Átnézte: enahma

7. fejezet

A napsugár fényesen tűzött le a kristálytiszta márciusi égről. A fák még kopaszon álldogáltak, a szél is kegyetlenül és harapósan süvített, de már volt valami pici tavaszi illat a levegőben. Éppen csak egy pici: a vidám napfény ellenére olyan hideg volt, mint télen.

Az osztály az iskolai kviddicspálya végében gyülekezett, reszkettek, ahogy a szél megcibálta rajtuk a talárt.

– Rendben, gyerekek – mondta Allen professzor. – Alkossatok két kilenc fős csoportot. Crater és Winchester lesz a két csapatkapitány. Akit ma nem választanak ki, az holnap játszik. A szabályok ugyanazok, mint a felnőtt kviddicsben.  – Allen röviden elmagyarázta a játékszabályokat, aztán hozzátette: – Természetesen söprű nélkül.

Perselus összeharapta a száját, próbált úgy kinézni, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy elkezdődött körülötte minden megaláztatások legutálatosabbika, a csapatválasztás. Ránézett a mellette álló Harryre, aki csaknem vibráló lelkesedéssel várta első kviddicsmeccsét.

Régebben Perselus elejtett volna egy csípős megjegyzést, hogy letörje a másik fiú lelkesedését, ám nem hibáztathatta Harryt, amiért az élvezte az életet. De nem tudta elnyomni irigységét. Nem valószínű, hogy a Csúzlik e századi legsikeresebb fogója sokáig ácsorogna a partvonalon – elmélkedett nem túl kedvesen –, még akkor sem, ha Potter csak hét éves, és semmi emléke sincs régi sikereiről. Még ha Harry nem is, a többiek tudták.

Naná, Crater máris feléjük tartott. Az izmos, szőke fiú rikító talárjában élő reklámja volt a tökéletes kviddics kapitánynak. Perselus akkor is utálta volna, ha nem ő kezdi az egész halálfalós szemétkedést. Látni sem bírták egymást. Perselus keze magától nyúlt varázspálcája után, ahányszor csak Crater, Williams és Soloman a közelébe került.

Ma sem volt másként. Crater meg úgy tett, mintha észre sem venné, hogy ő is ott van, ahogy megállt Potter előtt.

– Potter, van még egy üres helyünk. Fogó. Akarod? – mosolygott hívogatóan.

– Milyen helyetek van Perselusnak? – kérdezte Harry óvatosan.

– Már teljes a csapat, csak a fogó hiányzik.

– Milyen meglepő – szúrta közbe Perselus.

– Akkor várok holnapig a játékkal – jelentette ki Harry.

– Ugyan már, Potter – sürgette Crater. – Nem vagytok ti összekötve…

– Perselus a barátom – vágott közbe Harry, tekintete kemény volt, mint a gyémánt.

Perselus még mindig nem szokott hozzá ekkora hűséghez. Minden egyes alkalom, mikor Harry visszautasított valamit a kedvéért, még mindig feje tetejére állította egész világát.

– Óh, hogy a… – Crater végigmérte mindkettőjüket.

Amíg az ideges szőke fiú elmerült az indulataiban, Adam Winchester, a másik csapat kapitánya is odaért. Tűzvörös hajával és nagy barna szemével Winchester még akár Weasleynek is elment volna, kivéve, hogy egy kicsit túl szégyellős volt ehhez a dicsőséghez. Egyike volt azoknak a fiúknak, akikkel Harry és Perselus minden nap játszani szokott a szünetekben.

– Perselus, Harry, sziasztok! – üdvözölte őket. Barna szeme nyilvánvaló csalódottsággal pillantott Crater felé. – Elkéstem? Kellene még egy fogó és két terelő a csapatunkba, ha még szabadok vagytok.

Harry kérdően nézett Perselusra. Perselus alig észrevehetően bólintott.

Harry elfogadta az ajánlatot. – Benne vagyunk. Bocs, Jonathan.

Otthagyták Cratert, vissza se néztek. Még Perselus is visszatartotta kárörvendő vigyorát, úgy fel volt dobva az izgalomtól, hogy beválasztották.

– Melyik akarsz lenni? – fordult hozzá Harry. – Fogó vagy terelő?

Perselus látta, hogy Adam is meglepődött Harry kérdésén.

Nem voltak kétségei, hogy melyik pozíciót szánta Winchester Potternek, úgyhogy nagylelkűen ajánlotta fel: – Túl magas vagyok ahhoz, hogy hatékony fogó legyek. Talán inkább terelő, ha az megfelel.

Beszédmódja mindig meglepte Adamet, de a vörös hajú fiú bólintott és Harryre nézett. – Neked is jó lesz így, Harry?

– Persze.

Perselus furcsa elégedettséget érzett, ahogy átvette Adamtől a vörös csapattalárt. Crater csapata lesz ma a kék mezes.

Aztán már ott sem voltak.

