Harry Perselust bámulta, és nem tudta, mit is mondjon. Végül megkérdezte: – Mit csináltál azokkal a fiúkkal?

– Semmi maradandót.

Perselus még mindig a szőnyeget bámulta.

– Mit jelent az a kővé dermesztés? – kérdezte Harry. Bármi is volt az, nem hangzott valami jól.

Perselus felsóhajtott. – Azt jelenti, hogy megbénítottam minden izmukat, és ott hagytam őket a padlón fekve, mint egy krumpliszsákot.

– Varázslattal csináltad?

– Ez magától értetődő – mondta Piton ugyanazon a hangon, mint mikor tegnap szellemileg retardáltnak nevezte Harryt. Harry még mindig nem tudta biztosan, hogyan is értette.

– Tényleg van varázspálcád?

Piton bólintott.

– Megmutatod?

– Milyen célból? – kérdezte Perselus gyanakodva.

– Egyet sem láttam még közelről – magyarázta Harry.

– A szüleid nem varázsoltak soha? Vagy muglik?

Harry lenézett papucsba bújtatott lábára. Nem tudta, mik azok a muglik.

– A szüleim meghaltak – mondta, és felkészült a támadásra. Perselus nem viselkedett igazán szépen vele, mióta megismerte. Teljesen elképzelhető volt, hogy Dudley haverjaihoz hasonlóan majd kigúnyolja, amiért nincsenek szülei.

De a gúnyolódás elmaradt, így Harry újra felnézett Piton arcára. Perselus már nem tűnt olyan elutasítónak. Ugyanolyan bizonytalannak látszott, mint ahogy Harry érezte magát.

– Az enyémek is – mondta Perselus halkan.

Harry azonnal együttérzett vele.

– Ó. Sajnálom.

– Miért? Nem te ölted meg őket.

– Tudom. Csak… – De nem tudta, hogy érti. Legtöbbször a felét sem értette annak, amit Perselus beszélt. – Csak sajnálom, jó?

Perselus biccentett.

– És mik azok a muglik? – kérdezte Harry.

– Olyan emberek, akik nem tudnak varázsolni. – felelte Perselus olyan kioktató hangon, mintha Harry azt kérdezte volna, milyen színű az ég.

– Mint a nagynéném és a nagybátyám. Tegnapig egyáltalán nem találkoztam senki olyannal, aki varázsolni tud.

Perselus nyílt kíváncsisággal nézett rá, aztán megkérdezte: – Ha mindig muglikkal éltél, akkor hogy szerezted azt az átokheget a homlokodra?

Átokheg? Harrynek kellett egy kis idő, míg rájött, hogy Perselus a homlokán lévő villám alakú sebhelyre céloz.

– Abban a balesetben szereztem, amiben a szüleim meghaltak. Autóbaleset volt.

– Nem tudom, mi az az autó, de az a heg nem származhat semmilyen balesetből. Csak akkor kaphatsz ilyen sebet, ha valaki megpróbál megölni egy nagyon erős sötét átokkal, és túléled.

– A nagynéném és a nagybátyám azt mondták, hogy autóbalesetből van – jelentette ki Harry türelmetlenül, mert nagyon zavarta Perselus fennhéjázása.

– És, feltételezem, ők sosem hazudtak neked – szúrta oda Perselus.

Harry nem volt teljesen hülye, még ha Perselus hanghordozása arra utalt is. Meg sem tudta számolni, hányszor hazudtak neki Dursleyék. Most is érezte, hogy a kérdéses sebhely ráncba húzódik, miközben fontolóra vette az ötletet, hogy a szülei haláláról is hazudtak neki. – De miért hazudtak volna róla?

– Honnan tudjam? – csattant fel Perselus. – De vagy hazudtak, vagy tévedtek. Ez egy átokheg.

– Hogy lehetsz benne olyan biztos?

– Láttam már ilyet. A nagyapámnak is van egy, pontosan a szíve fölött. Megpróbálták megátkozni, de az átok persze nem hatott, mert a rohadéknak sosem volt szíve.

Harryt sokkolta ez a hangnem. Ha ő ilyen szót használt volna, Petunia néni tuti biztos egy egész szappant megetetett volna vele, és három napig nem kapott volna enni.

– Te nem szereted a nagyapádat, ugye?

– Utálom mindkettejüket. Csak azért tartanak maguknál, mert nincs senki, akire rá tudnának sózni. A Pitonok meg nem mehetnek árvaházba – mondta Perselus, és nem sikerült elfojtania a hangjában a keserűséget. Aztán úgy tűnt, összeszedte magát. – Nem is tudom, miért mondom ezt el neked.

– Mert kérdeztem – mondta Harry. – Különben is, ahogy mondod, tök olyanok, mint a nagybátyám és a nagynéném.

– Te is utálod őket?

Harry habozott. – Nem akarom utálni őket, de… igen, azt hiszem, utálom.

Úgy látszott, Perselus örült a válasznak. – Akkor lehet, hogy mégsem vagy az a gusztustalanul kedves fajta. Még mindig meg akarod nézni a pálcámat?

Harry azonnal rájött, hogy Perselus békét ajánl. Igaz, nem volt olyan bűnbánó, mint Dudley, mikor Petunia nénit és Vernon bácsit akarta kiengesztelni egy-egy hiszti után, de Harry gyanította, hogy Perselus igazából fütyül rá, hogy elfogadja az ajánlatát, vagy sem.

Mivel tényleg szerette volna látni a varázspálcát, gyorsan bólintott. – Igen.

Perselus egy hosszú, kifényesített barna botot húzott elő a zsebéből.

– Ezt használod a varázsláshoz? – kérdezte Harry.

Perselus bólintott.

– Tudnál most valamit csinálni? Úgy értem… nem akarom, hogy kővé dermessz, de…

Perselus egy picit gondolkodott, aztán meglendítette a pálcáját az ágy felé.

Harrynek majd’ kiesett a szeme, ahogy a párnák táncolni kezdtek az ágyon.

– Hú, ez szuper!

– Nem igazán – mondta Perselus unott hangon. – Már négy éves koromban meg tudtam csinálni.

– Ja… – Harry hirtelen úgy érezte, nagyon le van maradva. – Gondolom, mindenki tud ilyesmit csinálni. Hermione azt mondta, én is varázsló vagyok, de én semmi ilyen klasszat nem tudok.

Perselus sötét szeme lenézően csillant. Harry felkészült arra, hogy valami különösen undok megjegyzés következik, de mikor a másik fiú végül megszólalt, a szavaiban nem volt semmi rosszindulat. – A legtöbb varázsló nem kapja meg a pálcáját tizenegy éves kora előtt. Az ide járó tökfejek fele valószínűleg nem tudná ugyanezt megcsinálni, különösen azok nem, akik ebbe a házba tartoznak. Szóval én nem aggódnék túlzottan.

Ez a vélemény bárki mástól megnyugtató lett volna. Egy pillanatra még Harryt is feldobta, de aztán tudatosodott benne, hogy megsértették a házat, amelyikről Ron azt mondta, hogy ő is oda tartozik.

– Ron azt mondta, én is ebbe a házba tartozom! – tiltakozott.

– Milyen kár – a szavak csöpögtek a gúnytól.

– Szívd vissza! – mondta Harry.

– Mit?

– Azt, hogy kár, hogy a Griffendélbe osztottak. Semmi rossz nincs a Griffendélben! – bizonygatta Harry.

– Ha te mondod – válaszolt Perselus megint unottan.

– Igenis azt mondom!

– Hallottam.

– Akkor visszaszívod? – kérdezte Harry, kicsit eltévedve a szavak közt. Perselussal veszekedni olyan volt, mintha egy felnőttel vitatkozna. Piton nem úgy használta a szavakat, ahogy ő szokta, és ettől egész mást jelentettek, mint rendesen, és ez összezavarta Harryt.

Perselus ránézett, hogy lássa a hatást, aztán majdnem kedvesen mondta: – Nem.

Harryt elöntötte a méreg. Szeretett volna jól odavágni Perselusnak arra a nagy orrára. De akkor kopogás hallatszott mögöttük, és kinyílt a hálószoba ajtaja.

– Harry, kijönnél a nappaliba egy pillanatra? – kérdezte Hermione.

– Persze. – Harry még egy pillantást vetett a másik fiúra, aztán kiment Hermione után. Észrevette, hogy a nő becsukta mögötte az ajtót.

Odavezette a kanapéhoz, és ő is leült mellé.

Harry feszült lett: az az aggódó kifejezés Hermione arcán egyáltalán nem tetszett neki. Amikor Ronra nézett, aki egy karosszékben ült a kandalló előtt, látta, hogy barátságos vonásait eltorzítja a harag.

– Valami rosszat csináltam? – kérdezte gyorsan, és azon gondolkozott, vajon mit művelhetett, amivel így elrontotta a dolgokat.

– Nem, Harry, dehogy – nyugtatta meg gyorsan Hermione. – Csak van valami, amire szeretnénk megkérni.

– És nyugodtan mondhatsz nemet – szúrta közbe vadul Ron.

– Ron! – tiltakozott Hermione.

Harry nagyon ideges lett a pillantástól, amit Ron Hermionéra vetett. Nem akarta, hogy veszekedjenek. Azt szerette volna, ha olyan lenne minden, mint azelőtt, amikor robbantós snapszlit játszottak Ronnal, Hermione meg olvasott.

– Megegyeztünk, hogy ő dönt. De tudnia kell, hogy nemet is mondhat.

– Mire mondhatok nemet? – kérdezte Harry most már tényleg rémülten.

– Harry – mondta Hermione –, Perselus nem maradhat a hálóteremben. Arra gondoltunk, nem bánnád-e, ha a te hálószobádba tennénk.

Tudhatta volna, túl szép volt ez ahhoz, hogy sokáig tartson. Még soha életében nem volt semmije, és bár az szörnyű volt, de az, hogy most lett valamije, és azt ilyen hamar elveszik tőle… ez még rosszabb.

De igazán nem hibáztathatta Hermionét és Ront. Még ha nem is volt valami kedves, Perselus egy igazi varázsló volt, és mindenfélére képes a pálcájával. Érthető, hogy inkább őt szeretnék helyette.

De azt mondták, hogy szeretik őt…

Harry szinte hallotta Dudley gúnyolódását: „Ki a fene szeretne téged?”

A szája kiszáradt, próbált nyelni egyet. Úgy érezte, minden nedvesség a szemében gyűlt össze, és szörnyen égett. De nem volt kisbaba. Nem fog bőgni.

Győzködte magát, hogy Hermione és Ron nem voltak olyanok, mint Petunia néni és Vernon bácsi. Még ha nem is akarják őt többé, lehet, hogy engedik, hogy maradjon.

– Van… van itt valahol egy gardrób? – dadogta.

– Micsoda? – Hermione zavarodottan ráncolta össze a szemöldökét.

– Nem láttam gardróbajtót egyik szobában sem – magyarázta Harry –, hogy alhatnék itt a gardróbban… Ez azt jelenti, hogy vissza kell mennem a gyengélkedőbe?

– Ó, Istenem! – legnagyobb rémületére Hermione szemét elfutották a könnyek. Amikor Ronra nézett, ő ugyanolyan szomorúnak tűnt.

– Harry, kedves, nem így értettük – mondta Hermione gyorsan, izgatott hangon. – Csak azt szerettük volna tudni, hogy hajlandó lennél-e megosztani a szobádat Perselussal, amíg találunk valami megoldást a helyzetre. Senki nem akar elküldeni téged!

– Ó. – Nagyon nevetségesnek érezte magát, de aztán Hermione magához ölelte.

– Soha nem fogunk elküldeni, és nem hagyjuk, hogy bármi rossz történjen veled, Harry – suttogta Hermione, és megszorította. Érezte, hogy Ron letelepszik a másik oldalára, és kettejük köré fonja hosszú karját.

Hosszú idővel később Hermione egy kicsit hátrébb húzódott, és ránézett. – Sajnálom, hogy megijesztettünk. Bocsáss meg.

– Semmi gond – nyugtatta meg Harry, és nem értette, miért lett ettől megint párás a nő szeme.

– Nos, most hogy ezt elrendeztük – szólalt meg Ron vidáman –, mi legyen? Hajlandó vagy megosztani a szobádat Pitonnal?

Ron arckifejezéséből világos volt, hogy szerinte Harry bolond lenne beleegyezni, de amikor Harry Hermionéra nézett, látta rajta, hogy felkészült a legrosszabbra. Egyértelmű volt, hogy Hermione szerette volna, ha Perselus ott marad, Ron pedig nem.

Harry sem igazán akarta, hogy Perselus maradjon, de őt már annyiszor mellőzték életében, hogy úgy érezte, nincs joga mással ilyet tenni. De talán ha meg lehetne oldani, hogy Piton valami másik jó helyre kerüljön, az nem lenne gonoszság.

– Ha nemet mondok, akkor Perselusnak gardróbban kell aludnia?

– Senki sem alszik semmilyen nyavalyás gardróbban. Ha nem akarod, hogy itt legyen, felküldjük Pomfreyhoz. Majd ő rajta tartja a szemét – mondta Ron.

– Nem baj az sem, ha nem akarod, hogy itt maradjon, Harry – nyugtatta meg Hermione. – Semmi rossz nem fog vele történni.

– Na, akkor mit mondasz, haver? – kérdezte Ron, és mosolya azt sugallta, hogy tudja előre a választ.

A hálószoba csukott ajtajának másik oldalán Perselus visszafojtott lélegzettel várta az elkerülhetetlen „nem”-et.

Maga is meglepődött azon, hogy maradni szeretne. Elég szomorú tényállás, hogy egy csapat gyermekrabló kedvesebb hozzá, mint a saját családja.

De persze tudta, hogy nem gyermekrablók. Legalábbis 99%-ig biztos volt benne. Egy korábban látott kép alapján felismerte a Roxfortot: a kastély az ablakon kívül úgy nézett ki, mint az iskolának kellett. Ez persze lehetne egy bűbáj hatása is, de a múlt éjjel többször is felkelt megnézni, és a nap folyamán többször is ellenőrizte az ablakból. A külvilág úgy változott, ahogy egy valóságos helynek kell. Ha varázslat volt, akkor nagyon jól kimunkálták. De arra már nem tudott semmi jó okot kigondolni, vajon miért is űznének ezek az emberek (a Roxfort tanárai?) ilyen gyalázatos tréfát egy hétévessel.

Így tehát valószínűleg igazat mondtak. Megpróbálta megérteni a helyzetet, amely szerint tegnap még felnőtt volt, aztán valahogy újra kisfiúvá lett változtatva. Milyen szörnyű egy átok! El sem tudta képzelni, hogy lehet valakit annyira gyűlölni, hogy ilyen kegyetlenséget tegyenek vele, bár… az egész nem is volt annyira rossz.

Az utóbbi nap eléggé… szokatlan volt. Ugyan nem mondhatta, hogy bárki igazán kedvelte volna őt, vagy örült volna, hogy itt van, de senki nem kegyetlenkedett vele. Még az a két griffendéles hülye fent, ők sem voltak kibírhatatlanok. Piton tapasztalatból tudta, hogy ha nem foglalkozott volna velük, abbahagyták volna a piszkálást. Az ő saját gúnyos viselkedése tette végül helyrehozhatatlanná a helyzetet. És most ismét egy másik olyan ember kezében van a sorsa, akit kigúnyolt.

Biztos volt benne, hogy Potter nemet mond. Ki az az épeszű, aki igent mondana? Ő ugyan nem, ha fordított volna a helyzet.

Nem értette, hogy az a nő, Hermione miért javasolta egyáltalán, hogy maradjon itt. Ösztönei azt súgták, ő sem kedveli jobban, mint a férje, és mégis erőltette a dolgot. Ez felfoghatatlan volt. Pontosan tudta magáról, hogy kicsoda. A nagyszülei legalább egy tucatszor elmondták minden egyes nap, micsoda terhet vettek magukra egyetlen gyerekük sárvérű származékával. Tudta, hogy sokkal jobb lett volna, ha meg sem születik, de itt volt, és a családi tisztesség kedvéért mindenkinek jó képet kell vágni hozzá.

Tegnap még nagyon tudatosan védte a családi becsületet, és úgy viselkedett, ahogy a nagyapja helyesnek tartaná, de ma…

Látta a dátumot a Reggeli Próféta mai számán az egyik griffendéles hülyénél fent a hálóban. Ami azt jelentette, hogy ha ez nem egy bonyolult csalás volt – márpedig kezdte egyre jobban gyanítani, hogy nem az –, akkor nagyszülei valószínűleg már rég halottak. És bár tudta, hogy lelkifurdalást kellene éreznie a gondolatra, érzései a megkönnyebbüléshez álltak a legközelebb.

De megkönnyebbülés ide vagy oda, ettől még itt van ebben a helyzetben, mégpedig idegenekkel, akiknek még kevesebb okuk van őt szeretni, mint a nagyszüleinek volt. Olyan jó lenne, ha…

Na persze, nem számít, sosem számított, hogy neki mi lenne jó. Sorsa annak az átokheges, vézna fiúnak a kezében van. És Perselus elég jól ismerte a világ menetét ahhoz, hogy tudja, ahogy a dilinyós észhez tér, és előáll a döntésével, már mehet is pakolni.

Persze a gyengélkedő nem lehet olyan szörnyű hely, és valahogy csak el lehet ott tölteni ott is az időt, amíg itt kényszerül lenni…

– Nem akarom, hogy a gyengélkedőre menjen. – Potter hangja tisztán hallatszott az ajtó másik oldaláról.

– Hogy? – rikoltotta a nagy vörös hajú férfi. Ettől a hangtól tök hülyének tűnt.

– Biztos vagy benne, Harry? – kérdezte Hermione. – Kicsi az a szoba.

– Nagyobb, mint otthon a gardróbom – mondta a Potter fiú.

Már megint ez a gardrób! Perselusnak elképzelése sem volt, mit érthet ez alatt Potter, csak annyit tudott, hogy a másik fiú nem ítélte a gyengélkedőre.

Egyszerre minden erő kiment a lábából. Perselus nem igazán értette, miért, így elbotorkált az ágyig, és óvatosan letelepedett a végére, az otthagyott robbanós kártyák mellé.

Ha Potter idősebb lett volna, vagy hozzá hasonló, akkor Piton valami hátsó szándékot gyanított volna a döntés mögött. De így teljesen össze volt zavarodva. Az ő jelenléte csak kényelmetlenséget jelent Potternek. Miért engedte akkor meg, hogy maradjon?

Potter és ő nem voltak barátok, sőt, még a lehetősége sem volt meg, hogy azok lesznek. Őt sosem szerették a kortársai. Túlságosan is úgy beszélt, mint egy felnőtt, a korabeliek nem értették. Általában nem tudott tíz percnél többet tölteni a vele egykorúak között anélkül, hogy nevetség tárgyává ne vált volna. Akkor aztán előkerült a pálcája, amiért utána mindig alaposan megfizetett, ha nem a tanárai, akkor a nagyszülei előtt.

Senki nem erőltette rá a társaságát, ha lehetősége volt elkerülni. A tény, hogy Potter önként beleegyezett, hogy vele lakjon, alapjaiban rengette meg Perselus világképét.

Az ajtó kinyílt, mire ő gyorsan összeszedte magát, és szokásos közönyösségét kényszerítette arcvonásaira.

Hermione és Harry léptek a szobába, nyomukban a döbbent vöröshajúval. Perselus együttérzett a férfivel. A nőre azonban majdhogynem ijedten nézett fel. Bozontos hajával és szolid szürke talárjában senki nem mondta volna szépnek, ennek ellenére olyan kedvesség sugárzott az arcáról és a szeméből, ami még az ő másod-unokatestvérénél, Lydia Malfoynál is csinosabbnak mutatta, pedig nem volt olyan aranyvérű varázsló, aki ne élt-halt volna Lydiáért.

Hermione jóindulatúan mosolygott rá, és mosolya őszintének tűnt. – Perselus, ha ez neked is megfelel, Ron és én átköltöztetjük az ágyadat ide. Harryvel közösen fogtok lakni a vendégszobában. Rendben?

Egy pillanatra fontolóra vette, hogy nemet mond, csak hogy lássa a reakciójukat, de nem akarta elrontani a helyzetet. Még soha nem esett meg vele, hogy valakinek módjában állt volna megszégyenítenie, és ne használta volna ki. Élvezni akarta egy kicsit a jót, amíg véget nem ér. Úgyhogy tétován bólintott, és nézte, ahogy a nő mosolya még szélesebb lett.

– Nagyon jó. Most magatokra hagyunk benneteket néhány percre, amíg idehozzuk az ágyadat – mondta Hermione.

Ron még visszafordult az ajtóból, és majd’ átszúrta őt a tekintetével. – Harry egyáltalán nem tud varázsolni. Ha bántani mered, velem kerülsz szembe. Megértetted?

Perselus tökéletesen értette a fenyegetést, és újra bólintott. A nyílt gyűlöletet meg tudta érteni. A többi dolog tette idegessé.

– Ron! – kiabált rá Hermione. – Ne ijesztgesd!

– Ugye viccelsz? Nézz rá! Semmi sem tudná megijeszteni! – Ron utálkozva rázta meg a fejét, és kiment a szobából.

Úgy tűnt, Hermione még mondani akar valamit, de végül szó nélkül követte a férjét.

Piton a nyitott ajtóról Harryre nézett, aki csak állt a szobában, és látszott, hogy nem tudja, mit mondjon.

– Miért hagytad, hogy maradjak? – kérdezte Perselus mindjárt, ahogy egyedül maradtak.

Potter az ágy végéhez ment, hogy összegyűjtse a robbantós kártyákat az ágy végéből, ahol hagyta őket. Láthatóan ugyanolyan kényelmetlenül érezte magát, mint Piton.

– Én sem akartam volt a gyengélkedőre menni – vonta meg a vállát.

– És mit számít az neked, hogy mi lesz velem?

Potter megint megrántotta a vállát, szerencsétlenül, mint aki tényleg nem tudja.

Piton kutatóan nézte a fehér arcot, hátha talál utalást valami rejtett indokra. Potter azonban nem nézett ki elég okosnak ahhoz, hogy bármit is rejtegessen. Feszültségen kívül semmit nem tudott leolvasni az arcáról.

Perselus azonnal rájött, hogy ez neki, az ő csípős nyelvének szól. Egyéb helyzetekben nem is hagyta volna abba a kutatást addig, míg az ellenség már csak egy vigyorgó idegroncs, de Potter már bebizonyította, hogy nem az ellensége. Perselus kényelmetlenül állapította meg, hogy ez az első eset, hogy ilyen hosszú időt töltött egy másik fiú társaságában anélkül, hogy sértegették vagy kigúnyolták volna. Tudta, hogyan kell kezelni az olyan helyzetet, de nem tudta, mit kezdjen Potterrel. Úgyhogy egyelőre annyiban hagyta a dolgot, és figyelte, ahogy Potter a kártyáját kevergeti.

– Potter?

– Hívj inkább Harrynek – kapta oda a fejét a másik fiú. – Az emberek csak akkor hívnak Potternek, ha haragszanak rám.

– Akkor Harry.

– Tessék?

– Mikor az előbb Weasleyékkel beszéltél, mi volt az a dolog a gardróbbal?

– A nagynéném és a nagybátyám nem nagyon akarták, hogy velük éljek az autóbaleset után, amiben a szüleim meghaltak. Úgyhogy… éjszakára mindig be szoktak zárni a gardróbba. – Potter figyelme hirtelen teljesen a kártyáira irányult.

Rossz érzés futott végig Perseluson. Amennyire csak vissza tudott emlékezni, a nagyszülei mindig utálták őt, de még ők sem tették be soha egy szekrénybe aludni. Ez olyan… felfoghatatlan volt. Csak azt nem tudta megérteni, hogyan tud ezek után Potter olyan kedves lenni mindenkihez. Így hát szótlanul nézte, hogy Potter leül a földre, és a kártyáit pakolgatja. Láthatóan egyáltalán nem akart vele foglalkozni.

Néhány perccel később a Weasleyék is visszatértek, ágya ott lebegett előttük.

Potter úgy ugrott fel, hogy kártyái szanaszét potyogtak, és csak pislogott a levegőben úszó ágy láttán.

– Hú de klassz!

Weasleyék mindketten mosollyal jutalmazták Potter sületlenségét.

Míg Hermione arrébb lebegtette a többi meglévő bútort, hogy helyet csináljon, addig Ron a helyére kormányozta az ágyat.

Más esetekben Perselus hagyta volna, hadd küszködjenek maguk, de mivel ez az egész mégiscsak az ő kedvéért történt, és nem akarta, hogy olyan haszontalannak tartsák, mint a majdnem-mugli Pottert, megkérdezte: – Segíthetek?

Ron úgy nézett rá, mintha azzal gyanúsítaná, hogy az életére tör, de Hermione rövid gondolkodás után megkérdezte: – Be tudnád lebegtetni az éjjeliszekrényt a két ágy közé?

– Hermi, egy hétévestől nem várhatod el… – de Ron hangja elhalt, amikor Perselus előhúzta a pálcáját, és simán bekormányozta az asztalkát a kívánt helyre.

– Köszönöm, Perselus – mondta Hermione, és pálcája hegyével a távolabbi falhoz irányította a másik ágyat.

Perselus diadalmas pillantást vetett Potter felé, hogy felvágjon előtte. De a másik fiún nem látszott, hogy irigyelné az ügyességét. Ellenkezőleg, úgy tűnt, ugyanúgy elbűvölte Piton bemutatója, mint Weasleyéké.

– Ez tök jó! – kiáltott fel. – Én is meg fogom tudni majd csinálni?

– Naná! – válaszolta Ron, miközben eligazította az új ágyat. – Akkor most jöhet az a játék?

– Igen! – ordította Harry lelkesen, és kivágtatott Ron után a szobából.

Hermione eligazította a paplant Piton frissen betett ágyán. A fiú észrevette, hogy behozta a könyveket, amiket még McGalagony professzor küldött neki. Az ajtó mellett a levegőben lebegtek, amíg Hermione az éjjeliszekrényre nem irányította őket. Aztán a nő kisimította a takarót, felegyenesedett és hozzá fordult. – Perselus, van néhány mugli könyvem, amik szerintem érdekelnének téged. Nem akarod megnézni őket?

– Mugli könyvek? – Még sosem látott egyet sem. Abból pedig, amit nagyszülei a muglikról mondtak, nem volt biztos benne, hogy érdemes lenne akár egyet is elolvasni.

– Igen. Egész nagy gyűjteményem van belőlük.

– Öö… Weasley professzor? – kényelmetlen érzés volt így szólítani. Harry Hermionénak hívta, de a felnőtt Harry a barátja volt. Férje viselkedése is egyértelműen mutatta, hogy ők nem voltak barátok azelőtt, sőt.

– Nem vagyok a tanárod, Perselus. Nem akarnál inkább Hermionénak hívni, mint Harry? – mondta szinte vágyakozva.

– Rendben – egyezett bele Perselus, és nagyot nyelt. Rémült volt, de nem tudta, mitől. Volt valami a nő tekintetében, amitől nagyon sebezhetőnek érezte magát, ha ránézett. Egy pillanatig eltűnődött, mi van, ha éppen valamilyen bűbájt gyakorol rajta. De semmi galádság vagy számítás nem volt a barna szemekben, éppen ellenkezőleg.

– Valamit kérdezni akartál az előbb – emlékeztette Hermione.

– Igen. Pottert muglik nevelték?

– Igen. A szülei mindketten varázslók voltak, de mikor meghaltak, az édesanyja mugli rokonaihoz került. – Pillantása egy leheletnyit keményedett. – Vagy ez gondolt jelent neked?

– Micsoda?

– Tudom, hogy egyes régi varázslócsaládok helytelenítik a kapcsolatot azokkal a varázslókkal, akik az ő elnevezésük szerint nem „aranyvérűek”.

Perselus elvörösödött a szégyentől, amikor meghallotta az annyira gyűlölt szavakat a nő szájából. Gyomra idegességében egy pillanatra összeugrott, hogy mindent tudnak róla, de aztán rájött, hogy nem róla beszél, hanem Potterről.

A nő Harry miatt aggódott.

Kiszáradt szájjal próbált nyelni egyet, aztán kinyögte: – Az sem lenne gond, ha mugli születésű volna. Én nem… ez nem lesz probléma.

Meglepetten látta, hogy Hermione arca elszomorodik, következő szavai pedig majdnem annyira meglepték, mint Harry döntése, hogy ott maradhat.

– Sajnálom, Perselus. Nem volt szép tőlem, hogy ilyesmit feltételeztem rólad – mondta halkan.

– A feltételezés nem volt helytelen, éppen csak… nem vagyok túl jó ebben az aranyvérű dologban…

– Hogyan…?

De ő nem akart többet beszélni róla. – Ha neked is megfelel, szívesen megnézném most azokat a mugli könyveket…

– Rendben – mondta Hermione, és nem erőltette a témát, bár Perselus látta rajta hogy kíváncsi.

Döbbenten követte Hermionét a nappaliba. Alig bírta felfogni, hogy a nő nem erőszakolta ki belőle az igazságot.

Előző               Idő-járás főmenü            Következő

Vélemény