Mire Harry leért a nappaliba, Anne, Sirius, Hermione, Ares és Fletcher már megérkeztek. Anne sírt, Ares remegett, Hermione sápadt arccal állt az ablaknál, míg Sirius Fletcherrel vitatkozott csendes hangon. A felnőttek nem vették észre Harryt, de Hermione meglátta az alakját az ablakban, odasietett hozzá, és szorosan átölelte.

– Tudodki megtámadta a Black Kúriát – suttogta Harry fülébe.

– Tudom. Fred meghalt – mondta Harry üres hangon.

– Vízió? – kérdezte Hermione. Harry csak bólintott. – Siriusnak volt egy zsupszkulcsa veszélyhelyzet esetére. Fletcher és az ő gyorsasága mentett meg minket.

– De hát a Fidelius védett benneteket, kivéve Arest. Biztonságban voltatok ott – Harry hátralépett, hogy egy kicsit kiszabaduljon Hermione szorításából.

– Sajnálom – motyogta a lány, és elengedte. – Annyira rémült voltam…

– Az én hibám – mormolta Harry, és hátratántorodott. – Az én átkozott hibám…

– Nem – rázta Hermione a fejét. – Több, mint egy hetünk volt, hogy elmenjünk onnan. A Rendnek el kellett volna mostanra költöznie.

– Én… – Harry nem tudta befejezni. Sirius, aki eközben befejezte a beszélgetést Fletcherrel, elkapta Harryt, aki az ajtónál álldogált.

– TE! – üvöltötte. Mindenki Harryre nézett, és csönd telepedett a szobára. Öt lépés, és Sirius már Harry mellett állt – TE! – ismételte, és felemelte a kezét.

– NE! – kiáltotta Hermione.

– Állj meg, Sirius! – kiáltott fel Fletcher ugyanabban a pillanatban.

De már késő volt. Két gyors és erős pofon érte Harry arcát: egyet kapott rendesen és egyet visszakézből. A falnak tántorgott az ütéstől. A következő pillanatban azonban már kezében volt a pálcája, és – Capitulatus! – kiáltotta egyszerre három pálcát is begyűjtve: Aresét, Hermionéét és Fletcherét. – Siriusnak igaza van. Az én hibám volt. Fred meghalt és…

– DE ARES ÉL, TE IDIÓTA! – kiabálta Hermione türelmetlenül, és Black és Harry közé lépett, undorral nézve a férfira. – Meg ne próbálja még egyszer megérinteni! Nem az ő hibája volt! A rendnek több mint egy hete volt, hogy elköltözzön!

– A hülyesége miatt tudtak rólunk – sziszegte Sirius.

– Talán hibázott, de azért, mert védte a barátját! – Hermione nem mozdult.

Harry, visszanyerve a lélekjelenlétét, gyengéden megérintette Hermione vállát.

– Kérlek, Hermione… – nem tudta folytatni. Kivágódott a bejárat, boszorkányok és varázslók öntötték el a szobát, eszméletlen testeket lebegtetve vagy sérült végtagjaikat szorongatva.

– Mi történt? – kérdezte Fletcher, ahogy az első varázsló belépett.

– Dumbledore feloldotta a renden lévő Fideliust, hogy megvédje az új tagokat, akik még nem voltak a bűbáj védelme alatt. Harcoltunk. Végül feladták. Három embert vesztettünk. Dumbledore és Piton ott maradt, hogy megvárja a minisztériumiakat – a férfi fáradtan köhintett. – Piton mondta, hogy vannak gyógyszerei a laborjában. Azt mondta, a fia a rendelkezésünkre áll…

Fletcher bólintott, és megpróbálta megtalálni Harryt a hirtelen tumultusban. Nem látta sehol. Black szintén eltűnt. Fletcher hevesen szitkozódott, miközben megfogadta magában, hogy elkapja az ex-animágust, és megtanítja neki, hogy veszélyes szituációkban hogyan kezelje a személyes konfliktusait… De a fiú érkezése félbeszakította a dühös gondolataokat: különböző palackokat hozott, őt pedig Black követte, kezében üvegekkel, arcán rosszalló tekintettel.

Black az asztalra tette a főzeteket, és elhagyta a szobát, hogy pár lepedőt hozzon. Harry visszaadta Fletchernek a pálcáját, aki néhány fahasábot székekké és ágyakká változtatott. A káosz eltűnni látszott.

Harry rettegett attól a pillanattól, amikor Dumbledore megérkezik. Perselusszal, gyomra is fájdalmasan mozgolódni kezdett. Tudta, hogy az ő hibája volt. Felelőtlenül és gyerekesen viselkedett. Fred az ő butasága miatt halt meg. Fred… a képek, ahogy látta a barátját meghalni a vízióban újra és újra megismétlődtek az agyában. Csendesen könnyezve kuporodott a falhoz.

Egy éles kiáltás rázta fel a gyászból. Sirius, Hermione és… Dumbledore volt. Harryben megállt a levegő. Nem volt immár hely, ahová az igazgató jogos haragja elől bújhatott. Levegőt sem kapott, ahogy arra gondolt, milyen igazságtalanul kiabált és nyavalygott egy hete. Hermionénak igaza volt. Dumbledore-nak igaza volt. Gyakorlatilag megölte Fredet és még két másik embert, ahogy az a varázsló említette…

–… nem hibáztathatjuk, Sirius – hallotta hirtelen az igazgató hangját. – Rögtön el kellett volna költöznünk a kúriáról. De elaltatta a figyelmem az a gondolat, hogy elég erős Fidelius bűbáj védelme alatt állunk. Gondolnom kellett volna az új rendtagokra és Aresre. Magamhoz kellett volna hívnom a titokgazdát és módosítanom a bűbájt. De voltak még más dolgok is, amik miatt aggódtam és mindezt elfelejtettem. Sokkal inkább az én hibám volt, mint Ha… az övé.

Harry tágra nyílt szemekkel bámult az igazgatóra. Dumbledore majdnem lebuktatta! Megkönnyebbülésére a többiek nem vették észre a nyelvbotlást, de Harry szíve őrülten dobogott, és érezte, hogy a testét egy pillanat alatt elborítja az izzadtság.

– Én ugyanezt mondtam Siriusnak – mondta Hermione. – De ő… megütötte Ha… őt.

Ez alkalommal Piton felemelte szemét, amelyet eddig a padlóra függesztett, és kérdően a másik háromra nézett. Sirius elsápadt, de szerencsére a helyzet nekik kedvezett.

– Én… én csak mérges voltam. Azt mondtam neki… – motyogta, és úgy tett, mintha a pofon miatt lenne ijedt.

– Quietus, gyere ide – mondta az igazgató komoly hangon.

Harry kényszerítette magát, hogy felálljon, és a kis csoport felé tántorgott. A pofonok nyoma égett az arcán, és érezte könnyeinek sós ízét a szájában. Az igazgató megérintette a vállát, és betessékelte a kis csoportot a dolgozószobába. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Harry lehajtotta a fejét Dumbledore előtt.

– Az én hibám volt, igazgató úr.

– Nem – hallotta a megszokott, idős hangot. – Nem, Quietus, nem a tiéd.

A ráncos, idős kéz megérintette a vállát, de Harry már nem tudott erős maradni. A testét rázó zokogásán keresztül próbálta motyogni: – Tudnom kellett volna. Maga is mondta. Hermione is. Fred megmentett tavaly. Megöltem őt. Mindenkit megölök magam körül. Nem vagyok erős. Láttam, ahogy parancsol a szolgáinak, és tudnom kellett volna, hogy mit jelent… – sírta Dumbledore talárjába.

– Perselus – nézett az igazgató a bájitalok mesterére. – Kérlek, menj, és hozz egy nyugtató főzetet. Most.

Perselus, aki kényelmetlenül toporgott Hermione mellett, egy utolsó, ellenőrző pillantást vetett síró unokaöccsére, és a labor felé indult.

– Össze kell szedned magad, Quietus – mondta Dumbledore. – Nem vagy felelős a történtekért. Perselus hamarosan visszatér, és nem szabad ilyen felelőtlenül beszélnek, mert meg fogja tudni…

– Igazgató úr, azt hiszem az a baja, hogy nem tud aludni éjszaka. Hetek óta minden éjjel víziók gyötrik – mondta Hermione hirtelen. – Teljesen kifáradt. Piton professzor előbb vagy utóbb úgyis rájön. Quietusnak igaza van. El kell mondanunk neki az igazat.

– Nem – mondta Dumbledore határozottan.

– Már elmondtam neki, hogy az unokaöccse vagyok – suttogta Harry gyengén. – De nem merem elmesélni az igazságot, Hermione. Nem akarom elveszteni.

– Kiről beszéltek? – szakította őket félbe egy gyanakodó hang. Egy percig meredten álltak, majd Dumbledore volt az első, aki visszanyerte a lélekjelenlétét.

– Természetesen rólad – mondta tárgyilagosan. – Az unokaöcséd – tette a hangsúlyt az utolsó szóra – fél, hogy elveszít téged.

– Mert? – Perselus hangja érzelemmentesen hangzott.

– Saját magát hibáztatja a mai nap történéseiért. Fél attól, hogy meg fogod tagadni.

Dumbledore szavai annyira határozottak voltak, és a magyarázat annyira természetesen hangzott, hogy még Black és Hermione is meggyőzőnek találta.

– Az én unokaöcsém – utánozta Perselus az igazgató hangját –, őszintébb mint te. És még nálad is, Black – fordult régi riválisa felé. – Soha többé ne érj hozzá.

Kezét Harry vállára tette.

– Gyerünk, fiú. Ideje lefeküdni – mondta Harrynek. – Nemsokára visszajövök – nézett hátra az ajtóból –, és mindenkinek találunk helyet.

***

Perselus nem volt hülye. Tisztában volt vele, hogy valami folyik körülötte, de még az ő kiélezett érzékei sem árulták el, hogy mi volt az igazából. Valami az unokaöccsével kapcsolatban. Ezzel a… ragyogó, komoly, kedves és titokzatos módon ismerős fiúval kapcsolatban.

Vajon az előző év homályosan megmaradt emlékei miatt volt ismerős, vagy ez valami olyasmi volt, amit nem tudott törölni még egy Memóriamódosító Bűbájjal sem? Vagy valami más? Az elmúlt héten újra és újra feltette magának ezeket a kérdéseket.

Nagyon jól érezte a fiú állandó feszültségét. A napról napra erősödő fáradságot. Mintha az unokaöccse soha nem aludna. Néha olyan érzése volt, mintha különböző átkok utóhatásait látná a fiú testén: az izomreakciói annyira egyértelműek voltak… Leggyakrabban Cruciatus.

De.

De.

Mindig ez a de. Ki a fene átkozhatta meg őt a Piton Kúrában, az éjszaka közepén anélkül, hogy belépett volna a házba és a szobába? Leellenőrizte a Hopp-hálózatot, a falakat, még Figyelő Bűbájt is vont a fiú szobája köré, amely figyelmeztette volna, ha valaki áttör rajta.

De semmi és senki nem lépett a szobába. Ennek ellenére a fiú egyre kimerültebbnek tűnt. Perselus semmit nem látott az arcán – de a mozdulatai nagyon árulkodóak voltak.

Kendőző Bűbáj. Az átkozott kölyök valami kendőző bűbájt használt, hogy eltitkoljon előle valamit.

Perselus soha nem volt olyan ember, aki bárkiben is megbízott volna. Tudatában volt annak, hogy az elmúlt húsz évben túlzottan is bizalmatlanná vált. De ez a fiú TÉNYLEG rejtegetett előle valamit. Miért? Nem tudott válaszolni.

Időről időre használni akarta a Revelót az ostoba kölykön – de mindig visszafogta magát. Valahogy azt szerette volna, ha a fiú meséli el a történetet. Mint ahogy a rokonságukról már elmondta az igazat Perselusnak. Kényszer, nyomás, kiabálás vagy zsarolás nélkül. És – Dumbledore ellenében. Ez pedig már valami!

A különös kapcsolat a fiú és Dumbledore között kicsit zavarba ejtette. Soha nem látott még senkit – kivéve Voldemortot és követőit – akik nyíltan szembe merészeltek volna szállni az öregemberrel. És ez a kölyök megtette. Többször is. A kórházban egyszer tanúja is volt az egyik vitának. És később is hallott említéseket különböző veszekedéseikről. Még Dumbledore is beismerte, hogy vannak nézeteltéréseik.

Különös. A fiú tizenhét éves volt, nemde? De akkor… Kicsoda ő, hogy szembeszálljon Dumbledore-ral? Ki volt az ő öccse, hogy ilyen csökönyös gyereket nemzett?

Amikor az utóbbi kérdés először merült fel benne, Perselus keresgélni kezdett a családi dokumentumok között a családtagokról, hogy megtudjon valamit a testvéréről, de nem sok mindent talált: csak a születési és halálozási dátumokat (ez utóbbi igazolta a fiú állítását az öccse halálának körülményeiről). Ez azt jelentette, hogy Quietus Pitont különböző átkokkal kínozták, és végül a halálos átokkal gyilkolták meg.

Nem voltak képek, egyéb dokumentumok, egyszerűen semmi. Dumbledore-t kell megkérdeznie, ha többet szeretne megtudni erről a furcsa fiúról.

Viszont talált néhány képet magáról és a kölyökről a kandallópárkányon. A képen egymás mellett ültek a nappaliban egy kanapén. Ő bal kezét a fiú vállán pihentette, ő pedig kényelmesen hozzádőlt… De volt valami furcsa a fotón: a fiú fiatalabb volt, és rendkívül, majdnem betegesen vékony: arccsontjai erősen kiemelkedtek, és sötét árnyékok húzódtak a szemei alatt. Olyan betegesnek tűnt, hogy jelenlegi nyomorúságos állapota csaknem normálisnak hatott.

Valami gyógyíthatatlan betegségtől szenved a fiú? Gyógymódot kellene találnia, ezért határozott úgy Dumbledore, hogy ő legyen a gyámja? De ebben az esetben miért nem beszéltek neki semmit a problémáról?

Ahogy egyik nap telt a másik után, elérkeztek azok a szörnyű események, amelyek végül is Frederic Weasley halálához vezettek, és a Rend Piton óriási utálatára a Kúriába költözött. A fiú a támadás éjjelén összeroppant az ifjú Weasley halála miatt, és Perselus volt az, aki a szobájába kísérte. Amióta a fiú beköltözött, ez volt az első alkalom, hogy belépett a szobájába és számtalan bűbáj nyomára bukkant… Némító bűbájok. Erős késztetést érzett, hogy megragadja a fiút, és rákérdezzen erre, de a furcsa gyerek alig állt a lábán, így hát Perselus hagyta aludni, és helyette az igazgatót támadta meg kérdéseivel.

– Albus, beszélnem kell veled – mondta, ahogy egyedül maradtak. Már mindenki elfoglalta alvóhelyét. – A fiúról van szó.

– Ne most, Perselus – rázta Albus a fejét – Fel kell vennem a kapcsolatot Poppyval és Cassiával, és még Weasleyékkel is beszélnem kell. Holnap találkozom az iskolafenntartókkal, aztán délután és holnapután Lucius Malfoy kihallgatása lesz. Beszélnem kell Arcussal a halálesetekről és az új iskolai szabályzatról – te ugyan nem emlékszel rá, de Lucius, mint igazgató sok fontos ponton megváltoztatta az iskolai rendszabályokat, és vissza kell állítanunk a régieket… Sajnálom, drága fiam, a fiút kell megkérdezned, ha válaszokat szeretnél.

– Nem, Albus. Nem akarok vele vitatkozni. Biztos vagyok benne, hogy tudod a válaszokat a kérdéseimre, és…

– Nem – mondta Dumbledore határozottan. – Higgy nekem, ha nem mondunk el neked valamit, akkor nem is kell róla tudnod.

– Áthárítod a felelősséget a fiúra, Albus. Ez nem tisztességes vele szemben. – Perselus mély lélegzetet vett. – Rendben. Alkut ajánlok. Őszintén válaszolsz egy kérdésre, és akkor nem hagyom el a rendet.

– Perselus, ne zsarolj – mondta Dumbledore fáradtan. – Nincs időm ilyen játékokra.

– Ahogy nekem sem – válaszolta Perselus hidegen.

Csöndesen meredtek egymásra. Végül Dumbledore sóhajtott.

– Egy kérdés, Perselus.

– A fiú beteg, Albus?

Az igazgató Perselus meglepetésére becsukta a szemét, majd kezével a halántékát kezdte fáradtan masszírozni.

– Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni, Perselus. Tulajdonképpen nem beteg. Nem áldozata egy betegségnek vagy hasonló kórnak sem.

– De?

– De nagyon mély belső sebei vannak. Gyermekkorában nagyon rosszul bántak vele. És ennek a fizikai állapotára is vannak hatásai.

– Úgy érted, bántották, Albus? – kérdezte Perselus hevesen.

– Ez a második kérdés, Perselus, nem tehetem…

– BÁNTOTTÁK? AZ ISTEN SZERELMÉRE, MONDD EL, ALBUS! – kiabálta Perselus az igazgatónak, és megragadta az öregember kezét. – VÁLASZOLJ, válaszolj nekem, kérlek! – Az utolsó szavak már könyörgésnek hangzottak.

– Igen, kínozták, Perselus – suttogta az igazgató legyőzötten – De, kérlek, ne engem kérdezz erről. A megfelelő időben mindent el fog neked mondani, ha úgy érzi, hogy megint megbízhat benned.

Az ördögbe! Az ördögbe! Az ördögbe! Ismételgette Perselus magában még akkor is, amikor az ágyában feküdt. Van egy unokaöccse, aki tele van titkokkal, és megkínozták – és akinek el kell játszania az apját. Tökéletes alap, hogy jó kapcsolatot építsenek ki, gondolta. El kell nyernie egy megkínzott gyermek bizalmát – egy megkínzott, és talán még nála, Perselus Pitonnál is bizalmatlanabb gyermek bizalmát. Fogalma nem volt róla, hogyan kezdjen hozzá.

***

Az ajtó halkan megnyikordult, ahogy valaki belépett a laborba.

– Segíthetek?

Perselus felemelte a tekintetét. A fiú sokkal egészségesebbnek tűnt, mint az előző nap: a végigaludt éjszakának megvoltak a hatásai. Megvizsgálta az ismerős arcvonásokat, amin még mindig tükröződtek a fáradtság és fájdalom nyomai. A rémület éveit nem lehet olyan könnyen, egy nyugalmas éjszakával meggyógyítani. És a szemei sötétek és komorak voltak. Szegény ördög.

– Ha szeretnél… – vont vállat.

A fiú közelebb lépett, és az üstbe pillantott.

– A módosított farkasölőfű-főzet, ugye? – nézett Perselusra az üst fölött.

– Nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy magam is kipróbáljam. – Perselus picit elmosolyodott.

– Te találtad fel – mosolygott vissza a fiú, és az asztal fölé hajolt, hogy ellenőrizze a hozzávalókat.

– A cikkben az állt, hogy sokat segítettél nekem.

A fiú ránézett. Abban a pillanatban, ahogy a fény végigsuhant a keskeny arcon Perselus kékes zúzódást fedezett fel rajta. Majdnem kábultan nyújtotta ki a kezét, és érintette meg a duzzadt bőrt.

– Mi ez?

A fiú az arcához emelte az ujjait.

– Ó! – mondta, és eltűnt a mosolya. – Sirius megütött tegnap. Mert…

– Tudom – mondta Perselus, és hirtelen harag öntötte el. A fiú megrázkódott, amikor meghallotta az éles hangot. Perselus könnyedén megérintette a vállát. – Nem rád vagyok mérges, hanem Blackre. Nem volt joga, hogy megüssön.

– De én…

– Állj! Miss Grangertől és az igazgatótól hallottam az egész történetet. A reggel beszéltem Mr. Nott-tal. Azt tetted, amit a legjobb megoldásnak gondoltál. Butaság volt, de a támadás nem a te hibád volt.

– Fred a barátom volt – mondta a fiú hirtelen. Perselus őszintén megijedt. Nem igazán tudta mit kellene tennie egy gyászoló fiúval, hiszen nem szokott hozzá hasonló szituációkhoz… – Ő és George az első között voltak, akik elfogadtak az iskolában, pedig ők úgy tudták, hogy az apám vagy. És most, halott… És soha nem köszöntem meg neki, hogy megpróbálta megmenteni az életünket – guggolt le a fiú, és a homlokát szorosan az asztal oldalához szorította. Perselus tökéletes idiótának érezte magát.

Mit kellene csinálnia egy síró fiúval? Mit csinálnak a szülők hasonló helyzetekben? Ha egy kicsit fiatalabb lenne… de már tizenhét! Nem tudott egy emléket sem felidézni magáról, amikor felnőttként sírt…

De mégis. EGYSZER megtörtént. Amikor megtudta, hogy Anne meghalt. Perselus tisztán emlékezett arra a délutánra. A lakásában volt, Londonban. Néhány perccel az előtt érkezett haza a munkából és felkapta a Reggeli Próféta egyik példányát, hogy átfussa, miközben megiszik egy csésze teát. Amikor először a címlapra nézett, azt gondolta, hogy félreértés.

„A Sötét Jegy a Black Kúria felett” volt az első oldalon szereplő cikk címe, mellette pedig egy kép a mozgó minisztériumi aurorokról, és a mozdulatlan áldozatokról. Anne.

És egy másik emlék: az első gyilkossága. A gyerekek, a felnőttek… Az érzés, hogy valami helyrehozhatatlant tett, valami szörnyűséget, amit soha nem lehet megbocsátani…

Ez a fiú most saját magát hibáztatja a barátja halála miatt.

Lassan, bizonytalanul kerülte meg az asztalt, és olyan óvatosan közelítette meg a fiút, mintha egy vadállat lenne. Melléguggolt.

– Nem a te hibád volt, Quietus – használta direkt a fiú keresztnevét, emlékezete szerint az első alkalommal. – Csak egy szerencsétlen hiba volt. Megpróbáltad megmenteni Mr. Nottot. Semmi rosszat nem tettél.

A fiú már majdnem hangosan sírt. Perselus úgy érezte, a szíve a torkában dobog. Mit csinált rosszul? Látta, hogy körmei az asztal szilárd anyagba marnak, majd olyan erősen szorította ökölbe a kezeit, hogy a bütykei elfehéredtek, és váratlan erővel belevágott a bútorba.

– Sokkal figyelmesebbnek kellett volna lennem. Nem vagyok más, mint egy felelőtlen idióta… – a hangja hirtelen elfulladt.

– Nem – Perselus elveszettnek érezte magát. A vigasztaló szerep nem állt túl jól neki. – Nem vagy felelőtlen. Nem vagy idióta. Nem a te hibád. – Jó Isten, hányszor kell elismételnie ezeket a mondatokat, hogy meggyőzze ezt a bánkódó kölyköt?

– Nem akarok tovább élni – nyögte ki a fiú a zokogáson keresztül.

Perselus szíve kihagyott. Ezek a saját érzési voltak. Hányszor kívánta ugyanezt, amikor visszaemlékezve a saját hibáira, tévedéseire és vétkeire?

De…

De…

Már megint ezek a rohadt de-k. A fiú bizonyára nem követett el hozzá hasonló bűnöket. Akkor miért ilyen kétségbeesett?

Száját összeszorítva Perselus megragadta a fiú két kezét a csukóinál, és szinte letépve az asztalról kényszerítette a kölyköt, hogy ránézzen.

– Nézz rám! – nyögte, és mélyre tolta saját kétségeit. – Nézz a szemembe!

A fiú nagyon lassan fordította felé könnyektől nedves arcát. Hangos, kapkodó légvételei jól hallatszottak a szobában.

– Ez. Nem. A. Te. Hibád – ismételte Perselus, minden egyes szót jól kihangsúlyozva. – Nézd. Háború van. Minden háborúnak megvannak az áldozatai. Nem törhetsz össze minden alkalommal, ha elvesztesz valakit, aki közel állt hozzád.

A gyors pislogás és elárult pillantás ráébresztette Perselust, hogy a fiú most rá is úgy gondol, mint az elveszett emberek egyikére. A kezek elernyedtek a szorításában, a váll megrogyott.

– Tudom – jött a válasz halk, rekedt hangon. – De nem tudok hozzászokni.

– Nem, nem tudsz – értett egyet Perselus.

– Mostantól semmi sem lesz ugyanolyan – suttogta a fiú.

– Az élet már csak ilyen – dörmögte Perselus.

– Tudom – a fiú lehajtotta a fejét, válla újból megremegett, aztán Perselusnak dőlt. A bájitalok mestere megmerevedett meglepetésében, de elfojtotta a késztetést, hogy hátraugorjon. Ez valami soha nem tapasztalt érzés volt. Nem volt az a vigasztaló típus, így eddig még senki sem sóhajtozott a vigasza után. Pedig… nem volt teljesen visszataszító érzés. Épp ellenkezőleg, kellemes volt, ezért egy – véleménye szerint – megnyugtató mozdulattal megsimogatta a fiú hátát, és hagyta sírni. Amikor a fiú megérezte elfogadását, egy rövid pillanatig a férfi köré fonta a kezeit, és átölelte.

– Köszönöm, Perselus – mondta, és az ingujjába törölte a szemeit. – De azt hiszem, meg kellene néznünk a főzetet. Büdös.

Perselus, saját meglepetésére is kelletlenül hagyta ott a fiút, de a főzet tényleg bűzlött. Felállt.

– Mindjárt készen van – nézett a fiúra, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse – De sietnünk kell. Néhány perc, és elkezdhetjük a következő fázist.

– Természetesen.

Gyorsan dolgoztak a nyugodt csendben. Amikor a főzet már békésen bugyborékolt a tűzön, és mindent előkészítettek a harmadik fázishoz, leültek egy kicsit. A fiú arcán lévő zúzdást megpillantva Perselus felállt, a szekrényhez lépett, és egy gyógyító krémet vett elő.

Az ablakhoz lépett.

– Gyere ide – intett felé. Harry engedelmeskedett.

Szemöldökét összehúzva Perselus óvatosan a zúzódásra kente a krémet. A fiú egy kicsit megfeszült, de megnyugodott a gyengéd érintéstől.

– Tök jól esik – mosolygott csukott szemmel. – Köszönöm.

– Szívesen.

Vélemény