A gyerek kviddics közel sem volt annyira izgalmas, mint a felnőtt, hiszen a földön játszották, de legalább olyan szórakoztató volt. Ha mugli gyerekek lettek volna, a játék valószínűleg azzal telt volna, hogy ügyetlen kísérleteket tesznek elkapni a kvaffot vagy irányítani a gurkókat, de nekik már gyerekként is működött a varázserejük, és bár nem használtak varázsigéket, minden játékos öntudatlanul is befolyásolta a játékot azzal, hogy egy kis varázserőt is bevetett, ha az izmai ügyessége önmagában kevés volt a kvaff vagy a gurkó megfelelő irányba tereléséhez.

Legnagyobb megdöbbenésére Perselus ragyogóan érezte magát, ahogy fel-alá rohangált a pályán, és ütőjével távol tartotta a gurkókat csapatától. Tovább növelte élvezetét az a tény, hogy csapatuk gyorsan vezetést szerzett.

Úgy húsz perce folyt a játék, mikor az első gurkó halántékon találta. Elesett az ütközéstől, de még földet sem ért, Harry máris ott volt mellette.

– Jól vagy? – kérdezte, miközben felsegítette.

– Igen – felelte Perselus, bár maga sem volt biztos benne. Bal szeme sajgott, ahogy óvatosan hozzáért.

– Az a Soloman nem bír veszíteni. Megesküdnék rá, hogy direkt ütötte a fejednek.

– Ez egy gyors játék. Biztos vagyok benne, hogy nem volt szándékos. – Perselus tudta, hogy hazudik, de nem akarta, hogy Harry balhét csapjon. Barátja most játszott először, szerette volna, ha teljesen ki tudja élvezni. Már hónapok óta figyelték az edzéseket a Roxfortban, és Harry majd' megőrült, hogy kipróbálhassa.

– Be fog kékülni a szemed. Biztos, hogy tovább akarsz játszani?

– Persze – mondta Perselus, és már rohant is, hogy elkapja a legközelebbi gurkót.

A következő néhány percben újabb tíz pontot szereztek.

Kevesebb, mint három perccel később egy újabb gurkó kapta egyenesen oldalba Perselust. A becsapódástól elakadt a lélegzete, és közel állt hozzá hogy megint összerogyjon. Aztán egy újabb gurkó találta el ugyanott. A fájdalomtól meggörnyedve nézett föl, és éppen elcsípte Soloman gonosz vigyorát.

Harry a semmiből tűnt elő, kikapta az ütőt Perselus kezéből, felkapta az egyik gurkót, és egyenesen Soloman gyomorszájának ütötte, aztán megismételte az egészet a másik gurkóval. Csalhatatlan pontossággal talált, ami meglepő volt egy ilyen fiatal fiútól.

A barna hajú Soloman a gyomrához kapott, és összegörnyedt.

Harry Perselusra vigyorgott, visszaadta az ütőjét, és elrohant az arany csillanás után, ami épp mellettük száguldott el.

Sajgó oldala miatt óvatosan mozogva Perselus arrafelé szaladt, ahol két nagydarab kék mezes ellenfél egyik piros taláros csapattársát gyötörte. Ezúttal csillagokat látott, mikor a gurkó eltalálta az oldalát. A csont roppanását is tisztán hallotta, amint oldalába hasított a vakító fájdalom.

Amikor a támadás irányába nézett, látta, hogy a másik gurkó egyenesen az arcának tart.

Egy pillanat alatt fordult minden rosszra. Harry feje jelent meg Perselus és a közeledő lövedék között – Harry nyilvánvalóan annyira aggódott miatta, hogy nem vette észre az újabb veszélyt.

Émelyítő volt a hang, ahogy a gurkó telibe kapta Harry halántékát.

Harry szeme egy pillanatra kidülledt a sokktól, aztán fennakadt. Egy másodperccel később belebukott a lábuk alatti fagyott sárba.

Perselus elkapta, és lerogyott mellé. Kétségbeesetten, négykézláb próbálta kitapintani Harry torkán az eret. Érezte ujjai alatt a folyamatos szívverést, és Harry egyenletesen lélegzett. Csak elájult.

Perselus nevetést hallott, és ahogy felnézett, Cratert és Solomant látta három méterrel arrébb, amint munkájuk gyümölcsét élvezik.

– Milyen rámenős fogó! – hahotázott Crater.

A távolból sípszó hallatszott, és egy felnőtthang időkérést kiáltott, de Perselus számára a világ beszűkült Harry sápadt arcára és a két vihogó hiénára. Pálcája a kezében volt, mielőtt végiggondolta volna, mit csinál, és már el is kiáltotta a varázsigét: – Petrificus totalus!

És akkor végre Carter és Soloman abbahagyták a röhögést. Perselus csak addig nézte őket, hogy még lássa, ahogy a földre zuhannak. Észre sem vette a pályát megülő teljes csendet. Most, hogy ellenfelei kidőltek, már csak Harryt látta.

– Harry! – szólongatta, mert nem merte megmozdítani vagy megrázni. Olyan kicsinek tűnt, ahogy mozdulatlanul feküdt a sáros földön.

Aztán hallotta, hogy a pályán kitör körülötte a káosz. Mintha több tucat különböző hang sikoltotta volna sokféleképpen ugyanazt: – Láttátok, mit csinált!?

Férfi méretű csizmák tűntek fel Harry feje mellett.

– Add ide azt a pálcát, Piton! – parancsolta Allen tanár úr, arca megfeszült dühében. A tanár mögött Perselus látta, hogy néhány osztálytársuk segít a kábultnak tűnő, de már álló Craternek és Solomannak eltűnni a zűrzavar közepéből.

Biztosan a tanár szüntette meg rajtuk a varázst.

Annyira fájt az a hely, ahol a gurkók eltalálták, hogy nem tudott tisztán gondolkodni. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy az egész osztály ellene van, és egyedül ő áll ájult barátja és a teljes pusztítás között. Így hát olyat tett, amit valószínűleg nem tett volna meg egy normális napon. Allenre szegezte a pálcáját, és rákiáltott: – Mindenki maradjon ott, ahol van!

Mindenki megdermedt, a tanárt is beleértve.

– Nem mondja komolyan, Mr. Piton, hogy megfenyeget? – kérdezte Allen professzor, keze lassan közelített fekete tanári talárja zsebéhez.

– Ne tegye! – figyelmezette Perselus sarokba szorítva. Túl sokan voltak, hogy egyszerre elbánjon velük, de talán ha a tanárra koncentrál, a többiek sem mernek előrébb lépni. – Magát is kővé dermesztem! Vissza…! Tűnjön el tőle!

– Ugyan fiam, térj eszedre – mondta Allen, de hangja nem sok jót ígért.

– Nem hagyom, hogy bárki is még egyszer bántsa – mondta dühösen Perselus. Remegett kezében a pálca, és alig állt a lábán, de nem hagyta Harryt védtelenül.

Perselus látta, hogy Allen mögött az osztály szétválik, és utat nyit az iskola fehér taláros gyógyítójának, aki átvágott az izgatott gyerekek tömegén.

– Mi történik itt? – kérdezte. A javasasszony fiatal volt, fekete hajú és rózsás arcú, barna szeme Hermionééra hasonlított. Perselus őszinte megdöbbenést látott az arcán, mikor meglátta Harry eszméletlen alakját.

– Nem enged a fiú közelébe – magyarázta Allen a gyógyítónak.

– Te jó ég, megőrültél? Hát nem látod, hogy a fiú maga is sérült? Küldd inkább el ezt a tömeget, és adjatok egy kis helyet! – rendelkezett a nő.

Allen úgy tűnt, későn jött rá, hogy sem tekintélyét nem emeli, sem a helyzeten nem segít, ha hagyja, hogy az osztály tovább bámulja a jelenetet. – Mindenki menjen vissza a tanterembe! – utasította a gyerekeket.

Lassan, apránként az osztálytársak megfordultak, és elhagyták a pályát.

Ahogy a tömeg eloszlott, Perselus rögtön nagyobb biztonságban érezte magát.

– Mi a neve? – kérdezte a javasasszony Allentől.

– A fekvő fiú Harry Potter. Az pedig a varázspálcával Perselus Piton.

A nő bólintott, nem látszott rajta, hogy felismerte volna bármelyikük nevét is.

– Perselus, kedves, az én nevem Amelia Rodgers. Azért vagyok itt, hogy segítsek a barátodon. Megengednéd, hogy megnézzem, jól van-e?

Perselus belenézett a barna szemekbe, és azt kívánta, bárcsak idősebb lenne. Úgy tűnt, a nő ártalmatlan és őszintén aggódik, de Harry megsérült, és ő volt itt egyedül, hogy megvédje.

– Minden rendben lesz, Perselus, megígérem. Közelebb mehetek? – kérdezte a boszorkány halk, megnyugtató hangon.

– Igen, de csak maga – döntött Perselus.

– Köszönöm. – A gyógyító lassan közelített, pálca nélküli kezét végig jól láthatóan maga előtt tartotta.

Perselus távolabb húzódott tőle, ahogy a nő letérdelt Harry mellé.

– Nem tudom, miért ragaszkodnak ahhoz, hogy ilyen kicsik is játszhassák ezt a szörnyű játékot – mormogta doktor Rodgers, miközben megvizsgálta Harryt.

Perselus túlságosan aggódott, hogy ne fordítsa a pillantását a nőre. – Rendbe fog jönni? – Rémülten hallotta ki a sírást a saját hangjából. És abban a pillanatban rájött, hogy hibázott.

Abban a másodpercben, ahogy Perselus figyelme elterelődött, Allen professzor keze elérte a zsebét. A fiú még épp időben fordult vissza, hogy lássa, amint tanára pálcája feléje villan, aztán… aztán elsötétült körülötte a világ. Utolsóként még tudatosult benne, hogy pont Harryre esik.

Perselus nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen. Mikor észhez tért, kiabálást hallott. Valami puhán feküdt, feje pedig valami meleg, de kemény dolgon nyugodott.

Perselus felismerte a varázslat utóhatásait, amivel elkábították, és kinyitotta a szemét.

Egy díványon feküdt, feje Harry ölében, a szoba pedig nem lehetett más, mint az iskolaigazgató irodája. Ezt abból gondolta, hogy az ősz hajú, nyájas igazgató, Dorin Forrest ült az íróasztal mögött. Harryn és Perseluson kívül Forrest igazgató úr volt az egyetlen ember a szobában, aki hallgatott. Az asztal bal oldalán Allen professzor ült kivörösödött arccal, és a vele szemben lévő, szörnyen dühös Hermione és Ron Weasleyvel ordítozott.

– Szia – nézett le Harry Perselusra, és megsimogatta a haját. – Jól vagy?

– Te jól vagy? – Perselusnak csak ez számított.

Harry bólintott. – A javasasszony rendbe hozta a fejemet.

Perselus nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. A kiabálásból tudta, hogy valószínűleg ki fogják csapni az iskolából, vagy még rosszabb is történhet, de nem igazán tudott most ezzel törődni. Harry rendben volt.

– És állítom, hogy Piton veszélyt jelent. Kővé dermesztett két diákot! – üvöltötte Allen professzor.

– És azok mit tettek Perselussal? – Perselus még sosem hallotta Hermionét ilyen dühös hangon beszélni.

– Mióta tart? – kérdezte meg Harrytől.

– Nem rég – jött suttogva a válasz. – Hermione és Ron épp most értek ide. Forrest igazgató úr hívta őket.

Szóval így állunk. Biztosan kicsapják, és még jó, ha nem kerül a minisztérium elé fiatalkorú varázshasználat miatt. Jó lenne tudni, vajon egy hétévest küldhetnek-e az Azkabanba.

Hermione rájuk nézett, és megérintette Ron zöld talárjának ujját. – Felébredt.

Perselus nagy nehezen felült, amíg ők a kanapéhoz siettek. Feszült, haragtól eltorzult arcuk megrémítette. Tényleg nagy bajban volt. Tudta ugyan, hogy ők valószínűleg sohasem bántanák úgy, ahogy a nagyszülei, de biztos volt benne, hogy elküldik maguktól. Kővé dermesztette azt a két fiút, és ilyen botrányt okozott…

Hermione már csak félméternyire volt tőle, mikor az egész arckifejezése megváltozott, ellágyult, és mintha sírás kerülgette volna. Leroskadt mellé a kanapéra, és a karjaiba vonta. Perselus csak a szürke talárját látta, amibe beletemette az arcát.

– Jól vagy? – suttogta Hermione, és szorosan tartotta a karjában.

Perselus érezte, hogy Ron leül közé és Harry közé. Egy nagy, erős kéz simult a hátára, míg Hermione ölelte.

– Jól vagyok – motyogta döbbenten.

– Azt mondja, jól van – dörmögte mögüle Ron.

Hermione még egyszer megszorította, amitől Perselus összerándult, ahogy sérült oldala megsajdult. A nő kicsit messzebb ült, hogy lássa. – Mi történt? – kérdezte.

– Elmondtam, mi történt – szólt közbe Allen a szoba túloldaláról. – Mr. Potter sérülést szenvedett egy kivédhetetlen gurkótól, és Mr. Piton kővé dermesztette a fiút, aki ütötte, meg egy másik diákot, aki a közelben állt.

– Ez történt, Harry? – fordult Ron a másik fiúhoz.

– Nem egészen. Crater és Soloman az egész meccs alatt bántották Perselust a gurkókkal. Mintha kuglibábu lenne. Az egyik gurkó megütötte a szemét… Rodgers doktornő gyógyította meg, amíg aludt. Kettő meg egyszerre találta el az oldalát. Én visszaütöttem őket, és eltaláltam velük Solomant. Aztán pár perccel később ők megint ugyanott találták el Perselust. Odarohantam segíteni, és… nem tudom, mi történt azután.

– Jött felém egy újabb gurkó, és Harry pont elélépett – fejezte be Perselus.

– Nem láttam – mondta Harry.

– Azután… – Perselus tétovázott. Nagyon vázlatos emlékei voltak a továbbiakról. Csak a fájdalomra és a rettegésre emlékezett.

– Azután kővé dermesztette két tanulómat, és engem is ugyanazzal fenyegetett – csattant fel Allen professzor. – Ragaszkodom hozzá, hogy vádat emeljenek ellene!

– De hát Sorus – avatkozott közbe az igazgató –, ő csak egy gyerek…

– Egy gyerek? Merlin szerelmére, ő Perselus Piton! Sötét varázsló, halálfaló…

– Ebből elég! – ugrott fel kiabálva Ron. – Ő csak egy hét éves kisfiú!

– Ron, kérlek, ülj le – mondta halkan Hermione, majd Perselushoz fordult: – Begyógyította a javasasszony a sérüléseidet?

Ron nem ült vissza. Közelebb lépett Hermionéhoz és Perselushoz, és fegyelmezetten, de eltökélten nézett Allenre.

– Nem tudom – válaszolt Perselus, aki még mindig nem tudott napirendre térni a tény fölött, hogy Weasleyék láthatóan nem haragszanak rá. – Még mindig fáj.

– Nem gyógyította meg – mondta Harry lesújtva. – Elfelejtettem neki megmondani. Ne haragudj.

– Láthatnám? – kérte Hermione.

– A játékosok általában megsérülnek kviddics közben. – Allen professzor hangja most már sokkal visszafogottabb volt. – Nem engedhetjük, hogy a tanulók minden alkalommal kővé dermesszék egymást, ha egy gurkó útjába kerülnek.

Perselus felállt, és levette a piros kviddicstalárt. Már ez is majdnem meghaladta az erejét. A fájdalom erős volt. Nem olyan rossz, mint a Cruciatus, de a maga módján mégis rendkívüli. Hermione lesegítette róla a lila pulóvert, amit talárja alatt viselt, aztán kihámozta az alatta lévő fehér pólóból. Elakadt a lélegzete, mikor előbukkant a sérülés. Ahogy Perselus lenézett, látta, hogy a bal oldali bordáit már csaknem feketébe hajló zúzódások borítják.

– A pokolba! – morogta Ron, és lehajolt, hogy jobban lássa. Perselus észrevette, hogy az ajkába harap, és mereven nézi egy pillanatig. Aztán halk, és egyáltalán nem fenyegető hangon megkérdezte tőle: – Megtapinthatom a zúzódást, Perselus. Lehet, hogy fájni fog. Ellenőrizni akarom a bordáidat, és megbizonyosodni, hogy nem törtek el.

– Rendben – egyezett bele Perselus teljesen mozdulatlanul. De már Ron legkisebb mozdulatára is csillagokat látott. Akarata ellenére felnyögött.

– Sajnálom – mondta Ron, és a fájdalom azonnal megszűnt. Megremegett egy kicsit, ahogy a keze ismét felé nyúlt, de Ron csak visszahúzta rá a pólót és a pulóvert. Amikor a nagydarab, vörös hajú férfi újra a tanár és az igazgató felé fordult, olyan dühös volt, amilyennek Perselus még nem látta. – Kviddicset tanítok, láttam már elég sportsérülést. Ezek a zúzódások nem egyetlen ütéstől származnak. És két bordája is eltörött. Úgy emlékszem, azt mondta, maga volt a bíró a meccsen, Allen! Hol a pokolban volt, mikor ez történt?

– Nem lehetek ott egyszerre mindenhol – tiltakozott Allen, és tekintete Perselus mellkasára tévedt. Arckifejezése elárulta a fiúnak, hogy a tanár tényleg nem tudott a korábbi sérüléseiről.

– Ezek a fiúk hét évesek. Felügyeletet igényelnek – mondta Hermione.

– Felügyelet alatt voltak – hajtogatta makacsul Allen.

– Akkor hogy a fenébe történt ez vele? – üvöltött Ron. – Harry azt mondta, máskor is előfordult már ilyen. Igaz ez, Perselus?

Perselus Harryre nézett. Saját magától sosem említette volna a régebbi eseteket. Már annak is örült, hogy nem fogják kicsapni, és nem kell elhagynia Weasleyéket. Harry bátorító pillantására feszülten, de igenlően bólintott.

Mikor semmit sem szólt, Harry kipótolta a részleteket: – Crater és a haverjai nem szeretik Perselust, mert… szóval a halálfaló-dolog miatt. Tesi közben mindig túl keményen dobják neki a labdát, és szándékosan bántják.

– Igaz ez, Sorus? – kérdezte az igazgató. Kerek, nyájas arca most komor és gondterhelt volt.

– És mi van, ha igen? – csattant fel Allen. Arca eltorzult a gyűlölettől. Úgy nézett Perselusra, ahogy a nagyanyja szokott, mielőtt megbüntette. – Tudja, hogy ki ő! Mindannyian tudjuk, mit csinált!

Perselus megremegett, és öntudatlanul is közelebb húzódott Hermionéhoz. Ahogy a nő átkarolta a vállát, kicsit megnyugodott.

– Ebből elég! – Forrest igazgató úr most először emelte fel a hangját. – Mr. és Mrs. Weasley, szörnyen sajnálom, ami történt. Nyilvánvaló, hogy nem Perselussal van a probléma. Remélem, hogy elfogadják bocsánatkérésemet. Ilyesmi nem fog többet előfordulni.

– A bocsánatkérését! – horkantott Allen professzor. – Kihívom a minisztériumot. Azt akarom, hogy vonják felelősségre ezt a kis szörnyeteget fiatalkorú varázshasználatért. Megpróbált kővé dermeszteni!

– Szerencséje van, hogy csak ennyit tett – mondta Ron Allen felé lépve. Hermione felugrott a kanapéról, és karjánál fogva visszahúzta, mielőtt még egyet léphetett volna. – Minisztériumi felelősségre vonást akar? Örömmel megteszem ezt a szívességet! Mit szólna kezdetnek gondatlan magatartáshoz és kiskorú veszélyeztetéséhez? A maga gondjaira bíztam két fiamat napi néhány órára, és kéken-zölden kapom őket vissza, csak mert maga nem tudja magában tartani a szánalmas előítéleteit!

– A fiai? – próbálkozott Allen. – Úgy tudtam, hogy sajnálatos balesetük miatt mindketten árvák, és a minisztérium gyámsága alá tartoznak.

– A múlt hónapban kérvényeztük és kaptuk meg Harry és Perselus ideiglenes felügyeleti jogát, amíg újra felnőtté nem lesznek – mondta Hermione hűvösen. Világos volt, hogy ugyanolyan dühös, mint a férje, csak jobban tud uralkodni magán.

Perselus és Harry összenéztek Hermione bejelentésére.  Hermione és Ron örökbe fogadták őket?

– De, még ha nem így lenne is, ők akkor is a barátaink – tette hozzá Ron.

– Allen professzor – szólalt meg az igazgató –, azt hiszem, jobb, ha most távozik. Holnap reggel nyolc órakor várom az irodámban. A felmondását fogjuk megbeszélni, úgyhogy javaslom, hogy addigra készítse el.

Allen válaszra nyitotta a száját, de még mielőtt megszólalhatott volna, Forrest közbevágott. – Nem hagyom, hogy szégyent hozzon erre az iskolára. Perselus Piton mindkét Voldemort-ellenes háború hőse. A tantestület egyik tagjától sem tűröm el, hogy így bánjanak egy háborús hőssel, amíg én vagyok az igazgató. És most legyen kedves távozni, mielőtt megfeledkezem magamról.

Allen kiviharzott a szobából. Feje olyan vörös volt, mint Harry homlokán a cikcakkos sebhely.

– Mr. és Mrs. Weasley, Perselus, Harry, még egyszer elnézést kérek. Nem kérem, hogy ne indítsanak eljárást az iskola ellen, mivel arra minden joguk megvan. Csak annyit kérek, higgyék el, hogy sem én, sem a tantestület, nem értünk egyet Allen professzor viselkedésével – mondta Forrest.

Hermione visszatért a kanapéhoz. A fiúk köré fonta a karját, és magához húzta őket. – Nem hiszem, hogy szükség lenne bármilyen eljárásra az iskolával szemben, igazgató úr. Legalábbis, ha Perselus egyetért.

Perselus arca megrándult, ahogy minden szem felé fordult. – Ne legyen eljárás. Nem mehetnénk inkább haza? Kérlek!

– Azt hiszem, előbb hívnunk kéne a gyógyítónkat, Ms. Rodgerset, hogy ellássa a bordáit, fiatalember – mondta kedvesen az igazgató. – Persze csak ha önöknek is megfelel, Mr. és Mrs. Weasley.

– Legyen szíves – értett egyet Hermione.

További negyven percbe telt, míg a kezelés befejeződött, és minden izgalomnak vége lett.

– Hopp-porral menjünk vissza? – kérdezte Ron, mikor végül minden elrendeződött.

– Nem tudom, Ron – tétovázott Hermione. – Harrynek épp most gyógyították meg a fejsérülését, Perselus bordái pedig még gyógyulnak. A hopp-por nagyon durva módja az utazásnak.

– A megérkezésre gondolsz? Rendben, akkor megyünk gyalog. Mit szóltok, fiúk? Fogjátok bírni? Vagy kérjük meg Hagridot, hogy hozzon egy kocsit?

– Ron, a Roxfortban épp most van a vacsoraidő – emlékeztette Hermione.

Harry és Perselus tekintete találkozott. – Nem lesz semmi gond – mondták.

Úgy tűnt, Hermione különlegesen sok energiát szán rá, hogy beöltöztesse őket téli köpenyükbe és kesztyűjükbe. Olyan szorosan fogta meg mindkettőjük kezét, hogy egy hegyi troll sem szakíthatta volna el őket tőle.

Perselus nagy megkönnyebbülést érzett, ahogy leértek a holdvilágos útra, és maguk mögött hagyták az iskolát. A nap lement, mialatt Forrest irodájában voltak, mostanra teljesen besötétedett.

– Alig áll a lábán – intett Harry felé Ron.

– Perselus sincs sokkal jobban – mondta Hermione. Perselus érezte, hogy végigméri, de túl fáradt volt ahhoz, hogy fölnézzen. – Lehet, hogy mégis hívnunk kellene Hagridot.

– Ha elbírod Harryt, én fogom Perselust – ajánlotta Ron.

Rejtély volt, mit értett ezen, de Perselusban nem volt meg a kíváncsiság, hogy kitalálja.

– Elbírom.

És akkor megálltak az út közepén, félúton hazafelé a Roxfortba. Perselus összezavarodottan nézett fel Hermionéra, és elakadt a lélegzete, ahogy Ron mellé lépett, és óvatosan a karjába vette. Látta, hogy Hermione Harryt emeli fel.

– Minden rendben? – ellenőrizte Ron, és eligazította a csípőjén, mintha két éves lenne.

Volt egy kis rész Perselus szívében, ami fel volt háborodva, és tudta, hogy mélyen megalázónak kellene éreznie, hogy úgy bánnak vele, mint egy kisbabával. De a nagyobbik része fáradt volt, és fázott, úgyhogy csak bólintani tudott, és közelebb bújt a meleghez.

– Jól van – mondta Ron. – Jól ránk ijesztettetek ma. Mind a ketten.

Perselus nem tudta, mit csináljon a karjával, úgyhogy óvatosan Ron nyaka köré fonta. Mikor semmi kitörést nem tapasztalt, lassan lehajtotta a fejét, és megpihentette azon a csábítóan közeli, széles vállon.

Végtelen döbbenetére Ron keze megmozdult, és megsimította a hátát.

– Most már minden rendben. Vége van. Biztonságban vagy – nyugtatta a férfi.

Perselus mélyet, reszketőt sóhajtott, és halkan megkérdezte: – Ron?

– Tessék?

– Tényleg örökbe fogadtatok minket? – Perselus még mindig azt gondolta, hogy álom volt.

– Igen.

– Mindkettőnket? – suttogta.

– Mindkettőtöket – válaszolta Ron zsémbesen.

Perselus nem tudta megállítani a kitörő zokogást. Szorosan becsukta a szemét, arcát Ron vállába fúrta, és olyan szorosan ölelte, ahogy csak tudta. Úgy tűnt, azok a hosszú karok ugyanolyan szorosan ölelik őt. Egy perccel később Perselus érezte, hogy Ron egy könnyű puszit nyom a feje búbjára.

– Most már otthon vagy, Perselus. Nem kell aggódnod.

Perselus valahogy tudta, hogy Ron nem csak fizikai értelemben gondolja. Életében soha nem érezte magát ilyen biztonságban, ennyire szeretve. Megadta magát a kimerültségnek, és hagyta, hogy elnyomja az álom.

***

Vakító reggeli napfény ragyogta be a rétet. A fű sűrű volt a talpa alatt, és harmattól nedves. Bármerre nézett, a dimbes-dombos tájat vadvirágok borították, mindenfelé pillangók, méhek, szitakötők röpködtek.

Perselus mezítláb követte kisebb társát keresztül a nyílt mezőn. Mindketten rövidnadrágot és rövid ujjú pólót viseltek. Perselus nem győzött csodálkozni, miért volt Harryé olyan óriási nagy rá.

– Óh, ez szuper, nem? – mondta Harry, karjával körbemutatva a levegőbe.

Perselus óvatosan bólintott. Igen, csodálatos hely volt, de Perselus szerette volna tudni, hogyan kerültek ide, és zavarodottsága mögött érzett valamit, ami leginkább rettegésre hasonlított, mintha tudná, hogy valami szörnyűség fog történni.

– Gyerünk, guruljunk le ezen a dombon! – hívta Harry, ahogy felértek egy újabb dombtetőre.

– Azt hiszem, inkább meg kellene keresnünk a hazavezető utat, Harry.

– Gyere! Klassz lesz!

És mielőtt még Perselus megállíthatta volna, Harry őrült nevetés közepette már bukfencezett is lefelé. Egy fűvel borított kupac tetején landolt, még mindig vigyorogva.

– Gyerünk, Perselus! Ez nagyon klassz!

Perselus körbenézett, bámulta a tökéletes reggelt, és még mindig nem tudta, miért érzi ezt a nyugtalanságot. Aztán lenézett a domb aljában várakozóan álldogáló Harryre.

Gondolatban vállat vont, aztán leguggolt, behúzta a nyakát, és legurult, ahogy Harry az előbb. Harrynek igaza volt. Ez tényleg nagyon klassz volt. Mire egy métert gurult, már ő is nevetett. Sem megállni nem tudott, sem a gurulást irányítani, úgyhogy egyenesen nekiütközött Harrynek, amitől csak még jobban nevettek.

– Gyerünk – zihálta Harry, ahogy feltápászkodott. Menjünk még egyet!

És mentek, újra és újra addig, míg már majdnem rosszul lettek a sok gurulástól.

Összegabalyodva, izzadtan és vigyorogva feküdtek a százszorszépek között, mikor egy magas árnyék vetült rájuk.

Perselus gyomra összeszorult rémületében. Harry csak zavarodottnak tűnt, ahogy odafordult megnézni, honnan jön az árnyék.

Először Perselus nem ismerte föl a magas, lila taláros, hosszú fehér szakállú varázslót, de aztán a memóriakockák mind a helyükre kerültek, és rájött, miért volt olyan rémült, mióta idekerültek.

– Albus – üdvözölte, és rettegése ellenére örült, hogy láthatja öreg barátját.

– Dumbledore professzor! – kiáltott fel Harry, aztán felugrott, és átölelte Dumbledore-t.

Albus jelentőségteljesen Perselusra nézett, és kitárta a másik karját.

Pillanatnyi tétovázás után Perselus csatlakozott Harryhez, és együtt ölelték öreg barátjukat.

Harry annyira a jelennek élt, hogy nem jött rá: Albus megjelenése kétségkívül újra feje tetejére fogja állítani világukat. Perselus, aki mindennek a rejtett jelentését kutatta, tudta, hogy ez a látogatás nem sok jót jelenthet.

– Olyan jó, hogy újra látjuk! – mondta Harry sietve, ahogy végül kibontakoztak az ölelésből.

– Én is örülök, hogy látlak benneteket. Jó éreztétek magatokat? – kérdezte Albus kedves mosollyal, gyöngéden.

– Nagyszerűen – mondta Harry. – Perselus és én bekerültünk múlt héten az iskola kviddics csapatába. Én vagyok a fogó, ő meg a valaha volt legfiatalabb terelő!

– Ó, ez remek. – Azok a szikrázó szemek majd' felnyársalták Perselust. – És megtanultad, amit kellett?

– Mit? – kérdezte Harry értetlenül. Perselus kíváncsi volt, vajon emlékszik-e egyáltalán az álomra, ami visszarepítette őket gyerekkorukba.

– Összebarátkoztatok? – faggatózott Albus.

Harry – nyíltan és őszintén, mint mindig – átkarolta Perselust és kijelentette: – Perselus és én a legjobb barátok vagyunk egy életre.

– El sem tudom mondani, hogy ez milyen boldoggá tesz. – Dumbledore szinte sugárzott.

– Nagyszerű minden – folytatta Harry.

– Nagyon megkönnyebbültem, hogy ezt mondod. Ezt az évszaknyi időt tudtam adni nektek, hogy élvezhessetek valamit a gyerekkor örömeiből, amit a körülmények annakidején megtagadtak tőletek. Azt reméltem, ha szerény módon is, de jóvátehetek valamit abból, hogy képtelen voltam segíteni rajtatok, mikor a legnagyobb szükségetek lett volna rám. Ezek szerint jól szórakoztatok?

– Ó, igen – felelte Harry.

Perselus összerázkódott Albus szavaira. Az évszaknyi idő, amit adni tudott nekünk. Decembertől márciusig pont egy évszak, nem?

Hirtelen alig kapott levegőt. Kinyújtotta a kezét, és Harry csuklójára kulcsolta. Harry kíváncsi pillantást vetett rá, aztán csak rámosolygott.

– Jól van – helyeselt Albus. – Sajnos nem hagyhatjuk tovább figyelmen kívül felnőtt énetek kötelezettségeit. Annyi időt adtam, amennyit csak tudtam. Most már vissza kell térnetek saját életetekhez. Attól tartok, ha tovább késlekedtek, nem fogom tudni visszacsinálni a dolgot.

– És az annyira rossz lenne? – mondta ki Harry a szavakat, amik nem jöttek ki Perselus torkán.

– Hermione és Ron nagyon szeretnek téged, Harry. Igaz, hogy megszerettek benneteket, mint gyerekeket, de akkor is rettentően hiányzik nekik a felnőtt barátjuk. Ha gyerek maradsz, olyan lenne számukra, mintha felnőttként meghaltál volna. Azt hiszem, ez nagyon fájna nekik, nem gondolod?

Harry bűntudatosan bólintott. – De igen, azt hiszem.

– Akkor megérted, miért kell visszamenned?

– Azt hiszem – ismételte Harry, akit a fejlemények nyilvánvalóan elszomorítottak.

Perselus érezte, ahogy közelebb húzódik hozzá, és összekulcsolt kezüket is magához húzza. Olyan szorosan bújt hozzá, ahogy ő Harryhez.

– Perselus? – Albus értő tekintete most rajta állapodott meg.

Perselus nagyot nyelt.

– Kérlek – mondta, átkozva a büszkeségét –, Albus, ne vedd el ezt tőlem! Könyörgök.

Harry kiegyenesedett mellette, másik kezével is megfogta Perselus kezét, és közéjük húzta.

– Nem veszek el tőled semmit, Perselus – nyugtatta meg gyöngéden Albus. – Magaddal viszed a régi életedbe azokat a dolgokat, amiket megtanultál.

– Kérlek, Albus, ne tedd ezt velem – suttogta Perselus. Harry olyan szorosan fogta, hogy már nem érezte a jobb karját.

– Sajnálom, barátom, de tényleg így lesz a legjobb – ezzel az idős varázsló megsuhintotta feléjük a pálcáját. Harry és Perselus szorosan kapaszkodtak egymásba, aztán beszippantotta őket a sötétség.

Előző          Idő-járás főmenü         Következő

Vélemény