Fordította: Patka

Átnézte: enahma

1. fejezet – Hogyan legyünk muglik?

– Csak tréfálsz, Quietus! Biztos vagyok benne, hogy nem lehetséges egy kártyával fizetni. Ez inkább varázslatnak tűnik, mintsem mugli találmánynak – suttogta Black kétségbeesetten Harry fülébe. Hermione elnevette magát, amikor meghallotta a megjegyzést.

Harry tettetett felháborodással tárta szét karját, és a két lányra kacsintott. Anne nem vette, mert teljes figyelmét lekötötte a kezében tartott jégkrém, Hermione azonban visszakacsintott. Harry mosolya erre kiszélesedett: szülei halála óta ez volt az első alkalom, hogy Hermione arcán azt a fájdalmas, eltűnődő kifejezést valami más váltotta fel.

– Nem hiszem el, hogy még mindig nem érted, Sirius! – vigyorgott Harry. – Már elmondtam, hogy ez a gép telefonkapcsolatban áll…

– Elég – forgatta Black a szemeit. – Nem vagyok kíváncsi több unalmas magyarázatra a mug… khm… izé technikáról – vetett ferde pillantást egy nőre, aki érdeklődve figyelte őket a szomszédos sorból.

– Nem kaphatnék még egy jégkrémet, Sirius? – szólalt meg az eddig néma Anne. Amikor Black ránézett, elszörnyedt. Harry követte a pillantását, és felnevetett. Anne pofiját, sőt, ruháját teljesen elborította a csokikrém.

– Te atyaúristen! – morogta Black, és zsebkendő után kezdett kutatni a táskájában, de Hermione megelőzte. Saját zsepijével törölte le a ragacsos maradványokat Anne arcáról, és rosszallóan rázta meg a fejét Sirius felé, aki egy újabb édességet készült a kislány kezébe adni.

– Nem hinném, hogy jó ötlet – mondta, és Black gyorsan egyetértett vele.

– Igen, igen, Hermionénak igaza van, Anne, nem lehet…

– De hát miért? – Anne nagy, barna szemei könyörögve néztek Siriusra. – Én…

– Busszal megyünk haza, Anne. Nem hinném, hogy felengednének egy olvadó és csöpögő jégkrémmel – válaszolt Hermione a kérdésre, és Black egyetértően bólintott. Harry vigyorogva nézte őket. A jelenet ismerős volt: minden vásárlás alkalmával hasonló megismétlődött, amióta Hermione és ő visszatértek a Roxfortból.

Hermione csak „mugli óráknak” hívta őket. Ennek ellenére Harryt leginkább a „Hogyan legyünk jó férjek” vagy „Hogyan kell egy apának viselkednie” tréningekre emlékeztette. Engedékeny viselkedése miatt ugyanis Hermione folyton zsörtölődött keresztapjával, és attól a pillanattól kezdve, ahogy beköltözött, megpróbálta orvosolni a kislány nevelésében elkövetett hibákat.

Látva Black borzasztóan szerencsétlen arckifejezését, a mellettük lévő sorban álló nő együttérzően mosolygott rá.

– Nem könnyű a kölykökkel, nem igaz?

Hermione kihúzta magát, és felháborodott pillantást vetett rá, de Black egyszerűen csak megrémült a szavaktól. Harry éppen ellenkezőleg, szörnyen élvezte a helyzetet.

– Nem vagyok kölyök – válaszolta Hermione sértetten.

– Persze, hogy nem – mondta Black. Harry újfent elvigyorodott. A nő a szemét forgatta.

– Tinik! – mondta a felvillanó megértéssel az arcán – Nekem is van kettő.

Black most már teljesen megrémült.

– Ööö…

Harry fulladozott a visszafojtott nevetéstől. Amikor Hermione ránézett, először összevonta a szemöldökét, majd ő is észrevette a helyzet fonák voltát, és elmosolyodott.

– Nem az enyémek – nyögte Black. A nő szemei kitágultak, de Harry nem tudta eldönteni, hogy meglepődött, vagy gyanakszik.

– A gyámunk – tette hozzá Harry gyorsan. Black néha olyan bután viselkedett! Miért kellett elmondania az igazságot?

– Igen, árvák – igazolta Sirius gyorsan Harry szavait.

A nő arckifejezése meglágyult, és alaposabban megnézte magának Blacket.

– Nemes feladat – bólogatott ünnepélyesen – Felnevelni ezeket a szegénykéket…

Black csak bizonytalanul bólogatott, Hermione elpirult.

– Menjünk, Sirius. Mi jövünk – suttogta Harry, és a pénztár felé biccentett. – És ne felejtsd el, zöld gomb, PIN kód és megint zöld.

Black borzasztóan elégedett volt magával, amikor elhagyták a készüléket.

– Ez olyan, mintha megint varázsolnék – magyarázta Harrynek, miközben a buszállomás felé igyekeztek.

– Nagyon sok varázslatos dolog van a muglik világában, majd meglátod – mondta Hermione. – Következő héten az áramot és a telefont is bevezetik a házadba…

– …és akkor már az is egy tipikus mugli ház lesz – dörmögte Black szomorúan.

– Nem lesz az olyan szörnyű, Sirius – mondta Anne hirtelen. – Nem lesz szükségünk Quiet, Hermione vagy más segítségére, ha fel akarjuk kapcsolni a villanyt, és ha akarjuk, bármikor felhívhatjuk nagypapát!

Dumbledore ugyanis felfedezte, hogy Anne nagyapja még életben van, bár túl beteg ahhoz, hogy gondját viselje a kislánynak. Anne és Sirius már meglátogatta őt a kórházban, és az öreg megígértette velük, hogy a rendszeres időközönként felhívják és meglátogatják őt. Az öregember teljesen felvillanyozódott, hogy kiderült, a kisunokája életben van: már azt hitte, ő a családja utolsó tagja. Lánya (Anne anyukája) halálának híre megölte feleségét, és komolyan aláásta az ő egészségét is.

Anne kórházban fekvő nagyapjáról Harrynek Perselust juttatta az eszébe. Már „apja” (milyen szörnyen furcsa volt most Perselusra úgy gondolni, mint az apjára) puszta gondolata is elszomorította. A dolgok ugyanis egyáltalán nem mentek jól. Harrynek két hétig még azt sem engedték meg, hogy meglátogassa: valahányszor elment a Szent Mungóba, a gyógyítók elkapták, és visszaküldték a Black Kúriára. Nem engedték Perselus közelébe.

– Mikor láthatom? – kérdezte minden alkalommal.

– Ha eljön az ideje – volt a válasz.

– Miért?

– Időre van szüksége, hogy helyrejöjjön – mondták, és a legközelebbi kandallóhoz kísérték, ahol egy maréknyi hopp-port nyomtak a kezébe.

Valahányszor Harry ezeket a szavakat hallotta, úgy érezte, egy hideg kéz ragadja meg a torkát és…

– Quiet? Jól vagy? – egy meleg érintés a kezén zökkentette ki a kábulatból.

– Igen, nagyszerűen – motyogta.

Már a buszon üldögéltek a Black ház felé tartva. Harry Hermionéra nézett, és látta, hogy a csokibarna szempár aggodalmasan pillant vissza rá.

– Perselus, ugye? – kérdezte hirtelen.

Harry egy pillantást vetett Siriusra és Anne-re. Éppen egy bizonyos Mike-ról tárgyaltak, aki, mint Harry néhány napja megtudta Anne-től, a kislány egyik osztálytársa volt. Harry visszafordult Hermionéhoz.

– Nem hiszem, hogy valaha is visszanyeri az emlékeit – válaszolta éppoly gyorsan.

Hermione bólogatott.

– Igen, ezt már mondtad. Biztos vagy benne?

– Eléggé.

Hermione Harry köré fonta a karját, és megnyugtatóan átölelte.

– Minden rendben lesz, majd meglátod.

Harry megrázta a fejét.

– Nem tudom – mondta, de Hermione aggodalma valahogy könnyített a bánatán.

Amióta megérkeztek a Black Kúriára, barátságuk még mélyebbé vált. Már az első éjszaka kezdődött, amikor egy különösen borzalmas rémálom ébresztette fel Harryt. Meg sem próbált visszaaludni, túl jól ismerte magát ahhoz, hogy megpróbálja. Ehelyett felkelt, és még a rémálom hatása alatt kitámolygott a konyhába, hogy egy bögre forró csokit vagy egy csésze teát igyon olvasás előtt. Az olvasás az utóbbi hónapban vált szokásává, azóta, hogy elhagyta Perselus lakrészét, és egyedül kellett szembenéznie a rémálmok szörnyetegeivel.

A konyha felé tartott, amikor a folyosón tompa hangot hallott a nappaliból. Hermione volt az: a kanapé egyik sarkában kuporgott, és sírt. Sírt, mégpedig könnyek nélkül: és ez Harryt Perselus csöndes szenvedésére emlékeztette. Gondolkodás nélkül ült mellé, de először nagyon kényelmetlenül érezte magát, nem tudta mit tegyen. Nem akart beszélgetni, vagy legalábbis nem azonnal, és egyetlen lehetőséget látott, hogy megnyugtassa Hermionét: a fizikai kontaktust. Először csak a kezét fektette Hermione vállára. A lány először megriadt, de egy perccel később elfogadta a megnyugtató közelséget, és szorosan hozzábújt. Harryben a túl szoros testi kapcsolat először rosszullétet kavart, de kényszerítette magát, hogy tartsa a lányt, még szorosabban ölelje, és a kényelmetlen érzés elenyészett.

– Nem akarok tovább élni – mondta Hermione remegve, ahogy Harryhez simult. – Az élet szar.

Harry válaszolt valami szamárságot, aztán végre kitört Hermionéból a zokogás, és csak sírt és sírt hosszú percekig, talán órákig, könnyei átáztatták Harry pizsamáját. Addig üldögéltek ott, amíg Hermione a sírástól kimerülten végül elaludt. Másnap bevallotta Harrynek, hogy ez volt az első alkalom, hogy hagyta magát gyászolni.

Ez után az éjszaka után sok hasonlót töltöttek a nappaliban: üldögéltek, beszélgettek, forró csokit iszogattak vagy olvastak – mindegy, csak ne legyenek egyedül hálószobáikban. Hermione az ilyen alkalmakkor rendszerint elaludt a kanapén, ahonnan Harry lebegtette vissza a szobájába, majd ment maga is aludni.

Beszélgetéseik leginkább Hermionéról szóltak, Harry ugyanis még nem érezte magát készen arra, hogy Perselusról beszéljen.

Egészen eddig a percig.

– Hiányzik – suttogta, és Hermione még szorosabban hozzábújt, és megragadta a kezét.

– Visszajön – mondta Hermione, és barna szemei szinte ragyogtak. – És megint megtanul szeretni téged.

– Hazudtam neki. Dumbledore kényszerített rá. Valamikor úgy is rájön az igazságra, és akkor egyszer s mindenkorra megtagad.

– Miért?

– Azt fogja hinni, hogy becsaptam.

– Biztos vagy benne?

– Ismerem – Harry válasza annyira határozott volt, hogy nem hagyott esélyt vitára.

Nem sokkal később, miután visszatértek a kúriába, elfogyasztott egy gyors ebédet a Rend jelenlévő tagjaival, aztán Harry már köszönt is el, és szokásához híven a kórházba ment, mint minden másnap.

Ez alkalommal azonban maga a főgyógyító csípte el, mielőtt még a többi gyógyítóval találkozhatott volna.

– Mr. Piton, egy szóra, kérem – mondta gyorsan és annyira határozottan, hogy Harry nem is próbált tiltakozni. Engedelmesen követte a nőt. – Az irodámba – tessékelte be. – Kérem, üljön le!

Harry leült, de csak akkor tekintett föl, amikor megérezte, hogy nézik. A gyógyító közben leült az asztala mögé.

– Valami baj van? – kérdezte magas, ijedt hangon, és azon szurkolt, hogy megnyugtató választ kapjon.

– Ö… nem, nem igazán. Az apja látszólag jól van, de… Nézd, Quietus – a nő hangja hirtelen melegebben csengett, és minden hivatalosság eltűnt a viselkedéséből. – Albus elmondta, hogy augusztus elsejétől vele akarsz lakni…

– Egy pillanat! – szólt közbe Harry. Erről ő még nem is hallott. – Ez lehetséges… Megtörténhet… ő…

A boszorkány elmosolyodott.

– Igen, akkor engedjük ki… – kezdte, de Harry félbeszakította.

– Ez azt jelenti, hogy addigra felépül, és visszanyeri az emlékezetét?

A mosoly eltűnt a kedves arcról, és Harry látta, ahogy a fáradtság és szomorúság vonásai veszik át a helyét.

– Nem, nem hiszem. És… ez az oka, hogy beszélni akartam veled. De – felemelte a kezét, mielőtt Harry félbeszakíthatta volna – kérlek, először hallgass végig, és később, ha még mindig nem értesz valamit, elmagyarázom. Rendben?

Harry csak bólintott, és újra hátradőlt. A gyógyító mélyet sóhajtott, majd elővette pálcáját, és jó pár záró, némító és kihallgatásgátló bűbájt bocsátott a szobára. Amikor végzett, visszatért az asztalhoz, eloltotta a tüzet a kandallóban, majd a párkánynak dőlve Harry felé fordult.

– Annak érdekében, hogy Perselus meggyógyuljon, Albus mindent elmondott, amit tudott, és úgy gondolta, hogy nekem is tudnom kell. Még valódi kilétedet is felfedte nekem, teljes diszkréciót kérve ebben a témában.

– Miért bízik meg magában? – kérdezte Harry, mert nem tudta megállni, hogy megkérdezze. A nő bosszús pillantást vetett rá, de ez hamarosan eltűnt.

– Nos… érthető, hogy majdnem senkiben sem bízol, de nézd, fiatalember, ötven vagy még több éve ismerem Albust, és amióta, majd nyolcvan éve elhagytam a Roxfortot, embereket ápolok…

– De hát nem is néz ki többnek negyvennél! – kiáltott fel Harry meglepetten. A nő megint mosolygott.

– Kilencvenhat éves vagyok, fiatalember, és köszönöm a bókot.

Harry zavartan süllyedt vissza a székbe. – Sajnálom – motyogta.

– Nem szükséges – a mosoly egy pillanatra ismét felragyogott a kedves arcon, majd lassan eltűnt. – Hol is kezdjem? – merengett el egy darabig majd hozzáfogott. – Nem ez az első alkalom, hogy Perselust kezelem. Majd tizenhat évvel ezelőtt is a páciensem volt, miután Albus kihozta az Azkabanból, így sokat tudok róla. Tudok a családjáról, az öccséről, halálfaló múltjáról és hogy később Albusnak kémkedett, de még az iskolatársaival való problémáiról is, mert ezek voltak, és még mindig ezek a legrosszabb emlékei. A börtönben pedig arra kényszerült, hogy újra és újra átélje őket. Albus valójában nem sokat mesélt róla nekem, csak az elmúlt évekről számolt be, amelyről semmit sem tudtam, hiszen azelőtt csendes életet élt a Roxfortban a hivatásának szentelve az életét… de ez nem fontos. – A Harryvel szembeni székhez sétált, és leült – Ahogy már tudod, Perselus egy nagyon bonyolult memóriamódosító bűbájt vetett magára. Alapvetően két dolgot törölt az emlékei közül: az előző évet és – attól tartva, hogy fogva tartói megsejtenek valamit – összes emlékét az öccséről. Az első nem olyan fontos, általában könnyű helyrehozni, de még ha nem is sikerül, nem okoz nagy gondokat. Olyan, mint egy egyszerű amnézia. Tudod mi az? – amikor Harry bólintott, folytatta. – A második, éppen ellenkezőleg, sokkal problémásabb. Nagyon sok dolog van Perselus életében és emlékeiben, amely az öccsével kapcsolatos. Édesapád, Quietus, mindig is hatalmas szerepet játszott az életében. Alig vannak tőle független emlékei. Ami azt jelenti, hogy például szüleivel és gyerekkorával kapcsolatos emlékei sem állnak másból, mint képekből, hiszen Quietus mindig ott volt vele. Most már nem tudja hogyan érzett a szülei iránt – amikor gyerek volt elfogadta őket, később ez gyűlöletté változott, de ez az elfogadás és gyűlölet csak egy része az élete pókhálójának. Ráadásul Quietusnak nagy szerepe volt kialakulásukban, és bár ezek az érzések Perselus saját érzéseivé változtak, most teljesen elvesztette előző életének mozgatórugóit. Alig érti önmagát, nagyon sok dolgot tud önmagáról, de nem érti, hogyan, miért választotta az egyik utat a másik helyett.

– De… ez nem azt jelenti, hogy meg fog őrülni, ugye? – kérdezte Harry összeszorult torkán át préselve a szavakat, és kezével erősen megragadta széke karfáját.

– Nem, nem hiszem, hogy ez bekövetkezne. Nagyon erős ember, és bár időre volt szüksége, hogy visszanyerje önkontrollját, most már egész jól van.

– Ő… őrült volt? Ez volt az oka, hogy nem látogathattam meg?

– Nem – mondta a nő határozottan – Nem volt őrült a szó szoros értelmében. Nagyon lehangolt volt, és hetekig senkit sem akart látni. Később annyira ingerült volt, hogy én nem engedtem, hogy meglátogasd, mert nem akartam, hogy megsértsen – érzelmileg, természetesen. Jó párszor összeveszett Albusszal is és velem is, és eltartott egy darabig, amíg meggyőztük a jövőbeli kezelés szükségességéről. Végülis beleegyezett, de akkor meg már egyáltalán nem akart látni téged. Végül Albus beszélte rá, hogy belevonjunk az eljárásba, és én jó ötletnek tartottam.

– Nem akart látni… – Harry becsukta a szemét, és könnyei égetni kezdték a szemhéját. Perselus, megint, már megint… az ellensége ahelyett hogy – mi helyett? Az apja lenne? A barátja?

– Nem ismer téged, Quietus, ő…

– De ez nem az én rohadt hibám! – kiáltott fel Harry.

A gyógyító megértően bólintott.

– Tudom. És megértem, hogy úgy érzed, ez igazságtalanság veled szemben, de nem tudtunk mit tenni. Vissza kell szerezned a bizalmát. Nyáron lehetőséged lesz rá: ahogy mondtam, téged is bevonunk a kezelésébe, aztán az egész augusztust vele töltheted.

– Hogyan fogadta azt, hogy engem is bevonnak?

– Meglepődött. Volt egy kis kitörése az idióta tinédzser fiúk ellen, de Albus elmondta, hogy te voltál a legjobb tanuló az évfolyamotokból, és ez elgondolkodtatta. Végülis nem tiltakozott, amikor közöltem, hogy ma meglátogatod – reméltem, hogy ma is megjelensz, mint az elmúlt hetekben mindig.

– Szóval… meglátogathatom – mondta Harry, de ez inkább kérdés volt, mint állítás.

– Igen, megteheted. Még egy dolog, Quietus – mondta a nő, amikor felállt. – Semmit nem mondhatsz neki a múltról.

– Semmit? – kérdezte Harry teljes döbbenettel. – De hát akkor… miért?

– Történeted ellentmondásba keveredhet Perselus lassan visszatérő emlékeivel, és ez a zavaró hatás olyan komoly lehet, hogy visszavetheti a felgyógyulást. Minden egyes emlék csatlakozik egy másikhoz, és ez dominóhatást válthat ki a memóriájában.

– Ennek bekövetkezése szükségszerű vagy lehetséges? – kérdezte Harry gyorsan, élesen.

– Minden lehetséges, fiatalember, de soha nem lehet tudni mi az az ok, amelyik hasonló következményekkel járhat – mondta a nő, és hirtelen meglátszott rajta a kora: Harry látta a szemében, a szeme és a szája körüli apró ráncokon.

– Szóval nem beszélhetek vele – monda Harry ingerülten. – Ez azt jelenti, hogy ott kell ülnöm mellette némán, és a hisztériarohamait hallgatnom?

– Ne kiabáljon, Mr. Piton! – a meleg hang egy kicsit hűvösebbé vált. – Nagyon sok dologról beszélhet vele, amelyek nem kapcsolódnak az emlékeihez. Beszélhet vele például a tényekről, de nem beszélhet az eseményekről.

Harry összezavarodott.

– Nem értem, asszonyom – mondta ez alkalommal udvariasabban.

– Beszélhetsz neki a tényekről, de amennyiben a téma közvetlenül kapcsolódik valamely törölt emlékéhez, csak leírásuk nélkül teheted. De egész történeteket is mesélhetsz neki teljes leírással, ha ő maga nem vett bennük részt.

– Értem. Nem adhatok át neki képeket, így nem teszem tönkre a lassan felbukkanó emlékeit.

– Pontosan. Sőt, ne beszélj arról sem, milyen érzésekkel viszonyult bizonyos múltbeli helyzetekhez. Vagy még jobb, ha egyáltalán nem beszélsz az érzéseiről.

Harry a fejéhez emelte a kezét, és megmasszírozta a halántékát, majd  megdörzsölte fájó szemét.

– Ez átkozottul nehéz. Lehetetlen.

– Albus úgy gondolja, elég intelligens vagy ahhoz, hogy megtedd.

– Nos… van valami trükk, ami segíthetne, hogy hogyan tehetném?

– Számolj tízig, mielőtt válaszolnál egy kérdésre.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény