Fordította: Patka

Átnéztem én

20. fejezet - Lehulló kötelek

– Csss! Halkan, ne ébreszd fel!

– Valamikor csak fel kell ébrednie! Már…

– Ne kiabálj már, te hülye! Madam Pomfrey szerint alvásra van szüksége!

– De hát már két napja alszik! Ez nem normális.

– Álomfőzetet adott neki. Azt mondta olyan nagy nyomás alatt volt, hogy egy nap alatt kétszer is összeomlott.

– De nem alhat örökké!

– Madam Pomfrey joga eldönteni, hogy mikor lehet felébreszteni, nem a tiéd!

Rövid csönd.

– Piton még mindig nem tért magához – mondta az, aki fel szerette volna ébreszteni Harryt.

– Fogd be! – sziszegte a másik hang. – Marha!

A hangok eltávolodtak és elenyésztek, miközben Harry visszahullott a semmibe.

***

– Azt hiszem, most már felébreszthetjük igazgató úr. A testfunkciói jobbak, és úgy tűnik az idegei is jól működnek – hangzott Madam Pomfrey komoly és gyakorlatias hangja.

– Biztos benne, Poppy? – Dumbledore tónusa olyan volt, mint a bársony: gyengéd és selymes. – Attól tartok a rossz hírek visszavethetik az állapotát.

– Nem – hangzott a határozott válasz. – Erős fiú, igazgató úr, még annál is erősebb, mint az apja volt. Fel tudja dolgozni őket.

– Ha tényleg ez a véleményed, Poppy… – Dumbledore bizonytalan volt.

– Ez! – Pomfrey nyilvánvalóan nem osztozott az érzéseiben.

Dumbledore vett egy mély lélegzetet, és az ágy mellé lépett. Harry érezte, hogy a matrac megereszkedik a súlya alatt.

– Harry, édes fiam…

– Quietus, igazgató úr – válaszolta Harry csukott szemekkel. – És ébren vagyok.

– Értem…

Csönd borult rájuk.

Nem sokkal később Harry kinyitotta a szemét, és ülő helyzetbe küzdötte magát. Csak két ember volt a szobában: az ápolónő és az igazgató. Madam Pomfrey a szokásos aggodalmas, de távolságtartó arckifejezéssel nézett rá. Dumbledore éppen ellenkezőleg: nagyon feszült volt.

– Apa életben van? – kérdezte Harry hirtelen.

Madam Pomfrey arca ellágyult, és elfordította a tekintetét. Harry nem volt benne biztos, de mintha valami csillogót látott volna a szemeiben. Könnyeket?

Dumbledore lassan bólintott.

– Igen, Quietus. Életben van – Harry megkönnyebbülten mosolygott –, de nincs jól.

– Hogyan…? – Harry nem tudta, hogyan fejezze be a kérdést.

– Megpróbáltak áttörni az emlékezettörlő bűbájon.

Harry szorosan magához ölelte a takaróját. A vér dobolt a fülében.

– Nem – suttogta.

– A Szent Mungóban van. Eszméletlen.

– NEM! – kiáltott fel Harry. A feje szörnyen lüktetett. Amikor két keze közé fogta a fejét, hogy megmasszírozza, tarkójánál egy félig begyógyult sebet érintett meg.

– A gyógyítók úgy gondolják, hogy ez jó jel, Quietus – mondta Madam Pomfrey hirtelen. – Ha elvesztette az ép… gondolkodását, már rég dühöngene.

Apró remény éledezett Harryben, de nem törődött vele.

– Akkor is, még ha nem is bolondul meg – kezdte, és nagyot nyelt –, de a minisztériumiak beavatkozása miatt nem fogja visszanyerni az emlékeit.

A nővér enyhén elsápadt.

– Honnan tudod? – kérdezte.

– A bűbájtan háziból – vont vállat Harry.

Hosszú percekig néma csöndbe burkolóztak.

– Most mi lesz? – kérdezte végül Harry fakó hangon.

– Látogatóid vannak – eresztett meg egy gyenge mosolyt Dumbledore. – Bejöhetnek?

Harry megint vállat vont.

– Felőlem.

Az igazgató Madam Pomfrey felé bólintott. A nővér kinyitotta az ajtót.

– Uraim, bejöhetnek – mondta kifelé.

A felszólításra Sirius és Lupin lépett be. Lupin azonnal Harry ágya mellé sietett, Black viszont bizonytalanul álldogált az ajtó mellett.

– Sirius! Te… szabad vagy? – nyögte ki végül hangosan Harry. – Hogyhogy?

– Elkaptam Petert a találkozó után – mesélte Lupin – Ezért nem voltam ott melletted – nézett bűntudatos arckifejezéssel Harryre. – Sajnálom.

– Bamberg mindenképpen elvitte volna – legyintett Harry. – És hogyan kaptad el?

– Megpróbáltam követni miután Voldemort áttört az aurorok védelmén, de még mielőtt dehoppanált volna. Amikor észrevette, hogy követik, átváltozott patkánnyá. De nálam volt Piton módosított farkasölőfű-főzete, így egy gyors átváltozás és némi fogócska után sikerült elkapnom.

– Meddig tartott? – kérdezte Harry – Biztosan sokáig, mert nem emlékszem rá, amikor megérkezett. Talán az igazgató úr után?

– Elég sokáig, sőt, csaknem egy egész napig. Aztán még el kellett vinni a minisztériumba is… – mondta Lupin, és szélesen elmosolygott. – Nem lettem volna rá képes a főzetetek nélkül. Régóta szerettem volna Siriust a börtön falain kívül tudni.

Black és Harry egymásra néztek.

– Akkor… szabad vagy – mosolygott Harry bizonytalanul.

– Azt hiszem neked… neked éppen úgyis szükséged van egy gyámra, Harry – mondta Black rekedten és látszott, hogy zavarban van.

Harrynek csak egy pillanattal később esett le a megszólítás.

– Szóval tudod – mondta, miközben Dumbledore felé nézett.

– A Wizengamot ártatlannak nyilvánította – mondta Dumbledore – Hivatalosan is bocsánatot kértek tőle. Nem volt okom, hogy továbbra is titokban tartsam előtte az igazságot.

– De ez sem fogja a varázserejét visszaadni – motyogta Harry, és újra Siriusra nézett.

– Most már csak egy kvibli vagyok – pirult el Black.

– De életben vagy – mondta Harry nyugodtan. – És tudod, hogy ki vagy.

Black tétovázó lépést tett Harry felé.

– Sajnálom Perselust – mondta halk, de őszinte hangon.

– Én pedig sajnálom, hogy olyan sokáig hazudtunk neked – válaszolta Harry.

– Szükséges volt. Ha elmondtad volna nekem, a minisztérium rájött volna a valódi kilétedre, és akkor most olyan lennél, mint én: egy varázstalan kvibli – vigyorodott el keserűen Black. – Örülök, hogy életben vagy. Még akkor is, ha nem vagy James fia.

– És… akkor minden rendben? – kérdezte Harry aggodalmasan.

Black csak bólintott, mert a meghatottság elvette a hangját, és továbbra sem tett Harry felé egy lépést sem.

– De… Perselus most olyan, mintha az apám lenne – nyelt egyet Harry, és várakozóan bámult a keresztapjára.

– Tudom, Harry – jött Sirius válasza –, és nem érdekel.

Harry majdnem összecsuklott a megkönnyebbüléstől.

– De – folytatta Sirius hirtelen – te még mindig szeretnéd, ha a keresztapád lennék?

Harry egyenesen a szemébe nézett.

– Hát persze! És Perselus is biztosan így gondolná – mondta magabiztosan, és visszafordult az igazgatóhoz. – És mi történt Voldemorttal? Hogyan tudott elmenekülni? Úgy gondoltam, néhány aurort csak le tud győzni!

A három felnőtt egyetértően nevetett. Nem sokkal később Dumbledore szólalt meg.

– Drága fiam, ott nem „néhány” aurorról volt szó. Az egész minisztériumi alakulat ott volt, pontosabban harminchárom csoport, ami több mint kétszáz auror. És bár Voldemorttal egyikük sem szállhat szembe, jobban képzetten, mint a halálfalók többsége. Voldemort pedig jó stratéga, és pontosan tudta, hogy az a helyzete mennyire előnytelen volt ahhoz, hogy felvegye a harcot. Talán le tudta volna győzni a minisztériumi aurorokat, de követői többségét biztosan megölték volna. Másrészről nem volt teljesen biztos abban, hogy magam nem jelenek meg, annak ellenére, hogy jól ismeri viszonyomat a minisztériummal. Gyűlöli a kockázatot, tehát inkább eltűnt.

***

Később a barátai is meglátogatták: Ares, Neville, Fred, George, Seamus sőt, még Ron is eljött. Elfoglalták az ágyát, akinek pedig nem jutott hely, egy széket húzott magának. Mikor végre mindenki ült, Harry megkérdezte:

– Hol van Hermione?

A felhőtlen arcok elborultak.

– Holnap lesz a szülei temetése – mondta Neville halkan.

– Micsoda…? – Harry csak dadogni tudott. – Mikor haltak meg a szülei?

– Mugli családokat támadtak meg, még azon a napon, amikor elraboltak – kezdte Ares magyarázni. – Tud… Voldemort megtámadta azokat a mugli családokat, akiknek varázsló gyermekük volt itt, a Roxfortban, és lemészárolta őket. Szinte kivétel nélkül mindenkit.

– Malfoy adta ki a címeket – tette hozzá Fred magyarázatként. Ares bólintott és folytatta.

– Még Zabini családját is megölték.

Harry megrándult. Nem kedvelte a talpnyaló fiút, de ez mégis…

– Kit még? – kérdezte rekedten.

– Dean, a Creevey testvérek, Angelina és Lee a mi házunkból – mondta George. – Justint a Hugrabugból… róluk tudunk. De sokan voltak még.

– Tizennyolc család – mondta Ron. – A többieket időben figyelmeztették és elszöktek.

– Dumbledore csoportja figyelmeztette őket. – magyarázta Fred lelkesen – Abban a pillanatban, hogy az első támadásról hallott, sürgős üzeneteket küldött a többieknek, hogy meneküljenek. És ez volt a szerencsénk. Amint a muglik biztonságban voltak, nem érkezett több segélykérő üzenet és Caramel, akit már másnap kényszerítettek, hogy adja be a lemondását, megparancsolta az auroroknak, hogy térjenek vissza a minisztériumba. Ekkor érkezett McGalagony figyelmeztetése. Megadta nekik a halálfalók találkozójának pontos címét, és…

– Caramelt kirúgták? – szakította félbe Harry. – Ez az első jó hír, amit napok óta hallottam!

– Ó, igen! – kiáltott fel George – Apa azt mondta, hogy a hivatalos választásokig Arcus Patil lesz a helyettes miniszter…

– Parvati most olyan gusztustalanul viselkedik, mintha ő maga lenne a miniszter, nem az apja – bökte közbe Seamus.

– …Patil első dolga volt visszahelyezni Dumbledore-t, és különleges vizsgálatot indított Sirius Black ügyében – folytatta George, nem véve tudomást Seamus megjegyzéséről.

– Tudom – bólintott Harry – Már mindkettőjükkel találkoztam.

– Mindkettőjükkel? Sirius Black itt volt? – bámult Ares meglepetten. – Miért?

Harry körbenézett, és rájött, hogy a szobában senki sem tudja igazából, hogy kicsoda ő. Már megint a régi jó hazugságok…

– Harry temetése után apa megengedte neki és Anne-nek, hogy a birtokán maradjanak. Később, miután kiengedték a kórházból, Lupin professzor is ott lakott. Most Black felajánlotta, hogy a gyámom lesz, amíg… amíg… – nem tudta folytatni.

Senki nem szólt egy szót sem.

– Bamberget tegnap lecsukták – mondta Neville hirtelen – Nagyi írta egy levélben.

– És a helyettes miniszter felügyelet alá helyezett huszonhat aurort – tette hozzá Fred kevésbé lelkesen. – Percy is köztük van. Hivatali hatalommal való visszaélés a vád.

– Uraim – ugrasztotta szét Madam Pomfrey hangja a kis csoportot –, itt az ideje, hogy magára hagyják Mr. Pitont, hogy pihenhessen. Holnap kiengedem, és annyi időt tölthetnek vele, amennyit akarnak. De most kifelé!

Vonakodva engedelmeskedtek a parancsnak. Harry engedelmesen vette be az álomfőzetet, és hamarosan újra mély álomba merült.

***

Már csak négy hét volt az RBF vizsgákig, de két professzor is hiányzott a tanári karból. Ami a sötét varázslatok kivédését illeti, Dumbledore – Patil támogatásával és természetesen szigorú ellenőrzés mellett – visszahívta Lupint, hogy tanítsa a tárgyat az év végéig, de a bájitaltan már problémásabb helyzet volt. Sem ő, sem Patil nem bízott eléggé a minisztériumi bájitalmesterekben (akik közül az egyik ráadásul le is volt tartóztatva), hogy tanítani engedjék őket, két másik jelölt pedig elutasította Dumbledore javaslatát.

Végül egy régi barát, McRee fogadta el a munkát, de „csak egy hónapig” – mondta. Ő volt az a bájitalmester, aki egy éve Perselus igazságszérumát is elkészítette.

– Albus, öreg cimbora, túl öreg vagyok ahhoz, hogy huzamosabb ideig elfoglaljam az állást. Más részről úgy gondolom, hogy a mi drága Perselusunk, aki egyébként az egyik legígéretesebb tehetsége szakmájának, pár hónapon belül jobban lesz, és szeptembertől megint taníthat.

Dumbledore reményvesztetten csóválta a fejét, de nem győzködte tovább. Végülis talált két megbízható jelentkezőt talált a munkákra, és megkönnyebbülhetett, hogy legalább a régi-új kollégák miatt nem kell aggódnia.

Lupin óráin semmi váratlan nem történt, de az első bájitalórák után (hatodéves Hollóhát-Hugrabug) mindenki jelentős aggodalommal tekintett a következő (remélhetően nem túl hosszú) órák elé.

A kedves, mosolygós, öregember szigorúbb és ridegebb volt, mint az elődje – és ez olyasmi volt, amire SENKI sem számított.

– Hát, legalább a mardekárosokkal nem kivételezik – motyogta Seamus az első bájital óra után.

– Csak Quietusszal – röhögött Neville – Ó, Mr. Piton az állaga és a színe… tö-ké-le-tes! Tökéletes! – mondta az öreg tanárt utánozva.

– Hadd boruljak le előtted… – csatlakozott Seamus Neville-hez, és meghajtotta fejét Harry felé.

– Hagyjátok békén! – csattant fel Hermione – Quietus volt az egyetlen, aki jól készítette el azt a főzetet.

– Nem csupán „jól” Hermione. Nem hallottad? Tö-ké-le-te-sen! – tette hozzá Seamus és felnevettek. Még Harry is csatlakozott hozzájuk.

– Nos, nem igazán volt jogos a dicséret – ismerte be Harry, miután a nevetés lecsöndesedett. – Már sokszor elkészítettem ezt a főzetet apával.

Harry már nem hívta máshogy Perselust: csak apának. Sokszor félt attól, hogy kapcsolatukból úgyis csupán ennyi marad.

Csönd telepedett rájuk. Végül Neville kérdezte meg.

– És… hogy van? Meg… meglátogattad tegnap, nem?

– Még mindig eszméletlen – mondta Harry.

Még mindig eszméletlen. Ezt a mondatot ismételgette egyfolytában, ha a barátai megkérdezték. A tanév a végéhez közeledett, de Perselus még mindig eszméletlen volt.

Harry a hétvégéken minden idejét az ágya mellett töltötte a tankönyveivel, tanult, és figyelte a ahogy a férfi fekszik az ágyon – mindig ugyanúgy. Néha beszélt hozzá, elmesélte az iskolai eseményeket, a varázslóvilág híreit, Voldemort támadását és mindent, ami éppen az eszébe jutott. Szíve mindig nehéz volt, amikor vasárnap délután magára hagyta, hogy visszatérjen a Roxfortba, de nem panaszkodott, visszatette a könyveit a táskájába, megpuszilta Perselus homlokát, és ment.

Az összes gyógyító egyetértett abban, hogy ő volt a legjobb fiú, akit valaha láttak, és – annak ellenére, hogy a fiatalabbak még a régi iskolai időkből ismerték és utálták Pitont – megpróbáltak mindent megadni neki, amire szüksége lehetett. A Varázstraumák osztályvezetője már Harry második látogatása után megengedte, hogy a szombat éjszakákat a kórházban töltse. Ez a tény viszont arra utalt, hogy Perselus állapota valóban súlyos – és amikor megkérdezte Dumbledore-t, már az igazgató sem próbálta tagadni.

De még mindig életben volt; Harry ezzel próbálta időről-időre nyugtatni magát. Még mindig volt remény arra, hogy felépül.

Végül, egy nappal az RBF-ek előtt Dumbledore beszélgetésre hivatta magához Harryt.

– Eldöntöttük, hogy hova küldünk a szünetre, Quietus – mondta.

Harry csak vállat vont. Nem volt igazán fontos.

– Sirius felajánlotta, hogy te és Miss Granger lakjatok vele és Anne-nel a nyáron. – Dumbledore felállt, és az egyik kezét Harry vállaira tette. – Ti hárman a mugli világban nőttetek fel. Sirius azt mondta, meg akarja tanulni, hogyan élhet varázslat nélkül. Ti segíthettek neki.

Harry bólintott.

– Miért Hermionéval? – kérdezte hirtelen.

– Már nincs családja, aki vigyázna rá. Szülei, és egyetlen élő nagyanyja együtt éltek. Mindannyian meghaltak a támadáskor.

Ebben aztán mindketten beleegyeztek. Harry és Hermione együtt töltik a nyarat Siriusszal a Black-házban, a rend jelenlegi főhadiszállásán.

– De ha Perselus meggyógyul, visszaköltözöm hozzá. – Ez volt az egyetlen kikötés, amit tett.

– Természetesen, Quietus.

Az RBF-ekkel gyorsan végzett. Harry egyszerűeknek és borzalmasan unalmasaknak találta őket, az egy számmisztika vizsga kivételével.

– Jövőre te leszel az iskolaelső – mondta Ron az utolsó, mágiatörténet vizsga után, miközben kisétáltak az épületből, hogy egy rövid sétát tegyenek a tó körül.

– Nem azért tanultam, hogy az legyek! – csattant fel Harry.

– Nem is erre gondoltam. Csak úgy gondolom, hogy megérdemled. Te vagy a legjobb tanuló az évfolyamunkban, és talán az egész iskolában. Még Hermionénál is jobb.

Harry csak megrántotta a vállait.

– Azt sem akartam soha – Lehajolt és felkapott a földről egy darab követ a kezébe – Mindig csak egy hétköznapi, normális életet akartam. De azt sose kaptam meg. Sose! – mondta ingerülten.

– Ki nem adta meg? – kérdezte értetlenül Ron.

– Senki. Mindenki. A sors. Az élet. Nem tudom – mondta, és minden egyes szónál feldobta a követ a levegőbe és elkapta. – Nem tudom – ismételte utoljára már csak suttogva a szavakat.

– Quietus, én… én beszélni szerettem volna veled – mondta Ron hirtelen.

– Tudom – hangzott a nyílt válasz – Ezért vagyok itt. De ne itt. Arrafelé nincs senki – mutatott egy üres helyre a tó mellett.

– Rendben – egyezett bele Ron. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg odaértek.

Harry meglendítette a kezét, és a követ beledobta a tóba.

– Ezt miért csináltad? – nézett rá Ron kíváncsian.

Harry vállat vont.

– Csak… úgy – leült, és megvárta, hogy Ron letelepedjen mellé. – Szóval?

Ron kényelmetlenül feszengett, és nem nézett Harryre.

– Igazad volt ott… a fürdőben – kereste a szavakat – Én csak… én… teljesen meg voltam zavarodva. Saját magam miatt. Csalódtam. Soha… soha nem gondoltam volna magamról, hogy ennyi kegyetlenség van bennem. Igen, elvesztettem a barátomat. Igen, mérges voltam az apádra, meg rád is, de nem volt igazam. Mert végülis Harry csak… csak barátom volt. Nem családtagom, nem a szüleim. És most láttam Hermionét, Deant és a többieket, akik elvesztették a családjukat, és láttam, hogy senkit sem hibáztatnak; nem próbálnak megbántani másokat, csak azért mert nekik fáj… Ráadásul Hermione… Harry neki is a barátja volt. És mégis, ő soha nem hibáztatta Piton professzort, pedig ugyanúgy hiányzott neki Harry, mint nekem. – Szünetet tartott. Harry nem szakította félbe. A tó másik felén látható látványt nézte kitartóan: a fákkal benőtt zöld dombot. – Úgy viselkedtem veled, mintha egy utolsó szemét lennél. Igazságtalan és undorító voltam. És később… azután, amikor megtámadtalak Roxmortsban… – kétségbeesetten rázta a fejét – Utána csak ültem, és annyira szégyelltem magam, és egyszerre… féltem is magamtól. Később, amikor bocsánatot kértem… igazad volt. Nem miattad tettem, csak mert szükségem volt bocsánatra, hogy megbocsássak magamnak. Amikor elküldtél, igazad volt. Gyűlölni akartalak emiatt, de nem tudtalak. És amikor Voldemort elrabolt, láttam, hogy te is ugyanolyan ember vagy mint én, mint mindenki más az iskolában. Addig csak egy tökéletes teremtményt láttam – aki ráadásul még egy Piton is! – hibák nélkül. Tökéletes tanuló, tökéletes ember, tökéletes fiú – mindenben tökéletes. Ez csak még erősebbé tette a gyűlöletemet. De azon a napon… amikor az aurorok elvitték az apádat, másnak láttalak… Annyira…

– Szánalmasnak? – kérdezte Harry gúnyosan. Fájdalmas kifejezés futott át Ron arcán.

– Nem. Törékenyt akartam mondani. Olyan törékeny voltál. És magányos. Mint én. Mint mindenki más.

– Magányos voltam az első naptól kezdve, Ron. A viselkedésed elriasztotta tőlem a griffendélesek többségét – mondta Harry vádlón.

– Nem tehettem róla!

– Gondolkodnod kellett volna, mielőtt cselekszel, de nem tetted. Hagytad, hogy az érzelmeid vezessenek! – folytatta Harry a leckéztetést.

– Tudom! – kiáltott fel Ron – És most én… én sajnálom.

Harry Ron felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett.

– A bocsánatkérésed minden alkalommal rosszabb. Ezzel aláztál meg legjobban. Megszántál, és ez a szánalom néhány pozitív érzelmet keltett benned felém… Nem, Ron. Nincs szükségem a szánalmadra. Nincs szükségem senki szánalmára!

Harry felállt, és el akart menni.

– Rendben. Ez azt jelenti, hogy soha nem bocsátasz meg. Csak megalázom magam…

– Hagyd abba!

– De hát mire vársz még? – kiáltotta Ron keserűen.

Harry megállt. Tényleg, mit vár Rontól? A fiú már háromszor vagy még többször is bocsánatot kért és ő újra és újra megtagadta, hogy megbocsásson, de miért? Mit hiányol Harry a bocsánatkéréséből? Őszinteséget? Ez alkalommal Ron őszinte volt. Megbánást? Ron megbánta, amit tett, még ha indítékai eleinte önzőek voltak is. Együttérzést? Hiszen Ron valahol belül együtt érzett vele.

Harry összefonta karját a mellkasa előtt, és magába nézett.

Nem. Más elvárásai voltak Ronnal kapcsolatban. A szeretetére vágyott. A barátságára várt.

De megbánása és sajnálata ellenére Ron nem kedveli őt, és nem is fogja. Talán valamikor, ha rájön, hogy ő valójában Harry… de addig, amíg ő Quietus Piton, Ron nem fogja kedvelni.

Lassan visszafordult régi barátjához, és rá szegezte tekintetét.

– Igazad van, Ron. Hülye voltam, hogy többet vártam, mint a sajnálatodat vagy az együttérzésedet. Nincs okom, hogy ne bocsássak meg – határozottan nyújtotta a kezét Ron felé. – Elfogadom a bocsánatkérésedet.

Ez alkalommal Ron elfogadta a felé nyújtott kezet, nem úgy, mint amaz első alkalommal a Czikornyai és Patzában, és olyan határozottan rázta meg, ahogy Harry nyújtotta.

– Soha nem gondoltam volna, hogy többet vársz tőlem, mint együttérzést – morogta Ron megszégyenülten. – Azt gondoltam, hogy gyűlölsz.

– Én? Gyűlöllek? – Harry vigyorgott. – Dehogy! Mint Voldemort kis talpnyalója csupán el akartam foglalni Potter helyét az életedben, ahogy egyszer Hermionénak mondtad.

– De te nem vagy Tudodki talp… – Ron összevont szemmel állt meg – Barátságra gondoltál?

Harry vállat vont.

– Barátságra gondoltam. Egyszer, régen. Sajnálom, tudom, az én hibám volt – mondta Harry, és maga mögött hagyta az őszintén megdöbbent Ront.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény