Fordította: Enelen

Átnézte: enahma

6. fejezet – Vissza a Roxfortba

Az Odúban halálos csend fogadta őket, mikor Perselus és Harry a temetés délutánján megérkeztek. Harry szótárában az Odú és a boldogság szinte szinonimának számítottak, ez volt ugyanis az első hely, ahol Harry igazán boldog volt – és most a ház mintha aludt volna, mozdulatlan volt és csendes, mintha annak a boldogságnak az utolsó szikrája is örökre kihalt volna. Az ablaktáblák csukva voltak, mint a sírásba belefásult szemek, és egyetlen törpe sem mozdult a kertben.

Piton közömbösen viselkedett, de ő korábban nem járt itt, jutott Harry eszébe. Ő viszont ideges volt, és rettegett a Weasley családdal történő találkozástól. Igaz, már sokszor mondták, hogy Fred halála nem az ő hibája, hogy joggal aggódott Aresért, mégsem volt képes megbocsátani magának. Fred elfogadta őt Quietus Pitonként, és soha nem kezelte az utált bájital tanár fiáként, mint annyi más griffendéles, az öccsét is beleértve. Sőt, meg is védte Rontól. Ő és George mindig mellette voltak a roxfortos hétvégéken, és Fred is a tagja volt annak a csapatnak, amely megpróbálta kiszabadítani őt és Perselust Voldemort markából, és most ő halt meg.

Eszébe jutottak más emlékek is – azokból az időkből, mikor még Harry Potter volt, és az ikrek számtalanszor segítettek neki: rengetegszer felvidították egy jó tréfával, amikor sötét gondolatai támadtak – például másodikban, mikor mindenki azt hitte róla, hogy ő Mardekár utódja, és úgy is kezelték. Igaz, most kiderült róla, hogy, még ha nem is Mardekár utódja, de van néhány igen sötét őse, bár apja és anyja nem voltak sötét varázslók.

De most Fred halott, és többé senki nem képes őt visszahozni az életbe. Harry úgy szerette volna, ha lenne most valakije, akire támaszkodhat, de az egyetlen lehetséges jelölttel, Perselusszal, még mindig nem voltak elég jó kapcsolatban ahhoz, hogy megtehesse. Úgyhogy Harry egy sóhajtással összeszedte magát, és felkészült arra, ami odabent vár rájuk. Perselus udvariasan kopogott, nem pedig berontott szokásos módján, és vártak, míg Bill ajtót nyitott előttük. A régi, barna ajtó hangos csikorgással tárult ki.

– Jó napot, Piton professzor, szervusz, Quietus – mosolygott rájuk a vörös hajú fiú erőltetetten, és beinvitálta őket a zsúfolt konyhába. – Attól tartok, jelenleg egy kissé szűken vagyunk… – szabadkozott oda se igen figyelve, majd elvegyült az ácsorgó tömegben.

Nem léptek be a szobába. Piton utálta a zsúfolt helyeket, és most ennek Harry csak örülni tudott. Attól való félelme, hogy megérinthetik, ugyan jelentősen csökkent, ez azonban még nem jelentette azt, hogy szerette volna, ha minden oldalról emberek vennék körül. Harry nem volt benne biztos, hogy kibírná, mert még soha nem próbálta.

Piton úgy döntött, hogy egyelőre megállnak a kicsi előszobában, de Harry a konyhaajtóhoz lépett, és benézett. Bár kényelmetlenül érezte magát, kíváncsi volt, kik jöttek el. Jelentős magassága sokat segített. Ha lábujjhegyre állt, ellátott a tömeg feje felett, és a Weasley-ház konyhája sem volt túl nagy. Mindenkit tisztán látott. A Rend minden tagja itt volt, és az egész Weasley család – Percyt leszámítva. Harry egyszerre érzett döbbenetet és dühöt, mikor ezt észrevette. Igaz, hogy Percy és a családja különböző politikai – és talán etikai – nézeteket vallottak, de mégis, a testvérét ölték meg! És nem jött el, pedig nem volt börtönben, mint sok auror társa. Harry alig tudott valamit a beképzelt, korlátolt alakról: csak annyit, hogy a minisztériumból kirúgták, nem sokkal azután, hogy Patilt választották miniszterré. Utolsó találkozásuk elvette Harry kedvét a további ismeretségtől, úgyhogy nem igazán érezte magát csalódottnak, csak a család többi tagját sajnálta.

Hermione, aki Ginnyvel beszélgetett, kiszúrta őt az ajtóban. Mosolyogva integetett neki. Ginny követte a pillantását, és ő is halványan rámosolygott. Hermione már három napja Weasleyéknél volt, hogy segítsen Mrs. Weasleynek és a családnak a temetési előkészületekben, és hogy vigasztalja őket. Most otthagyta a másik lányt, és átküzdötte magát az ajtóig.

– Szia, Quiet – mondta, és szorosan megölelte Harryt. – Ne félj, nem téged okolnak, éppen ellenkezőleg – suttogta közben úgy, hogy csak Harry hallja. – Nem a te hibád. Kérlek, ne rontsd tovább a kedvüket azzal, hogy magadat okolod.

Hermione szavai valamit elcsitítottak Harry idegességén, de még mindig nem tudta, hogyan álljon Ron szeme elé, akinek múlt év végén nem fogadta el a bocsánatkérését.

– Amit pedig Ron tett veled, annak semmi köze a jelenlegi helyzethez – folytatta a suttogást Hermione, mintha csak olvasna Harry elméjében. – Semmi rosszat nem tettél.

– Kérem, Miss Granger – szakította félbe a csendes szavakat Piton jeges hangja. – Visszakaphatnám a fiamat, vagy egész délután rajta kíván lógni?

Hermione elengedte Harryt, és mikor a fiú ránézett, látta, hogy halványan elpirul.

– Elnézést, tanár úr – motyogta.

– Nincs miért elnézést kérned – jelentette ki határozottan Harry. – És köszönöm.

Gyorsan egymásra mosolyogtak, aztán Hermione magukra hagyta őket, hogy megpróbálja értesíteni a gyászoló családot, hogy megérkeztek.

– Szóval csak barátok vagytok? – hallotta Harry Perselus csendes hangját, és bár nem nézett rá, szinte hallani vélte a vigyorgást is.

– Igen – felemelte a fejét, és egyenesen Perselus szemébe nézett. – De nem csak barátok. Ő igazi barát. Segítőkész és nagylelkű. – Hirtelen dühös lett. Hermione a barátja volt, vagyis még inkább, a legjobb barátja: az egyetlen, aki majdnem mindent tudott róla. Másrészt nem akart több olyan csalódást, mint a korábbiak. A két lány, akihez eddig vonzódott, elég volt: titokban Harry még mindig magát okolta Cedric haláláért is, és álmában sokszor azzal vádolta magát, hogy azért hagyta Cedricet meghalni, mert meg akarta szerezni a barátnőjét… Leah pedig, Voldemort legújabb követője… Jobb, ha rá nem is gondol. Néha, mikor meglátta egy vízióban, könnyes szemmel, remegve ébredt fel, és kimondhatatlan ürességet érzett. A lány még mindig gyönyörű volt és olyan ártatlannak tűnt… Nem tudta, mit gondoljon róla, úgyhogy inkább nem is gondolt rá.

És mindennek a tetejébe még ott volt Trelawney próféciája is. Harry még mindig ugyanolyan pontosan emlékezett apja megfejtésére, és javaslatára, mint aznap, amikor hónapokkal ezelőtt először olvasta:

És… van még valami. Lily tegnap mutatott nekem egy próféciákról szóló könyvet. Szeptember óta az én próféciámat tanulmányozza, és most megosztom veled, amit talált.

Először ide másolom a próféciát:

„Halálodból élet támad, szerelmed szeretet által legyőzi ellenségedet. De a Sötét Nagyúr visszatér majd, ha eljön az ideje, és a tőled származottnak szembe kell néznie a halállal, hogy elpusztíthassa, és fennmaradjon.”

Ezt úgy magyarázta, hogy én meg fogok halni. Hát ettől én is tartottam. Azt mondta, hogy a halálom valószínűleg megmenti valaki életét, bár ez a magyarázat még neki is homályos volt. Lily lesz az, aki legyőzi Voldemortot, de csak időlegesen, ahogy a második rész is mutatja. Gyerekünk születik, te leszel az, de a te sorsod már nem ennyire érthető. Te eldöntheted, hogy le akarod-e győzni, vagy nem. Ha az előbbi mellett döntesz, akkor azért, hogy megmentsd a világot a szörnyetegtől, neked is meg kell halnod. Nem tudom, ismered-e a halálos átok legyőzésének egyetlen módját – az áldozatot. De ez nem csak a halálos átokra vonatkozik, hanem minden gyilkos szándékra. Csak az önkéntes áldozat képes arra, hogy megmentse és megtartsa a világunkat. Úgy látszik, éppen a TE önkéntes áldozatod.

A „fennmaradjon” rész megint csak egy érdekes téma.

Azt hiszem, lassan belekezdhetsz a saját naplódba… ha érted, mire gondolok…

Már olyan sokszor olvasta azt az oldalt, hogy fejből tudta, mi áll rajta. Az az átkozott prófécia azt sugallta, hogy ő is fiatalon fog meghalni, és Harry nem akart belekezdeni egy új kapcsolatba csak azért, hogy gyászoló feleséget hagyjon maga után, nem is beszélve azokról a gyerekekről, akikre az apja az utolsó mondatában utalt. Bár… kétségbeesetten vágyott a szeretetre és törődésre, és más, fizikaibb dolgokra is, ezeket a gondolatokat mindig figyelmen kívül hagyta, és elfogadta azt a keveset, amit kapott: Hermione baráti figyelmességét, Perselus vonakodó törődését, Sirius bolond szeretetét (mert Sirius szerette, Harry ezt nagyon jól tudta, csakhogy keresztapja a maga furcsa módján szerette, ami még csak meg sem közelítette Harry elképzeléseihez a szeretetről) és a többi barátja, Ares, és Neville ragaszkodását.

És valaha rég még ott volt Fred és George is…

– Perselus, Quietus – szakította félbe Harry töprengését Mrs. Weasley. Valahogy sikerült kijutnia a konyhából, hogy üdvözölje őket. Harry félig-meddig azt várta, hogy nyíltan sírni fog, de teljesen csendes volt, a szemei szárazak voltak, bár vörösek és véreresek, és fekete karikák látszottak alattuk. Mrs. Weasley sokkal soványabbnak tűnt, mint eddig bármikor, de erős volt, rendíthetetlen, mint egy kőszikla, és Harry hirtelen rájött, hogy eddig egyáltalán nem ismerte. A nő nem volt gyenge. Egyáltalán nem. Még mindig itt volt a családja, akikkel törődnie kellett, két kiskorú gyermek, akiket fel kellett nevelnie, és egy férj, akit támogatnia kell, a többi gyermeke háborúba készült, és nem engedhette meg magának, hogy sokáig gyászoljon. Most kezet rázott velük, és betessékelte őket a szobába, hogy üdvözöljék a többi családtagot.

– George – Harry megremegett, mikor a másik fiú szemébe nézett. Ha Mrs. Weasley rossz állapotban volt, akkor George úgy nézett ki, mint aki túl sem éli a testvére halálát. Arca beesett volt, a szeme tompa és érzelemmentes, ajkait összeszorította, ami furcsa fintorba húzta az arcát. Harry üdvözlésére csak bólintott, de mikor meglátta a tanárt, őt már rendesen köszöntötte.

– Örülök a találkozásnak, tanár úr – mormogta. Hangja alig volt több suttogásnál. – És szeretnék köszönetet mondani a segítségéért…

– Nincs mit köszönnie, Mr. Weasley – mondta Perselus elutasító arckifejezéssel, de hangja melegebb volt, mint máskor.

Harry tudta, hogy a csatára utalnak, mert a vízióban látta az egészet. Piton megpróbálta megmenteni Fred életét, de a Fidelius bűbáj túlságosan megnehezítette és lelassította. George életét azonban sikerült megmentenie.

Most, Perselus szavai után George Harryhez fordult, és egy pillanatra szorosan megölelte.

– Hermione mondta, hogy magadat hibáztatod. Ne tedd. Voldemort hibája volt, nem a tiéd.

Ron lépett melléjük.

– George-nak igaza van, Quietus – mondta nyugodtan, és kezet nyújtott. Harry elfogadta, és határozottan megrázta. – Tanár úr – biccentett udvariasan Perselus felé, de a szemén azért lehetett látni az ellenszenvet.

Ha Perselus meg is lepődött rajta, hogy a feltételezett fia ennyire jó kapcsolatban van a griffendélesekkel, nem mutatta. Csak állt ott fenyegetően, karját keresztbe fonta a mellkasa előtt, és az igazgatót nézte, aki most feléjük indult. Az öregember arca beesett volt, és fakó, a ráncok mélyebbnek tűntek, mint eddig bármikor, pillantása fáradt volt, és tompa. Mintha még a mozdulatai is lassúbbak lettek volna, és bizonytalanabbak, hiányzott belőlük a korábbi határozottság és eltökéltség.

– Van még tíz percünk – Dumbledore hangja tisztán hallatszott a beszélgetések zajai között is. – Javaslom, hogy azok, akik nem családtagok, induljanak el a temető felé. Mundungus majd mutatja az utat.

A tömeg lassan, csendesen haladt előre, és néhány lépés után Harry Hermione és Perselus között találta magát, akik közül az utóbbi gyors pillantásokkal méregette a lányt, mintha felmérni próbálná. Harrynek nem tetszett a dolog, de ez nem volt a megfelelő hely és idő arra, hogy megbeszéljék, úgyhogy úgy döntött, nem vesz róla tudomást.

A temetés hosszú volt, és szívszorongató, különösen, mikor – sokak nagy meglepetésére – végül Percy is megérkezett. Családja mellé állt, és nem is távozott mellőlük egészen a szertartás végéig. Mrs. Weasley, aki eddig olyan erősnek és határozottnak tűnt, könnyekre fakadt, és korábban elvesztett, de most megtalált fia vállára borult.

Harry nem tudott sírni. Nem maradtak könnyei. Csak nézte kábultan, ahogy leeresztették a koporsót, aztán hallgatta, ahogy a kemény, száraz rögök kopogni kezdtek a tetején, erősen összeszorította a fogait, és kényszerítette magát, hogy csendben maradjon. Annyira belemerült a saját gondolataiba és érzéseibe, hogy csak Perselus sziszegő hangja riasztotta fel a töprengéséből.

– Vigyázz! – sziszegte a férfi. Harry zavarodottan pislogott rá, és Perselus következő mozdulata szinte követhetetlenül gyors volt. Megkerülte Harryt, Hermione hóna alá nyúlt, és elkapta az összecsukló lányt. Aztán a karjába emelte, és a legközelebbi árnyékos helyre vitte. Harry követte őket.

– Anya, anya – hallotta Hermione halk zokogását.

– Hermione? – mondta bizonytalanul.

Mikor Perselus letette őt a padra, a lány felnézett.

– Szar az élet – mondta remegő hangon. Harry lekuporodott mellé.

– Ezt már korábban is mondtad.

– Tudom. De akkor is szar.

– Igen, én is tudom – suttogta vissza Harry, aztán csak bámultak egymásra, és észre sem vették a vizsgálódó, de megértő pillantást, amivel a magas, fekete ruhás férfi figyelte őket.

***

Szerencse, hogy a fiúnak nem kellett részt vennie Malfoy tárgyalásán, gondolta Perselus néhány nappal a temetés után. El sem tudta volna képzelni, milyen hatással lett volna rá ez az újabb megpróbáltatás. A másik dolog, ami Perselust boldoggá tette, az volt, hogy a nyári szünet fennmaradó heteit a Roxfortban töltik. Dumbledore már szólt, hogy a szobájukban lezárta a Hopp-hálózatot, úgyhogy az igazgató irodájában lévő kandallón keresztül kell menniük, de ez nem igazán számított.

Még néhány perc, és maguk mögött hagyhatják ezt az egész kavarodást, és nem kell többé Blackkel, a mostohalányával, két diákjával és a Renddel foglalkoznia. Végre egyedül lehet, leszámítva persze a fiút, de ez nem is baj. A fiú társasága egészen elviselhető, néha kifejezetten élvezetes.

Fred Weasley temetésén megértett néhány fontos dolgot unokaöccsével kapcsolatban. Először is, a fiú számára nagyon fontosak voltak a barátai. Először arra gyanakodott, sőt még meg is vádolta vele, hogy érez valamit az iránt a Granger lány iránt, ami… kettejük kapcsolata többnek tűnt, mint egyszerű barátság. De mi az a „több”? Perselus úgy érezte, hogy ez nem szerelem. Inkább azzal lehetett kapcsolatban, hogy mindketten egyedül voltak, árvák, egyiküknek sem volt senkijük, akire támaszkodhattak volna, akire számíthattak. Tavasszal mindketten elvesztették a családjukat: Granger szüleit ugyanazon éjjel ölték meg, mikor ő törölte a saját emlékeit, és most, mindennek tetejébe még nyakukon is van a háború, és senki nem tudja, mikor lesz vége.

– Készen vagyok, Perselus – mondta a fiú, mikor belépett a szobába. – Mehetünk.

– Visszajöhetsz, ahányszor csak akarsz – válaszolta kurtán Perselus. Megint alaposan megnézte magának a fiút. Annyi bizonyos, hogy valóban Piton – és erre a gondolatra mindig egy kissé felderült. Őszintén szólva nem csak ez a gondolat keltett furcsa, boldogsághoz hasonló érzést benne, hanem már a fiú puszta jelenléte is erős hatással volt rá. A jelenlegi, emlékektől megfosztott életében először, Perselus úgy érezte, hogy tartozik valahova, és a feladat, hogy vigyáznia kell a fiúra, kellemes érzésekkel töltötte el.

– Perselus, Quietus, jó titeket újra látni – Dumbledore hangja megijesztette, és csaknem meglepve vette észre, hogy már az igazgató irodájában vannak. Az idős férfi hegynyire irathalom mögött ült, szemüvege egészen az orra végére csúszott.

– Látom, elfoglalt, Albus – sóhajtotta Piton, és ahogy eszébe jutott saját munkája, kétségbeesetten megrázta a fejét.

– Hát eléggé – Dumbledore felállt, és kinyújtózott. – De mindenképpen beszélni akarok Quietusszal – fordult a fiúhoz. – Tudom, hogy meglepetésként ért, hogy téged választottalak az idei iskolaelsőnek, pedig még prefektus sem voltál. De beszéltem Minervával, és…

– Várj! – szakította félbe Perselus meglepett hangja. – Mi köze Minervának Quietus prefektusi kinevezéséhez?

Dumbledore ijedt pillantást vetett Quietusra a szemüvege fölül. A fiú megrázta a fejét. Dumbledore felsóhajtott, és újra Perselus felé fordult.

– Ő is griffendéles, Perselus – jelentette ki nyugodtan.

Perselus látta, hogy mindketten visszafojtott lélegzettel várják reakcióját, de nem csattant fel. Végülis ez nem érte teljesen váratlanul. Unokaöccse egyetlen nem griffendéles barátja, Ares Nott egy kitaszított mardekáros, az összes többi barátja pedig griffendéles: a Granger lány, a Weasley ikrek, még Longbottom is a kórházban…

– El tudom képzelni a diákok meglepetését, mikor megtudták, hogy a fiam – az utolsó szót gúnyosan megnyomta – griffendéles. Csak arra lennék kíváncsi, mit szólt erre a Mardekár.

Dumbledore bizonytalanul megvonta a vállát, és a fiú felé intett.

– Erről nem sokat tudok mondani, Perselus. Nem voltam jelen. Lucius ideje alatt történt.

A furcsa kölyök félszegen elmosolyodott.

– Fogalmuk sem volt, mit gondoljanak rólam. Azt hiszem, teljesen megdöbbentek. De a legtöbbjük egyáltalán nem bánta, hogy nem közéjük kerültem – mondta.

– Várj csak – Perselus zavarodottnak tűnt. – Mi ez a dolog Luciusszal és a beosztásoddal?

Rövid csend.

– Quietust év elején nem osztottuk be… – kezdte volna az igazgató.

– De Albus! Ez ellenkezik az iskola szabályaival”

– Húsz pont a Griffendéltől – tette hozzá csendesen a fiú. Mindkét férfi kérdőn pillantott rá. – Az igazgató úr szabálysértő viselkedéséért – tette hozzá magyarázatképpen. – Valamikor griffendéles volt, úgyhogy úgy gondolom, hogy a pontokat a Griffendéltől kell levonni.

Az igazgató sok hét után először elmosolyodott, és szemébe visszatért valami a régi csillogásból. Még Perselus is mosolyogva rázta a fejét.

– Egyetértek a fiatalemberrel – nézett régi barátjára –, de igazán szeretném tudni, miért nem volt beosztva.

Dumbledore-nak eltűnt a mosoly az arcáról.

– Egyikünk sem akarta elszakítani tőled Quietust, Perselus – magyarázta halkan. – Részben, mert annyira féltetted őt a diákok között levő Voldemort-követőktől…

– Értem – Perselus most már tényleg kezdte érteni a korábbi döntései egy részét. De minden, aminek köze volt a fiúhoz, túlságosan is furcsa volt, túlságosan is az érzelmekhez kötődött. Eddig nem hitte volna magáról, hogy képes ennyire az érzelmei alapján dönteni.

Még akkor is érzései és döntései furcsaságain gondolkodott, mikor a pincébe leérve megjelent előttük egy ismerős alak.

– Örülök, hogy újra találkoztunk, Perselus, Quietus.

– Uram! – A fiú tökéletes udvariassággal hajolt meg a szellem előtt.

– Saevus – követte a példáját Perselus is.

– A fiad egyre inkább hasonlít rád és a testvéredre, Perselus. Büszke lehetsz rá. Ugyanolyan udvarias, mint te, és éppolyan okos, mint Quietus volt valamikor.

Perselust megint elöntötte az a furcsa érzés, mint mindig, mikor a régen halott testvérét említették: zavarodottság, üresség, vágyódás és – nagy meglepetésére – fájdalom. Így csak bólintott a Véres Báró felé, és az ajtajához lépett. Csak egy pillanatig tartott, hogy kinyissa.

Egy gyors pálcalendítéssel meggyújtotta a fáklyákat és a tüzet a kandallóban.

Ekkor azonban úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. Valami érthetetlen dolog történt vele.

Az óra! Az óra a falon!

A hirtelen jött pániktól összeszorult a torka, de nem értette, miért.

Az óra új tárgy volt a szobájában. Két karja volt, amik most egy irányba mutattak: Otthon.

Quietus. Perselus. Otthon.

De nem ez volt az, ami megdöbbentette.

Egy rövid pillanatra tisztán látott egy másik helyzetet. Perselus – Otthon. Quietus – LR.

Pontosan tudta, mit jelent az az LR.

A Legnagyobb Rohadék. Voldemort.

A fiúra nézett, de az már eltűnt kis konyhájukban, és a halk csörrenésekből ítélve teát készített. Perselus letette a csomagjait, és a kandallóhoz lépett, mert szeme megakadt valamin.

Fényképek. A kandallópárkány tele volt fényképekkel. Nyelt egyet. Sok-sok fénykép, mind a fiúról a konyhában, néhányon pedig mindketten szerepeltek. És ő – ő úgy mosolygott, ahogy soha nem hitte volna, hogy képes mosolyogni: boldogan, csillogó szemmel…

Perselus döbbenten bámult saját képére, amely rákacsintott, és integetett neki, aztán a szintén boldogan vigyorgó fiú válla köré fonta a karját. Hirtelen eszébe jutott első beszélgetésük a kórházban, miután felébredt.

– Mennyit vesztettem?

– Mire gondolsz?

– Jó viszonyban vagyunk?

– Igen. Nagyon jóban.

Ez nem sokkal azután történt, hogy a testébe visszatért az élet. Valaki megfürdette. A fiú volt az, persze, hogy ő.

Az asztalához lépett. Még egy kép: ő és a fiú sakkoznak. Kellett, hogy jelentsen valamit számára, ha az asztalára tette. Ahogy a fénykép felé nyújtotta a kezét, karja beleütközött egy halom pergamenbe, amik megcsúsztak, és leestek az asztalról, és óriási hópelyhekként beterítették a padlót. Bájital dolgozatok és tesztek. Kijavítva és javítatlanul, most már mind összekeveredett.

A fényképről megfeledkezve hajolt le, hogy összeszedje őket.

Az első, amit felemelt, Neville Longbottomé volt. Egy teszt. Egy maximum pontszámot kapott teszt.

– Perselus?

Felnézett az asztala mögül, aztán felállt.

– Igen? – szólalt meg komoly hangon.

– Itt a teád – mosolygott rá a fiú, és letette a csészét az asztalra. Perselus bólintott, és kihúzta a legfelső fiókot. Ott volt, ahol szokott lenni: a diákokról vezetett naplója. Egy kicsit furcsa volt egy olyan év dátumát olvasni rajta, amiről egyáltalán nem voltak emlékei. Kinyitotta az ötödikes diákoknál. A lista két változástól eltekintve ismerős volt: Potter nem szerepelt rajta, de az utolsó helyett ott volt Quietus neve. K – „Kiváló” állt a név mellett. Ezen igazán nincs miért meglepődni. A kórházban már tapasztalhatta, hogy a fiú különleges tudással rendelkezik ezen a téren. De Longbottom neve mellett… hihetetlen, és mégis ott volt, a saját keze írásával. „Várakozáson felüli”. Longbottom. Várakozáson. Felüli. Nevetséges.

Gyorsan végignézte az egész listát, hogy lássa, vannak-e még hasonlóan megdöbbentő változások, de nem volt több. Csak Longbottom.

Talpra ugrott, és a szobából kilépve a bájital laboratórium felé indult. Amikor belépett, minden érintetlennek tűnt, azt leszámítva, hogy a papírmunkát szépen elvégezte valaki. A pergamenek katonás rendben sorakoztak az asztalon: év végi záróvizsgák, RBF-ek, RAVASZ-ok. Enyhén remegő kézzel emelte fel az RBF-eket tartalmazó csomagot, és az „L” betűhöz lapozott.

Longbottom – majdnem azonnal megtalálta. „Várakozáson felüli” már megint. És írásbeli vizsgája: „Kiváló”. Kiváló? Ez meg hogy lehet?

A székbe rogyott. Mi történt itt az elmúlt évben? Hol hagyta az eszét? A tutyimutyi Longbottom kölyök, amint várakozáson felüli bájitalt főz?

Összeszedte az összes pergament, és magával vitte a lakosztályba. Mikor visszaért, a fiú bólintott felé.

– Neville-ről van szó, ugye? – kérdezte szélesen mosolyogva. Visszamorgott valamit, és az asztalára ejtette a csomagot, tökéletes káoszt okozva ezáltal az iratok között.

A délután fennmaradó részét kellemes csendben töltötték. Ő a volt elsőévesek neveit tanulta, átnézte a teszt és vizsgaeredményeket, és felállította az újabb RAVASZ-szintű bájitaltan csoportot: ezúttal a kettő helyett csak egyet, mert nem volt elég diák, aki elég jó eredményt ért volna el a bájital vizsgáján ahhoz, hogy a RAVASZ-ra készülhessen. Piton, Longbottom, Granger, Patil, Malfoy, Nott, Bullstrode a Mardekár-Griffendél csoportból, és öt másik: Boot, Brocklehurst, Abbot, Perks és még egy Patil. Érdekes lesz egy újabb ikerpárt tanítani a RAVASZ csoportban, de tudta, hogy a lányok közel nem olyan tehetségesek, mint a Weasley ikrek voltak.

És ha már a Weasleyék… hirtelen eszébe jutott egy nem régi emlék: ő és az a két átkozott kölyök valami gyanús főzetet készítettek az éjszaka közepén, miután elkapta őket. A Fred kölyök, arcán széles vigyorral, mikor végre sikerült befejezniük… Elakadt a lélegzete a hirtelen jött fájdalomtól. Fred Weasley örökre elment.

Minden változott körülötte.

Fáradtan állt fel, és indult, hogy lefeküdjön. Nagy meglepetésére a fiú már elaludt a kanapén, arccal egy könyvön. A lapok halkan zörögtek, ahogy a lélegzete mozgatta őket. Perselus képtelen volt visszatartani egy mosolyt. Óvatosan elhúzta a könyvet, és odabűvölt egy takarót. Egy pillanatra elgondolkodott, hol aludhatott a fiú, mikor még vele lakott. Mikor belépett a hálószobába, már tudta a választ. Felsóhajtott, megfordult, és egy gyors pálcamozdulattal az ágyra lebegtette a fiút.

Mikor visszatért a fürdőszobából, minden fényt eloltott a szobában, de ez valahogy helytelennek tűnt, úgyhogy meggyújtott egy fáklyát a fiú ágya mellett. Aztán meg a másik halk szuszogása nem hagyta aludni. Hirtelen ötlettel némító bűbájt vetett az ágya köré.

Mindjárt jobban érezte magát.

Elaludt.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény