A következő napok sokkal csendesebben és nyugodtabban teltek Harry és Perselus számára. Nem kezdtek újra beszélgetni, Piton visszahúzódott mindenfajta beszélgetési kísérlettől, és őt ismerve Harry tudta, hogy zavarban van, talán még szégyenkezik is korábbi nyíltsága miatt. Ez nem volt újdonság: Harry még jól emlékezett előző karácsonyi beszélgetésükre a nevelőapja halálfaló múltjáról, és hogy az után a beszélgetés után is napokig alig szóltak egymáshoz. És bár ez a téma nem volt annyira kényes, maga a tény, hogy Harry többet tudott Pitonról és az elmúlt évek eseményeiről biztos idegesítette a férfit, a memóriájában lévő „lyukakról” már nem is beszélve. Úgyhogy inkább csak sakkoztak vagy a bájitalokról szóló cikkeket vitatták meg. Kapcsolatuk nem fejlődött tovább: Piton még csak nem is használta a Quietus nevet, nem kérdezett semmiről, és mindent egybevetve semmilyen jelét nem mutatta, hogy meg szeretné ismerni.

Harry szinte folyamatosan el volt keseredve, de mindig visszautasította Sirius segítségét, ahányszor a keresztapja vigasztalni megpróbálta. Nem akarta, hogy Sirius dühöngeni kezdjen Perselus miatt, hogy őt okolja, vagy hogy hosszú szónoklatokat tartson ellene – nem. Ez neki fájdalmas volt, és Sirius semmi hajlandóságot nem mutatott rá, hogy megpróbálja megérteni a helyzetet, úgyhogy Harry menekült, ahányszor Sirius a közelébe került. Hermione segítségét viszont elfogadta – a lány, úgy tűnt, megérti, és soha egy szót sem szólt Harry vagy Perselus viselkedése ellen, csak figyelmesen hallgtott.

Néhány nap után Sirius végre úgy döntött, hogy békén hagyja, és csendben félrehúzódott. Megsértődött. Hermione megpróbálta kibékíteni, de Sirius nem volt hajlandó megtenni az első lépést, Harry pedig úgy gondolta, hogy ő semmit nem tett keresztapja ellen, a férfi volt az, aki úgy reagált az egész helyzetre, mint egy kisgyerek.

– Nem viselkedem gyerekesen! – kiáltott fel Sirius. – TE viszont mindig feszült vagy és ideges, ahányszor csak visszajössz a kórházból, TE véded mindig azt a szemetet, aki le se fütyül téged, TE…

– Hallgass! – ugrott talpra Harry. – Nem értesz semmit!

– Mindent nagyon jól értek! – most Sirius is felállt, és csípőre tette a kezeit. – Törölte az emlékeit! Ez azt jelenti, hogy ő már nem az az ember, aki volt, Harry! Nem akarja, hogy a közelében legyél! Még csak nem is kedvel téged! És ha nem szerzi vissza az emlékeit, soha nem lesz már olyan, mint volt!

– Nem! Tévedsz! Nem az emlékek teszik az embert!

– De igen!

Mikor Hermione belépett, két dühtől vörös arcú, támadásra kész férfit talált a nappali közepén.

– Quiet! Sirius! Mégis mit képzeltek, mit csináltok? – kérdezte idegesen. – Az egész házban hallani ezt a hülye veszekedést! És Sirius – fordult most a magas férfi felé –, ne nevezd Quietust más néven. Nem vagyunk egyedül a házban, itt van Anne és a Rend több tagja is. Az ő biztonságát veszélyezteted ezzel az óvatlansággal, pedig neked kellene felnőttként viselkedned!

Sirius ökölbe szorította a kezeit, aztán szótlanul kirohant a szobából, és bevágta az ajtót maga mögött. Harry megpördült, és elindult fel a lépcsőn a szobájába, de ekkor Hermione a vállára tette a kezét, és megállította.

– Quietus, várj.

A lába megállt a levegőben, és megroggyantak a vállai.

– Mi van?

Hermione nyelt egyet, és közelebb lépett.

– Tudod, Siriusnak részben igaza van – mondta óvatosan.

– Nincs igaza – rázta meg a fejét Harry. De egy pillanat múlva hozzátette – Vagyis nem egészen. Perselussal kapcsolatban nincs igaza – elakadt. – Tudod, én is sokat gondolkodtam már róla, és én úgy gondolom, hogy a személyisége már kifejlődött, mikor a baleset történt. A szeretet, amit a múltban kapott nyomot hagyott rajta, még ha nem is emlékszik rá. Egyszerűen csak össze van zavarodva, és… Azt hiszem, megalázónak érzi a helyzetét. – Most szembefordult Hermionéval. – Szüksége van valakire. És az igazgató meg a főgyógyító úgy gondolják, hogy ebben a helyzetben jobb, ha én vagyok az. A feltételezett fia, nem pedig valami idegen. Még ha nem is tudja elhinni, hogy a fia vagyok, és ráadásul igaza is van. – Keserű fintor jelent meg a szája sarkában.

– Beszéltél Dumbledore-ral?

– Nem. A gyógyítóval beszéltem. Ő mondta.

Ez után a beszélgetés után Harry még több időt töltött egyedül a szobájában. Hálás volt Hermionénak, amiért félbeszakította azt a veszekedést Siriusszal, mert nem akarta teljesen megutálni a férfit, és azok után, ahogy viselkedett, nagyon közel járt hozzá. Most úgy gondolta, jobb, ha elkerüli, amennyire tudja.

A következő napok jeges légkörben teltek el. Egyikük sem próbált beszélgetést kezdeni, de még csak semleges dolgokról se társalogtak, és Hermionéra hárult a feladat, hogy közvetítsen közöttük, és megpróbáljon veszélytelen témát találni.

Szerencséje volt: két váratlan esemény is a segítségére sietett. A miniszter helyettese új választásokat írt ki, és bejelentette az időpontot is: augusztus 30-át. Ez után a bejelentés után a varázslóvilág teljesen lázba jött, és az izgalom még magasabbra hágott mikor megkezdődött Malfoy pere.

Harry mindkét témában erősen érdekelt volt: az ő és Perselus életét az új miniszter kiléte és a Malfoyra kimondott ítélet is erősen befolyásolja majd – ezenkívül nagy hatással lesz a háború kimenetelére is.

Rengeteg támadás történt a nyáron, és ezek nagy része meglepetésként érte Dumbledore-t és Patilt – úgy tűnt, sem a minisztériumnak, sem a Rendnek nincs több kémje Voldemort belső körében most hogy Perselus lebukott, és Harry, mivel túlságosan lefoglalta a saját fájdalma, csak kevés információt tudott szerezni a vízióin keresztül. A világos oldal óriási veszteségeket szenvedett: az áldozatok száma már kétszázon felül volt a megölt muglikat is beleértve. Voldemort viszont vigyázott, hogy ne ártson egyetlen lehetséges szövetségesének sem, nem támadott rá egyetlen aranyvérű, vagy – mindenki meglepetésére – kevert vérű varázslócsaládra sem. A varázsló gyerekekkel rendelkező mugli családok ellen elkövetett májusi támadás óta a minisztérium segített a túlélők és a lehetséges újabb áldozatok külföldre menekítésében (leginkább Amerikába szöktek át), és megpróbálta megvédeni azokat, akik itt maradtak, úgyhogy az elmúlt két hónapban egy kissé fellélegezhettek, de Patil bejelentése után a támadások újrakezdődtek, nyilvánvalóan azért, hogy a helyzetét gyengítsék. Majdnem biztos volt, hogy szeptembertől Patil lesz az új miniszter.

Malfoy pere újabb problémát jelentett. A varázslóvilág többsége (egyéntől függően) túlságosan tisztelte vagy félt tőle ahhoz, hogy ártatlannak tartsa mindazon bűnökben, amivel a minisztérium vádolta. Harry teljesen megdöbbent, mikor először olvasta ezeket a véleményeket a Prófétában. Éppen Perselus szobájában ült a kórházban, és mindjárt meg is mutatta a cikket Pitonnak, de ő csak vállat vont.

– Túl sok pénze van és túl jók a kapcsolatai. Aranyvérű, és rengeteg pénzt költött adományokra, négy hónapig a Roxfort igazgatója volt… Nem csoda, hogy képtelenek ilyen gyorsan elhinni, hogy bűnös – magyarázta unott hangon, de eddigre Harry már elég jól ismerte ahhoz, hogy átlásson a megjátszott unottságán, és lássa, hogy valóban érdekli a téma.

Sirius viszont hülyeségnek tartotta ezeket a félelmeket, és úgy tűnt nem hajlandó többet foglalkozni velük.

Harry egyszer csak észrevette, hogy türelmetlenül várja az augusztust, mikor végre megszabadul Siriustól és idegesítő viselkedésétől. Perselus még legszemétkedőbb időszakaiban is elviselhetőbb volt számára, mint Sirius a legjobb kedvében. Harry elnevette magát, mikor ez a gondolat felötlött benne.

Talán mégiscsak igazi Piton ő is.

***

Hermione aggódott. Quietus (Harry – de ő egyszerűen képtelen volt Harryként gondolni rá, mert ez a fiú, akivel egy éve megismerkedett annyira más volt, mint az a Harry, akit évekig ismert) az utóbbi hetekben megint fogyni kezdett (a lány úgy számolta, már több, mint öt kilót). Arca már nem egyszerűen sápadt volt, hanem sárgás árnyalata lett, mint Piton professzornak, sötét karikák voltak a szemei alatt, és ritkán mosolygott. Amikor pedig éppen nem a kórházban volt, csak bolyongott elkeseredetten a házban…

Hermione sokáig úgy gondolta, hogy Piton áll a fiú rosszkedve mögött, úgyhogy nem mert szólni a gyanújáról. Nagyon jól tudta, hogyan fogadta Quietus Sirius megjegyzéseit, és hogyan eltávolodtak egymástól, pedig korábban barátok voltak. Hermione félt, hogy Quietus teljesen magára marad ebben a számára oly nehéz időben, úgyhogy inkább nem provokálta, csak csendben hallgatta, ha a fiú hajlandó volt vele megosztani néhány érzését, félelmét, fájdalmát. Nem mintha gyakran tette volna. Általában éppen ellenkezőleg, a fiú nyugtatta meg őt, mikor elragadta a gyász: Quietusnál csendes vigasztalásra és hallgató fülekre talált.

De, ahogy aztán kiderült, tévedett. Vagyis talán csak részben tévedett, mert Piton professzor betegsége igazán nem javított Harry hangulatán, de mégsem ez állt a háttérben, hanem a Voldemort kínzásairól szóló rendszeres, mindennapos víziók. Harry minden éjjel csak néhány órát tudott aludni. Hermione véletlenül jött rá.

Egy éjszaka, mikor Harry elfelejtette (vagy nem akarta) visszalebegtetni a szobájába, hajnali három órakor a kényelmetlen kanapén ébredt. Mikor elindult vissza a szobája felé, látta, hogy fény szűrődik ki Harry ajtaja alatt. Óvatosan belesett, nehogy véletlenül felébressze a barátját, de Harry nem aludt. Olvasott, de annyira fáradt volt, hogy észre se vette a nyitott ajtóban álló Hermionét.

Kíváncsiságtól hajtva Hermione a következő éjjel is odalopózott megnézni.

Aztán az azután következőn.

És az utána következőn.

És Harry mindig olvasott alvás helyett. Úgy tűnt, minden éjjel ezt teszi.

Hermione nem tudta, mit tegyen. Még csak háromszor ellenőrizte Harryt, de annyira fáradt volt az alváshiánytól, hogy alig bírt talpon maradni napközben. Nem tartotta jó ötletnek megosztani a felfedezését Siriusszal – ahogy ezek mostanában viselkednek egymással, ez nem tűnt okos dolognak. Harry dühös lenne rá, Sirius dühös lenne Harryre, amiért ő titkolózott előtte, és barátja végül teljesen magába fordulna. Erős kísértést érzett, hogy elmenjen a kórházba, és segítséget kérjen a professzortól, de a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a férfi segítene.

Fogalma sem volt, mi tegyen. Barátságuk kedvéért minden éjjel elment Harry ajtajáig, és mindig úgy tervezve, hogy most aztán belép, de túlságosan félt, hogy zavarba hozza, úgyhogy végül csak ücsörgött titokban az ajtó előtt egy-két órát. Ő viszont nem volt annyira erős, mint Harry, úgyhogy a kimerültségtől gyakran elaludt ott helyben, a folyosó padlóján.

A nyolcadik éjszakán elfojtott hang ébresztette fel a kényelmetlen alvásból. Hermione gondolkodás nélkül lépett a félhomályos, éppen csak nem sötét szobába, és azonnal észrevette Harry összegömbölyödött alakját. A fiú arca fájdalmat tükrözött, de egész arckifejezése mutatta, hogy uralkodni próbál magán: kezét olyan erősen ökölbe szorította, hogy az ujjai elfehéredtek, kiverte a veríték, és a fogai összecsikordultak, de mozdulatlanul feküdt. Néha-néha apró rándulások futottak végig a testén, és visszafojtott nyögések törtek elő belőle. Viselkedése világosan mutatta, mekkora önuralommal rendelkezik… és Hermionénak nem volt szüksége sok időre, hogy rájöjjön, miért.

Harry önként vállalta a szenvedést, hogy információt gyűjtsön a Rend számára.

Kábultan ült le Harry ágya szélére, és a fiú homlokára tette a kezét. Lassan, nehogy megijessze, kisimította az izzadt hajtincseket a homlokából. Harry teste összerándult, és könnyezni kezdett.

– Perselus… – mondta, és álmában közelebb bújt Hermionéhoz. – Annyira fáj… – addig erőlködött, míg a feje végül Hermione vállán nyugodott.

A lány ügyetlenül ölelte magához. Harry felsóhajtott, úgy tűnt, elmúlt a víziója, de nem ébredt fel. Hermione érezte, hogy a hálóing átnedvesedik a vállán. Harry még mindig sírt. A lány feljebb húzta a takarót, egészen a nyakáig, és maguk köré csavarta. Nem sokkal később ő is elaludt.

***

Mikor később Harry felébredt, első gondolata az volt, hogy Perselus mégis visszatért hozzá. De a másik teste valahogy kisebb volt, és olyan… más. Még az illata is teljesen más volt. Nőies.

Felpillantott, és ijedtében kis híján felkiáltott. Hermione volt az, aki a karjaiban tartotta, talán már órák óta.

Harry óvatosan húzódott távolabb, és látta Hermione arcán a megkönnyebbülést, mikor a súly eltűnt a lábáról. A lány felsóhajtott, és az oldalára fordult.

Harry még óvatosabban lejjebb, fekvő helyzetbe húzta, betakarta eddigi közös takarójukkal, aztán az ágy másik felébe húzódva magához hívott egy másikat, és újra elaludt.

Csak mikor órákkal később meghallotta Black ordítását az ajtóból, akkor jött rá, hogy talán nem a legjobb ötlet volt hagyni, hogy Hermione elaludjon mellette.

Még mindig félig aludt, mikor Black kirántotta az ágyból, ki a szobából, át a saját hálószobájába, és a falhoz nyomta.

– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz az én házamban?

Harry nagy nehezen nyitotta ki a szemét, és ásított egyet.

– Mi van?

– Te meg Hermione egy ágyban! – Sirius arca majdnem olyan lila volt a dühtől, mint Vernon bácsié szokott lenni.

– Ja, az semmi – motyogta, és újabb ásítással lekuporodott a földre.

– Ne legyél nevetséges! – ordított rá Sirius. – Még tizenhat évesek se vagytok!

– Tudom – Harry leült a földre.

– És?

– És mi? Nézd, Sirius, hagyj aludni. Aludni akarok…

Siriusnak viszont egészen más elképzelései voltak. Felrántotta a fiút, és így egyenesen az arcába ordíthatott.

– Ha még egyszer elkaplak, fiú, kiverem belőled!

Harrynek csak ekkor esett le végre a dolog.

– De hiszen nem is csináltunk semmit! Rémálmom volt, és ő…

– Túlságosan gyakran vannak rémálmaid! – csattant fel Sirius. Harry nyelt egyet.

– Ez így van. – A csendes hang lehűtötte a dühöngő férfit.

– Mit csináltatok? – kérdezte az most már nyugodtabban.

– Aludtunk. Csak aludtunk. Még csak nem is járunk együtt, Sirius! Csak barátok vagyunk, Hermione nem a… a… izé, barátnőm! – Harry megrázta a fejét. – Sőt, nem is akarok másik barátnőt magamnak. A legutolsó valahogy túlságosan rosszul sült el. Azt hiszem egy időre elegem lett – mondta, és megint ásított egyet. – Visszamehetek most már aludni?

Sirius vetett még egy utolsó gyanakvó pillantást rá, de aztán a saját ágya felé intett.

– Használd az enyémet. A tiéd foglalt.

– Kösz, Sirius –motyogta Harry, és bemászott a takaró alá.

– Amint Hermione felébred, őt is megkérdezem.

– Tőlem – Harry félálomban megpróbált vállat vonni.

– És megmondom Pitonnak…

Az álom azonnal kiröppent a szeméből.

– NE! Azt nem teheted! – Harry kiugrott az ágyból. – Perselus teljesen kiakadna! Nem lehetsz ilyen szemét! Mondd meg inkább Dumbledore-nak, az nem érdekel, de kérlek, Perselusnak ne, kérlek, Sirius, Perselusnak ne – az utolsó szavakat már halkan motyogta. Sirius nem lehet ennyire gonosz! Rémülettől tágra nyílt szemmel nézett Siriusra.

– Sajnálom, Ha... Quietus – Sirius elvörösödött. – Nem mondom meg neki, ne aggódj.

Harry visszahuppant az ágyra.

– Akkor most aludhatok?

– Igen, aludhatsz – mondta a férfi, és kilépett a szobából, halk kattanással becsukva az ajtót a háta mögött.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény