– …úgyhogy azt kell, hogy mondjam, Perselus, hogy a fiú sokkal inkább illik a Hollóhátba, mint a Griffendélbe – fejezte be hosszú vitájukat Flitwick. – Ő a legjobb diákunk.

A tanári szobában ültek, már a reggeli után, és éppen Dumbledore érkezésére vártak, hogy végre bemutassa legújabb áldozatát – az új sötét varázslatok kivédése tanárt.

– Dumbledore soha nem egyezne bele, Filius – ásított Perselus. – És azt gondolom, hogy elégedett a jelenlegi elhelyezésével.

– De a képességei…

– Így is vannak vele órái, Filius. Megtaníthat neki mindent, amit csak akar.

– Nem hiszem, hogy a griffendélesek társasága segít kibontakoztatni a tehetségét, Perselus. Miután oda került, gyengülni kezdett a teljesítménye.

– Valóban? – vonta fel Perselus a szemöldökét. – Az RBF eredményei majdnem tökéletesek voltak, pedig volt minek elvonni a figyelmét. Én a kórházban haldokoltam, a barátai gyászoltak, ő alig élt túl egy találkozást Tudjukkivel… Azt hiszem, ezeket a dolgokat is számításba kell vennünk, Filius.

A apró bűbájtan professzor elmosolyodott.

– Nem tudtam, hogy most a Griffendélt véded, Perselus.

– Dehogy védem! – méltatlankodott Perselus.

– Most, hogy a fiad abban a házban van, biztos idén is segítesz nekik megnyerni a házkupát.

Ó, hát erről már tudott: Minerva nem felejtette el az orra alá dörgölni, hogy tavaly a Griffendél nyerte a házkupát.

– Filius – szerette volna már befejezni a vitájukat. – Nem gondolja, hogy ha lenne rá esély, már megkértem volna Albust, hogy tegye át a fiú az én házamba?

Perselus szavaira a kollégája elvörösödött.

– Azt hiszem, igaza van – motyogta. – Nézze, én csak… – de nem tudta befejezni. Végre megérkezett Dumbledore és a legújabb áldozat. A szoba légköre azonnal megenyhült. Az új tanár egy fiatal nő volt, barna hajjal, meleg barna szemekkel. A harmincas évei közepén járhatott.

Perselus kíváncsian tekintett rá. Az első jó kinézetű tanár, annyi ronda és/vagy tehetségtelen után. Lehet, hogy ez se ért a munkájához, de legalább ránézni kellemes. Egy pillanatra Perselus eljátszott a gondolattal, hogy megosztja ezt a gondolatát az unokaöccsével is, de aztán elvetette az ötletet. Nem lenne valami apai megnyilvánulás. Vagy lehet, hogy az, figyelembe véve a fiú életkorát, de mint tanára is egyszersmind, mégsem mondhat neki ilyeneket.

– Armenia Noir – mutatta be az új tanárnőt Dumbledore. A lány halványan emlékeztette Perselust valakire, de kollégái arcán látta, hogy ők azonnal felismerték. – Első osztályú auror, valamikor a minisztériumnak dolgozott, de miután megkérdőjelezte kollégái vallatási módszereit – Jaj ne, még egy gáncs nélküli lovag, gondolta Perselus gúnyosan. Hol voltak az ilyenek, mikor engem tartott fogva a minisztérium? – a miniszter kirúgta. Azóta a franciaországi és németországi Gringottsnak dolgozik mint biztonsági szakértő. Az új miniszterhelyettesünk őt nevezte ki az idei sötét varázslatok kivédése tanárnak, és sok szerencsét kívánt neki – csakúgy, mint mi is, ennyi szerencsétlen baleset után.

Az igazat megvallva kellemes meglepetést okozott, hogy végre valaki olyan fog tanítani, aki ért is hozzá. Bár, ahogy a fiú elmondta, az előző tanáruk, Arabella Figg is jó választásnak bizonyult. Kár, hogy Malfoy végül megölte. Úgy látszik, Harold Potter régi átka még mindig nem kopott meg. Egy pillanatra Perselus elgondolkodott rajta, vajon milyen véget ér új kolléganőjük. Túléli egyáltalán ezt az egy évet?

Míg Perselus gondolkodott, az új tanárnő leült mellé. A férfi zavartan nézett rá. Annyira azért nem tetszett neki a nő, hogy örüljön ennek a közelségnek, a lehetséges beszélgetésről már nem is szólva. Ezért aztán elfordította a fejét, és Minervához fordult, hogy kérdezzen valamit, de az Flitwickkel vitatkozott, valószínűleg éppen unokaöccséről.

A nő ráadásul elszánta magát, hogy bemutatkozik Perselusnak.

– Maga Perselus Piton? – kérdezte. Perselus majdnem felnyögött, és megfordult.

– Igen, én – mondta hidegen. A hangnem visszavett valamit a másik lelkesedéséből. Nem sokat.

– Ismertem a testvérét – csacsogott tovább barátságosan. – Negyedikes volt, mikor engem felvettek ide. Én is hollóhátas voltam, mint ő.

Ettől Perselust is érdekelni kezdte a beszélgetés. Végre megtudhat valamit a fiú apjáról, a saját testvéréről! Gyorsan mosolyt erőltetett az arcára.

– Valóban? – kérdezte, és próbált nem hidegnek és elutasítónak látszani.

– Igen. És úgy örülök, hogy Arcus lett az új miniszter! Biztos tud róla, hogy jó barátok voltak – Perselus nem válaszolt, csak bólintott –, bár később, mikor Quietus egyre több időt töltött az öreg Potterrel, már nem volt olyan szoros a barátságuk…

– Micsoda? – kérdezte Perselus zavarodottan. Jól hallotta? Az ő testvére és egy Potter?

Az új kolléganő felnevetett.

– Ó, azt látom, hogy nem ért egyet a testvére ismerkedési szokásaival. Úgy látszik semmit sem változott.

Perselus gyorsan összeszedte magát. Ideje felhasználni a trükköket, amiket még kémkedése alatt tanult. Közömbös kifejezést erőltetett az arcára.

– Nem. Csak a nyáron volt egy kis balesetem az emlékezettörlő bűbájjal, és még mindig vannak problémáim egyes emberek felidézésével – és csak úgy, mellékesen hozzátette – mint például Potterék.

– Értem – mondta a nő komolyan. – Nem emlékszik testvére és a Potterék kapcsolatára.

– Nem – válaszolta hasonló komolysággal Perselus. Nagyon kíváncsi volt, hogy vajon a fiú tudott-e minderről, csak nem akarta elmondani neki, vagy ő is ugyanilyen keveset tud. Közben a nő belekezdett a történetbe.

– A hollóhátas társaságban nem volt titok, hogy a testvére nem szeretett otthon lenni. Úgy hallottam, hogy a nyári szünetet leszámítva soha nem ment haza. Aztán, negyedikes korában Dumbledore professzor javasolta neki, hogy próbáljon meg különórákat venni Harold Pottertől – biztosan tudja, hogy a sötét varázslatok kivédése tanári állás már a mi időnkben is meg volt átkozva, úgyhogy minket is egy rakás tehetségtelen hülye tanított, így a testvére különórákra kezdett járni az öreghez… Biztos vagyok egyébként benne, hogy ő volt az, aki megátkozta az állást…

Perselus felvonta a szemöldökét.

– Ha tudta, hogy az állás meg van átkozva, miért vállalta el a tanítást?

A nő vállat vont.

– Ragaszkodtam hozzá, hogy csak egyetlen évre vállalom el – ez a tanárok átlagos ideje, és remélem, hogy ennyit én is túlélek. – Majd csendesebben hozzátette: – És persze reménykedek benne, hogy addig sikerül megtalálnom az ellenátkot is.

Nem tudták folytatni a beszélgetést, mert Dumbledore megnyitotta az év első gyűlését, és három hosszú órán keresztül az órarendre, az órák beosztására, a diákokra és a szükséges könyvek listájára kellett koncentrálniuk. A harmadik óra végére Perselus már képtelen volt bármivel is foglalkozni, csak az járt az eszében, hogyan juthatna minél gyorsabban egy jó meleg zuhanyhoz és egy jó könyvhöz – egyedül. További beszélgetés nélkül hagyta el a tanári szobát, és tért vissza a saját lakosztályába.

***

A Wizengamot, Harry nagy megkönnyebbülésére, Lucius Malfoyt a mágiától való megvonásra és életfogytig tartó, a Libertyben letöltendő fegyházbüntetésre ítélte. És még csak részt sem kellett vennie a tárgyaláson, hogy tanúskodjon Arabella Figg megölésének ügyében, bár Mr. Patil mondta, hogy „gyors reakciójáért”, és mert megmentette az előző miniszter szánalmas életét, második fokozató Merlin Díjra javasolták. Harry óvatosan mutatta meg Perselusnak a levelet. Nem tudta, hogy mi lesz a reakciója: lekicsinyli az egészet, vagy megdicséri.

Persze Perselus egyiket sem tette. Teljesen érdektelennek tűnt, elutasítóan legyintett, és azt mondta:

– Ezek a díjak teljesen hülyeségek, nagyon jól megvagy nélkülük… – Erről Harrynek eszébe jutott az az éjszaka, mikor ő és Hermione kiszabadították Siriust, és Perselus kiabálva rohant fel a kórházi szárnyba, mert lemaradt a lehetőségről, hogy megkapja a díjat. Savanyú a szőlő? – Jobban tennéd, ha inkább azzal foglalkoznál, hogy szebben vágd össze azokat a mandragóra leveleket, mint hogy ilyen butaságokkal foglalkozol… – füstölgött, és Harry lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a mosolyát.

A kapcsolatuk kezdett rendes, családias kapcsolattá válni, bár az a közelség, amihez Harry szokva volt, nem tért vissza. Sakkoztak, bájitalokat főztek, és eljártak Roxmortsba, de nem volt semmi igazi beszélgetés, és Harry nem tudta, mit gondoljon. Néha rajtakapta Perselust, hogy mély beszélgetéseket folytat a legújabb tanárnővel, de nem értette, miért. Tetszene neki a nő? Nem úgy nézett ki, de Harry még soha nem látta, hogy Perselusnak bárki is tetszett volna, úgyhogy nem lehetett biztos benne. Egyszer mintha hallotta volna a „Potter” nevet említeni, az apja nevével együtt, és összeszorult a gyomra: ha Perselus megtudja, mi történt a múltban, előbb vagy utóbb kideríti az igazságot, és Harry biztos volt benne, hogy ez inkább előbb, mint utóbb fog bekövetkezni.

Még mindig nem értette, hogy lehet, hogy Perselus nem tud a rendszeres rémálmairól, mert akármennyire is próbálta őket csendben elviselni, tudta, hogy elég zajos lehet éjszakai álma, a férfi mégsem ébredt rá. Pedig Perselus nem aludt túl mélyen. Egyszerűen nem értette a dolgot. Harry rettegve várta azt a pillanatot, mikor Perselus rájön a titkára.

De Perselus nem jött rá. 

Egészen az utolsó együtt töltött éjszakájukig.

***

Két nappal az utolsó tanári gyűlés után történt, mikor a tanárok a Roxfort Expresszt védő varázslatokat és bűbájokat kidolgozták: Perselus már tavaly elmondta neki, minden évben más és más védővarázslatokat használtak, hogy elkerüljék a lehetséges támadást, nehogy valaki rájöjjön a használt kódra.

Harry víziójában nem a megszokott elkendőzött arcú alakot látta a körben, úgyhogy először megnyugodott, hogy Voldemort nem fog tudni az iskolában történő dolgokról. De amit ezután látott, már egyáltalán nem volt megnyugtató. Voldemort rettentően dühös lett, amiért nem jutott hozzá ezekhez a fontos információkhoz, úgyhogy két újabb tagot is megbüntetett valamiért, amit nem csináltak meg időben, és bár hangosan kiabálták, hogy megpróbáltak kapcsolatba lépni az iskolai ügynökkel, de nem tudták kideríteni a jelenlegi tartózkodási helyét. Egyikük még azt is felvetette, hogy Dumbledore már biztosan leleplezte ezt a valakit (mindig „iskolai ügynöknek” nevezték az illetőt). Erre a buta magyarázkodásra Voldemort csak még jobban dühbe jött (Harry már akkor tudta, hogy ez lesz, mikor azok ketten megpróbáltak bocsánatot kérni), és a „szórakozás kedvéért” megparancsolta, hogy kínozzák meg őket.

Harry felkészült az első csapásra, de biztos volt benne, hogy nem tud majd sokáig csendben maradni. Forgolódni fog, és valószínűleg fel is sikolt majd, ahogy az átkok egyre erősebbek lesznek, neki pedig egyre fogy majd az ereje, és nem lesz képes uralkodni magán.

Felsikoltott, mikor érezte, ahogy eltörik a karja, és a testét elöntötte a hideg veríték. Tudta, hogy ma éjjel már semmi újat nem tudhat meg, úgyhogy megpróbált kilépni a vízióból, de, mint korábban, most sem sikerült.

Aztán új fájdalom öntötte el: mintha egy óriás ült volna a mellkasára, a bordái úgy törtek össze, mint a sós pálcikák egy kisgyerek kezében.

Sírni kezdett.

És ekkor valaki felrázta a vízióból.

Tudta, hogy ez csak Perselus lehet.

Kinyitotta a szemét, és levegőért kapkodott. Pillantása Perselus aggódó szemébe kapcsolódott.

– Mi volt ez? – kérdezte a férfi halkan, de hosszú percekig Harry képtelen volt válaszolni: egyszerűen nem volt elég levegője.

– Egy rémálom – mondta végül.

– Leizzadtál – érintette meg az arcát Perselus.

– Tudom – válaszolt, aztán felkelt, és elindult a fürdőszoba felé, hogy lezuhanyozzon.

Perselus összevonta a szemöldökét, mikor meglátta, hogy a pizsama teljesen bőrére tapad az izzadságtól.

Mire Harry visszatért a fürdőszobából, Perselus megszárította a lepedőt az ágyán. Harry hálás pillantást vetett rá, aztán becsúszott a meleg takaró alá.

– A kúriában némító bűbájt tettél a szobád köré, hogy ne tudjunk a rémálmaidról?

Harry nem tudta, mit válaszoljon, úgyhogy tétován bólintott.

– Miért?

Harry nem válaszolt, lesütötte a szemét.

– Mindig arról álmodsz, hogy megkínoznak? – mikor Harry nem nyitotta ki a száját, Perselus folytatta. – Mindig ilyen erősek a rémálmaid? – Harry megpróbált mélyebbre süllyedni a párnák közé. – Válaszolj a kérdésre, fiú! – csattant fel hirtelen Perselus, és Harry rémülten ugrott meg.

A férfi felsóhajtott.

– Sajnálom. – Óvatos érintés a vállán. Valamikor Perselusé is ilyen volt. De most ez a Perselus nem az ő régi Perselusa. Harry remegni kezdett. – Kérlek. Áruld el – hallotta Perselus halkabb hangját, de egyszerűen képtelen volt beszélni, úgyhogy összeszorította a száját. – Mit csináltam régebben, mikor felébresztettelek?

– Magadhoz szorítottál – motyogta Harry, és nem törődött azzal, hogy Perselus meghallja-e vagy sem. Tudta, hogy ez a Perselus nem veszi a karjaiba. Soha. Soha többé.

De ekkor érezte, hogy átkarolják, és félig felemelik az ágyról, aztán Perselus maga felé fordította, és bizonytalanul magához ölelte, úgy, hogy az arca most vállának nyomódott. Harry lassan megnyugodott, és nem akart a Perselusban bekövetkezett változásokra gondolni többé, se hideggé vált kapcsolatukra, semmi másra, csak erre a kedves ölelésre, ami olyan volt, mint valamikor régen, és Harry hagyta, hogy folyjanak a könnyei.

***

Perselus nem mozdult. Nem tudta miért, vagy hogyan, de ez az egész helyzet olyan ismerős volt – és olyan szívettépően kedves.

Szorosan tartotta a fiút, amíg az sírt, érezte, hogy a kezei az ő hálóingét markolják, érezte, hogy az ing átnedvesedik a vállán, és úgy érezte, otthon van.

Valakinek szüksége van rá. Valaki csak őrá támaszkodhat. Valaki hozzá tartozik.

Otthon volt.

Vagy mégsem?

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény