Fordította: Patka

Átnézte: enahma

5. fejezet – Hazugságok új halmaza

– Black.

– Piton.

A két férfi vegyes érzelmekkel bámult egymásra: düh, bosszúság, zavar és csendes tisztelet egyaránt keveredett pillantásukban.

Harry értette Sirius viselkedését, de Perselus rejtély volt a számára. A férfi gyűlölte Siriust, és teljesen kiakadt, amikor megtudta, hogy Harry vele él… Ennek ellenére most nevén szólította, és kelletlenül ugyan, de udvariasan, sőt: előzékenyen kézfogásra nyújtotta a kezét.

Nem Harry volt az egyetlen a szobában, aki meglepődött: Sirius bután tátogott, és olyan zavarban volt, hogy alig bírta megragadni a felajánlott kezet. Piton persze észrevette Sirius szokatlan csöndességét.

– Mi a gond, Bl… Sirius? – kérdezte, és megpróbált mosolyogni, bár valódi mosoly helyett inkább vicsor jelent meg az arcán. Barátságos közeledésre tett kísérlete mindennél jobban megijesztette Blacket. Az animágus rémült pillantást vetett Harryre, aki aprót rántott a vállán, hogy mutassa: ő is ugyanolyan kevéssé érti a helyzetet, mint Sirius.

Perselus követte Black pillantását. Harry rávigyorgott nagybátyjára, aki ettől ugyanúgy zavarba jött, habár Harry biztos volt abban, hogy ezt egyedül ő vette észre a szobában tartózkodók közül. Annak ellenére, hogy Perselus sok mindenről törölte az emlékeit, még mindig ugyanaz az ember volt, mint korábban.

Harry megköszörülte a torkát, Black kényelmetlenül hátralépett, Perselus arcáról lehervadt az erőltetett vicsor-vigyor. Black hirtelen rájött, hogy kérdeztek tőle valamit.

– Se… semmi, Pi… Perselus – dadogta. – Csak te… te…

Harry sajnálta keresztapját. Perselus minden bizonnyal sértegetni fogja ékesszólásáért. De még nagyobb meglepetésükre, Perselus udvarias maradt. Nyilvánvalóan kényszeredett udvariasság volt ez, de mégiscsak udvariasság.

– Igen, Black? – A bájitalok mestere úgy erőltette a vonásait, hogy érdeklődést fejezzenek ki.

Most már Harry és Black is megrémült. Harry nem tudta, mit gondol Sirius Perselus viselkedéséről, ő maga biztos volt benne, hogy a gyógyítók teletömték Perselust nyugtató vagy kedélycsillapító főzetekkel, vagy talán a legutolsó kezelés okozott gyenge mentális problémát? Perselus SOHA nem mutatott többet, mint szigorú udvariasságot Black felé, még emlékeinek törlése előtt is.

Perselus észrevette kettejük szemének aggódó összevillanását.

– Mi van? – mormolta zavarodottan Harrynek.

A fiú erőteljesen megrázta a fejét.

– Csak… a viselkedésed. Te és Sirius nem vagytok… baráti viszonyban. Soha nem is voltatok.

Harry otromba kijelentése pár pillanatra elhallgatta Perselust. Sirius egy szót sem tudott kinyögni: nem akarta felbőszíteni a talán szellemileg sérült, ex-sötét varázslót, akinek pálcája ott volt kéznél, az övébe volt szúrva – és a jelenlegi helyzetben maga nem volt több egy kviblinél.

– Valóban – mondta végül Piton, de sem Harry sem Sirius nem értették, miért.

– Ez egy kicsit… megdöbbentő, tudod – suttogta Harry. – Az emlékezeted törlése előtt… már mondtad nekem, hogy nem kedveled őt.

Perselus elvigyorodott

– Még mindig nem kedvelem.

– Ó – Harry most már teljesen hülyének érezte magát. – Akkor miért vagy ilyen… ilyen…

– Megpróbálom tiszteletben tartani a kapcsolatotokat – válaszolta Perselus egyszerűen, mire Harry és Black lélegzete is elakadt. Black erősen elsápadt, és sebezhetőbbnek érezte magát, mint bármikor. Keze hiányzó pálcája után nyúlt. Harry éppen ellenkezőleg, majdnem rosszul lett. Perselus tudja! De hát honnan? Honnan a fenéből?

– Nem kell ilyen rémültnek lenned, Black. Nem foglak megtámadni, ígérem. A fiú – bólintott Harry irányába – elmesélte, hogy a minisztérium elvette a varázserődet. Sajnálom.

Black vállat vont, és megpróbálta valahogy kinyitni a száját.

– Miért nem hívod Quietust a nevén?

A kérdés elővigyázatossá tette Perselust, de megválaszolta.

– Olyan erős memóriatörlő bűbájt vetettem magamra, hogy képtelen vagyok még csak gondolni erre a névre, arról nem beszélve, hogy ki is mondjam. De meg fogom próbálni. Lesz rá egy egész hónapom. Mehetnénk végre? – fordult hirtelen Harryhez. – Nem akarom itt tölteni a drága időmet, és azt hiszem, a te – nézett bizonytalanul Blackre – ö… Bl… Sirius is így érez.

Black bólintott, és aggodalmasan Harryre pillantott.

– Szóval… biztos vagy benne, hogy el akarsz menni… Pi… Perselusszal? – kérdezte, és nagyot nyelt.

Harry tudta, hogy Sirius bizonytalanságát Perselus viselkedése okozza, de Siriusszal ellentétben ő kezdte megérteni Perselus furcsa viselkedését. Minden bizonnyal Anne-ről volt szó, Sirius testvéréről… Valami számára érthetetlen okból Perselus azt gondolta, hogy ő Anne fia – és hogy Black Harry nagybátyja, és így Perselus sógora. Szerencsére Sirius túl lassú volt, hogy rájöjjön, mert… Harry egyszerűen nem tudta elképzelni mi történt volna, ha Sirius fejében is megfordul Perselus furcsa ötlete.

Mindez még jobban megerősítette Harry elhatározását, hogy elmeséli Perselusnak az igazság egy részét. Azt a részét legalábbis, ami a biológiai apjára vonatkozik. Már akkor eldöntötte, amikor Dumbledore-ral vitázott, hogy tudatosan semmibe fogja venni az öregember utasításait. Most pedig, ahogy látta, hogy Perselus küszködik, hogy elfogadjon másokat egy rossz következtetés miatt, mert elhitte, hogy Harry régen meghalt szerelmének a fia, az elhatározás még erősebb lett. Nem hagyhatta Perselust ebben a kínos helyzetben. A fenébe, nagyon jó lenne, ha a nagybátyja és a keresztapja végre el tudnák fogadni egymást, de Harry nem akarta, hogy a kibékülés hazugságokon alapuljon.

Hogyan is hihette Dumbledore, hogy a cél szentesíti az eszközt? A világos oldalon vannak, akkor miért használnak sötét eszközöket céljaik elérése érdekében?

Harry már túl sokszor hazudott az életében. És túl sokáig kell még hazudnia.

Biztos volt benne, hogy Perselus meg fogja érteni, sőt, hálás lesz neki, és képesek lesznek szeptemberre, az iskolaév kezdetére jól működő kapcsolatot kiépíteni.

– Igen – válaszolt Black kérdésére. – Remélem te, Anne, Ares és Hermione nagyon jól fogjátok érezni magatokat nélkülem is – sóhajtotta.

– Mr. Nott-tal majd később foglalkozunk – mondta Perselus határozott hangon. – Már beszéltem róla az igazgatóval. Úgy gondolom, néhány nap múlva hozzánk költözhet.

– Mardekárosok – motyogta Sirius félhangosan.

– Tessék? – kérdezte Piton hidegen.

Black elutasító mozdulatot tett, aztán gyorsan megölelte Harryt, és elhagyta a szobát.

– Mi a baja – sóhajtott Piton.

– Menjünk haza – mutatott Harry a tűzhely felé. – Nem akarok tovább itt maradni.

Perselus kérdően nézett rá.

– Volt egy kis összezörrenésünk– lehelte Harry. – Azt gondolja, hogy viselkedésem nem volt elég megfelelő… Nem voltam elég tisztelettudó az igazgatóval és ő… ó, ez nem fontos. Nem akarom folytatni. Legalábbis nem itt.

Néhány perccel később már Perselus házának nappalijában álltak, és magukat porolgatták.

– Utálok hopp-porral utazni – nyögte Harry, a feje még mindig forgott.

– Nem tudunk hoppanálni. Az igazgató azt mondta, hogy még nem tanultad meg.

– Nem, volt más dolgom is.

Perselus bólintott, és pálcájának pöccintésével a ládákat a lépcsők felé irányította.

– Említetted, hogy múlt nyáron itt laktál. Hol van a szobád?

Hoppá! Váratlan helyzet. Mit kellene válaszolnia? Ha elmondja az igazságot, hogy ugyanabban a szobában laktak, Perselus rákérdez az okára. És nem tud hazudni: minden holmija ott volt, az ágya és a szekrénye is. Mit is válaszolhatna – de egy pillanat múlva támadt egy ötlete.

– Veled egy szobában voltam. A kúria volt a Rend központja, amíg Blacket el nem kapták Dumbledore irodájában és… – nem tudta befejezni. Perselus megpördült, és az arcába nézett, talárja a megszokott módon csattant mögötte.

– Velem laktál? Ugyanabban a szobában?

Harry meglepetésére nem volt rosszindulat Perselus hangjában, csak meglepetés. Amikor visszabólintott, Perselus olyan gyorsan hagyta ott, hogy lába szinte a földbe gyökerezett. Amikor néhány pillanattal később visszatért, a fiú még mindig ugyanott álldogált.

– Most már látom, hogy tényleg a fiam vagy – mondta Piton komolyan, és leült a lépcsőre, szemtől-szembe Harryvel.

– Miért? – motyogta Harry. Hirtelen nem érzett erőt, hogy befejezze a kérdést.

– Amióta kijártam a Roxfortot, senkit nem engedtem, hogy, hogy velem éljen – még inkább aludjon – ugyanabban a szobában. Amióta Voldemortot szolgálom túl paranoiássá váltam, hogy bárkivel is megosszam a szobámat, így, azt hiszem… – de ekkor Harry, összeszedve az összes akaraterejét, félbeszakította.

– Nem, Perselus – mondta fáradtan, és a falnak támaszkodott. – Nem vagy az apám. – Perselus arcából minden szín eltűnt. – Habár múlt évben végig úgy tettél, mintha az lennél.

Lassan ülő helyzetbe süllyedt, szorosan átölelte magát, és felkészült Perselus kitörő haragjára. De az nem jött. Csak egy gyors, zavarodott kérdés.

– Miért? – kérdezte ugyanazt, amit Harry motyogott néhány perccel ezelőtt.

– Az öcséd fia vagyok, Perselus. Quietus fia. Az unokaöcséd. – Felemelte a tekintetét és pislogás nélkül bámult Perselusra, akinek arcáról zavar sugárzott.

– Hazudtál nekem.

– Dumbledore kényszerített rá.

A csönd annyira átható volt, hogy szinte bántotta Harry fülét, és a vér vadul száguldozott az ereiben.

– Értem.

– Annyiszor kértem, hogy hagyjuk abba…

– És?

– Egyenesen megtiltotta, hogy elmondjam neked az igazságot.

Furcsa kép volt: mindketten a majdnem koszos lépcsőkön, félhomályban üldögéltek, és rövid mondatokat váltottak egymással.

– Miért?

– Félt tőle, hogy kitagadsz. Attól, hogy megtagadsz, és segítség nélkül maradok a varázslók világában.

– Miért gondolta, hogy kitagadnálak?

– Mert nem emlékszel Qui… az öcsédre. Nem emlékszel, mennyire szeretted őt. Attól félt, túl paranoiás vagy, hogy közel engedj magadhoz.

– Értem. – Csönd. – Akkor most miért mondtad el nekem? Folytathattad volna a hazudozást. Már elfogadtam, hogy a fiam vagy.

Harry megrázta a fejét, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.

– Nem akartam, hogy egy hazugság miatt szeress. Szerettem volna, ha… úgy viselkedsz, mint azelőtt. Magamért szerettél… – Becsukta a szemeit és hozzátette: – És nem akartam, hogy hazugságban élj. Előbb vagy utóbb úgyis rájöttél volna. És azután soha nem bocsátottál volna meg nekem.

– Csakugyan – mondta Perselus, de a hangszíne nem volt olyan hideg, ahogy Harry számított rá beszélgetésük kezdetén.

– És nem akartam hogy… azt hidd, hogy Anne fia vagyok.

Perselus felemelte a fejét.

– Honnan tudsz róla? – kérdezte barátságtalanul.

– Meséltél róla.

– Én. Beszéltem. Neked. Róla. Ne legyél nevetséges, fiú!

Harry kétségbeesetten rázta a fejét.

– Nem, csak arról beszéltél, hogy szeretted. Hogy ő volt Sirius ikerhúga, és Voldemort Sirius családjával együtt megölte. De még akkor hagyott el téged, amikor rájött, hogy csatlakoztál a halálfalókhoz.

Perselus szemei elméláztak.

– Igen – motyogta figyelmetlenül.

– Az anyám egy mugli születésű boszorkány volt. Soha nem ismertem. Akkor halt meg, amikor még csecsemő voltam. Egy mugli család nevelt fel. Tavaly, miután kiderült, hogy kinek az oldalán állsz, és már nem kémkedhettél többé, Dumbledore mesélt neked rólam, és megkért, hogy vegyél magadhoz, és mutass be a varázsló világnak. Beleegyeztél, hogy úgy teszel, mintha az apám volnál, és elvállaltad, hogy a gyámom leszel. Hivatalosan most a fiad vagyok, amit még a szigorú vérteszt is igazol. Azt hiszem azért, mert ti ketten annyira hasonlítottatok, mintha ikrek lennétek.

Piton hátradőlt egy kicsit, és könyökét a következő lépcsőre tette.

– Így hát rokonok vagyunk.

– Igen – mondta Harry még mindig félelmével kínlódva. A férfi azonban megtalálta a hangját, mert gyorsan mondta:

– Nem kell aggódnod. Csak, mert nem emlékszem a rokonságunk tényeire, nem foglak kidobni.

– Köszönöm – motyogta Harry.

– Legalább tudom, hogy nem vagyok teljesen idióta – próbált mosolyogni Perselus.

– Miért?

– Mindig olyan hülyén éreztem magam, amikor megpróbáltam összerakni a múlt darabjait – és egyszerűen nem találtalak sehol. Semmit. Sehol. Végül elfogadtam, hogy több rés van az emlékezetemben, mint gondoltam.

– Sajnálom, hogy olyan sokáig rászedtelek.

Ez alkalommal, Harry hangja határozott volt, és tisztán hallható. Perselus nyugodtan nézett rá.

– Megbocsátok. Egyébként ki volt az anyád?

Harry szorosan lehunyta a szemeit és olyan határozottan, ahogy csak tudta, megpróbált őszinteséget sűríteni a hangjába.

– Nem ismertem. A rokonaim mindig megtagadták, hogy beszéljenek róla. Ő és az öcséd nem házasodtak össze. Szóval… gyakorlatilag egy fattyú voltam, vagyok. Egy nem várt gyerek. Úgy is viselkedtek velem. Gyűlöltem velük élni. Te voltál az első, aki elfogadott engem úgy, ahogy vagyok, annak, aki vagyok… – a hangja elhalt. Perselus zavartan köszörülte meg a torkát.

– Rendben – állt fel. – Azt hiszem, hozzáfoghatnánk egy könnyű vacsora főzéséhez, ha gondolod.

– Igen, persze! – mondta Harry mohón, és követte. – De először is ki szeretnék pakolni a mi… hoppá. Nem tudom hova pakoljak. Most már csak ketten vagyunk, és bőven van szabad szoba.

Perselus megnyugtatóan bólintott neki és feltessékelte a második emeletre.

– Akkor válassz magadnak egy megfelelő szobát.

– Köszönöm.

***

A következő napok kellemes csöndben teltek, miközben újra megtanulták, hogyan éljenek együtt. Harry gyorsan felajánlotta a segítségét a bájital-laboratóriumban és Perselus, aki már ismerte a képességeit, megengedte neki. A délutánt a nappaliban töltötték, ahol olvastak vagy sakkoztak, de éjszakánként külön hálószobákban voltak. Harry erős némító bűbájt vetett a saját szobája köré, nehogy Perselus bármiféle szerencsétlen felfedezést tegyen rémálmairól és látomásairól, miközben erősen fohászkodott, hogy ne legyen víziója Averyről és a borotvájáról.

Perselus viselkedése meglepően sokkal barátságosabb volt, mint előzőleg gondolta volna, bár még mindig látszott rajta, hogy bántják azok a hazugságok, amikkel Harry és Dumbledore traktálták a kórházban. Harry minden alkalommal szégyenkezett, amikor arra gondolt, még mi mindent rejtegetnek előle.

Harry őszintesége láthatóan megérintette Perselust, de óvatosabbá is tette. Számtalan alkalommal azon kapta rajta a férfit, hogy elgondolkodó arckifejezéssel vizsgálgatja, és úgy érezte, az átható pillantás minden percben követi. Csodálatos. Arra kényszerült, hogy egy kémmel éljen együtt azt tettetve, hogy valaki más. Néha eljátszott az ötlettel, hogy elmondja a teljes igazságot Perselusnak, de a beszélgetéseik alatt elejtett néhány rövid észrevétel Harry Potterről meggyőzte, hogy Perselus még mindig hihetetlen erővel gyűlöli a halottnak hitt fiút. Amikor összes bátorságát összeszedve végül megkérdezte Perselust e gyűlölet okáról, nyílt válasza minden olyan késztetést elűzött, hogy leleplezze magát.

– Nézd fiú, Potter egy hülye, pimasz, visszataszító kölyök. Talán nem kellene ennyire utálnom, hiszem már meghalt, de nem tehetek erről az érzésről… Valahogy köze van hozzá ezeknek az emlékezeti réseknek is, amelyek talán az apjával vannak kapcsolatban. A tökéletes, undorító James Potter és a csapata, meg az a Black kölyök – aki Merlinnek hála nem rokonod… Potter soha nem tett semmit, hogy elfogadjam. Mindig mindent megtehetett, amit akart, még az igazgató is beleegyezett, hogy kisded játékait játssza, és az ő hibája volt az is, hogy kiderült, kém vagyok… Most pedig halott, és az összes ember, aki hitt benne, erőtlen és ijedt. Idióta, mindig is egy idióta volt, egy elkényeztetett idióta, semmi több.

Harrynek volt pár nehéz pillanata, miközben próbálta visszatartani magát attól, hogy megüsse Perselust, vagy rákiabáljon, miközben az ostoba beszédet hallgatta, de végül sikerült fájdalmas gondolatait csöndben magában tartani, miközben hatalmas energiával porította a száraz bumszalagbőrt.

Attól kezdve mindent megtett, hogy elkerülje a gyanakvásra alkalmas helyzeteket: próbált nem sokat beszélni, és minden problémás téma elől kitért. De volt egy dolog, ami ellen nem tudott tenni: a minden éjszaka támadó víziók és az utána következő halálos fáradtság.

Az első néhány napon az Álomtalan Álom Főzetét használta, de abbahagyta, mert nem akarta megmérgezni magát, az élet pedig Perselusszal hamarosan egy csöndes rémálommá változott: alvás nélküli éjszakák váltakoztak a férfi átható pillantásával kísért nappalokkal.

Harry nem tudta mit tegyen. A kimerültség szélén állt. Ki akart szállni, abbahagyni mindent, és aludni, pihenni valahol, ahol senki sem figyeli.

De aztán valami megoldotta a problémát, habár egészen máshogy, mint ahogy valaha is szerette volna.

Csendes péntek délután volt, amikor Dumbledore összeszedte a rendet, és bemutatta az új tagokat. Az igazgató azt szerette volna, ha a bájitalok mestere is közreműködik, és Harry örült, mert ez azt jelentette, hogy Perselus legalább négy óráig nem lesz otthon. Így amint a férfi elment, lefeküdt aludni – csak azért, hogy fel három órával később sikoltozva ébredjen.

Voldemort megtámadta a Black Kúriát.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény