– Ó, a tékozló fiúnak végre eszébe jutott az apja! – emelte fel a fejét Piton, és egy gúnyos mosolyt eresztett meg Harry irányába. A fiú úgy hangzott a szájából, mintha sértés volna. Harry megállt az ajtóban, és nagyot sóhajtott.

– Minden nap itt voltam. A gyógyítók nem engedték, hogy meglátogassalak – mondta halkan.

– Szerencsére – Piton gúnyos mosolya kiszélesedett. – Szóval, mit csinálsz itt?

Harry rendkívül hülyén érezte magát. Tényleg, mit csinál itt?

– Csak látni szerettelek volna… – sikerült kipréselnie magából, és súlyát a bal lábáról a jobbra helyezte át.

– Láttál. Mehetsz. – Tiszta, hígítatlan gúny csöpögött a férfi szavaiból.

– Nem. – Harry végül is belépett, és halk kattanással becsukta maga után az ajtót. – Együtt fogunk lakni augusztustól, és azt szeretném, ha addig újra megismerkednénk.

– Miért kéne veled laknom a szabadidőmben? – vont vállat Piton. – Van, ahol lakjál, nemdebár? Augusztustól is lakhatsz ott.

– Igen, de te vagy a hivatalos gyámom, Perselus – mondta Harry, és remélte, hogy semmi olyat nem mondott, ami a gyógyulás folyamatát veszélyeztetné.

– Perselus? Ki engedte meg, hogy a keresztnevemen szólíts? – kérdezte Piton magából kikelve.

Harry nagy levegőt vett.

– Az apám vagy. Hogyan szólíthatnálak? – a válasz megfelelően semlegesnek tűnt.

– Ó, már megint ez az apa szamárság. Ki mondta, hogy én vagyok az apád?

Most hogyan válaszoljon? Harry gondolatai vadul száguldottak.

– Nézz rám – mondta végül a Perselustól tanult, tökéletesen begyakorolt fagyossággal.

A férfi feszültsége hirtelen elenyészett. Perselus felvonta szemöldökét, és egy hosszú, vizslató tekintetet vetett felé.

– Valóban, a külső jegyek alapján úgy tűnik, tényleg a fiam vagy. Habár biztos vagyok benne, hogy soha nem nemzettem egyet sem.

– Csakhogy itt vagyok, és kétségtelenül Pitonnak nézek ki – felelte Harry.

– A kinézet könnyen félrevezetheti az embert, kölyök – mondta Piton fakó hangon. Harry megrázkódott, amikor ismét megérezte a hideget az ismerős hangban. Hirtelen halálosan fáradtnak érezte magát.

– Bármikor folyamodhatsz apasági tesztért – tanácsolta végül. – Vagy főzhetsz egy főzetet, ami megmondja, vagy rám vethetsz egy Személyigazoló Bűbájt. – Legalább megtudod, hogy az öcséd fia vagyok – gondolta Harry magában –, és nem kell tovább hazudoznom.

– Az igazoló bűbájt csak minisztériumi hivatalnokok használhatják – mondta Piton önelégülten vigyorogva – a vérteszt vagy a főzet csak valószínűvé teszi az apaságot, nem bizonyossá.

Harry vállat vont.

– Nem mondom el nekik, hogy használtad. Egyébként is, ha nem akarsz hinni nekem, megnézheted a dokumentumainkat a Mágiaügyi Minisztériumban.

– Nem is vagy olyan okos, ahogy Albus mondta.

– Miért? – kérdezte Harry semleges hangon. – Csak mert azt mondtam, hogy használhatod az azonosító bűbájt? Tudom, hogy tilos a használata és csupán a minisztériumi halottazonosítók használhatják a holttesteken, de…

– Elég! – Piton felemelte a kezét, hogy ezzel is nyomatékot adjon a szavának. Harry befogta a száját és megint vállat vont – Most elvégzünk egy vérvizsgálatot. ÉN hajtom végre. Nem akarom, hogy bárki is belepiszkáljon.

– Csak azt fogja mutatni, hogy a fiad vagyok – sóhajtotta Harry, de nem tiltakozott. És elhiszed, hogy a hazugág igaz – tette hozzá magában szomorúan.

Perselus felállt, és intett Harrynek.

– Menjünk.

Harry közvetlenül Perselus után gyalogolt. Kissé meglepte, mennyire jól ismeri a férfi a kórházat. A tétovázás bármiféle jele nélkül a lépcsőház felé tartott.

– Honnan tudod, hol vannak a laboratóriumok a kórházban? – kérdezte Harry kíváncsian, ahogy lefelé tartottak az alagsorba.

– Gondolom, te nem akarsz bájitalmester lenni, ugye? – kérdezett vissza a férfi.

– Még nem tudom – válaszolta Harry az igazságnak megfelelően – Miért?

– A laboratóriumok mindig az alagsorban vannak – vigyorodott el gúnyosan Perselus.

Harry rosszindulatúan vigyorgott vissza.

– Értem. Ha tehát baleset van a pincében, az azonnal és tökéletesen lerombolja az egész épületet, így nem kell a továbbiakban aggódni a helyreállítás miatt.

– A hivatalos laborokban nem alkalmaznak Longbottomokat – mondta Piton hidegen.

– Most még nincs, de semmit nem tudhatsz a jövőről – Harry alig tudta visszatartani a nevetését. Piton megállt, és felé fordult.

– Mire célzol?

– Ha nem tévedek, Neville Longbottom is a haladó bájital osztályba fog járni szeptembertől – mondta Harry olyan pimaszul, ahogy csak tudta. Folytatták az útjukat a labor felé.

– Lehetetlen – válaszolta határozottan Piton néhány lépés után. – Nem hiszem, hogy akár megszerezte az RBF-et bájitaltanból. De még akkor is, ha véletlenül sikerült volna, csak olyanokat veszek be a haladó bájitaltan csoportba, akik kiválót szereztek az RBF vizsgákon, és tényleg nem akarom lerombolni a Roxfortot….

– Majd meglátod – mosolygott Harry titokzatosan.

– És mi van veled? – váltott Piton hitelen témát, és bekopogott a labor ajtaján.

– Mármint a bájitaltan eredményemmel? – kérdezte Harry. Amikor Piton bólintott, elvigyorodott. – Még nem tudom. Még nem kaptam meg a hivatalos értesítést az RBF eredményeimről.

– De hogy érzed? – a férfi komolynak tűnt.

– Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen – mondta Harry. Az ajtó hirtelen kinyílt, és egy nagydarab boszorkány torlaszolta el a keretet.

– Mit akarnak? Nem tudnak olvasni? – kérdezte mérgesen, és a mutatóujjával egy darab papírra mutatott, ami az ajtón lógott. KOPOGNI TILOS – állt rajta.

– Álljon félre, Lamarre – csattant fel Piton. – Egy órára szükségem van a laborra.

– Piton professzor – lehelte a tiltakozó alak, és mintha összement volna. – Természetesen, de szólnom kell…

– Akkor menjen és szóljon – lépett be Piton a laborba Harryvel a sarkában.

– De nem engedhetem meg, hogy behozza a…

– Ő a fiam – mondta fanyarul.

– Ó, nem is tudtam…

– Én sem!

Harry kényszert érzett, hogy felvihogjon. Valójában gyűlölte Perselusnak ezt az udvariatlan, nagyképű és beképzelt oldalát, de Mrs. (vagy Miss?) Lamarre viselkedése megérdemelte Perselus megvetését. Amikor a nő eltűnt, Harry Perselushoz fordult.

– Megengedik, hogy bejöjj?

– Mint ennek az intézménynek a bájital mesterét, természetesen beengednek.

– De te… – rázta Harry a fejét. Nyilvánvalóan sok dolog volt Perselusról, amit nem tudott meg az elmúlt együtt töltött év során.

– …nem itt dolgozom – fejezte be a bájitalok mestere a mondatot. – De nekik is dolgozom. Sokat használnak az általam kifejlesztett készítményekből – mondta, közben az egyik raktározó szekrényről leemelt egy hivatalosan lepecsételt üveget, amelyben élénk narancsszínű főzet volt, felirata szerint „Derítő Főzet.” Kihúzta a dugót, és tartalmát egy apró üstbe öntötte. Meggyújtotta a tüzet, és ráhelyezte az üstöt. – Nem tudtál róla, nem igaz?

Harry csak bámult rá, és megfelelő válasz után kutatott.

– Azt hiszem, sok dolog van, amit nem tudok rólad – mondta végül. – Az az egy év, amit együtt töltöttünk, nyilvánvalóan nem volt elég, hogy mindent megtudjunk egymásról. És egyébként sem vagy az a fecsegő típus.

Piton összeszorította az ajkait.

– Naná, hogy nem – mormogta felháborodottan. – Akkor nézzük. – A gőzölgő edény fölé hajolt. – Na, most már elég forró – mondta, és két apró pohárba osztotta szét a főzetet. – Nyújts ide a mutatóujjadat.

Harry kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy Piton megszúrja egy fertőtlenített tűvel. A szúrás után néhány cseppet beleengedett az egyik pohárba. Aztán magával is ugyanezt tette.

– Mi következik? – kérdezte Harry, és torka enyhén összeszorult az idegességtől. Perselus és ő mindig is elfogadták a tényt, hogy Harry valóban Quietus fia, de most egy kicsit nyugtalan volt. Eleget tanult az elmúlt évben, hogy tudja, az örökbefogadási bűbáj, amit Perselus használt az ő hamisított temetése után, akkor is működött volna, ha nem lett volna az unokaöccse, épp úgy, ahogy James Potter örökbefogadási bűbája is ragyogóan működött tizenöt évig, úgyhogy most kétségek mardosták.

– Várunk néhány percet, azt hiszem, öt elég is lesz – válaszolta Piton, és hallatszott, hogy maga is kíváncsi.

Harry bólintott és megpróbált arra a pálcára gondolni, amit együtt csináltak, és Quietus pálcájára, Dumbledore meséjére, de hirtelen minden kétségesnek és bizonytalannak tűnt. Mi van, ha ő nem Perselus unokaöccse? Az a Perselus, akit a Rémálom Kúriában megismert, a fiának tekintette volna őt akkor is, ha a teszt eredménye nem pozitív, de ez az ember nem az a Perselus volt, ez sokkal inkább az a régi Piton volt, akit negyedik évből a bájitaltanórákról ismert: villogó tekintetű, fenyegető és teljesen… nos, rosszindulatú. A szemétláda. Harry szorosan behunyta a szemét.

– Csak nem vagyunk idegesek? – kérdezte Perselus incselkedve.

A szörnyeteg visszatért, gondolta magában Harry. Már megint újra és újra kell kezdenie mindent. Nyilvánvalóan nem volt semmilyen szilárd hely ebben az életben, ahol megállhatott volna: fel és le, mindig, mint egy hullámvasúton.

– Nem, nem vagyok az – mondta nem sokkal később. – Egyszerűen csak nem tudom, mit kezdjek ezzel az új oldaladdal. – Harry felnézett. Látta, hogy a ronda vigyor eltűnik Perselus arcáról, és egy nyugtalan kifejezés veszi át a helyét. Perselus valószínűleg elgondolkozott most azon, hogy a „fia” valószínűleg tényleg nem látta ezt az oldalát. Végül Perselus volt az, aki elnézett, és dühösen keresni kezdett valamit a szekrényben. Amikor megtalálta, megint elvigyorodott, és az asztalra tette.

Aztán felemelte a két poharat, és meglötyögtette a fény felé tartva őket, hogy színeiket összehasonlíthassa. Harry kezdett megnyugodni. Nem látott semmi különbséget a két főzet világoskék árnyalatában.

– Most belerakod az ellenőrző papírt, nem? – kérdezte. Az előző évben tanultak az ellenőrző papírokról. Gyakran használták a főzeteknél: ha valaki össze akart hasonlítani kettő, látszólag ugyanolyan főzetet, ezeket az apró cetliket használta. Minden alkalommal, amikor Piton használta őket egymás mellé helyezte egy tanulója főzetét a sajátjával, amelyik tökéletesnek látszott. Először a feltételezhetően jó főzetbe tette egy percig – a csík 100%-ot mutatott – aztán a másikba. Ha az eredmény 95% vagy több volt a két főzet megegyezőnek tekinthető, 90% felett majdnem megegyező volt (sok esetben még a majdnem megegyező eredményt is elfogadják), 80% felett hasonló, 70 és 80 között rokonságban álló. – 70% felett kell lennie, nem?

Perselus megrázta a fejét.

– 70% csupán vérrokonságot jelent. Ennek 83 felett kell lennie – lógatta a csíkot óvatosan a poharába – hogy az apasághoz hihető legyen. A legjobb eredmény a „majdnem azonos” lenne, mert a vér sűrűsége nem túl nagy a Derítő Főzetben… – Kiemelte és leellenőrizte a nedves papírdarabot. 100%-ot mutatott. Bólintott, majd óvatosan áthelyezte Harry poharába. – Így, most meglátjuk, hogy mit is akar Dumbledore elhitetni velem. – Piton arcán megelégedett vigyor uralkodott, ahogy magának motyogta: – Na, milyen mesét főztél ki mára?

Harry legszívesebben belenyomta volna Piton fejét a még mindig gőzölgő üstbe. Másrészről, valahogy megértette a gyanúját is. Ő, Harry vagy Quietus Harold Piton tényleg nem volt a fia. Egy pillanattal később Harry azt szerette volna, ha az ellenőrző papír valami 83% alatti eredményt mutat, és befejezhetnék a hazugságok sorát, de akkor…

– Ó! – hallotta Piton meglepett nyögését. Harry nem nézett a nedves csíkra. Piton megdöbbenése elárulta, hogy az eredménynek 90 felett kell lennie.

– 94%! – kiáltott Piton meglepetten – De hát… Albus azt mondta, hogy anyád sár… mugli származású volt!

Harry röviden megborzongott az undortól. Sárvérű! Csodálatos!

– Rosszabb! – mondta gúnyosan. – Még félvér sem volt, apa. Csak egy darab sár, egy sima mugli! – Az utolsó szavakat már teljes tüdejéből kiabálta, aztán megfordult, és kiviharzott a laborból az ajtót hangosan bevágva maga mögött.

***

Amikor Harry hazaért, azt gondolta, hogy ez a nap már nem lehet rosszabb. Tévedett.

Fájdalmas és hosszú éjszaka követte víziókkal, a Sötét Nagyúr megelégedett és őrült nevetésével és egy hosszú fizikai kínzással. Harry panasz nélkül viselte a fájdalmat, és erősen küzdött, hogy minél több információt szedjen össze, amikor két elviselhetetlen dolognak lett tanúja. Az egyik Leah első gyilkossága volt, hogy csatlakozhasson, a másik már megint Avery… Harry hiába próbálta elnyomni fájdalmát, a férfi első borotvavágására egész bőre égni kezdett, és mire Sirius és Hermione felrázták, pizsamája és lepedője nedves volt a vértől.

– Harry? – hallotta Harry a két rémült hangot még mindig félig kábulatban, és két kart érzett maga körül, melyek szorosan tartották. – Vérzik, Sirius! – Hermione hangja majdnem hisztérikus volt. – Vérzik!

– Ne kiabálj! – krákogta Harry rekedt hangon. – Nem vagyunk süketek! – De közelebb húzódott hozzá, úgy ahogy Perselushoz szokott a szokásos rémálmok után.

– Mi történt? – kérdezte Sirius.

– Avery és a borotvája – mondta Harry, habár gyanította, hogy a többiek nem értik.

Csönd.

– Ez korábban is megtörtént már? – suttogott bizonytalanul Hermione. Amikor Harry kinyögött egy igent, megkérdezte: – Mit csinált Piton professzor ilyenkor?

– Először beveszem a vérzéselállító főzetet, utána meleg bájitalos fürdőt az izmok megnyugtatására és hogy segítsen a sebeimnek gyógyulni, de nincs nálam egy sem azokból. De – nyitotta ki a szemeit – Sirius, ha kinyitod a bőrönd harmadik zárját, találsz ott egy tele üveg vérzéselállító főzetet, az a nagy, bíbor főzet.

Amikor Sirius megtalálta, felült és elvette a kis palackot a kezéből.

– Gyakran használod? – kérdezte Sirius, miközben Harry néhányat kortyolt az üvegből.

– Nem – válaszolta Harry, majd a pizsama ujjával megtörölte a száját. – Csak ha a sebeim kinyílnak. Ez volt a harmadik alkalom.

– Mikor volt az első? – kérdezett újra Sirius, de ez alkalommal Hermione válaszolta meg a kérdést.

– Az első szeptemberben vagy októberben történt, négy héttel az aurorok első vizsgálata előtt. A második Ron támadása volt januárban…

Harry sóhajtott.

– A sebeket a Rémálom Kúriában szereztem. Avery vagdalt össze. Olyan sok vért vesztettem, hogy majdnem meghaltam. – Megint becsukta a szemeit, és szerette volna, ha Perselus itt van vele, itt és most! – Azt hiszem, ez volt az a pont, ami végleg megváltoztatta a helyzetet Perselus és köztem. Megijedt, hogy meghalok. Aztán… – Harry nem tudta folytatni. Mintha kihűlt volna belül, bűntudatosan gondolt arra, hogy előző nap otthagyta Perselust a laborban, csak mert….

Ó. A meleg víz felfrissítette. Perselus… De amikor kinyitotta a szemeit, Siriust látta maga fölé hajolni, és ő vitte vissza az ágyba – a tiszta ágyba, amit biztosan Hermione húzott át, aztán valaki egy csésze forró teát nyomott a kezébe. Hermione melléült, és egy takarót csavart kettejük köré, Sirius pedig leült a székre az ágy mellett, és csak nézett rá, és hirtelen Harry hallotta magát, ahogy csak beszélt beszélni és beszélt mindenről, amit nem tudtak róla, róluk, boldog napjaikról a pokolban: Perselusról, beszélgetéseikről, érzéseikről és végül a rokonságukról: a pálcáról, amit közösen csináltak, a szökésről, Pettigrew-ról. Az éjszakáról, amikor Perselus visszafogadta őt a Piton családba, egy nappal később az új külsejéről, a Weasley és a Noblestone családról, a Véres Báróról, rövid és tragikus végű kapcsolatáról Leah-val, és ahogy beszélt, úgy érezte, képtelen a végére érni. De aztán egyszer elérkezett oda, amikor Perselus felemelte a pálcáját, és törölte az emlékezetét, hallotta Hermione fuldokló zokogását és Sirius dühös sóhaját, és borzalmas, betölthetetlen hiányt érzett legbelül, a szíve fájt és megértette, hogy Perselus soha nem lesz már a régi.

Soha.

Biztos volt benne. Biztos volt, mert miközben az elmúlt hónapok eseményeit mesélte, érezte, hogy az élete teljesen máshogy alakult volna ezek nélkül az események nélkül, és az érzései ezek iránt formálták őt azzá a személlyé, aki volt – és Perselus nem emlékszik és nem is fog ezekre az érzésekre.

Harry hirtelen biztos lett abban, hogy a következő egy nagyon hosszú és fájdalmas év lesz…

És egyáltalán nem várt rá.

***

Másnap egy nagy, barna bagoly zörgött Harry ablakán. Nem volt ismerős madár, és először a kézírást sem ismerte fel a borítékon. Kigöngyölítette a pergament és a tetejére vetett egy pillantást.

Ares.

Quiet,

Nem tudom, mit tegyek. Anyám a nagybátyámhoz küldött, mert a minisztérium figyeli a házunkat, és itt nagyon sok a HF (tudod, mire gondolok). Anyám azt akarja, hogy hagyjam ott az iskolát, mert két hét múlva megkapom az RBF-jeimet, és hogy csatlakozzam „ahhoz a társasághoz, amihez tartozom” (ezek az ő szavai).

Félek. Nem akarom. Emlékszem a szavaidra, de nem tudom, hogyan találnék kiutat. Nem hiszem azt sem, hogy sok időm lenne gondolkodni.

Nem tudom, mit tegyek.

Írj, ha van valami ötleted.

De gyorsan.

Ares

Vélemény