A nagyterem az utolsó este a szokásos pompával volt kivilágítva. A Griffendél arany és vörös színei díszítették, hiszen idén is ők nyerték meg a házkupát. A főasztal mögött egy óriási zászlón házuk oroszlánja vicsorgott a falon. Miután a mentőakció pontjait kiosztották, nem volt kérdéses, hogy ők nyernek – a három Weasley, Neville és Seamus fejenként harminc pontot kaptak, míg Harry hatvanat azért, hogy megmentette Caramel életét. Ez szinte az első dolgok között volt, amit Dumbledore már visszatérése napján megtett. Habár ebben az évben a Hollóhát nyerte a kviddics kupát, a többletpontok a Griffendélt juttatták az első helyre a tanév végére.

Az év végi ünnepség sokkal vidámabb volt, mint egy évvel ezelőtt. A háború veszteségei ellenére a varázsló közösség nagy része – beleértve a tanárokat és a tanulókat is –, örültek az elmúlt hetek változásainak. Mrs. Figg és a megölt szülők emlékére rendezett gyászszertartás már rég megvolt, amíg Harry a kórházi szárnyban feküdt, az igazgató pedig elszánta magát, hogy az utolsó vacsorát olyan boldoggá és derűssé tegye, amennyire csak lehetséges. Harry Hermionét nézte, Deant, Colint és a többieket, és tudta, hogy nem ő az egyetlen, aki nem tud nevetni, és gondtalanul, szabadon csevegni. Pedig ő még nem vesztett el mindent. És nagyon sok olyan dolog volt, ami örömmel kellett volna, hogy eltöltse: ismét a régi házában volt, és nem csak formálisan, hiszen társai teljesen és fenntartás nélkül elfogadták. Többé már nem volt beteg sem, nem okozott nehézséget, hogy a hálótermen és a fürdőn a többiekkel megosztozzon, még akkor sem, ha időről-időre meglátták a sebeit a szokásos eltűntető bűbáj alatt – de soha nem tettek megjegyezéseket, Harry pedig maga sem említette. Minden bizonnyal zárkózottnak, sőt, talán kifejezetten paranoiásnak tartották, de soha nem zaklatták emiatt. Sőt, mostanában már azt is elviselte, hogy megérintsék, és végre Lupin az múlt hónapban megtanította, hogyan hozzon létre egy védőpajzsot, még akkor is, ha őt támadták varázslattal, és nem egy más személyt.

A kötelékei végre lehullottak.

Legalábbis egy részük. De volt egy, amelyik erősen és fájdalmasan tartott, erősebben, mint bármi ezelőtt: kapcsolata Perselusszal, bár úgy tűnt, hogy ez lassan a végéhez közeledik, ahogy Perselus életenergiája semmivé foszlott a hosszú kóma hetei alatt.

Egyszerűen nem tudott nevetni és boldogan beszélgetni, miközben az apja a kórházban haldoklott, csak azért, mert néhány auror… de ez veszélyes gondolatmenet volt: túl sok gyűlöletet és bosszúvágyat szült.

Felállt, és kimentette magát az asztal körül ülőktől. Nem akart már az ünnepségen maradni: egy kicsit szeretett volna egyedül lenni. Kisétált az iskola kapuin, és leült a lépcsőkre. Feje fölött az ég tiszta volt, és fényes, csillagok miriádjaival pettyezték, de még csak nem is nézett rájuk. Szemét a földre szegezte, mégsem látta a talajt, Perselust látta feküdni sápadtan, gyengén és…

– Quietus? – hangzott fel egy bizonytalan hang mögötte. Harry nem fordult meg, csak megütögette a kezével a földet, így mutatott helyet maga mellett. – Bocsánatot szeretnék kérni.

Harry felpillantott, és Janusra nézett. Nem ijesztette meg a fiú jelenléte, Dumbledore már kikérdezte igazságszérummal, és bebizonyosodott, hogy ártatlan volt a húga ügyében.

– Nem a te hibád volt, Janus – mondta színtelen hangon.

– Tudnom kellett volna. Mindent átgondoltam és én… emlékszel a nyitóünnepségre? – kérdezte hirtelen. Harry bólintott – Meséltem neked, hogy az idősebb Malfoy meglátogatott minket a nyáron – Harry megint bólintott, ahogy visszaemlékezett akkori beszélgetésük részleteire. – Azt hiszem a húgom… akkor ajánlhatta fel a szolgálatait. És azért kellett volna tudnom, mert még láttam is, ahogy Malfoyjal beszélget. Én csak… én csak… – a hangja elhalt és Harry meglepetésére kiabálni kezdett: – NEM ÉRTEM! – kiabálta sírva. – Mindenki szerette! Anya, apa, én… Soha nem bántottuk, mert a Hugrabugba jár, vagy másért…

Harry kényelmetlenül érezte magát, amikor vigasztalóan Janus vállára tette a kezét, és bátortalanul megütögette.

Egy hosszú percig semmi más nem hallatszott, csak Janus zokogása.

– Janus, nézd – mondta Harry egy kis idő múlva – Nem vagyok mérges rád, és nem hiszem, hogy felelős lennél azért, amit a húgod tett.

– Jó, de nem erről van szó… – Janus megrázta a fejét. – Quietus, mi van, ha nemcsak a húgom csatlakozott Tudodkihez? Mi van, ha az anyám vagy az apám is halálfaló, mint Ares apja? Ha minden jó az életemben, beleértve a családom is, nem áll másból, mint hazugságokból? – megremegett, és elnézett messze, úgy mondta: – Félek hazamenni.

– Minden rendben lesz, majd meglátod – próbálta Harry megnyugtatni, de tudatában volt annak, mennyire hiányzik hangjából a meggyőződés. De talán Janus nem vette észre. Tovább üldögéltek a csöndben.

Itt találta meg őket Ares, és terelte vissza az iskolába. Harry segített betámogatni a kábult fiút a mardekár klubhelyiségébe. Amikor az ajtó becsukódott Janus mögött, Ares Harryhez fordult.

– Gondolom találkozunk a vonaton – mondta.

– Nem – sóhajtott Harry – Itt maradok még néhány napig.

– Hát akkor… Isten veled, és kellemes nyarat. – Ares egy apró mosolyt préselt ki magából.

Harry még csak meg sem próbált visszamosolyogni.

– Nem tudom. Apa… nagyon rossz állapotban van.

Ares ránézett, a szemei megértően csillogtak.

– Mondd el neki, hogy a háza hiányolja. Én… mi… Úgy gondolom, hogy a Mardekárban mindenki kedveli. Még Malfoy is. És szükségünk van a segítségére a háborúban. Ő az egyetlen, aki meg tud védeni minket Tudodki befolyásától.

Harry határozottan rázta a fejét.

– Nem, Ares. Emlékezz, egyszer te mondtad azt nekem, hogy a mardekárosok nem bűnözők, és igazad volt. Még Perselus is képes volt ellenállni neki és a felajánlott hatalomnak. Nem számít, ki lesz a következő házvezető, a lelkiismeretedet kell követned.

– Örülök, hogy van egy támogatónk a Griffendélben – mondta Ares játékosan.

– Az apám fia vagyok, Ares. Majdnem mardekáros. – Harry kézfogásra nyújtotta a kezét. – Kellemes nyarat neked is…

– Ne vegyél rá mérget – Ares arca elsötétült. – Örülni fogok, ha a sötét jegy nélkül tudok visszajönni szeptemberben. Habár… – Harryre kacsintott – Úgy hallottam, az igazgatónak szüksége lesz egy új kémre…

– NEM! – kiáltott fel Harry, és megragadta Ares vállát. – Nem tudod, miről beszélsz! Ne is gondolj rá! Ez nem vicc! – mondta végül egy kicsit lehalkítva a hangját, és hozzátette: – Addig nem vehetnek be, amíg a Roxfort tanulója vagy. És később szabadon élheted a saját életed.

Ares meglepődött, ahogy Harryre nézett.

– Mi ez a… hevesség? – kérdezte.

– Ha Voldemort rájön a szerepedre, megöl mindenkit, aki fontos a számodra. Nem fog tétovázni – mondta Harry. – Azon az éjszakán, amikor elrabolt… vissza akarta küldeni a megcsonkított holttestemet apának… És… és nem védhetsz meg mindenkit, akit szeretsz. Nem tudhatod meddig tart a háború. Sokkal hasznosabb, ha a világos oldalon harcolsz, mondjuk aurorként. A mostani miniszter tisztességes ember. Nem kell feladnod a lelkiismeretedet, hogy vele dolgozz. Apa megbízott benne.

– És meg is FOG bízni benne – nézett Ares Harryre – Ne add fel a reményt, Quietus. Meglátod, Piton professzor meg fog gyógyulni.

– Remélem igazad van.

***

Habár úgy tervezte, hogy visszatér a Black Kúriára Hermionéval és Lupin professzorral, Harry inkább a kórházba ment, miután elvitték a ládáját (azaz Perselus ládáját, javította ki magát). Harry csak néhány könyvet és almát vett magához, amikor a kórházba indult, és Lupin megígérte, hogy érte megy, és nyolckor elviszi a Black Kúriába.

A gyógyítók a szokásos kedvességgel üdvözölték, de Harry rosszat sejtett a viselkedésük mögött, valami nagyon ijesztőt…

Perselus valóban rossz állapotban volt. Az arca még a szokásos sárgás árnyalatát is elvesztette, fehér volt, arccsontjai a rendes táplálkozás hiányában kiemelkedtek. Harry előre hajolt, és kezébe vette Perselus kezét, de ez a kéz hideg volt és élettelen. Kellemetlen gombócot érzett a torkában, de lenyelte, inkább felállt, és a főgyógyító keresésére indult.

– Van még remény? – kérdezte durva őszinteséggel.

– Nem tudom, fiam. Én…

– Megfürdethetném? – szakította félbe Harry az asszonyt.

– Miért?

Harry vállat vont.

– Az utolsó ajándékom neki – mondta feldúltan.

A gyógyító szemei ellágyultak, ahogy Harryre nézett.

– A fürdő a szobája mellett van. Van kád is. Használd nyugodtan.

– Köszönöm szépen – bólintott Harry komolyan, mielőtt elment.

Nem akarta lebegtetni Perselust. Megtöltötte a kádat, kinyitotta az ajtókat, és felnyalábolta apját. Nagyon lefogyott: alig nyomott valamit, ahogy felemelte. Könnyedén vitte át a kádhoz. Miután becsukta az ajtót, levette róla a kórházi hálóruhát, és lassan, óvatosan a meleg vízbe engedte.

Harry nem tudta pontosan, milyen sokáig mosdatta Perselust, és sírt hangtalanul. Minden gyengédségét és szeretetét belesűrítette a fürdetésbe, gyengéden, lassan, méltósággal. Úgy érezte, mintha a temetésére készítené fel apját, de valahányszor elöntötte az érzés, minden alkalommal elűzte…

– Fel fogsz ébredni, apa. Mindnyájan várunk rád. Én, a házad, Dumbledore, a barátaid… A mardekárosok megkértek hogy elmondjam: szükségük van rád. Nekem is szükségem van rád. Kérlek, ébredj fel, kérlek… – Litániája hosszú volt és a fel-felcsukló zokogás közepette milliószor elismételte.

Amikor végül kiemelte a kádból, és kikészített törölközőkkel megszárította, és megint felemelte, valami megváltozott.

Harry szíve majdnem megállt az ijedtségtől.

Valami megváltozott. Perselus mintha könnyebb lett volna.

De ez lehetetlen. Perselus nem lehet könnyebb, ez…

Aztán megértette. Perselus teste ernyedt és öntudatlan volt, amikor bevitte a fürdőszobába. Most, kevésbé ernyedtnek tűnt, összeszedettebbnek, ami csak azt jelenthette…

Harry magához szorította, és visszavitte az ágyba.

– Maradj fekve, apa, amíg betakarlak – mondta halkan. – Így ni… Remélem jobban vagy.

Harry Perselus arcára nézett. Egy kicsit egészségesebb színe volt, mint ezelőtt… vagy csak a képzelete játszott vele?

De nem. A következő pillanatban az ismerős, fekete szempárral nézett farkasszemet. A szemek tüzetesen vizsgálták egy pillanatig, majd megint lecsukódtak.

– Sokkal jobban, köszönöm – válaszolta gyenge, rekedt hang, Perselusé. Harry hirtelen ugrálni szeretett volna, sikoltani, táncolni.

– Ébren vagy…

– Nem sokáig. Azt hiszem, mindjárt elalszom. – motyogta a férfi becsukott szemekkel. Megfordult, és összegömbölyödött.

Egyenletes légzése hamarosan tudatta Harryvel, hogy már el is aludt.

Harry kiviharzott a szobából, hogy egy gyógyítót hívjon, de legnagyobb meglepetésére már az ajtóban összefutott az osztályvezető gyógyítóval.

– Magához… – kezdte.

– …magához tért – mosolygott a nő Harryre. – Tudom. A megfigyelő bűbájok figyelmeztettek. Most alszik, nemde?

Harry bólintott.

– Azt hiszem a fürdőszobában történt. És beszélt is hozzám. – Harry reménykedve nézett a gyógyítóra. – Lehetséges, hogy… meggyógyul? – kérdezte bátortalanul.

– A tény, hogy felébredt a kómából, csak az első lépés. Ez azt jelenti, hogy élni fog. De a mentális épsége… majd meglátjuk, ha újra felébred.

Harry bólintott.

– Szólhatok Dumbledore professzornak?

– Persze, csak nyugodtan.

***

Amikor a következő alkalommal Perselus felébredt, Harry és Dumbledore is az ágya mellett voltak, sőt, néhány perc múlva az osztályvezető gyógyító is megérkezett. Várakozóan néztek a férfira, aki idegesen nézett vissza rájuk.

– Igazgató… – krákogott – Hol vagyok?

– A Szent Mungóban – válaszolta Dumbledore nyugodtan.

– Ó! – sápadt el Perselus – Miért?

– Valaki át akart törni a memóriamódosító bűbájon, amit te alkalmaztál magadon.

Perselus elgondolkodva csukta be a szemeit.

– A minisztérium – suttogta nem sokkal később. – A minisztériumban voltam megint. És Bamberg… – az arca fájdalmasan megrándult, és a homlokához emelte a kezét – A rohadék… Meg is őrülhettem volna.

Az utolsó megjegyzés újra reményeket élesztett Harryben. Ez elég értelmesen hangzott, nem?

– Mire emlékszik még, Mr. Piton? – kérdezte a gyógyító nyugodtan.

Perselus összevonta a szemöldökeit.

– Nem tudom… nem sok mindenre, tényleg. Nem tudom, hogyan kerültem a minisztériumba…

– Hol volt mielőtt a minisztériumba került volna? – kérdezte megint.

Megint összeráncolta a homlokát.

– Én… én nem tudom pontosan. Ez túl… homályos. Emlékszem, hogy a Roxfortban voltam, aztán egy nagy kúrián… – elgondolkozott, majd szeme hirtelen tágra nyílt. – Bocsánat, asszonyom, de négyszemközt szeretnék beszélni Dumbledore igazgató úrral.

A nő bólintott, és elment. Perselus Harryre nézett.

– Nem értetted, fiú? Azt mondtam négyszemközt.

Harry rémülten nézett rá, de Dumbledore megnyugtatóan tette a kezét Perselus karjára.

– Mondtam, Perselus, egy emlékezetmódosító bűbájt vetettél magadra. A fiúnak itt kell maradnia.

– Biztos vagy benne, Albus? – mosolygott Perselus gúnyosan.

– Teljesen. Teljes egészében tisztában van az… ügyeiddel, barátom.

Perselus egy gyanakodó pillantást vetett Harryre, és vállat vont.

– Rendben, igazgató úr – mondta gyakorlatias hangon. – A Roxfortban voltam, főzeteket készítettem Poppynak, illetve Minervával a könyvtári a rend ügyéről tárgyaltunk. Aztán éreztem, hogy hívnak – Harrynek hirtelen nagyon rossz előérzete támadt –, és válaszoltam rá. Voldemort hívott a Rémálom Kúriába. Kint vártam a további parancsokra – és ez minden. A következő dolog, amire emlékszem, hogy a minisztériumi kihallgató kamrában vagyok Bamberggel.

Dumbledore megragadta Harry karját, amikor megfordult körülötte a világ.

Bamberg nyilvánvalóan nem tudott áttörni Perselus szellemi falain. Épelméjű volt, de emlékek nélkül… miről is? Kérdezte Harry magától. A legfontosabb dolgokról az életében. A kapcsolatukról, a rokonságukról.

– Egyébként ki ez a fiú, Albus? – hallotta Perselus hangját, ami a legrosszabb félelmeit támasztotta alá.

– Ő Quietus.

– Soha nem hallottam még ezt a nevet – Harry és Dumbledore is nagyot nézett, de Piton, úgy tűnik, nem vette észre. – És mit keres itt?

Dumbledore komolyan nézett rá.

– Soha nem hallottad még ezt a nevet, Perselus? Soha nem hallottál még Quietus Pitonról?

– Quietus PITON? Viccelsz? – Perselus mérgesnek tűnt – Micsoda tréfa ez, Albus?

– Nem emlékszel az öcsédre… – Dumbledore hirtelen rendkívül szomorúnak tűnt. – Törölted az emlékeid róla…

– Az én… öcsém? – dadogta Piton és nagyot nyelt – Van egy öcsém?

– Miért álltál át a világos oldalra, Perselus? – kérdezte Dumbledore hirtelen.

– Mert… – kezdte Perselus, de nem tudta befejezni a mondatot. Elpirult, és a takaróra fordította a pillantását. – Nem emlékszem, igazgató. Tudom, hogy volt valami, de nem tudom felidézni.

Hosszú csönd telepedett rájuk. Perselus törte meg. Harryre nézett, de szavait Dumbledore-hoz idézte.

– Nos, igazgató úr, nem vagyok hülye. Végigfutottam az emlékeimen, és valóban vannak bennük hézagok. De ezek a hézagok… tizenöt évvel ezelőttiek. És most 1995 van.

– Ma 1996. július 4-e van – mondta Dumbledore halkan.

– Rendben, rendben, rendben – Piton gúnyos mosolya elmélyült. – Szóval elvesztettem bizonyos emlékeket az életem első feléből és az elmúlt évről. Mindez azonban azt jelenti, hogy ő – Perselus Harryre mutatott – nem lehet az öcsém. Nagyjából tizenhat éves, és az elmúlt évekről, az utolsót kivéve, tökéletes emlékeim vannak.

– Mert ő nem is az öcséd, Perselus – rázta meg a fejét Dumbledore. Piton felemelte az egyik szemöldökét.

– Valóban? Először azt mondtad, hogy ő Quietus. Aztán azt mondtad, hogy töröltem az emlékeimet Quietusról, az öcsémről – a hangja veszélyes sziszegéssé mélyült. – És most azt mondod, hogy nem az öcsém? Akkor megint megkérdem Albus: ki ez a kölyök?

Dumbledore Harryre nézett, aztán Perselusra.

– Ő a fiad – mondta egyszerűen.

Harry rémületében nyelt egyet. Perselus, ellenkezőleg, szorosan összeszorította a szemeit.

– Ó, nem – nyögte. – Albus… ő nem lehet a fiam. Ahogy mondtam, tökéletes emlékeim vannak….

– …az elmúlt tizenöt évről. Már mondtad. De ő tizenhét éves. És nincsenek emlékeid az előző évről.

Harry mérgesen rázta a fejét. Dumbledore ugyanazokat a hazugságokat ismétli Perselusnak, amiket mindenfelé terjesztettek az elmúlt évben. De ez nem tisztességes. Perselus többet érdemel a hazugságoknál.

– Igazgató úr, én… – kezdte mérgesen, de Dumbledore szigorú pillantása elhallgattatta.

– Azt hiszem néhány percre egyedül kell hagynunk, Perselus. Addig hozzászokhatsz a hírekhez.

A férfi csukott szemekkel bólintott. Amint kint voltak a szobából, Harry Dumbledore felé fordult, és kitört.

– Miért hazudott neki?

– Mert ezt kellett tennem – Dumbledore hangja nyugodt volt, de az arckifejezése szomorúságot tükrözött, a szokásos csillogás pedig hiányzott a szemeiből. – Gyerünk. Sétáljunk egyet a kertben – bólintott kifelé.

– Miért? – kérdezte Harry megint, amint egyedül maradtak.

– Mi mást tehettem volna, Harry? Nincsenek emlékei az öccséről. Ő pedig az a Perselus, akit egy évvel ezelőttről ismersz. Gyűlöli Harry Pottert, és nincsenek emlékei az egyetlen emberről, akit szeretett, hogy a gyűlöletét csökkentse. Ha elmondtam volna neki az igazságot, nem tudta volna kezelni azt a tényt, hogy Harry Potter apját kell eljátszania. Még arra az esküjére sem emlékszik, amit az anyádnak tett, hogy megvéd téged – nézett reményvesztetten Harryre. – És az életnek mennie kell tovább. Háborúban vagyunk, és te, Harry, nagyon fontos szerepet játszol benne. Fenn kell tartanunk a látszatot, addig, amíg tudjuk. És talán közben Perselus megint közelebb kerül hozzád, és megoszthatjuk vele a titkot…

– Rövid időn belül úgyis rá fog jönni – tiltakozott Harry. – És aztán soha nem fog többé hinni nekünk. Úgy érzi majd, hogy elárulták. Nem tehetjük ezt meg vele.

– Meg kell tennünk.

– Nem – mondta Harry szilárdan. – Én nem játszom tovább.

– Nincs más választásod. Háborúban vagyunk, és a győzelem, valamint sok-sok ember élete fontosabb, mint a te vagy Perselus érzései. Még nem állsz készen arra, hogy szembeszállj Voldemorttal, Harry. Még nem. Muszáj ezt még egy időre elodáznunk. Nem veheted a saját, személyes érdekedet a többieké elé.

– De hát miért? – kiáltott fel Harry keserűen. – Miért mindig én? A végén úgyis meghalok, nem? Miért nem tehetem azt, amit akarok?

– Miért te? Mert mindig az erőseknek kell a vállukon hordozni a legnehezebb súlyokat. És nem hiszem, hogy meg kell halnod, Harry. Mindegy, mit gondolsz a próféciáról.

Harry csöndben maradt.

– Rendben – mondta később, amikor a visszaúton elérkeztek a kórház ajtajához. – Eljátszom a szerepemet. De, igazgató úr, azt akarom, hogy emlékezzen rá: nem értettem egyet magával!

– Emlékezni fogok, ígérem.

Visszatértek Perselus szobájába. A férfi nem aludt: az ágyon feküdt, szemét a plafonra függesztette.

– Hogy vagy, barátom? – kérdezte Dumbledore melegen.

– Nem tudom – vont vállat – Ez egy kicsit… váratlan volt.

Az igazgató bólintott.

– Magatokra hagylak benneteket. Kérlek, hívj, ha úgy érzed, van valami, amiben segíthetek.

– Azt fogom tenni – mondta Piton röviden. Amikor az ajtó becsukódott az igazgató mögött, Perselus felült, és várakozóan Harryre nézett.

– Szóval te vagy a fiam – mondta rekedten. Torka fájdalmasan száraz volt.

Harry öntött egy pohár vizet, és odavitte hozzá.

– Igen – mondta röviden.

– Milyen régóta ismersz engem?

Harry nagyot nyelt.

– Majdnem egy éve.

– Mennyit vesztettem?

A kérdés óvatossá tette Harryt.

– Mire gondolsz?

– Jó viszonyban vagyunk? – Piton megint ránézett.

Harry bólintott.

– Igen. Nagyon jóban.

Rövid csönd.

– Nem bízom meg benned, csak azért, mert… – mondta Piton, de nem fejezte be.

– Akkor majd megint megpróbálom elnyerni a bizalmadat – válaszolta Harry.

– Nem lesz könnyű.

Harry sóhajtott, és nyíltan Perselusra nézett.

– Tudom. De engedd meg, hogy megpróbáljam.

Perselus nem válaszolt. Harry ránézett, és hirtelen a több mint egy hónappal ezelőtti beszélgetésük jutott eszébe.

– És mit tennél, ha hirtelen visszatérnék a korábbi énemhez?

– Találnék rá módot, hogy újra ott legyek a köztünk húzódó falakon túl.

Igen. Meg fogja találni az utat. Harry mosolygott. Perselus életben volt, csak ez számít. Hiszen ismerte a férfit. Sikerülni fog. Sikerülnie kell.

Vége

Előző               Lehulló kötelek főmenü      

     

Na de most már igazán illik legalább egyszer véleményt mondanod!!!