Fordította: Enelen

Átnézte: enahma

2. fejezet – Szópárbajok

Harry üres tekintettel bámult kifelé az ablakon. A párkányon ücsörgött térdén egy vaskos könyvvel, amit asztalnak használt, ujjai lustán játszadoztak egy tollal. Teljesen tehetetlennek érezte magát. Újra meg újra elolvasta Ares levelét, de fogalma sem volt, milyen tanácsot adjon a barátjának. Néha-néha vetett egy pillantást a könyvön fekvő majdnem üres pergamenre. Csak egy szó állt rajta:

Ares,

És egyszerűen képtelen volt folytatni. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Az előző nap eseményei, Perselus durva megjegyzését és az Averyről szóló vízióját is beleértve kiszívták az erejét, most kimerültnek és üresnek érezte magát. Sirius és Hermione viselkedése az előző éjszakai vallomás után szintén idegesítette. Reggeli közben úgy bántak vele, mint egy gyászolóval vagy egy súlyos beteggel: suttogva beszéltek, és időről időre együttérző pillantásokat vetettek felé. Harrynek végül elege lett, és visszament a szobájába, hogy válaszoljon Ares aggódó levelére.

Egy pillanatra Harry elgondolkodott rajta, hogy talán megpróbálhatna Perselustól tanácsot kérni, de aztán elvetette az ötletet. Már nem olyan a kapcsolatuk, mint régen, és még akkoriban sem bízott meg Perselus a másik fiúban. Biztos csapdának tartaná a levelet, de Harry tudta, hogy ha van is valami csapda a dologban, azt Aresnek állították, nem neki.

Harrynek összeszorult a torka, ahogy megpróbálta magát Ares helyzetébe képzelni. Ahányszor eszébe jutott a fiú, mindig hálát érzett, amiért nem ő van abban a helyzetben: neki soha nem kellett választania aközött, hogy csatlakozzon Voldemorthoz és… És mi? Ares családja biztos nem adná át a fiút Voldemortnak, mint Perselus szülei – az ő nagyszülei! – tették az apjával! Biztos nem!

Harry a tenyerébe temette az arcát. Nem lehetett benne biztos. Egyáltalán nem ismerte Ares családját, és Ares már többször célzott rá, hogy valószínűleg anyja is halálfaló, csakúgy, mint apja volt. Perselus szülei is elég kegyetlenek voltak ahhoz, hogy megkínozzák a fiaikat, és hogy halálos átkot szórjanak a fiatalabbikra. És Ares levele… megijesztette Harryt. Ares halálra volt rémülve: többször is írta, hogy nem tudja, mit tegyen, a betűin látszott, hogy remegett a keze, bevallotta, hogy fél – ez mind azt bizonyította, hogy barátja teljesen kétségbe van esve.

Nem hagyhatja cserben. Ares mellette maradt még az idősebbik Malfoy „uralkodása” idején is, még azután is, hogy a Griffendélbe osztották, Ares mindig mellette állt a maga csendes módján. Harry gyanította, hogy Malfoy és bandája legalább egyszer megverte, de Ares nagyon jól titkolta a dolgot…

Most akkor mit írjon?

Felsóhajtott és megnyálazta a tolla hegyét.

Ares – írta. – Attól tartok nem tudok jó tanácsot adni. De ha veszélyesre fordulnak a dolgok, azt hiszem nem lesz baj, ha idejössz. Tudod, hogy hol vagyok, és a kandalló majdnem mindig nyitva van. Légy óvatos. Ne kockáztass feleslegesen. Q.

Összetekerte a pergament, és odalépett Ares baglyához. A madár felhuhogott, aztán kirepült a nyitott ablakon, néhány perc elteltével pedig teljesen eltűnt a borongós égen. Éppen időben. Harry összerezzent, mikor valaki halkan megzörgette az ajtót.

– Gyere be! – mondta, és megfordult. Sirius kukucskált be a szobába.

– Zavarlak? – kérdezte. Harry válaszul megrázta a fejét.

– Nem.

Sirius belépett, és becsukta az ajtót maga mögött.

– Én… én beszélni szeretnék veled – mondta óvatosan. Harry egy székre mutatott.

– Ülj le – mondta, és ő is lehuppant a szemben levő székre. – Úgy valahogy kevésbé hivatalos.

Black leült, de Harry látta rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. A férfi fészkelődött, és nem emelte fel a fejét.

– Szóval? – kérdezte Harry türelmetlenül.

– Mennyire komoly Perselus… amnéziája? – nyögte ki Sirius pillantását még mindig a padlón tartva.

– Eléggé – mondta Harry. – Nem emlékszik sem az elmúlt évre, sem a testvérére.

– Tegnap, mikor hazajöttél a kórházból, idegesnek tűntél…

– Hát… – Harry nem akart okot adni Siriusnak, hogy dühös legyen Perselusra. – Hetek óta ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk, és nem akarta elhinni az igazgató úr meséjét, hogy a fia vagyok.

– De hiszen nem is vagy a fia! – kiáltott fel Black, és most egyenesen Harryre nézett, aki ettől ideges lett.

– Igen, tudom, hogy biológiailag nem vagyok a fia, nem kell, hogy emlékeztess rá! – vágott vissza, de a következő pillanatban sikerült megnyugodnia. – Kértem Dumbledore-t, hogy ne hazudjon Perselusnak, de ő nem egyezett bele. Úgy gondolja, hogy hazudnunk kell, hogy fenn tudjuk tartani az álcámat. Az igazgató úr úgy gondolja, hogy Perselus nem fogadna el, ha tudná az igazságot a valódi származásomról. Nem hiszem, hogy igaza van, de abban biztos vagyok, hogy nem árulhatjuk el Perselusnak a kilétemet.

– Miért? – kérdezte Black Harry őszinte csodálkozására.

– Szentséges ég, Sirius! Perselus Piton gyűlöli Harry Pottert! – kiáltott fel türelmetlenül.

– De abban az átkozott börtönben mégis megpróbált megmenteni! És azt mondtad, hogy elsőben is megmentette az életedet…

– Igen, mert anya kényszerítette rá – mondta Harry ingerülten. – Megeskette a testvére nevére, hogy védelmezni fog. De most úgy tudja, hogy a testvére soha nem létezett. Soha nem szerette Quietust. Csak a kikényszerített eskü maradt, ami, ahogy még a börtönben bevallotta, csak még jobban meggyűlöltetett vele.

– Az az átkozott, zsíroshajú dög…

– Sirius! – csattant fel Harry figyelmeztetően. – Akármi is történt, ő még mindig ugyanaz az ember, akit apámként szeretek!

– De hát hogyan?

– Tegnap éjjel egyáltalán nem figyeltél? Azért, mert akkor ott megismertük, és megtanultuk tisztelni egymást. Két hétig össze voltunk zárva egy cellába. Megkínoztak, majdnem megöltek minket. Mi…

– De most teljesen más a helyzet – mondta hirtelen Black. – És én… Hallgass ide, Harry, nem hiszem, hogy enélkül visszafogadna…

– Igen, tudom – Harry dühe hirtelen elpárolgott, és átadta a helyét a kimerültségnek. – Tudom. És azt is tudom, hogy előbb vagy utóbb rájön, hogy Harry Potter vagyok, mert annyira azért nem hülye. Csak abban reménykedhetek, hogy addigra sikerült közelebb férkőznöm hozzá… valahogy… – elcsuklott a hangja.

– Ha bántani mer téged, én esküszöm… – kezdte Sirius, de Harry félbeszakította.

– Ő varázsló, te meg már csak egy kvibli vagy, Sirius. Nem tehetsz ellene semmit. Másrészt viszont én is elbírok vele. Én ismerem, még akkor is, ha ő nem ismer engem. És… Sirius, én már nem vagyok gyerek. Meg tudom védeni magam.

– Hiszen még tizenhat se vagy! – Black halványan elmosolyodott. – Bár a te korodban én is felnőttnek képzeltem magam, de aztán…

– Sirius, neked az én koromban nem kellett szembenézned Voldemorttal. Nem kellett átélned két hét kínzást, végignézned egy rakás kivégzést, hónapokig szerepet játszani, elhagyni a barátaidat… És Perselus mindig ott volt mellettem…

– Nem az én hibám, hogy én nem lehettem! – csattant fel Sirius.

– Tudom. És nem is az enyém. Egyszerűen csak így történt, és ezen már nem változtathatunk – Harry hangjából lemondás csengett. Csend ereszkedett rájuk.

– Harry? – szólalt meg Sirius néhány perc elteltével.

– Hmmm?

– Sajnálom.

– Én is sajnálom, Sirius.

***

Piton az ágyon feküdt és a Bájitalkészítés Felsőfokon legújabb számát olvasta. Harry azonnal felismerte a kiadványt, mikor belépett a szobába. Ez volt az a szám, amiben Perselus írása a módosított farkasölőfű-főzetről megjelent – éppen akkor, amikor Perselus még eszméletlenül feküdt a kórházban. Harry viszont már olvasta a nagybátyja újságját, és igazán meglepődött, mikor rájött, hogy majdnem mindent ért belőle. Igaz, hogy néhány dolognak utána kellett néznie a könyvtárban, de egészében véve nem is volt olyan bonyolult az a főzet.

– Látom, hogy te már beleolvastál – mondta hirtelen Piton, és becsukta az újságot.

– Ó – Harry elmosolyodott. – Olvastad a kérdéseimet a margón. – Oda írta fel azokat a dolgokat, amiket meg akart kérdezni Perselustól.

– Tetszik a mód, ahogy kérdezel – intett Harrynek, hogy üljön le, és újra kinyitotta az újságot. – Például ez itt… – és magyarázni kezdte az első kérdést.

Aztán az összes többit is alaposan megbeszélték, így a következő órák olyan gyorsan elteltek, hogy egyikük se vette észre, mennyi az idő, mikor végre befejezték. Mire a nővér jött, hogy a vacsoraidőre figyelmeztesse őket, teljesen körbe voltak véve összefirkált pergamenekkel. Harry egy széken térdelt, és átkönyökölt az asztalon, hogy lássa az ábrákat, amiket Piton magyarázatként rajzolt. Annyira elmerültek a beszélgetésben, hogy észre se vették a nőt, aki végül mosolyogva magukra hagyta őket.

– Hé, Perselus, jó lesz, ha gyorsan meggyógyulsz, mert nem hiszem, hogy Hermione meg én képesek leszünk rendesen megfőzni ezeket Re… hoppá… – Harry nyelt egyet, és gyorsan elhallgatott, mikor észrevette Perselus döbbent arckifejezését. Néhány percre Harry teljesen elfeledkezett Piton helyzetéről, és most sikerült kikotyognia valamit.

A professzor, aki eddig heves gesztikulálással kísérte a magyarázatait, az ölébe ejtette a kezét, és összeszorította a száját. Egy végtelennek tűnő percig halálos csend volt. Még a levegő is megfagyott közöttük.

– Úgy érted, Miss Granger? – kérdezte lassan Piton, és mikor Harry bólintott, folytatta: – Miért vagytok ti együtt nyáron?

– Dumbledore nem mondta el, hogy hol lakom most? – kérdezte Harry reménykedve.

– Nem – a férfi arcán megjelent a jól ismert gúnyos vigyor. – Csak biztosított róla, hogy biztonságban vagy.

– Hát akkor elmondom – Harry felsóhajtott, és felkészült a legrosszabbra. – De nem fogsz örülni neki.

– Nyögd már ki – mordult rá Piton.

– Előtte tudnod kell, mi történt év végén…

– Tudom, hogy néhány hétig Lucius volt az igazgató, és megölte az éppen esedékes sötét varázslatok kivédése tanárt – Piton szája ronda vigyorra húzódott. – Ezt a pozíciót tényleg megátkozták… Szóval? Mi történt?

– Néhány mugli családot megtámadtak, olyanokat, amelyeknek varázsló gyermekeik voltak. Hermione – vagy Miss. Granger, ha neked így jobban tetszik – szüleit is megölték, és nem maradt élő rokona. Te eszméletlenül feküdtél, úgyhogy – Harry nyelt egyet a következő, apró hazugság előtt – Dumbledore megengedte, hogy a Rend főhadiszállására költözzünk… izé… Sirius Blackkel és a mostohalányával…

– MICSODA!? – Perselus arca eltorzult a méregtől. – És most azzal a… azzal a sorozatgyilkossal élsz? Dumbledore-nak teljesen elment az esze? Én…

– Hallgass! – csattant fel Harry, de ez a válasz csak még jobban feldühítette Pitont.

– Ne merj velem ilyen hangon beszélni, fiú!

– De te.. – kezdte Harry dühösen, de abbahagyta. – Rendben – mondta aztán sokkal nyugodtabb hangon, és összefonta a karjait maga előtt. – Most már folytathatod.

– Nem, fiú – sziszegte Piton. – Vagy megtanulsz viselkedni, vagy elmész, nem érdekel. De nem fogom eltűrni, hogy így beszélj velem!

Harry csak megvonta a vállát, és kényszerítette magát, hogy ne vágjon vissza valami nagyon nagy szemtelenséget. Egy pillanatra majdnem elmosolyodott, ahogy megpróbált elszámolni tízig – a gyógyítónak teljesen más járt a fejében, mikor ezt a tanácsot adta neki.

– Úgy látszik, neked jogodban áll mindenkit csúfnevekkel illetni, Dumbledore-ra azt mondani, hogy elment az esze, Blackre, hogy sorozatgyilkos, az anyámra, hogy egy darab szemét, de nekem vigyáznom kell a számra, ha meg akarom tartani a drágalátos figyelmedet, ugye? – mondta végül Harry, és bár hangja nyugodtan csengett, nagyon jól tudta, hogy a megjegyzés mégis túl élesre sikeredett.

Újabb csend.

– Az a megjegyzés az anyádról… – kezdte Piton, és hirtelen úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát, de Harry nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

– Nem érdekel. Mindketten tudjuk, hogy az igazgató mindig is nagyobb és okosabb lesz nálunk, mindketten tudjuk, hogy Black NEM sorozatgyilkos, bár a Wizengamot elvette tőle a mágiáját, és életfogytiglanira ítélte a Libertyben, és csak azért nem kapta meg a dementorcsókot, mert a dementorok tavaly nyáron csatlakoztak Voldemorthoz, és most alig valamivel több egy kviblinél, anyám pedig…

– Nem volt mugli, ugye? – kérdezte Piton, ügyet se vetve Harry többi megjegyzésére. – Nem lehetett az. A teszt eredménye…

A hangja annyira reménykedőnek tűnt, hogy Harry dühében kis híján megütötte.

– Ide figyelj, engem nem érdekelnek a francos eredményeid, én… – de hirtelen rájött, hogy ez a Perselus, akihez beszél, NEM az a szemét, akit a bájital órákról megismert. Beteg, elvesztette az emlékeit, az érzéseit, és most képtelen elfogadni, kifejezni – és talán még érezni is – bármilyen érzelmet. Ez a gondolat eléggé megnyugtatta ahhoz, hogy csendesebben folytassa. – Nem lenne szabad ezekről a dolgokról beszélnem, Perselus. Ez túl erősen érint téged érzelmileg, és fogalmam sincs, hogy mondjam el neked mindezt anélkül, hogy összezavarnálak vele, ahogy a gyógyító mondta. Jobb lenne, ha az igazgató urat kérdeznéd. Ami pedig Blacket, Hermionét és engem illet: Dumbledore úgy gondolta, biztonságban leszünk a Black kúriában, mert jelenleg ott van a Rend főhadiszállása. Másrészt viszont Hermionét és engem muglik neveltek, és most mi tanítjuk Blacket arra, hogyan tud mugliként élni. Mi is, és az egész rend Fidelius bűbáj alatt van…

– De hiszen nem vagytok veszélyben – legyintett gúnyosan Piton. – Nem kell „biztonságban” lennetek.

– Ha ezzel rám céloztál, akkor nagyon tévedsz. Nem tudom, Dumbledore miért nem mondta el, de Voldemort rájött, kinek az oldalán állsz valójában, és többé már nem vagy kém – és te is nagyon jól tudod, miféle büntetés jár az árulók családjának.

Piton elsápadt, és arcáról eltűnt a gúnyos mosoly.

– Elmondta, de én… – suttogta. – Az a halálfaló dolog, amikor a minisztérium elfogott, volt annak valami köze hozzád?

– Igen. Voldemort elrabolt, és meg akart ölni. Te utánam jöttél. Alig éltük túl azt a találkozást. – Harry remélte, hogy nem beszélt a történésekről, csak a tényekről.

– De hát hogyan tudott elfogni? Hiszen a Roxfortban voltál, nem? – Újabb gyanakvó pillantás.

– Zsupszkulcs – mondta Harry egyszerűen. Perselus még a saját fiáról is képes volt feltételezni, hogy megszegi az iskolai szabályokat!

– Ó, a régi trükk. Mint Potter esetében. – a férfi szemei üresen meredtek a mennyezetre. – És ha már Potterről van szó… mit gondolsz róla? Ugyanabba az évfolyamba jársz, mint az az elkényeztetett idióta.

– Tévedsz – Harry szíve hirtelen hevesebben kezdett verni, és izzadni kezdett a tenyere. Piton lassan ráemelte a szemét.

– Ötödikbe jártál, mint Potter! Ismerned kell!

– Potter meghalt, Perselus – mondta halkan. Ahogy Piton arcán szétáradt az önelégült vigyor, Harry szinte fizikai fájdalmat érzett.

– Úgy látszik, még mindig vannak csodák, és az álmok néha valóra válnak…

Harry megtántorodott, és hányingere lett. Pedig erre számíthatott volna.

„Valóban utált engem?”

„Hát… igen.”

Piton bevallotta, akkor, Voldemort poklában. Harry értette ugyan, de ettől még ugyanúgy fájt. Rettenetesen fájt, jobban, mint életében bármi. Hirtelen egyedül szeretett volna lenni, úgyhogy talpra ugrott, és elindult az ajtó felé.

– Hova mész? – kérdezte Piton.

– El. Mára elegem volt belőled. – Hátra se nézett, kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. De mielőtt becsukta volna, visszafordult, és dühösen odavetette Perselusnak – Voldemort két hétig kínozta a Rémálom Kúriában, és végül Peter Pettigrew – igen, ő, és nem Sirius Black! – mondta ki rá a halálos átkot. – felnézett a férfi meglepett arcába. – Viszlát.

BUMM!

Harrynek még soha nem esett ilyen jól, hogy bevághatta az ajtót maga mögött.

Úgy látszik, mégsem teljesen tökéletes a kapcsolatuk.

***

– Quietus, várj! – hallott egy ismerős hangot a háta mögül, ahogy sietve elhagyta a szobát.

– Mi a… Neville! – kiáltott fel meglepetten. – Hogy… Mit keresel itt?

Harry azonnal rájött, hogy a kérdése nem éppen illendő, mert Neville zavarában elvörösödött, és nem nézett a szemébe.

– Gondolom ugyanazt, amit te – motyogta, és Harry is ugyanolyan kényelmetlenül érezte magát, mint a kerek arcú barátja.

Rövid csend ereszkedett rájuk.

– Sajnálom – szólalt meg végül Neville. – Biztos nem tudtad…

– Tudtam – vallotta be Harry. Nem akart több mindent eltitkolni Neville elől, mint amennyit okvetlenül muszáj. – Perselus már régen elmondta, mikor kérdeztem tőle, miért viselkedik olyan gonoszul veled szemben…

Neville felemelte a fejét, és Harry látta, hogy egy pillanatra elmosolyodott. A mosolya tovább szélesedett, mikor észrevett valakit Harry háta mögött.

– Piton professzor! Hát jobban van! – mondta Neville izgatottan.

Harry gyomra összeszorult, látva a barátja örömét a valamikor annyira gyűlölt professzor felépülése láttán. Lassan ő is Perselus felé fordult, de úgy érezte, mintha kővé váltak volna a tagjai. A Perselus arcán megjelenő rémület csak még tovább növelte a saját zavarát.

– Neville, ő… – Harry még ezt a két szót is alig bírta kinyögni.

– Mit keres itt, Mr. Longbottom? – kérdezte Piton, miután összeszedte magát.

Neville arca bizonytalanságot tükrözött.

– Ó, én… – képtelen volt megfogalmazni egy normális választ.

– Látogatóban járt – mondta Harry gyorsan.

Piton egy pillanatra megint megdöbbent, de aztán a döbbenet átadta a helyét az önelégült mosolynak, hasonlónak, mint amivel Harrynek pár perce volt szerencsétlensége találkozni.

– Értem – megrándult a szája széle. Aznap már nem először, Harry erős késztetést érzett, hogy behúzzon neki egyet.

De úgy tűnt, Neville kezdi érteni a helyzetet. Kérdőn Harryre nézett. Harry bólintott.

– Jobb, ha én most megyek – nyújtott kezet Neville Harrynek. – Viszlát.

Kezet ráztak, és Neville gyorsan eltűnt. Piton viszont ott maradt, és elgondolkodva ráncolta a homlokát. Rettenetesen dühösnek látszott. Talán az is volt, gondolta Harry.

Piton elkapta Harry karját, és visszarántotta a szobába. Bevágta az ajtót mögöttük, és megpördítette Harryt, hogy szemtől szemben álljanak egymással.

– Mi volt ez? – kérdezte vicsorogva.

– Neville Longbottom, az egyik diákod, aki V-t kapott a félévi bájital vizsgájára. – Harry tudta, hogy Neville eredményének említésével nem igazán segít a helyzeten, de nem tudta magában tartani. – Ezenkívül az egyik barátom.

– Barátod. – Perselus hangjából hitetlenkedés csendült ki.

– Pontosan. Csakúgy, mint Hermione Granger és Ares Nott. – Harry összefonta a karját maga előtt és büszkén felemelte a fejét.

– De ezek griffendélesek! Hogyan barátkozhatsz az átkozott griffendélesekkel?

– Ares mardekáros. A másik kettőről pedig annyit: Dumbledore és te megegyeztetek, hogy jobb, ha engem nem osztanak be, és McGalagony az ötödikes griffendélesekkel tett egy osztályba. – Harry nyelt egyet. Úgy döntött, jobb, ha most nem említi Perselusnak a beosztását.

Most először Harry elkapott valamit Perselus pillantásában. Valamit, ami leginkább kimerültségnek és zavarodottságnak tűnt – és ez elfújta minden haragját és csalódottságát.

– Hadd mondjam el – mondta halkan, és közelebb lépett a megint szigorú arcú férfihoz. – Hadd segítsek.

Piton arcán megint átfutott a bizonytalanság árnyéka.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Legalábbis még nem. Cassia, a főgyógyász úgy gondolja, jobb, ha még várunk. Dumbledore is sok mindent titkol előlem. Megértem, de… – hirtelen rájött, hogy hangosan gondolkodik, és gyorsan becsukta a száját. Harry megint haragot érzett, de ezúttal nem Perselus felé.

– Nem mondták, hogy ne beszéljek veled. Éppen ellenkezőleg. A gyógyító csak arra kért, hogy ne meséljek el eseményeket, csak a tényeket. – Harry szinte tapintani tudta Perselus tétovázását.

– Lehet, hogy ez megint Dumbledore egy fondorlatos terve – motyogta hirtelen. – Azt akarja, hogy beszélgessünk, és ismerjük meg egymást.

Ez a Perselus annyira hasonlított arra a férfira, akit Harry megszeretett, hogy gondolkodás nélkül felkiáltott.

– De hiszen ismerjük egymást! – Abban a pillanatban, ahogy kicsúszott a száján, Harry rájött a saját butaságára. – Sajnálom – tette hozzá gyorsan. – Elfelejtettem számolni.

– Számolni?

– Úgy értem, tízig számolni. Mielőtt megszólalok.

Perselus csak bólintott, és lehuppant az ágyra.

– Jól van. Akkor lássuk azokat a tényeket. Ismertelek a múlt nyár előtt?

Harrynek egy pillanatra elakadt a lélegzete, és gondolatban átkokat kezdett szórni Dumbledore fejére, amiért belekeverte ebbe a kellemetlen helyzetbe.

– Nem – nyögte ki végül. – Az után jöttél értem, hogy elmenekültél Voldemorttól.

– Elmenekültem?

– Fogságban tartott.

– De én… Hogy jött rá, hogy én vagyok a kém?

– Megpróbáltad megmenteni Pottert – jelentette ki Harry olyan semleges hangon, ahogy csak tudta.

– Én. Megmenteni. Pottert. Magasságos ég, ez nem lehet igaz!

Harry nagyon szeretett volna káromkodni egyet.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha te is számolnál. Komolyan gondolod, amit mondtál?

Perselus arca zavarodottan megrándult. Hosszú ideig nem válaszolt.

– Ez is egyike azoknak a zavaró… érzelmi réseknek, ahogy Cassia nevezi őket – mondta elgondolkodva. – Tudom, hogy hasonló helyzetben meg kellene mentenem Pottert, de nem vagyok benne biztos, hogy most megtenném.

– De hát… miért? – kérdezte Harry. Szinte azonnal megkapta a választ.

– Azért, mert egy hülye, felelőtlen, idegesítő, szemtelen, elkényeztetett, beképzelt kölyök, kiköpött mása az apjának, aki… – itt hirtelen elakadt. Harry felsóhajtott, de csendben maradt. – Itt megint van valami, amire nem emlékszem. James Potter tett valamit, amire nem emlékszem, közösen azzal a gyil… Blackkel. – Harry egy kissé felderült, hogy Perselus visszatartotta magát Sirius sértegetésétől. – Aztán majdnem megöltek.

– Igen, a vérfarkasos baleset – bólintott Harry.

– Vagyis tudsz róla.

– Elmesélted.

– Van valami, amit nem meséltem el?

Harry úgy döntött, jobb, ha leül. Odahúzott magának egy széket, és lerogyott bele, szembe Perselussal.

– Sok mindent elmeséltél, Perselus.

Csend.

– Valójában nem vagy a fiam, ugye? – kérdezte hirtelen a professzor.

– Emlékezz a vérvizsgálatra.

– Emlékszem, de még mindig nem tudom elhinni. Emlékeznem kellene rád! A te emlékeidet nem töröltem! Nekem miért kellett…?

– Hogy megvédj a minisztériumtól – suttogta Harry megtörten.

– De… miért kellene megvédenem téged? Mit tettél?

– Sajnálom, Perselus – Harry suttogását már alig lehetett hallani. – Ez olyasmi, amit nem mondhatok el. Most nem. Még nem.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény