztezték egymást az előttük fekvő mezőn. Valaki felnyögött és minden irányból meglepett kiáltásokat hallottak.

– Megint! – kiáltotta Harry.

– Stupor!

Még öt alkalommal ismételték meg, aztán Hermione felkiáltott.

– ROHANJATOK!

Megtartva ellenségeikkel szemben a meglepetés okozta előnyt, a gyerekek olyan gyorsan szétszóródtak a sötét mezőn, ahogy csak tudtak. Harry maradt, és maga mellől Ares lihegését hallotta.

– Harcolni akarok – mondta váratlanul Ares. – A többi vagon még mindig támadás alatt áll…

Harry meglepetésére többi barátja Ares szavait visszhangozta: nem ő volt az egyetlen, aki elhatározta, hogy segít. Noha a sötét káoszban fogalma nem volt, hogy hogyan kellene csinálniuk: jelenleg a hasukon feküdtek az üres kocsi mellett.

– Arra! – hallotta Janus hangját és néhány pillanat múlva a következő vagon fala is követte az övékét.

– ROHANÁS! – sikoltott valaki.

– Mindjárt itt lesznek a minisztériumból – suttogta Hermione. – Ki kell tartanunk addig.

Eközben a zűrzavar egyre hangosabb lett körülöttük.

– Personam revelo! – kiáltott egy felnőtt női hang, és egy lány felkiáltott a félelemtől. – Ez nem az a lány!

– Keresnek valakit – suttogta Ares félelmében. – Az azonosító bűbájt használják…

– Méghozzá egy lányt – tette hozzá Hermione.

– Erica… – mondta Harry gyorsan. – El akarják kapni Eri… – kezdte kiáltani elkeseredésében, de egy női hang váratlanul félbeszakította.

– Itt vagyok. Nem kell aggódnod.

– Ó – sóhajtott fel Harry, habár nem tudta, hogy valóban megkönnyebbült-e.

– Azt hiszem a másik célpontjuk még mindig te vagy – tette hozzá Neville.

– IDE! – ordította egy hang a közelükben. – Itt van egy csoport!

– Stupor!

– Capitulatus!

– Silencio!

Természetesen Hermione volt az, aki a némító bűbájt használta, habár már túl későn.

– Jönnek – suttogta Ron rémülten.

– A vonat alá! – kiáltotta Neville. Megragadta Erica karját, és magával vonszolta. Hermione ellenkezéséből tudta, hogy Ron ugyanazt tette vele. Miközben a lány szabadulni próbált, sikerült Harry pálcáját magával sodornia az egyébként sem túl határozott szorításból. Harry követni akarta őket, de most megállt, és tapogatózni kezdett maga körül elveszett pálcája után. De az nyilvánvalóan nem akarta, hogy megtalálja.

Harry kezdett ideges lenni. Itt áll egy harc kellős közepén, és egy hülyeség miatt egyszerűen csak úgy elveszíti a pálcáját. Egészen csodálatos.

– Mit csinálsz? – hallotta Ares hangját maga mellől.

– A pálcám. Nem találom a pálcám – magyarázta sietősen.

– Micsoda?

Harry kinyitotta a száját, hogy megismételje a mondatot, de nem tudta. Hirtelen erős hideg söpört át rajta. Túl ismerős volt: a hideg mélyebbre hatolt, mint a bőre, egészen mélyre, a mellkasába… A kétségbeesés, magány, fájdalom, félelem és üresség hidegét nem először tapasztalta. Dementorok!

Dementorok – és nem volt nála a pálcája.

Kétségbeesetten kezdte felhajtani a nadrágját, és igazi, elrejtett pálcája felé nyúlt, de már túl késő volt. A dementorok túl közel jöttek és kezdett minden eltűnni egy fájdalmas érzésben, rettentő emlékei örvénylő keverékében.

Valaki sikoltott, sikoltott a fejében… az anyja… a hang, amelyet olyan rég hallott.

– Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne!

– Állj félre, te ostoba… Eredj innen…

– Ne Harryt, könyörgöm, inkább engem ölj meg helyette…

Harry teste lüktetett a fájdalomtól, de még eszméleténél volt. A fájdalmas emlékek ennek ellenére nem szűntek meg. Másik kínlódó sikolyt hallott – Harry azonnal felismerte. Perselus volt, miközben kínozták a Rémálom Kúriában, amikor elválasztották őket és Malfoy… Malfoy összezúzta a kezeit.

– HARRY! NEEEEEEEEEEE! – Perselus gyötrődő kiáltása, mikor Pettigrew Halálos Átka eltalálta őt.

Jól van fiú! Ha nem válaszolsz, megátkozlak! – Az auror hangja, mielőtt előző évben a Tormentát használta.

És végül.

– Exmemoriam – a szó, amely apró darabokra zúzta hamisan biztonságos világát.

Ez volt az a pillanat, amikor végül megragadta a pálcáját és a közeledő arc nélküli alakokra szegezte, az előző este nyugalmára és szeretetére koncentrálva.

– EXPECTO PATRONUM!

Ágas, védelmezőjének és mostohaapjának animágus formája kibukkant pálcája végéből, felugrott, és a következő pillanatban már célja felé szökdelt.

A köd tisztulni kezdett Harry fejében. Az alakok először csak hátráltak, később már egyenesen menekültek. Harry felsóhajtott, és megkönnyebbülten hasalt vissza.

Aztán bizonytalanul, majdnem rémülten a karjához ért egy ujj, és valaki egy nevet suttogott mellette.

– Potter…

Harry megmerevedett és nem mozdult. Másik ujj követte az elsőt, és erős szorítássá vált, a halk hang pedig sziszegéssé alakult át.

– Te vagy Potter – de inkább kérdés volt, mint egy egyszerű észrevétel Arestől.

– Mozognunk kell, Ares – suttogta vissza, és mozdult, hogy kövesse a barátait, de Ares szorosan tartotta a karját.

– Nem.

– Muszáj! – Harry kiabálni szeretett volna.

Szerencsére – vagy szerencsétlenségére – a támadók megint közelebb jöttek. Ez meggyőzte Arest, hogy menniük kell, de mielőtt csatlakozhattak volna a vonat alatt lapuló társaikhoz, hangos csattanások keveredtek a harc zajaihoz. Nem tartott sokáig, mire Harry felismerte a minisztérium jelvényét az újonnan érkezettek egyenruháján.

– Minisztériumi aurorok! – kiáltott fel megkönnyebbülten.

A zűrzavar először megnőtt, de az első meglepetés után a halálfalók dehoppanálni kezdtek, és a zajok a rémültből megkönnyebbültté váltak. Harry a tenyerébe temette az arcát, és mélyet sóhajtott, aztán eszébe jutott elvesztett pálcája, és egy begyűjtő bűbájjal magához hívta. Amikor kezében érezte apja pálcáját, sajátját gyorsan visszatette megszokott helyére, és a várakozva figyelő Aresre nézett.

– Semmit sem mondhatok el – motyogta legyőzötten.

Ares átható pillantással nézett rá.

– Rendben. De tudom ki vagy. Ez a patrónus…

Nem tudta befejezni a mondatot, de Harry pontosan tudta, mire gondolt.

– Nem mondhatom el neked – suttogta. – Sajnálom.

***

Patil szerencsés fickó, gondolta Perselus magában, miközben a nagyteremben reggelizett. Három nappal a hivatalos választások előtt sikerült meggyőznie a varázslótársadalmat arról, hogy veszélyes körülmények között is igen hatásos tud lenni: először Malfoy tárgyalásával, majd később a minisztérium gyors reakciójával a Roxfort expresszt ért támadás ideje alatt. A minisztériumi testületek tíz percen belül megérkeztek helyszínre, elűzték a halálfalókat – és senki sem halt meg. Volt néhány könnyebb sérülés, és sok rémült gyermek, de mindent összevetve, az egész esemény szerencsésen és – Patil számára – jól időzítetten ért véget. Perselus biztos volt benne, hogy a brit varázslók ezek után őt választják meg következő miniszternek, de nem irigykedett. Patil jó miniszter lenne, és az aurorok gyors reakciója kétségtelenül tényleg az ő érdeme és nem az auroroké maguké. A Patil által életbe léptetett új szabályok és utasítások miatt volt olyan gyors és eredményes az akció.

Előző este persze Perselus gondolatai nem voltak ugyanilyen nyugodtak és megértőek. Amikor az első hírek megérkeztek az iskolába a támadásról, váratlanul valami… szokatlant érzett. Egy nagyon-nagyon kellemetlen, fullasztó, hideg nyomás szorította össze a mellkasát és torkát, ami annyira szokatlan volt, hogy először azt sem tudta, mit jelent. Csak miután megpillantotta a fiú magas alakját a nagyterembe betóduló tanulók között, és a nyomás engedett, akkor merült csak fel benne, hogy aggódott unokaöccséért, sőt, a hosszú várakozás alatt végig magát hibáztatta, hogy elengedte a fiút, hogy a hülye barátaival találkozzon Londonban.

Tétovázás nélkül sietett oda hozzá, hogy megkérdezze, hogy van. Ezzel egy hálás mosolyt varázsolt a kölyök arcára, amely valamiért varázslatos hatással volt rá: elűzte a korábbi félelem nyomait, és még Albus szokásos tanévnyitó beszéde is sokkal elviselhetőbbnek tűnt, mint máskor.

Talán azért volt, mert előző este órákig ölelte a nyugtalan fiút? Perselus nem tudta eldönteni. Az az este… Ha fiú kicsit fiatalabb lenne, úgy érezné magát, mint egy szülő, egy igazi szülő: hiszen a szülők feladata az, hogy órákig karjukban tartsák beteg vagy nyugtalan gyermeküket. De az unokaöccse már nem gyermek. Tizenhét éves – majdnem felnőtt, túl idős ahhoz, hogy csak úgy ölelgesse. De mégis… Perselus tisztán érezte, hogy a fiú annyira hálás volt. Hálás.

Az elmúlt két hónapban nem első alkalommal jött rá: a fiú szereti őt. De.

Mindig volt egy „de”. A fiú körül valami nagyon zavaró volt: Perselus állandóan azt érezte, hogy a fiú ismerős a számára. A memóriamódosító bűbáj tökéletes volt: nem emlékezett még a saját öccsére sem – és a fiú mégis ismerős volt. Miért?

Valami mélyen Perselusban tudta a választ, és álmaiban legtöbbször, de néha még éber állapotában is elkapta ennek foszlányait, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez nincs kapcsolatban az öccsével vagy kitörölt emlékeivel. Ez valami más volt – és csak a megfelelő időre várt, hogy előtörjön. A kirakós legutolsó darabja egy nyugalmas és tanuló-mentes estén került a helyére, amikor Perselus a könyvtárba ment, hogy néhány könyvet keressen az emberi vér összetevőiről a fájdalomcsillapító főzetekben, és összefutott Madam Cvikkerrel, aki az arab misztika részleg felé irányította.

– Amit keresek a bájitaltanhoz kell, nem jóslástanhoz – horkantott fel Perselus méltatlankodva.

– Nos, kedvesem, azt hiszem abban a részlegben talál néhány fontos könyvet az emberi vérről, habár igaza van, hogy általában nem a bájitalfőzésről szólnak. De azt hiszem a legnagyobb részükből sokat tudna tanulni. Természetesen nem az arab misztikáról szóló könyvek között vannak, hanem a polc fölső részen. A név csupán azért arab misztika, mert a legtöbb könyv arab nyelvű.

– Csodás – motyogta Perselus, aki nem tudott arabul, és a javasolt részleg felé indult.

– Egyébként ez a fia kedvenc helye – csevegett Madam Cvikker kedélyesen. – Mindig ott tanul a barátaival – Perselust nem igazán érdekelték „fia” tanulási szokásai, de egyszerűen nem tudta leállítani a könyvtárost. – De leginkább a bájos Granger lánnyal. Annyira hasonlítanak az öccséhez és Miss Evanshoz amikor együtt vannak, hogy mindig elbizonytalanodom, őket látom-e vagy sem… – a nő hangja elhalt, ahogy odébb ment, de Perselus ott maradt, földbe gyökerezett lábbal.

Az öccse és Miss Evans? Az a kis mugli születésű lány, aki később James Potter felesége lett?

A főzet teljesen kiment a fejéből. Nekidőlt az egyik polcnak, hogy valami szilárdnak támaszkodjon. Itt volt az ideje, hogy átgondolja unokaöccse állításait a szüleiről.

Először: a fiú Piton volt. Nem egy örökbe fogadott gyermek, hanem egy igazi Piton: a főzet, amit a kórházban kotyvasztottak világosan elárulta. Az öccse fiának kellett lennie, mert a főzet azt mutatta, hogy közeli rokonok.

De, ismerte a fiú származását, és tudta nyilvánvaló volt, hogy öccsének semmi kifogása a mugli származásúak ellen.

Akkor történt. Valami a helyére került, de amint Perselus megpróbálta megragadni, eltűnt az elméjéből, bújócskát játszva a meglehetősen ingerült bájitaltan mesterrel. Nem szerette ezt a fajta érzést.

Még mindig nem tudta elkapni.

Nyugtalanító érzései a vacsora során sem hagyták el, és most ráadásul még az aurorokkal is szembe kellett néznie, mert Patil utasította őket, hogy kezdjék meg a szokásos, év eleji ellenőrzést a tanulók között. Perselus nem szerette a procedúrát, de tudta, hogy fontos, és remélte, hogy Patil új aurorjai nem lesznek olyan ellenségesek a házával szemben. Patil ráadásul figyelmeztette őket, hogy a támadás miatt a tanári karra is kiterjesztik az ellenőrzést, és Perselusnak volt némi kellemetlen előérzete a vizsgálattal kapcsolatban, leginkább mivel Voldemort sötét jegyét még mindig ott hordozta a karján. Pontosan tudta, ki lesz az első gyanúsított.

Az aurorok vizsgálata nem volt befolyással az órákra – és, természetesen a nap végére sem találtak semmit. Perselus legnagyobb meglepetésére senki sem gyanúsította vagy tartóztatta le, éppen ellenkezőleg, mindenki udvariasan és tisztelettel bánt vele. Ennek ellenére ebéd után halkan kopogtattak a lakosztálya ajtaján.

– Bejöhetek? – kérdezte egy ismeretlen hang.

Perselus kinyitotta az ajtót. Az aurorok csoportjának vezetője állt a folyosón. Perselus elfintorodott.

– Tudhattam volna – motyogta mérgesen, de beengedte az aurort a lakosztályába. – Szóval? – kérdezte, ahogy mindketten leültek. – További kérdések a jeggyel kapcsolatban? Vagy a megbízhatóságommal?

– Nem – rázta az auror a fejét. – A fiáról van szó, Piton professzor.

– Ó – Perselus nem tudta, mit mondjon. A fia nem volt halálfaló, vagy igen? De mielőtt a rémület teljesen elborította volna, az auror folytatta.

– Nos, nem igazán a vizsgálatról van szó… Úgy jöttem önhöz, mint egyik apa a másikhoz.

Perselus ettől teljesen zavarba jött.

– Ezt… nem igazán értem – motyogta bosszankodva.

Az aruror sóhajtott, és zavartan megvakarta a nyakát.

– Mr. Piton, tudja, hogy a fia kendőző bűbájokat használ magán? – kérdezte végül.

Perselus nyelt egyet, ahogy egy gombóc kezdett formálódni a torkában, és bizonytalanul bólintott.

– Gyanítottam – krákogta. Most végre megtudja, hogy a fiú mit rejteget előle.

Az auror megmozdult a fotelban, és Perselus látta, hogy kényszerítenie kell magát, hogy pillantása találkozzon a bájitalok mesterének sötét, mélyreható tekintetével.

– Hallottam a fia tavalyi problémájáról az aurorokkal…

Jó neked – gondolta Perselus magában. Én semmit sem tudok ezekről a problémákról.

– …így elhatároztam, hogy részt veszek a rövid ellenőrzésben, hogy biztosítsam a vizsgálat korrektségét. – Az auror pillantása felemelkedett a padlóról és Perselus szemébe nézett. – Tudta, hogy a fia öngyilkos hajlamú, és úgy néz ki, hogy rendszeresen felvágja az ereit?

Perselus szája nyitva maradt. Micsoda? Felvágja az ereit? A fiú? Kényszerítette magát, hogy becsukja a száját, és könyökét a térdére támasztva a tenyerébe temette az arcát.

– Ó, Istenem – nyögte. – Nem tudtam – tette hozzá. – Nem tudtam – motyogta magának.

– Elég sok seb van a kezein, mindkét kezén, és néhány közülük friss – talán ha két vagy három hónapos. – Az auror halkan folytatta. – Nem egy öngyilkossági gondolatokkal küzdő gyermeket láttam már, és nem hiszem, hogy közéjük tartozna, legalábbis nem igazán. Nem akarja megölni magát, csak… vagdossa magát. Büntetésből, megkönnyebbülésből? Nem tudom, de azt hiszem beszélnie kell vele, és talán… tanácsadóhoz kellene vinnie…. Tudja… egy baleset, túl mélyre vág…

Perselus kétségbeesetten rázta a fejét.

– Nem tudtam – ismételte megint. – Biztos benne?

– Teljesen. – Rövid csönd után az auror hozzátette. – Régen problémás gyermekekkel dolgoztam. A szakdolgozatomat pont ennek a jelenségnek a kiváltó okairól írtam. Sok hasonló sebet láttam ezelőtt.

Perselus felállt, a teakonyha felé tántorgott, és kitöltött egy pohár vizet. A torka teljesen kiszáradt a rémülettől. Amikor visszatért a nappaliba, az auror már állva várta.

– Elnézést a… beavatkozásért – mondta a férfi és kezet nyújtott. – De azt hiszem szükséges volt elmondanom. Jó éjt, Piton professzor.

– Jó éjt.

Ahogy az ajtó becsukódott a férfi után, Perselus belerogyott a székébe, és megpróbált egyrészt tisztába jönni saját érzéseivel, másrészt elhelyezni a puzzle eme új elemét a fiú körüli rejtélyek kirakósába. Biztos volt benne, hogy a férfi az igazat mondta. És azt mondta, a fiú sebei két hónaposak. Akkor vagdosta össze magát, amikor Perselus kómában feküdt a Szent Mungóban? Talán valami furcsa formája lenne a gyásznak? Vagy a Weasley fiú halála után vagdosta össze magát valamiféle büntetésként? Perselus tudta, hogy a fiú magát hibáztatta a haláláért. És abban is biztos volt, hogy az auror nem vizsgálta meg túl közelről a sebhelyeket, mert nem akarta molesztálni a fiút, így ezek a sérülések lehetnek sokkal újabb keletűek is…

Perselus elveszettnek érezte magát. Tudott ezekről a… hajlamokról azelőtt? Vagy… Vagy a fiúnak még korábbról voltak ilyen késztetései? Vagy mindez valami új volt, és az emlékezettörlése után alakult ki? Nem tudta a válaszokat a kérdésekre, habár mélyen belül megint olyan érzése támadt hogy valamit elmulasztott, minden olyan egyértelmű volt! De nem sikerült megértenie.

Idegessége miatt képtelen volt lehunyni a szemét, így egy felszínes éjszakai alvás és egy szerény reggeli után megállította a fiút a nagyteremben.

– Beszélni akarok veled – mondta. – Gyere az irodámba, miután…

– Miért vagy olyan hivatalos? – villantak meg tréfásan a fiú zöld szemei. – Meglátogathatnálak számmisztika után, és teázhatnánk.

– Rendben. –Perselus vizslató pillantást vetett a fiúra, és észrevette a fáradtság jelét a szemében, habár az arca kipihentnek tűnt. – Megint rémálmod volt?

– Honnan tudod…? – kerekedtek el a fiú szemei csodálkozva.

Perselus nem válaszolt, csak elegánsan felhúzta a szemöldökét, és éppen elmenni készült, amikor a fiú megragadta a ruhaujját, és felkuncogott. – Várj! Ne legyél már ilyen titokzatos. Tudom, hogy titkolsz valamit.

– Azt tenném? – kérdezett Perselus vissza, és nem tehetett róla, de elvigyorodott. – Akkor kettőkor találkozunk. Ne késs el.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény