Fordította: majmunka

Átnézte: enahma

5. fejezet

– Perselus, készen vagy? Hermione már vár, hogy iskolába menjünk! – kiabálta Harry, ahogy berobogott hálószobájukba.

Perselus begombolta új fekete talárját szintén új lila pulóvere és fekete nadrágja fölött. Harry már fél órája készen volt, lelkesedése jószerével kidöntötte a falakat. Perselus már azon gondolkozott, hogy kővé dermeszti.

Persze tudta, hogy nem fogja. Lehet, hogy Potter ugyanolyan éretlen volt, mint többi kortársuk, de nem volt kegyetlen. Soha nem gúnyolta ki, soha nem kezelte valami ijesztő különcnek beszédmódja miatt.

Harry viselkedése ma valószínűleg megváltozik, ébredt rá Perselus, és megpróbálta felkészíteni magát az elkerülhetetlenre. Nincs még egy olyan erős nyomás, mint a többi gyerek viselkedése. Perselus nagyon is jól emlékezett, hogy az az egy vagy két fiú az előző iskolájában, aki nem kezelte az első pillanattól páriának, hogy tanulta el hamar a társak ösztönzésére. Látta már, milyen népszerű volt Harry a Roxfort diákjai között, akik az iskolában maradtak a karácsonyi szünetre. Semmi kétség, hogy a roxmortsi iskolában is lesznek már barátai a nap végére. És azt is tudta, hogy a hét végére ő, Perselus újra nemkívánatos személy lesz. Várhatóan fel kell költöznie a gyengélkedőre.

Már a gondolattól is összeszorult a gyomra. Ez az utolsó másfél hét Weasleyékkel a legjobb volt az életében. Egyszer sem büntették vagy verték meg. Amikor normális hangon beszélt, Hermione éppen úgy kezelte őt is, mint Pottert. Még az a féleszű férje sem leste már állandóan. Kezdte magát… biztonságban érezni itt, és igazából még soha nem érzett így azelőtt. Kár, hogy mindennek hamarosan vége.

Perselus belenézett a komód feletti tükörbe. Még mindig nem szokta meg a lófarok látványát, amit azóta viselt, mióta Hermione először megkötötte neki. Olyan másképp nézett ki! Mi van, ha a változás nem csupán külső? Lehet… lehet, hogy van esély, hogy a dolgok nem fordulnak mind rosszra az iskolában. Talán ha be tudja fogni a száját, akkor képes lesz beilleszkedni, és nem fogják csúfolni…

Persze, majd képes lesz új személyiséget növeszteni a következő félórában! Semmi esély arra, hogy be tudjon illeszkedni! Sosem tudott, sosem fog tudni. Neve és neveltetése távol tartották tőle mugli származású osztálytársait, az aranyvérűek pedig… mindent tudtak róla. Nagymamája ugyan erőltethette, hogy úgy viselkedjen, mintha közülük való lenne, de még az ő korabeli gyerekek is tudatában voltak a származás fontosságának. És bár nem értették, milyen természetű pontosan az őt körülvevő botrány, de tudtak róla. Nem számít, milyen viselkedést vesz föl, az aranyvérűek úgyis tudják, hogy az anyja nevét viseli.

Ez valószínűleg nem is izgatná túlságosan Harryt, gondolta Perselus, miközben azt nézte, ahogy a másik fiú zsebébe gyűri az éneklő zsebkendőt, amit Hermione vett neki Zonkónál. Harryt muglik nevelték, úgyhogy üdítően tájékozatlan volt a varázsvilág társadalmi normáival kapcsolatban. Amikor viszont az osztály csodabogárnak kezeli majd a szobatársát, azt észre fogja venni. A népszerűtlenség, ami majd miatta éri, elég erős indíték lesz arra, hogy csatlakozzon a tömeghez. Csak idő kérdése, és Potter is csatlakozik majd azokhoz, akik őt bántják.

– Kész vagy? – kérdezte Harry megint, és csaknem szétvetette a lelkesedés.

– Jobban már nem is lehetnék – válaszolta Perselus, és elfordult a tükörtől.

– Nem látszol túl boldognak, hogy az új iskolába megyünk. Nem szeretsz suliba járni? Te olyan okos vagy, azt hittem, imádni fogod – mondta Harry az ágya végéből, ahol megint az iskolatáskájával fontoskodott.

– Azt élvezem, ha új dolgokat tanulhatok – felelte Perselus, remélve, hogy véget vethet a diskurzusnak. Pottert rendszerint olyan könnyen elszórakoztatta minden ebben az új világban, hogy általában nagyon egyszerűen el lehetett téríteni egy-egy kellemetlen társalgási témától anélkül, hogy észrevenné.

És bár Perselusnak ez legtöbbször sikerült is, ez nem az az eset volt.

Potter oldalra hajtotta a fejét, úgy nézett fel rá a mögül a nevetséges kerek szemüveg mögül. – Nem válaszoltál a kérdésre. Te nem szeretsz iskolába járni, ugye?

Perselus fontolóra vette, hogy hazudjon, de aztán feladta az eleve veszett ügyet. Kevesebb, mint egy óra alatt Potter tökéletesen megérti majd, miért rettegett az iskolától. Egy hazugság nem fogja megmenteni a büszkeségét. Úgyhogy Perselus közömbösre igazította vonásait, és olyan kevés rosszindulattal, amennyire csak tudta, azt mondta: – Nem mindenki lesz azonnal olyan népszerű, mint a „kis túlélő”. Szeretem a tantárgyakat, amiket az iskolában tanulunk. Csak nem vagyok túlságosan oda a társaságért.

Harry arca elsötétült a „kis túlélő” megjegyzésre. Mióta Ron elmesélte neki a történetét, Potter elég érzékenyen reagált, ha odavoltak tőle olyasvalami miatt, amire nem is emlékezett. De most Potter megint bebizonyította, hogy nem lehet olyan könnyen eltéríteni. Ahelyett, hogy szóvá tette volna Perselus gúnyolódását, felnézett rá azzal a lehetetlenül ártatlan zöld szemével, és halkan megkérdezte: – Emlékszem, mit mondtál Hermionénak a múlt héten. A többi gyerek gonoszkodott veled, ugye?

Valószínűleg ez az az egyetlen dolog, amit ez a bolond felfogott abból a beszélgetésből – füstölgött magában Perselus. De mert más kiutat nem látott, feszülten bólintott, és felkészült a legrosszabbra. Ez az egész csak annyit jelent, hogy a gúnyolódás most kezdődik, nem rögtön iskola után.

De Potter meglepte. Vidámkodás helyett csendesen szólalt meg: – Velem is szemetek voltak a többiek a régi iskolámban. Az unokatesóm, Dudley nagyon menő volt, és erőszakos, úgyhogy ha valaki a barátja akart lenni, akkor gonosznak kellett lennie velem.

– Akkor miért vagy annyira lelkes, hogy iskolába megyünk? – kérdezte Perselus teljesen összezavarodva.

Harry megvonta a vállát. – Itt minden olyan jól alakul. Dudley nem lesz ott ebben az iskolában. Senkinek nem lesz oka, hogy gúnyolódjon velem. Szerintem klassz lesz.

Igen, ennek volt értelme. Ha Potter problémája egy konkrét személyhez kötődött, akkor annak a valakinek az eltávolítása elég lehet ahhoz, hogy teljesen más tapasztalatokat szerezzen. Perselus sosem volt ilyen szerencsés.

– Á, értem – mondta.

– Veled azért olyan gonoszak, mert okos vagy? – kérdezte Harry.

Perselus újraértékelte, amit Potter felfogóképességéről gondolt. – Eltöltöttél velem majdnem két hetet. Még mindig nem jöttél rá?

– Mire? – Potter arckifejezése teljes értetlenségről árulkodott.

– Velem töltötted volna ezt az időt, ha van más választásod is? – kérdezte Perselus, kissé belefáradva a témába.

– Volt más választásom – emlékeztette Potter.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy nem bántad meg? – próbálkozott Perselus.

Potter most igazán megdöbbent.

– Nem. – Ez az egy egyszerű szó megrázta Perselust. De Potter ment tovább. – Miért kellett volna megbánnom?

Ez az utolsó kérdés úgy hangzott, mintha az egész ötlet egy rejtély volna Harry előtt.

Perselus szorosan lezárta a szemét. Túl sebezhetőnek és nyitottnak érezte magát az előtt az összezavarodott zöld szempár előtt. Harrynek tényleg nem volt elege belőle.

Potter folytatta: – Tudom, hogy néha idegesítelek, de jól szórakozunk együtt, nem?

Perselus újra bólintott, még mindig nem nyitotta ki a szemét. Nem volt biztos benne, hogy tudja, mi az a szórakozás, de… de Potter tudja. És azt mondta, hogy amit együtt csináltak, az szórakozás volt.

– Meglátod, minden rendben lesz. – Harry szava úgy hangzott, mint egy ígéret.

– Hogy lehetsz benne ilyen biztos? – kérdezte Perselus, végre kinyitva a szemét. Képtelen volt megérteni Harryt. Hallotta, milyen volt Potter élete azokkal a muglikkal, hogyan zárták be egy szekrénybe, hogyan hagyták, hogy az az ocsmány származékuk bántsa. És Potter most ismerte el, hogy az iskolában ugyanilyen nehéz volt a helyzete. Kettejük élete nem is különbözött olyan nagyon. És mégis, életszemléletük nem is lehetett volna eltérőbb.

– Honnan tudod, hogy nem lesz az egész még szörnyűbb, mint amit magad mögött hagytál?

– Mert most már eleve más a helyzet.

– Miben más?

– Itt nem lesz mindenki idegen. Hermione azt mondta, egy osztályba fogunk kerülni. Úgyhogy már lesz ott egy barátunk – mondta Potter.

Piton akkor sem hökkenhetett volna meg jobban, ha Potter előhúz egy varázspálcát és megátkozza. Potter a barátjának hívta. Még soha senki nem hívta a barátjának. És nem viccelt: Harry még sosem látszott ennyire komolynak.

Már azon volt, hogy rákérdez, mikor Hermione bedugta a fejét a hálószoba nyitott ajtaján. – Indulnunk kell, fiúk. Igyekezzetek.

Potter felkapta iskolatáskáját, és rohant utána. Perselus is fogta a sajátját, és követte.

Téli ruhájukba bugyolálva indultak Roxmorts felé.

Tiszta, hideg nap volt. A nap szinte vakított a kék-fehér hómezőn. Perselus legszívesebben otthon maradt volna hóvárat építeni.

– Ma én viszlek benneteket, mert ez az első napotok – mondta Hermione –, de beszéltem Hagriddal, és ő beleegyezett, hogy ezentúl vele menjetek. Rendben?

– Szeretem Hagridot – felelte Harry, és meglóbálta Hermione kezét, ahogy sétáltak a hóborította úton.

Mivel Harry mindenkit szeretett, Perselust is beleértve, ez a megjegyzés nem tűnt különösebben figyelemre méltónak. Hermione mégis örült neki. – Ő volt a legelső barátod. Hagrid volt az, aki kinyomozta, hol vagy, és átadta a roxforti értesítő leveledet tizenegy éves korodban. A nagynénéd és a nagybátyád nem engedték, hogy kinyisd úgy az első ezret, amit Dumbledore professzor küldött.

Mivel gyomra már eléggé összeszorult a várható megaláztatástól, Perselus nem tudott odafigyelni, mit locsog Harry össze-vissza. Harry általában egész csöndesen viselkedett, de ha Hermionéval volt, ugyanolyan ostobán viselkedett, mint a legtöbb korabeli fiú.

Túlságosan is hamar elérték a kicsi iskolaépületet Roxmorts szélén. Perselus felnézett a hófödte, kétszintes terméskő épületre. Egész kellemes helynek nézett ki. Kint hátul volt egy játszótér és egy gyerek kviddicspálya. Igazán nem volt rá ok, hogy már a puszta látványtól összeszoruljon a gyomra, mégis így történt.

Látta, ahogy három fiú, náluk nem sokkal idősebbek, felszaladtak a lépcsőn, és bementek a nagy faajtón.

Vett egy mély lélegzetet, nem is vette észre, milyen szorosan fogja Hermione kezét, amíg meg nem érezte, hogy a nő bátorítóan visszaszorítja, és rájött, hogy az izmai olyan görcsbe álltak, hogy alig tudott megmozdulni.

Hermione megállította őket az iskola lépcsőjén, és végignézett mindkettőjükön. A nap bronzosan csillant meg sűrű haján. – Szeretném, ha megígérnétek nekem valamit, rendben?

– Mit? – kérdezte Perselus, de vele egy időben Harry már válaszolt is: – Persze.

– Tudom, hogy itt minden csak ideiglenes, és mindketten vissza fogtok térni az előző alakotokba, amint megtaláljuk a módját, hogy visszacsináljuk, ami történt – kezdte. Perselus visszafogta magát, és nem szólt közbe, hogy ha addig kell várniuk, akkor valószínűleg maguktól lesznek újra felnőttek. – De addig is ti, én és Ron olyanok vagyunk, mint egy család. A családtagok vigyáznak egymásra. Amíg az iskolában vagytok, szeretném, ha úgy viselkednétek egymással, mint két igazi testvér. Rendben?

Még egyszer megszorította mindkettőjük kezét, ahogy bólintottak.

Perselus nem tudta, mit mondjon. Eddig még senki nem törődött azzal, hogy jól érzi-e magát, vagy sem.

– Felmegyek veletek a terem ajtajáig, de nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni titeket, úgyhogy itt elköszönök tőletek. – Azzal Hermione lehajolt, és egy gyors csókot nyomott Perselus, majd Harry homlokára.

Harry egész arca felragyogott.

Perselus csak bámult Hermionéra, szó szerint megnémult a döbbenettől. Mikor követte az épületbe, még mindig olyan riadt volt ettől a kedves gesztustól, hogy észre sem vette, hol van. Aztán a hosszú folyosó felénél megálltak egy ajtó előtt.

Hermione bekopogott.

Egy erős testalkatú, barna hajú, tiszta kék szemű varázsló nyitott ajtót. Fekete tanári talárt viselt, majdnem ugyanolyat, mint amilyet Hermione is viselt a téli köpenye alatt. – Ó, parancsoljatok. Legyetek üdvözölve, Mr. Potter és Mr. Piton.

– Fiúk, bemutatom Allen tanár urat. – mondta Hermione.

– Jó napot! – köszöntek a fiúk szinte egyszerre.

– Köszönjük, tanár úr, hogy tanév közben felvette őket az osztályába.

– Részemről a szerencse – válaszolt Allen valósággal sugározva. – Soha nem hittem, hogy lehetőségem lesz tanítani a kis túlélőt.

A tanár arcán ugyanaz az ostoba kifejezés ült, mint néhány griffendéles hülyéén a nagyteremben azon a reggelen, mikor McGalagony igazgatónő elmagyarázta a helyzetet az iskolának.

Harry homloka máris összeráncolódott.

– Nos, azt hiszem, jobb, ha én megyek is vissza. Érezzétek jól magatokat, fiúk! – mosolygott Hermione.

– Gyertek be – mondta Allen professzor –, és üljetek le valahol.

Harry és Perselus idegesen nézett össze, aztán követték a pocakos professzort egy osztálynyi idegen gyerek közé.

Minden szem feléjük fordult, ahogy beléptek. "Nézd, tényleg van sebhelye!" – hallották a suttogást, majd a közeléből egy másikat: "Anya azt mondja, halálfaló volt."

Perselus amennyire tudta, kihúzta magát, és haragosan nézett rájuk. Hallotta, hogy Harry nagyot nyelt mellette.

Mindketten megálltak az ajtóban, és végignéztek a termen. A helyiség nagyon hasonló volt azokhoz az üres tantermekhez, amiket az utóbbi két hétben a Roxfortban bejártak. A padok négy oszlopban sorakoztak, egymás mögött hat, mindegyikben két diák ült. Volt két üres pad elöl, és három hátul.

Piton látta Harryn, hogy a hátsó padok felé kacsingat, de a tapasztalat megtanította, hogy a bajkeverők minél messzebb vannak a tanári asztaltól, annál többet engednek meg maguknak. Ezzel a hátsó gondolattal becsúszott az ajtóhoz legközelebb eső első padba. Kissé meglepődött, mikor Harry leült a mellette lévő helyre.

– Nos – kezdte Allen professzor –, most hogy mindenki itt van, azt hiszem, be kellene újra mutatkoznunk az újonnan jöttek kedvéért, mint az első iskolai napon.

Az utálatos kötelezettség végeztével Allen professzor belekezdett a tanításba. Mint rendesen, semmi olyanról nem volt szó, amit Perselus már ne tudott volna. Harry azonban érthető módon több tárgyból is le volt maradva. A mugli matek és írás-olvasás kétségtelenül nagyjából megegyezett, és úgy tűnt, nincs is vele gondja, de világosan látszott, hogy a kezdő latin és a kezdő bájitaltan teljesen új neki.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az ebédszünet elérkezett. Az osztályban kitört az ilyenkor szokásos zajos káosz. Harry és Perselus betértek a mosdóba, mielőtt elindultak volna az ebédlőbe, ahova az utat Allen professzor szívélyesen elmagyarázta, mielőtt elengedte őket.

– Kint megvárlak, Perselus – mondta Harry, miután elvégezte a dolgát.

Piton is gyorsan végzett, aztán megmosta a kezét. Éppen kifelé tartott a mosdóból, mikor hangok ütötték meg a fülét az ajtó túloldaláról.

– Hé, Harry! – köszönt egy fiúhang.

– Szia – válaszolt Potter.

– Jonathan Crater vagyok. Ez itt Barnaby Williams, ő meg Grant Soloman. Hogy tetszik az első napod?

– Jó – mondta Harry, a szokásos lelkesedés nélkül.

– Egy kis robbantós snapszert akarunk játszani ebédszünetben. Nem jössz? – hívta buzgón egy másik hang.

– A barátomat várom – felelte Harry.

– Úgy érted, Pitont? – kérdezte a robbantós snapszeres hang.

– Igen.

– Nem sokat tudsz róla, ugye? – kérdezte Crater. – Anyám szerint régebben halálfaló volt.

– Nem tudom, mi az a halálfaló.

– Akkor igaz, amit Allen professzor mondott, hogy véletlenül vissza lettetek átkozva a gyerekkorotokba? – kérdezte egy újabb hang. – Tényleg nem emlékszel semmire a háborúról és "Róla, Akit Nem Nevezünk A Nevén"?

– Nem tudjuk, hogy átok volt-e – magyarázta Harry. – Hallottam a háborúról és Voldemortról, de egyáltalán nem emlékszem semmire.

– A halálfalók Voldemort szolgái voltak. Gyilkolásra és kínzásra használta őket. A barátod, Piton is egy volt közülük azelőtt – mondta Crater ronda hangon.

Perselus megdermedt az ajtó mögött. Mikor Ron halálfalónak nevezte, utánanézett a Roxfort könyvtárában, hogy mi az. Még mindig nem tudta elhinni, hogy tagja lehetett egy olyan bandának.

– Perselus a jó oldalon harcolt – jelentette ki Harry.

– Te nem tudhatod – mutatott rá a robbantós snapszeres.

– De igen, tudom. – Harry rendíthetetlen volt.

– Honnan? – kérdezte Crater. – Épp most mondtad, hogy semmire sem emlékszel.

– Az lehet, de ismerem Perselust. Nem tenne semmi rosszat ok nélkül. És ha nem haragszotok, most mennem kell.

Perselus érezte, hogy az ajtó a keze alatt megmozdul befelé, és gyorsan visszaugrott az előbb elhagyott fülkébe. Remegett a lába, ahogy lerogyott az ülőkére. Életében először fordult elő, hogy valaki jót mondott róla. Harry olyan magabiztosnak tűnt, és olyan dühös volt azokra a fiúkra az ő védelmében… de Harry biztosan tévedett. Ha egyszer Ron azt mondta, hogy halálfaló volt, az azt jelenti, hogy tényleg megtette azokat a szörnyűségeket…

– Perselus? – szólt be Harry a fülkeajtó túloldaláról.

– Tessék? – Perselus próbált határozottan válaszolni, de még ő is hallotta, hogy reszket a hangja.

– A talárod becsípődött az ajtóba. Az előbb még nem volt így.

Perselus lenézett az áruló ruhadarabra. Potternek igaza volt. A hirtelen visszavonulásnál rácsukódott a szegélyére a fülke ajtaja.

– Gyere ki! – sürgette Harry.

Perselus tudta, hogy ha tovább késlekedik, csak még nevetségesebbnek tűnik, ezért feltápászkodott, és lassan kinyitotta az ajtót.

– Hallottad – mondta Harry. Nem kérdés volt.

Piton bólintott.

– Te tudod, mi az a halálfaló dolog, amiről beszélnek?

Perselus beleharapott az alsó ajkába, bólintott, és elmagyarázta, mielőtt még Harry újra megkérdezte volna. – Utánanéztem a könyvtárban. Amit a fiúk mondtak, alapjában véve igaz. A halálfalók Voldemort bérencei voltak. Ők végezték helyette a piszkos munkát. Rendszeresen gyilkoltak, kínoztak, főbenjáró átkokat használtak a parancsára. – Piton a fekete bőrcsizmája alatti fehér követ nézte lehajtott fejjel. – Ron azt mondta, én is az voltam régebben.

Harry hosszú ideig nem szólt semmit.

Mikor Perselus végül bele mert nézni a szemébe, döbbenten látta, hogy nincs benne utálat. Harry egy örökkévalóságnak tűnő ideig figyelte, aztán felemelte a kezét, és bátorítóan megszorította Perselus bal karját. – Ennek nincs semmi értelme. Nem hagyták volna, hogy valaki, aki ilyeneket tett, tanítson a leghíresebb varázslóiskolában, nem igaz?

Perselus továbbra is Harry zöld szemébe nézett. – Nem hinném.

– Akkor biztosan nem igaz.

– Talán. De mi van… mi van, ha tényleg megtettem?

Harry egy pillanatra gondterheltnek tűnt a kérdéstől, de aztán a villám alakú sebhelyét összehúzó ránc kisimult, és azt mondta: – Hermione nem lenne veled ilyen kedves, ha megtetted volna azokat a szörnyű dolgokat. Úgyhogy nem lehet igaz.

Micsoda bizalom! Miből táplálkozhat?

Piton újra elfordította a tekintetét. Érezte, hogy átforrósodik az arca, ahogy elkezdte: – A fiúk…

– …hülyék. Ne is foglalkozz velük – tanácsolta Harry. – Gyerünk. Menjünk ebédelni. Éhes vagyok.

Perselus akkor sem tudott volna egy falatot leerőltetni a torkán, ha az élete múlt volna rajta, de követte Harryt ki a mosdóból, le a földszinti ebédlőbe. Ahogy lépegettek együtt lefelé a lépcsőn, Perselus kísértést érzett, hogy kinyújtsa a kezét, és megérintse Harryt, hogy meggyőződjön róla, valóságos-e. De végül sikerült megállnia, hogy még jobban leégesse magát.

Inkább elhelyezkedett Harry mellett, és elhatározta, hogy ott is marad. Nem tudta, hogyan sikerült Harrynek szörnyű tapasztalatai ellenére megőriznie az emberekbe vetett bizalmát és a lelkesedését. Csak annyit tudott, hogy Harry nem hagyta el, mikor még egy féleszű is rég odébbállt volna. Ez a fajta lojalitás túlnőtt azon, amit még el tudott képzelni. Azt is tudta, hogy valószínűleg sosem lesz képes megérteni Harry indítékait. Tapasztalatai szerint a világ egyáltalán nem tűri meg az ilyen ártatlanságot. Szégyellte magát, mikor eszébe jutott, hogy megismerkedésük első napjaiban még kinevette Harryt ezért a vonásáért. De most megesküdött, hogy soha többé. Bármi is táplálta Harry hitét, Perselus elszánta magát, hogy megvédi.

Talán valami szerény módon ez segíthet jóvátenni azokat a szörnyű dolgokat, amiket tehetett, ha Harry mégis tévedett vele kapcsolatban.

***

Hermione felnézett a középkori varázskönyvből, amiben keresgélt. A könyv sötét volt, és száraz. Nehéz volt olvasni, ahogy teltek az órák, de muszáj volt folytatnia a kutatást. Hat hét telt el karácsony óta. Sem a Szt. Mungóban, sem a minisztériumban nem találtak jó megoldást a problémájukra. Harry és Perselus még mindig hét évesek voltak. A Roxfort többi tanára majd' összeroskadt a sok pluszmunka miatt, amit a két kolléga helyettesítése rótt rájuk. Neki és Ronnak pedig őrülten hiányzott a felnőtt Harry. Legalább százszor fordult oda napjában, hogy mondjon Harrynek valamit, de csak egy gyerek tágra nyílt zöld szemei néztek vissza rá.

Az asztalhoz pillantott, ahol Harry és Perselus éppen befejezték a házi feladatukat. Nem győzött ámuldozni, milyen jól kijöttek egymással, sőt, mostanában gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltak. Meglepte az a türelem, amivel Perselus segített Harrynek megérteni a varázslás alapjait, amire mugli neveltetése nem készítette fel. Piton soha még csak nem is morgolódott a kisebb fiúval. Addig magyarázta újra a dolgokat különböző módokon, míg Harry fel nem fogta. Bár Hermione elismerte szakértelmét a bájital főzésben, de soha nem gondolt azelőtt Perselusra úgy, mint jó tanárra. Harry mellett egy teljesen új oldalát ismerhette meg.

– Nem vagyunk még kész? – nyafogta Harry.

– Ajánlom, hogy azok legyünk – felelte Perselus.

– Szuper! Akarsz robbantós snapszlit játszani? – kérdezte Harry, ahogy félretették a leckét.

Harry az örök optimista – gondolta Hermione, azon tűnődve, vajon hányszor kell Perselusnak nemet mondania, míg Harry megérti, hogy Perselus egyszerűen nem élvezi ezeket a gyerekes játékokat.

Hermione szemöldöke égbe szökött a csodálkozástól, ahogy meghallotta Perselus lemondó hangját: – Na jó.

Ron is felegyenesedett a szemközti karosszékben, és döbbenten néztek egymásra, amíg Harry előszedte a kártyáját.

A fiúk elhelyezkedtek a kandalló előtti szőnyegen a két felnőtt lába előtt, és belekezdtek a játékba.

Hermione egy "Ki tudja?" mozdulattal felhúzta a vállát Ron felé, aztán megpróbált újra a könyvére összpontosítani, de lehetetlennek bizonyult. Annak a két összedugott fekete fejecskének a látványa – az egyik kusza, kócos rövid hajjal, a másik helyre kis lófarokkal – egyszerűen ellenállhatatlan volt.

Látszott, hogy a fiúk igyekeznek halkan beszélni, hogy ne zavarják a felnőtteket, de néhány percenként hol az egyik, hol a másik nevette el magát. Hermionét mindig megdöbbentette, amikor Perselust nevetni hallotta. Bár sokkal csendesebben tette, mint Harry, és láthatóan csak akkor, ha már nem tudott uralkodni magán, de ilyen alkalmakkor Perselus egészséges kacagása betöltötte a szobát.

Hermione mosolygott. – Azt hiszem, hozzá tudnék szokni ehhez, Ron.

Férje megjátszott rosszallással, de meleg tekintettel felelt: – Lehet, hogy hozzá is kell. Már majdnem két hónap eltelt, és nem úgy tűnik, mintha vége lenne.

– Tudom. De nem is olyan rossz, ugye? – próbálta halkan tesztelni egy különösen hangos nevetés alatt, ami a padlón a kártyák fölött birkózó fiúkból tört ki: hiszen Ron egyáltalán nem akarta, hogy Perselus itt maradjon. Hermione nem is remélte, hogy ilyen sokáig bírják, mikor ráerőltette a dolgot. Egyszerűen csak nem volt képes arra ítélni egy gyereket – legyen bár az a gyerek Perselus Piton –, hogy a gyengélkedőn töltse a karácsony hetét. Ron nem panaszkodott, de ez nem jelentette azt, hogy boldog volt ettől a felállástól.

– Nem, egyáltalán nem – felelte a férfi ugyanolyan lehalkított hangon. – Imádom, hogy megadhatunk dolgokat Harrynek, amiket senkitől nem kapott meg, mikor kicsi volt. És legnagyobb meglepetésemre Piton sem okozott semmi galibát.

Hermione mély levegőt vett, és magában megköszönte, hogy férje igazságos természete rendszerint győzedelmeskedik alkalmankénti gyerekességi rohamain. Az utóbbi pár hónap igazi pokol lehetett volna Ron együttműködése nélkül.

Elrejtett egy mosolyt, ahogy észrevette, hogy a padlóról egy fekete szempár tekintete végigsöpör Ronon. Perselus ugyan úgy nézett ki, mint akit teljesen leköt a Harryvel való játék, de Hermione tudta, hogy minden szavukat hallotta. Nem csoda, hogy olyan kiváló kémje volt Albusnak. Már hét évesen is félelmetesen jól bele tudott  olvadni a környezetébe.

– Valami jó hír? – kérdezte Ron a térdén heverő kötet felé intve.

– Viccelsz, ugye? Mindjárt kiesik a szemem a fáradtságtól – sóhajtotta Hermione.

– Szerintem tedd félre ma estére, és pihenj egy kicsit, Hermi – tanácsolta a férfi, amikor egy hangos robbanás hallatszott a szőnyegről.

– Nyertem! – kiabálta Perselus.

Se nyerni, se veszteni nem tudott soha szépen, gondolta Hermione szomorkásan.

– Még egy játék? – kérdezte reménykedve Harry.

– Ne most rögtön – utasította vissza Perselus. – Előbb ki akarom élvezni a győzelmemet.

Hermione legnagyobb örömére Harry csak nevetett Perselus elviselhetetlen hozzáállásán.

– Majd én játszom veled, Harry – ajánlotta fel.

– Kár – mondta Ron kicsit morcosan. – Pedig meg akartalak kérni, hogy játsszunk egy parti varázslósakkot.

– Tudod, hogy én nem vagyok ellenfél számodra – emlékeztette Hermione. – Ahányszor csak játszunk, húsz perc alatt megversz, aztán az este többi részét azzal töltöd, hogy megpróbálod elmagyarázni, hogy hol rontottam el.

– Hát, igen… – a férfi túl őszinte volt, hogy tiltakozhasson.

Harry és Perselus is felkuncogott Ron arckifejezése láttán.

Ron lenézett a szőnyegre. – Te tudsz sakkozni, igaz, Perselus?

Perselust legalább annyira meglepte Ron kérdése, mint előtte a felnőtteket Piton nevetése.

– Igen, tudok – felelte feszülten.

Hermione azon vette észre magát, hogy visszafojtja a lélegzetét. Az utóbbi hat hétben Ron és Perselus a lakás kis mérete ellenére sikeresen elkerülték a találkozást. Legtöbbször mintha meg se látták volna egymást.

Amennyire vissza tudott emlékezni, ez volt az első eset hetek óta, hogy Ron közvetlenül szólt Pitonhoz. Tudta, hogy Ron csak az ő kedvéért viseli el gyerekkori ellenségét. Ugyan boldog volt, hogy végül valamilyen szinten mégis szóba állnak egymással, de remélte, hogy a férje nem fogja akaratlanul is megrémíteni vagy letörni Perselust. A hét éves Piton ugyan művészi szinten tudott közömbösséget mutatni, de ő látta, mi van a szigorú tekintet mögött. Lehet, hogy Perselus nem mutatja ki, amit érez, de ettől még az érzései nagyon is mélyek.

– Mit szólnál egy partihoz? – kérdezte Ron, csaknem ugyanolyan óvatosan, mint a fiú.

– Köszönöm, az jó lenne – válaszolta Perselus tökéletes udvariassággal. Feltápászkodott, mialatt Ron félretette a pergameneket, amiket addig javított.

Mindketten idegesen ültek le az asztalhoz. Ron elővette sakk-készletét a sarokban álló könyvszekrényből, aztán elhelyezkedtek egymással szemben, és nekiláttak felállítani a figuráikat.

Hermione a játszótársára nézett. Harry is Perselust és Ront figyelte. Mikor észrevette a tekintetét, elmosolyodott és odasúgta: – Minden rendben lesz.

– Gondolod?

– Tudom. És te következel.

Úgy tűnt, mind Harry mind ő több figyelmet szentelnek a tőlük pár lépésre folyó sakkjátszmának, mint a kezükben levő kártyáknak. Megnyugtatónak szánt szavai ellenére Hermione látta, Harry nagyon is tudatában van annak, hogy a Ron és Perselus közti törékeny fegyverszünet akár már a következő pillanattól háborúvá fajulhat.

Eltekintve a sakkfigurák halk csusszanásától és az időnkénti csörömpöléstől, mikor egy bábu leütött egy másikat, az asztalnál baljós csend honolt.

Úgy öt perc elteltével Perselus tiltakozva megszólalt: – Nem vagyok kisgyerek. Nem kell, hogy nyerni hagyjál.

– Rendben – egyezett bele Ron.

Ezután jóval gyakrabban lehetett hallani, ahogy a bábuk leütik egymást.

Vagy tizenöt perccel később hallották, ahogy Perselus nagyot nyel, és Ron, ahhoz képest, hogy egy hétéves ellen játszott, egy kicsit túl nagy örömmel jelentette be: – Azt hiszem, sakk és matt.

Hermione és Harry ennél a pontnál gyanúsan belemerültek a kártyáikba. Egyikük sem mert Perselus felé nézni.

A csend kezdett elviselhetetlen lenni.

Végül Ron törte meg. Olyan hangon, amely kísértetiesen apjáéra emlékeztetett, tette fel a kérdést: – Egész este duzzogni fogsz, hogy kikaptál, vagy akarsz játszani még egyet, hogy megmutassam, hogyan tudod legközelebb elkerülni az ilyen helyzetet?

Hermione Perselusra nézett a szeme sarkából. Pontosan ettől tartott. A fiú csak ült, és olyan arccal bámulta bukott királyát, mint egy viharfelhő. Ahogy nézte, a kisfiú egyszer csak ajkába harapott, és óvatosan felnézett Ronra.

– Megtanítod, hogyan csináljam? – Perselus hangja meglepettnek tűnt.

– Igen, de csak akkor, ha nem nézel ilyen vasvilla tekintettel – alkudozott Ron.

– Rendben – mondta Perselus hűvösen.

– És ha ti ketten azzal akarjátok tölteni az estét, hogy minket bámultok, akkor akár ide is jöhettek hozzánk – szólt rájuk Ron, mire Harry és Hermione mindketten összerezzentek a meglepetéstől. Ron háttal volt nekik. Elvileg nem láthatta, hogy nézik.

Harry és Hermione otthagyták az ürügyként használt kártyát, és feltápászkodtak.

Hermione Ron mögé állt. Nyaka köré fonta a karját, nekidőlt, és gyöngéd puszit nyomott laza, vörös fürtjeire.

Harry egy pillanatra megállt az asztal mellett, aztán Perselus foteljéhez lépett. Egy szót sem szólt, de Perselus arrébb csúszott, hogy ő is elférjen a fotelban.

Ron átkarolta Hermione derekát, és az ölébe húzta, ahogy újra játszani kezdtek.

Élvezve a meghitt érzést, ahogy így összegyűltek az asztal mellett, Hermione megnyugodva dőlt Ron mellkasának, úgy figyelte, ahogy férje olyan összetett kombinációkra tanítja a hét éves Perselust, amit ő követni sem tudott. De Perselus értette. És úgy tűnt, roppantul élvezi is a dolgot.

Előző               Idő-járás főmenü            Következő

Vélemény