Mikor Harry hazaért, még mindig remegett. Micsoda buta elszólás! Majdnem elárulta magát! De Perselus… furcsán viselkedett. Most nem a kényelmes, megszokott, paranoiás önmaga volt. Úgy viselkedett, mint az ő Perselusa: aggódónak tűnt, és valahogy elszántnak.

Mi okozhatta ezt a változást? Kezdene hozzászokni a gondolathoz, hogy Harry az ő fia? Harry megborzongott. Ez katasztrófához vezetne. Ha egyszer mégis rájönne, kicsoda valójában, miután hónapokig a fiának hitte… Jaj, ne.

El kell mondania Perselusnak az igazságot. Még akkor is, ha Dumbledore nem ért vele egyet. Harry nem kockáztathatja meg, hogy örökre elveszítse.

– Szia Quiet – mosolygott rá Hermione a kanapéról, ahol felhúzott térddel olvasott. – Valami baj van?

– Majdnem elárultam magam – motyogta sötéten Harry, és leült a lány mellé. – Hol az új barátnőd?

– Erica? – Hermione a fejét csóválta. – Nem a barátnőm. A dolgozószobában van Dumbledore-ral és a szüleivel. Piton professzor hogy van?

– Miért? – Harry elengedte a füle mellett Hermione kérdését.

Hermione a szemeit forgatta.

– Gondolkodj. Tegnap elvesztette a nagyszüleit. Megtámadták. Csak természetes, hogy a szülei tudni akarják, mi történt pontosan – és miért.

– Azt hiszem a miértet tudják. Azért hagyták itt Angliát.

– Persze, ez igaz – bólintott Hermione. – És hogy van az apád?

– Nem t’om – motyogta Harry. – Olyan… furcsán viselkedett… – Harry már éppen belefogott volna az aznapi események elmesélésébe, amikor egy kiabálás félbeszakította.

– NEM, ALBUS! TIZENÖT ÉVE ENGEDELMESKEDTEM NEKED, DE MOST HARCOLNI AKAROK! NE KÍVÁND, HOGY HAZAMENJEK, MIUTÁN LEMÉSZOROLTA A SZÜLEIMET!

Hermione és Harry döbbenten összenéztek. Egy kis csend, aztán-

– A ROXFORT MÉG HARRY POTTER SZÁMÁRA IS ELÉG BIZTONSÁGOS VOLT!

Megint csend.

– NEM!

Csend.

– A NYÁRI SZÜNETBEN ÖLTÉK MEG! MI ITT MARADUNK! FELNŐTTEK VAGYUNK! NEM PARANCSOLHATOD MEG, HOGY ODA MENJÜNK, AHOVA TE AKAROD! EBBEN AZ ÜGYBEN ÉN FOGOK DÖNTENI!

Hermione ezen elmosolyodott. Harry maga elé motyogta:

– Igaza van…

Néhány perccel később Erica izgatottan rohant ki a dolgozószobából. Annyira nem bírt magával, hogy meg se próbált flörtölni Harryvel. Drámai sóhajjal lerogyott a székre.

– Angliában maradunk – mondta.

– Aha – bólintott Hermione. – Hallottuk.

– Apa egy kicsit ideges volt – magyarázta gyorsan Erica. Úgy látszott, kezdi összeszedni magát, mert keresztbe tette a lábait, és hátracsapta a fejét, hagyva, hogy a haja az arcába hulljon. Biztos nagyon szépnek képzelte magát, de Harry alig bírta visszafojtani a nevetést.

De most komolyan, miért kellene egy… hát, gyönyörű lánynak egy ilyen undorító alak, mint ő? Arról már nem is beszélve, hogy Erica viselkedése inkább taszította Harryt, mint vonzotta.

Így hát rettenetesen megkönnyebbült, mikor végre Erica szülei is előkerültek, és a lányukkal együtt elhagyták a kúriát. Gyorsan megragadta a kínálkozó alkalmat, és elkapta Dumbledore-t.

– Professzor úr, holnapután Perselust kiengedik. Többé nem fogok hazudni neki. Ma is majdnem elszóltam magam…

– Meg kell tenned, Quietus.

– Nem értem, miért. Még ha nem is szereti Harry Pottert, azt hiszem, elég jó színész ahhoz, hogy megfelelően eljátssza a szerepét. Most már a Roxfortban sem lakok vele: a Griffendél toronyban alszom, és már a bájitaltanból se vagyok teljesen tehetetlen. Azt hiszem önmagamként is sikerülne megnyernem magamnak. És még mindig az unokaöccse vagyok.

– Nem, Quietus. Nem kockáztathatunk…

– EZ NEM KOCKÁZAT! – kiáltotta Harry, de aztán nyugalmat erőltetett magára. – Mindenki tudja, hogy törölte az emlékeit. Ez megmagyarázná, hogy miért változott meg a viselkedése velem szemben…

– Harry, hallgass rám. – Az igazgató arca halálosan komoly lett. – Valamilyen megmagyarázhatatlan okból Perselus rettenetesen gyűlölte Harry Pottert. Valójában nem hiszem, hogy elfogadott volna, ha nem lettetek volna rokonok…

– Jóval azelőtt elfogadott, hogy megtudtuk volna, hogy rokonok vagyunk!

– Igen, de egy teljesen extrém helyzetben, Harry. De most nincs rá esélyünk, hogy hasonló helyzetet teremtsünk.

– Megmagyarázhatnánk neki…

– Túlságosan érzékeny, és túlságosan tele van előítéletekkel ahhoz, hogy elfogadja a magyarázatunkat.

– Nem igaz!

– Harry! – kiáltott rá most már türelmetlenül Dumbledore. – Gondolkodj már egy kicsit! A szüleid miatt gyűlölt téged. Annyira elfogult volt veled szemben, hogy akármit is tettél, képtelen voltál meggyőzni róla, hogy tévedett! Rengetegszer próbáltam vele beszélni. Nem hallgatott rám. Még csak beszélni sem volt hajlandó veled. Már mikor tizenegy éves voltál, kiszúrt magának. És igen, megvédett, de csak mert az anyád elég ügyes volt, hogy megeskesse a testvére nevére…

– Ezzel azt akarja mondani, hogy nem jó ember? – mordult fel Harry.

– Nem. Azt akarom mondani, hogy nem gondolkodik racionálisan. Nem tudsz neki elmagyarázni semmit. Nem világosíthatod fel. Illetve, ha szeret téged, akkor igen, de máskülönben kénytelen vagy érzelmi zsarolással rávenni, hogy megtegye, amit akarsz.

Harry már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a Dumbledore szavaiban rejlő igazság elvette a szavát. Hiszen ezt ő is tudta Perselusról! A férfi rettenetesen hasonlított Siriusra – nem csoda, hogy ezek ketten annyira gyűlölték egymást…

De…

Igen, túlságosan is sok volt a „de”.

– Rá fog jönni, igazgató úr – mondta végül Harry. – Idővel rá fog jönni, és akkor javíthatatlanul vége a kapcsolatunknak. Lehet, hogy nem tud racionálisan gondolkodni, ha a másokkal való kapcsolatáról van szó, de ez nem jelenti azt, hogy hülye. Össze fog állni előtte a kép, és a legrosszabb pillanatban fog rájönni, majd meglátja… – Harrynek elcsuklott a hangja, és egy pillanatra úgy tűnt, Dumbledore egyet fog érteni vele.

– Akkor nagyon óvatosnak kell lenned, Harry – mondta végül az igazgató. – Háború van, és szeretnélek Perselus védelme alatt tudni. Ő erős és jól képzett varázsló, ha ő nem lenne, már régen halott lennél.

– Tudom – bökte ki Harry. – De…

– Nem, Mr. Piton – Dumbledore hangja hirtelen hivatalossá vált, és Harry tudta, hogy most már vége a vitának. – A fiaként fogsz viselkedni. Nem tűrök vitát. Most mennem kell. – Felállt. Harry követte. – Légy óvatos. Minden rendben lesz.

De mikor Dumbledore eltűnt a lángokban, Harry sötéten maga elé morogta: – Ezt nem hiszem.

***

Aznap éjjel Harry és Hermione ismét álmatlanul ücsörögtek a nappaliban. Hermione üres tekintettel bámult a lángokba, Harry pedig a „Huszadik század sötét háborúi”-t lapozgatta unottan. Időről időre elolvasott egy fejezetet a könyvből, de csak az járt az eszében, hogy nem egészen egy óra múlva tizenhat éves lesz. Nyugodt éjszaka volt, és Harry biztos volt benne, hogy ez lesz a legjobb születésnapja (leszámítva talán azt az éjszakát, mikor először találkozott Hagriddal Dursleyék kunyhójában). Néha-néha vetett egy pillantást a faliórára, és mikor rájött, hogy Hermione észrevette a türelmetlenségét, bocsánatkérően rámosolygott.

Hermione megvonta a vállát.

A következő pillanatban kis híján felrobbant a tűzhely. Színes szikrák töltötték be a szobát, és hamu szitált az arcukba, aztán valaki kiröpült a lángokból, és a kanapé előtti szőnyegre zuhant. Hermione felsikoltott, Harry talpra ugrott, előrántotta a pálcáját, és a késői látogatóra fogta.

A látogató viszont semmi jelét nem adta, hogy támadni készülne. Meg sem mozdult.

Harry leengedte a pálcáját (eddigre már Hermione is a kezében tartotta a sajátját), és a mozdulatlan test mellé lépett. Mikor közelebb hajolt, kis híján rosszul lett.

– Ares az – hátára fordította a barátját. – Nincs eszméleténél.

– Ez marhára nyilvánvaló – motyogta Hermione. Harry meglepődött. Mióta beszél ilyen csúnyán Hermione? A lány vállat vont, és visszatette a pálcáját a dohányzóasztalra.

– Ki van ma szolgálatban, Hermione? – kérdezte Harry, aki közben az Ares arcán és nyakán levő sebekre fordította a figyelmét.

– Fletcher, mint majdnem mindig – sóhajtotta Hermione, és elindult az ajtó felé. – Idehívom.

Harry bólintott, és újra Ares felé fordult. Úgy tűnt, a fiú nincs valami jól. Harry nem látott rajta túl sok zúzódást, de még mindig körülfonták az átkok utóhatásai, és Harry felismerte őket a különféle izomrángásokból. Leginkább a Tormenta volt az, de szomorúan nyugtázta, hogy nem a tanítási célú verzió.

Az eszméletlen fiú megborzongott, és Harry betakargatta Hermione még mindig meleg takarójával, míg Fletcher érkezésére várt. Nem kellett sokáig várnia.

– Életben van? – ez volt Fletcher első kérdése, mikor belépett a szobába. Gyorsan eloltotta a tüzet a kandallóban.

– Igen. Megátkozták, de holnapra jobban lesz. Nem használtak semmi főbenjáró átkot rajta.

– Meglátjuk – Fletcher letérdelt Ares mellé, és alaposan végigvizsgálta a pálcájával. – Merlinnek hála, semmi főbenjáró, még az Imperius sem.

– Néhányszor a korbácsoló átkot is használták rajta – sóhajtotta Harry, ahogy szeme Fletcher kezét követte.

– Ezt honnan tudod? – kérdezte Fletcher, és lehúzta Ares trikóját.

– A bőr reakciójából. Valójában nem korbácsolták meg, mert a bőrének semmi baja, de ezek a zúzódások – Harry végighúzta az ujját az egyiken – mutatják, hogy megátkozták. Némelyik már több, mint egy hetes – tette hozzá szomorúan.

– Nincs szüksége orvosi ellátásra, de figyelmeztetnem kell az igazgatót. Nem tudom, hogy került ide… – állt fel Fletcher.

– Én mondtam, hogy ha bajba kerül, jöjjön ide – mondta Harry.

Fletcher arca dühösen kifejezést öltött.

– Dumbledore nem fog örülni neki – mondta. – És én se örülök. Felelőtlenség volt tőled.

– Mit kellett volna mondanom neki? – csattant fel Harry. – A szülei halálfalók. Az anyja azt akarta, hogy ő is az legyen. Talán egyet kellett volna értenem vele? Ares még azt is felajánlotta, hogy ha megkapja a sötét jegyet, kémkedni fog a Rend számára, én győztem meg, hogy ne vállalja el. – Komolyan Fletcher szemébe nézett. – Azt hiszem, jobb lenne, ha a Rend jobban odafigyelne ezekre a mardekáros gyerekekre. Nem készültek fel rá, hogy megbirkózzanak a problémájukkal. Tudom, hogy butaság volt felajánlanom neki, hogy itt biztonságban lehet, de semmi más nem jutott az eszembe. Itt legalább meg tudjuk védeni…

– De az anyja, vagy Tudjukki minisztériumi bábjai könnyedén követhették. A hopp-hálózat nem biztonságos.

– De ide nem lehet hoppanálni. A zsupszkulcsok ritkák, és csak egyszer lehet őket használni, ráadásul a minisztérium engedélyére is szükség van hozzá. És ahogy látom, Ares csak az utolsó pillanatban használta ki a lehetőséget.

Fletcher végül felhagyott a vitatkozással, és elment, hogy kapcsolatba lépjen Dumbledore-ral. Hermionével saját szobájába lebegtette Arest, és lefektette az ágyra.

Dumbledore ott talált rájuk. Nem tűnt boldognak. Az igazgató halálosan fáradt arcán a ráncok még mélyebbre húzódtak az ingerültségtől.

– Ha legközelebb ilyen ajánlatot akarsz tenni, Quietus, kérlek, előbb beszéld meg velünk – mondta, miközben megvizsgálta Arest.

– Csak segíteni akartam rajta.

– Mindannyiunkat veszélybe sodortál ezzel a felelőtlenséggel!

– Fidelius alatt vagyunk. Senki nem találhat ránk, még ha mindjárt a ház tetején táncolnának is! – csattant fel Harry.

– Minket nem találnak meg, de megtalálhatják a főhadi…

– Remélem nem, igazgató úr – szakította félbe egy gyenge hang. – Nem jöttem egyenesen ide. – Ares megpróbált felülni, és Hermione gyorsan segített neki. Mikor végre egyenesen ült, folytatta. – Először a Foltozott Üstbe mentem. Ott vártam húsz percig, aztán átmentem a Szent Mungóba. Ide csak a kórházból jöttem.

– Ki tette ezt veled? – kérdezte Harry, a már halványodó zúzódásokra mutatva. Ares elvörösödött.

– A nagybátyám. Elkábítottam és menekültem – motyogta keserűen. Aztán felemelte a fejét, és az igazgatóra nézett. – Nem akartam csatlakozni Tudjakihez. Anyám azt akarta, hogy hagyjam ott az iskolát, mert elég RBF-em van, hogy helyet kapjak a Sötét Nagyúr csapatában… de ellenálltam. Akkor elhívta az apám testvérét, hogy győzzön meg ő – Ares lesütötte a szemét. – Ő… nagyon durva volt. Minden harmadik nap bejött hozzám, és megátkozott. Ma meg el akart… el akart vinni Tudjakinek. Tudtam, hogy ha ellenállok nekik, megölnek. – Mély lélegzetet vett. – Sajnálom, hogy ilyen problémát okoztam, professzor. Nem tudtam…

– Nem kell bocsánatot kérned – sóhajtotta Dumbledore, és Harryre nézett. – Mr. Piton viszont beszélhetett volna velem, mielőtt ilyen veszélyes döntést hozott, ami ennyi embert érint…

– Akkor mit kellett volna tennem? – csattant fel Harry megint. – Segítségre és védelemre volt szüksége. Csak mert ő nem… – egy pillanatra megakadt – nem Quietus Piton, azért még joga van rá, hogy menedéket adjunk neki…

– Elég! – Dumbledore most már valóban mérges volt. – Nem mondtam, hogy ne segíts a barátaidon. Nekem csak az nem tetszik, hogy egyetlen felnőttet se kérdeztél meg, mielőtt ezt a döntést hoztad…

– Elegem van belőle, hogy rajtam kívül mindenki hozhat döntéseket! – kiáltott fel Harry. – Vagy hogy mindenki helyettem akar döntéseket hozni rólam!

Hermione és Ares döbbenten figyelte a két varázslót. Most szemben álltak egymással, és bár egyikük se vette kézbe a pálcáját, vagy tett bármilyen mozdulatot, érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Mindkét férfiből szinte elképzelhetetlen erő sugárzott, ahogy az akaratuk láthatatlanul, de olyan erővel feszült egymásnak, hogy a szoba megremegett bele.

– Viselkedj, fiatalember! – mondta végül Dumbledore nyugodt hangon.

– Én nem az apám vagyok, professzor – sziszegte Harry összeszorított fogakkal. – Megteszem, amit a sors rám mért, de addig is – fenyegetően összehúzta a szemeit, mire az ablaküveg millió szilánkra robbant – szeretném élni a saját életemet. Az ÉN életemet.

– Túl sok élet forog kockán, Quietus. Figyelembe kell venned, mennyi ember életét kockáztatod, mielőtt döntéseket hoznál.

– És ki fogja figyelembe venni az én életemet? Nekem mindig tisztelnem kell másokat, figyelembe kell vennem az ő életüket. De ki törődik VELEM?

– Én törődöm veled, Perselus törődik veled…

– Ez nem igaz! – kiáltott fel megint Harry. – Soha többé nem fog törődni velem, nem fog szeretni, és már alig van időm!

– Az áldozat nem feltétlenül jelenti a halálodat, Quietus.

Hirtelen megtört a feszültség, és Harry vállai megroggyantak.

– Nem kell hazudnia. Nem akarok még eggyel több hazugságot – mondta, aztán megfordult, és kiment. Az ajtót óvatosan csukta be maga mögött.

Sem Hermione, sem Ares nem mert az igazgató szemébe nézni. Az egész helyzet szörnyen kényelmetlen volt. Nem tudták, mit tegyenek, mit mondjanak. Néhány pillanatig egyikük sem mozdult. Végül az igazgató volt az, aki megtörte a mozdulatlanságot. Hermione felsóhajtott. Ares visszafeküdt az ágyra.

De a kényelmetlen helyzetnek csak nem akart vége lenni. A következő pillanatban nagyot dörrenve kivágódott az ajtó, és Sirius lépett be, vállánál fogva tolta maga előtt Harryt.

– Kérj bocsánatot! GYERÜNK! – mordult fel.

Harry dacosan összeszorította a száját, és nem mozdult.

– Sirius! Engedd el – mondta nyugodtan Dumbledore.

– De…

– Engedd el – ismételte meg az igazgató – és hozz Veritaserumot a dolgozószobából.

Black kelletlenül engedelmeskedett, de előtte még egy utolsó helytelenítő pillantást vetett Harryre.

– Én megbízom Aresben – mondta hirtelen Harry, és megdörzsölte a fájós vállát. – Nem szükséges ellenőriznie.

– Leah-ben is megbíztál, Quiet – mondta hirtelen Hermione.

– És én sem bánom – mondta Ares. – Sőt, szeretném, ha leellenőriznének.

Harry végigfuttatta a pillantását a szobában tartózkodókon, és vállat vont.

– Rendben – mondta hidegen, és újra kilépett a szobából.

Egy pillanatnyi habozás után Hermione követte. A konyhában talált rá.

– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz, Harry?

– Ne használd ezt a nevet! – sziszegte Harry. – És semmi közöd hozzá!

Hermione zavartan pislogott.

– De… eddig mindig olyan csendes voltál…

Harry keserűen felnevetett.

– Kezd elegem lenni belőle, hogy mindenkinek több beleszólása van az életembe, mint nekem – mondta egyszerűen. – És már nem vagyok gyerek. Szeretném meghozni a saját döntéseimet, még akkor is, ha azok rosszak vagy hülyék.

Hermione mellé lépett, és a karjára tette a kezét.

– Ebben az esetben viszont Dumbledore-nak igaza volt. Szólnod kellett volna valakinek…

– Tudom! – kiáltott fel Harry, és lerázta magáról a lány kezét. – De túl sok minden történt egyszerre, és teljesen elfeledkeztem róla.

Hermione megnyugodva sóhajtott fel.

– Ez azt jelenti, hogy most bocsánatot kérsz a professzortól? – kérdezte reménykedve.

– Nem – mordult fel Harry. – Elegem van belőle meg hogy manipu…

– Quietus!

– Hagyj békén! – csapott az asztalra Harry. – Megteszek mindent, amit kíván tőlem, de ne várd el, hogy bocsánatot kérjek! – lehuppant a székre, az asztalra könyökölt és a tenyerébe temette az arcát. – Elegem van belőle, hogy mindig erősnek kell lennem, hogy mindig figyelembe kell vennem a többieket, hogy soha nincs lehetőségem rá, hogy a saját életemet éljem…

Hermione leült mellé.

– Ne hidd, hogy ezzel egyedül vagy – kezdte. – Mindannyiunknak figyelembe kell venni a többieket, akik körülöttünk élnek. Mindannyiunknak megvannak a magunk problémái, mindannyiunknak el kell viselnünk, amit ránk mér az élet. – A lány hirtelen felállt. – És Dumbledore mint igazgató és mint a Főnix Rendjének vezetője sokkal több mindenért felelős, mint te vagy én. Nem figyelhet mindig csak egy dologra, egyetlen életre. Talán kegyetlennek tűnik a számodra, de ahhoz, hogy megfelelő döntéseket hozhasson, sokkal több dolgot kell egyszerre figyelembe vennie, mint amit mi el tudunk képzelni. Ezelőtt annyira figyelmes voltál. De most olyan vagy, mint egy nyafogó gyerek, aki képtelen túllátni a saját élete határain.

Harry hallotta, ahogy a lány elmegy, és ő magára maradt a konyhában.

– Boldog születésnapot, Harry – motyogta, és lehunyta a szemét.

Vélemény