Fordította: Majmunka

Átnézte: enahma

3. fejezet

– Micsoda reggel! – dörmögte Ron, mikor bement a lakosztályukba, alig egy órával azután, hogy Hermione lefektette Harryt. Hermione felnézett a kor-korrigáló bűbájokról szóló könyvből, amit éppen olvasott. Hasonló kötetekből vagy egy méter magas rakás volt felhalmozva a karosszéke melletti asztalkán.

Felemelte a fejét, hogy Ron, aki hozzáhajolt a széke mögül, adhasson neki egy üdvözlő puszit. Furcsa helyzetük kis ügyeskedést igényelt, aminek eredményeként a barátságos üdvözlés hamarosan valami sokkal többé alakult, úgyhogy amikor végül szétváltak, mindketten alig kaptak levegőt.

– Öö… hol van Harry? – nézett körül a szobában Ron.

– Alszik. Szegényke, már a karomban elszundikált. Ron, ő tényleg azt gondolja, hogy hét éves. Semmi emléke nincs rólunk. Ez…

Ron megsimogatta a vállát, és letelepedett a barna bársony kárpitozott karosszék széles karfájára. – Tudom. Éppen ez furcsa. A kormódosító varázsoknak általában nincs hatásuk a memóriára, nem?

– Én legalábbis még nem találtam olyat, aminek van – dőlt Hermione a férjének, és hálás volt erejéért. – És mindegyik hagy nyomot. Minerva elhozta Harry és Piton professzor pálcáját a lakosztályukból, hogy ellenőrizze, milyen varázslatra használták őket utoljára. Harry utoljára egy sündisznót változtatott vissza tűpárnává – ne is kérdezd, megint Stanton volt –, Piton professzor pedig a lámpákat oltotta le vele.

– Nem túl biztató, igaz? – sóhajtott Ron.

– Nem. Őszintén szólva aggódom. Minden ösztönöm azt súgja, hogy igazad van, és megátkozták őket, de a Roxfort egyik riasztóbűbája sem jelzett behatolót.

– Talán a kastélyból valaki? – kérdezte Ron.

– Nem hiszem, hiszen csak a tanárok vannak itt.

– Ne felejtsd el a diákokat, akik itt maradtak. Emlékszel a zűrökre, amiket mi hárman okoztunk a karácsonyi szünet alatt?

– Ron, csupán heten maradtak itt, és még a legidősebb sincs 13 éves. Egy diák nem tudta volna ezt megcsinálni, de még ha akarta volna sem…

– Igen?

– Mi értelme volna? Úgy értem, azon gondolkodom, hogy milyen lehetséges célt szolgálhat, hogy az ellenségeidet gyerekké változtatod. Hiszen ha meg akarsz valakit átkozni bosszúból vagy dühből, nem több értelme van valaminek, ami fáj? A Cruciatus vagy valamilyen más, ártó szándékú átok, amit tanultunk, sokkal hatásosabb módszer lenne a bosszúra.

– Igen, ebben igazad van.

– És még ha végül úgy is döntesz, hogy megalázod az ellenséged, nem akarnád-e inkább, hogy ők is tudatában legyenek a szégyenüknek? Mi értelme tehetetlenné tenni az ellenséged, ha ő nem tudja, hogy az? Ennek semmi értelme.

– Csak azt szeretném tudni, ki a fene tette ezt velük – mondta Ron.

– Ez legalább annyira nagy rejtély, mint az, hogy miért.

– Mert? – kérdezte Ron.

– Minerva átugrott a hopp-hálózaton néhány perccel ezelőtt, és hozott néhány információt – mondta Hermione. – Odaadta a pillangókat Neville-nek, hogy eressze őket szabadon az üvegházban, hátha szükség lesz még rájuk az ellenvarázslathoz, bármi is történt Harryvel és Piton professzorral. Ez volt a jó hír.

– És mi a rossz?

– Bármi is volt az oka, amikor történt, mindketten egyedül voltak a szobájukban.

– Hogy lehet az?

– Nem tudom, de mind Piton, mind Harry privát védelmi rendszere működött, és érintetlen volt. Minerva még a portrét is megkérdezte, aki Harry ajtaját őrzi. Senki nem ment be. A minisztériumi Hopp Hálózat-használati jegyzőkönyvek szerint én voltam az egyetlen, aki az utóbbi három hétben Harry kandallóját használta, míg Pitonét nem használta senki, mióta Dumbledore meghalt. Ez… olyan szomorú, nem? – nézett férje szemébe, hogy erőt merítsen annak meleg, barna mélységéből.

Ron vállat vont. – Nem igazán meglepő. Dumbledore volt az egyetlen, aki el bírta viselni.

– Ron!

– Ez az igazság! Csak nézd meg, hogy viselkedett ma! Csoda, hogy megérte a felnőttkort ezzel a stílussal. Anya megölt volna minket, ha így beszéltünk volna egy tanárral – csóválta a fejét Ron.

– Mi nem vagyunk a tanárai.

– Nehogy még védd is!

– Nem ismer minket. Gondolj csak bele! Felébredt ma reggel egy helyen, ahol még soha életében nem járt, csupa idegen között. Még csak hét éves. Minden kivagyisága ellenére ugyanolyan rémült volt, mint Harry – korholta Hermione.

– Harry rémült volt? – Szokásához híven Ron a mondat legkevésbé fontos részét kapta el.

Na, jó, ismerte el Hermione, talán nem a legkevésbé fontos részét. Ebben a helyzetben Ront egyedül Harry érdekelte. Egy átlagos helyzetben Hermionét dühítette volna ez a fajta konokság, de férje hangjában olyan komolyságot érzett. A gondolat, hogy a legjobb barátja félhet bármitől is, nyilvánvalóan kikészítette Ront.

– A szekrény mögött rejtőzött, mikor kiléptem a kandallóból. Megpróbált bátornak mutatkozni, de szegényke halálra volt rémülve. Emlékezz csak, Ron, őt muglik nevelték. Már maga a mágia is új dolog a számára, és akkor add hozzá még ezt az őrült sztorit arról, hogy egyik nap még felnőtt volt, másnap meg már gyerek… Ez elég sok volt neki így egyszerre – mondta Hermione.

– Ühüm. Még az a csoda, hogy ő nem vádolt minket gyerekrablással, mint Piton – merengett el Ron.

– Inkább szívfájdító – vallotta be Hermione, akinek hirtelen szüksége volt rá, hogy megossza valakivel az érzéseit.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Ron, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a haját.

– Ron, minden normális gyerek sírt volna, hogy haza akar menni. Piton reakciója sokkal egészségesebb volt. De Harry… éppen csak kedvesen beszéltem hozzá, és máris nem akart hazamenni. Annyira ki van éhezve a szeretetre, hogy megszakad az ember szíve. Úgy viselkedik, mint aki életében sosem hallott még egy kedves szót.

– Mert talán nem is hallott – sötétült el Ron arca a haragtól. – Tudod, milyenek voltak azok az emberek, akiknél lakott. Anya mindig könnyes szemmel jött haza, mikor a nyári szünet kezdetén ott kellett hagynunk a vasútállomáson azokkal a szörnyű muglikkal. Abban az évben, mikor Freddel és George-dzsal megszöktettük, egy berácsozott ablakú szobába volt bezárva. Szörnyű volt!

– Azt meghiszem. Olyan dühös lettem, mikor láttam, milyen kicsi és gyámoltalan, és belegondoltam, hogyan bántak vele azok a szörnyetegek… és hiába tudom, hogy ez valamilyen varázslat, és ő igazából velünk egykorú, és nemsokára visszaváltozik önmagává, mégis, amikor rám néz azokkal a szomorú szemekkel, nem akarok mást, csak átölelni.

– Az nem árthat, igaz? – mosolygott Ron azzal az együttérzéssel, ami alaptermészete is volt, és ami mindig is vonzotta benne.

– Te is úgy gondolod akkor, hogy elkényeztethetjük egy kicsit?

– Miért ne? Bármit is tettél vele ma reggel, jól tetted. Ő volt ma a legnyugodtabb ember a gyengélkedőn.

– Az nem feltétlenül jó dolog. Egy egészséges gyerek haza akart volna menni.

– Harry soha nem tekintette otthonának a Dursleyék házát. Mindig a Roxfortot tartotta az otthonának – emlékeztette Ron.

– Akkor is…

– És különben sem arról van szó, hogy ő tényleg hét éves lenne. Igazából egy felnőtt ember, bűbáj hatása alatt – érvelt tovább Ron.

– Ron…. ezt nem tudhatjuk – mondta Hermione gyenge hangon, ahogy legmélyebb félelmének hangot adott.

– Hogy érted ezt?

– Mi van akkor, ha nem elvarázsolták őket? Mi van, ha tényleg gyerekek?

– Nem értem. Hogy lehetnének tényleg gyerekek?

– Mi van, ha az a Harry és Perselus, akit mi ismerünk, valahogy… kicserélődött a hétéveskori önmagára? És esetleg nincs semmi módja, hogy ezt visszacsináljuk?

Ron úgy válaszolt, ahogy a férfiak a történelem folyamán mindig is teszik, amikor kényelmetlen kérdésekkel kell szembenézniük. – Ne aggódjunk addig, amíg nem muszáj! Hiszen még akár az is lehet, hogy holnap újra a régi formájukban ébrednek fel.

Hermione az ajkába harapott, és visszatért a kutatáshoz.

Ron bosszankodva bámult le rá még néhány pillanatig, aztán csendesen elvette a legfölső könyvet a kupacból, és leült a szemközti karosszékbe.

– Na és amikor én leteszem a kettesemet, te megnézed, nincs-e a kezedben a párja – magyarázta Ron. – Ha nincs, akkor húzol egy újabb lapot. Ha kettest húzol, akkor tied a pár. Ha nem, akkor én következem. Ha van kettesem, akkor kijátszhatom, és elviszem a párt. Ha nincs, akkor addig húzunk felváltva, amíg egyikünknek nem lesz meg a párja. Ha a kettes a robbanó lap ebben a menetben, akkor az, aki a robbanó lapot kapja, viszi a párt, és az nyer, aki több párt gyűjtött. Érthető?

Harry a homlokát ráncolva bámulta a kezében tartott lapokat. – Azt hiszem. Mikor egy kártya felrobban, a játéknak vége, és az nyer, akinek több párja van. És a robbanó lap minden menetben más, úgyhogy nem lehet megmondani, ki húzta ki. Igaz?

– Egyből megértetted – hagyta jóvá Ron széles vigyorral. – Igazi őstehetség vagy ebben.

Harry visszatartotta lélegzetét, ahogy letette a kettesét. Mikor az nem robbant, felvette a párt, és rátette az előtte növekvő kupacra.

Robbantós snapszlit játszottak a nappali kandallója előtt a padlón. Hermione egy karosszékben ült mögöttük, és Harry soha nem látott még ilyen nagy, vastag könyvet, mint amilyet olvasott. Tudta, hogy olyan varázsigét keres, ami visszaváltoztathatja Perselust és őt felnőtté, de remélte, hogy nem fogja túl hamar megtalálni. Az utóbbi két nap volt élete legszebb két napja.

Néha éjjel, mikor be volt zárva a gardróbjába, Harry arcát a rácshoz nyomva leste azokat a jeleneteket, amelyek annyira hasonlítottak ehhez, és elgondolkodott, vajon milyen érzés lehet kint üldögélni a fényben, olyan emberekkel, akik szeretik. Hiszen neki sosem volt senkije, aki játszott volna, vagy akár csak beszélgetett volna vele. De most már tudta, milyen érzés. Csodálatos.

Senki nem volt még olyan kedves vele, mint Hermione. Bár nem nyalta-falta, vagy becézgette, mint ahogy Petunia néni tette Dudleyvel, de pont olyan volt, amilyennek egy anyukát képzelt. Egyszer sem éhezett meg egész nap, és nem kellett reggelit, ebédet vagy vacsorát kérnie, mert Hermione és Ron odaültették maguk közé a hosszú asztalhoz, ahol mindenki evett, és addig tornyozták a tányérjára az ételt, míg úgy nem érezte, hogy mindjárt kipukkad.

Életében először a ruhái illettek rá, és nem kellett mások levetett holmiját hordania. Hermione, direkt az ő számára, összezsugorított néhány ruhát felnőtt énje ruhásszekrényéből, és azt is mondta, hogy ha még másnap is gyerek marad, akkor elviszi a városba, és vesz neki saját ruhát.

És tegnap éjjel, mikor az a jól ismert, szörnyű rémálma volt a zöld villanásról és a gonosz nevetésről, nem kellett egyedül sírnia a sötét, bezárt gardróbban. Hermione odajött hozzá, varázslattal meggyújtotta a lámpákat a szobában, és addig fogta a kezét, amíg újra el nem aludt a meleg ágyban. Még azt is mondta, hogy égve hagyhatnak egy lámpát éjszakára, ha attól nyugodtabban alszik.

Ron ugyanilyen jó volt hozzá. Harryt még mindig ijesztette kicsit a magassága, de a nagydarab férfi az egész napot vele töltötte, együtt játszottak és nevettek. Még az sem zavarta, ha Harry nyert a játékban.

Sosem volt még ennyi mulatságban része.

Harry épp jó úton volt afelé, hogy zsinórban a nyolcadik párját is begyűjtse, mikor sürgető dörömbölés hallatszott az ajtó felől.

– Szabad! – kiáltotta Hermione.

Az ajtó kivágódott, és az a szőke fiú rontott be a nappaliba, akit Harry valamelyik nap a folyosón látott. Arca kipirult a rohanástól, kék szemei tágra nyíltak. Nem mosolygott.

– Jó estét, Stanton – mondta Hermione, azzal becsukta a könyvét, és felállt a székből, hogy üdvözölje a látogatót.

– Weasley professzor, jöjjön gyorsan! – kiabálta a fiú izgatottan.

– Mi a baj? – kérdezte Ron Harry mellől a padlóról.

– Piton, úgy értem, Piton professzor… csak jöjjön gyorsan! – sürgette a fiú.

– Igen, megyek máris – felelte Hermione.

Ron rámosolygott: – Egy tanár csak reggeltől estig gürcöl, de a házvezető napjának sosincs vége.

Mielőtt még befejezhette volna, Hermione már az ajtón kívül volt.

Elég sokáig volt távol. A tizenhatodik párnál robbant fel a Júnója, és már jól benne voltak egy újabb menetben, amikor az ajtó nagy csattanással kinyílt. Harry és Ron mindketten felnéztek a játékból.

A szobába Perselus masírozott be kihúzott háttal és olyan sötét arckifejezéssel, mint egy viharfelhő. Harry és Ron éppen az útjába estek, ezért pár lépéssel arrébb megállt, és úgy bámult le rájuk, mint aki még sosem látott senkit játszani. Harry megértette ezt az érzést, hiszen ő maga is most játszott először életében.

Hermione sem látszott sokkal boldogabbnak, mint Perselus, ahogy bejött mögötte.

– Mi történt? – kérdezte Ron.

– Harry – kérte Hermione. – Megmutatnád Perselusnak a szobádat?

– Ez elég átlátszóra sikerült – kuncogott Ron.

– Ron, kérlek!

– Jól van, jól van – Ron megadóan tárta szét a karját. – Harry, vidd be a kártyát is. Megmutathatod Perselusnak is. Nemsokára új játékot kezdünk, jó?

Harry gyorsan összeszedte a kártyákat, és feltápászkodott. – Erre – mutatta.

Perselus tiltakozás nélkül követte a szobájába. A magasabb fiú közömbös tekintettel mérte végig a berendezést, aztán néhány lépésre az ajtótól megállt.

– Akarsz robbantós snapszlit játszani? – kérdezte reménykedve Harry.

– Nem igazán van hozzá kedvem – válaszolt Perselus egy gúnyos mosollyal.

– Nem tudod csak simán azt mondani, hogy „nem”, mint a többi ember? – kérdezte Harry, akit bosszantott Piton önhittsége.

– Nem tudnál csöndben maradni? Hallgatózni próbálok – morrant rá Perselus.

– Nem szép dolog kihallgatni, mit beszélnek mások csukott ajtó mögött.

Piton megvető pillantásától persze nagyon butának érezte magát. De egyiküknek sem kellett megerőltetnie a fülét, hogy hallják, mi történik. Ahogy már Harry rémálmakor is kiderült előző éjjel, az ajtó egyáltalán nem volt hangszigetelt. Mikor Piton elhallgatott, rögtön meghallották Ront, ahogy megkérdezi:

– Szóval, mi történt? Miért hoztad ide?

– Sóbálvány-átkot küldött Billingsre és Shearsonra – válaszolta Hermione.

– Micsoda? Az lehetetlen! Még csak hét éves! Melyik hét éves tudna végrehajtani egy ilyen varázslatot? Még a tizenegy éveseknek is csak ritkán sikerül…

– Perselus mégis megtette.

– Hogyan?

– Gondolom a szokásos módon: suhintott a pálcájával, és kimondta a varázsigét. Mégis, mit gondolsz!? – gúnyolódott Hermione elkeseredetten.

– De azt mondtad, Minerva elvette mindkettőjük pálcáját…

– Ó, ez tetszeni fog neked. Azt mondta, begyűjtő bűbájjal szerezte vissza.

– Begyűjtő bűbájjal? – ismételte Ron. – De hát…

– Tudom. Az negyedéves tananyag.

– És te hiszel neki?

– Ron, a padlón ott feküdt a két merev fiú, kétszer akkorák, mint ő. Elismerte, hogy ő dermesztette mozdulatlanná mindkettőt. Nem álltam le vitatkozni vele azon, hogy hogyan szerezte vissza a pálcáját.

– De hát az Invito bűbáj… Az ördögbe is!

– A szentségelés nem segít, Ron.

– Hol van most a pálcája?

– Gondolom a zsebében.

– Micsoda? Nála hagytad? Meg vagy őrülve?

– Engem is sóbálvánnyá változtatott volna. Nem gondoltam jó ötletnek, hogy már a második napon pálcát emeljen egy felnőttre.

– Hermione….

– Provokálták. Billings és Shearson is beismerte, hogy kigúnyolták és becsmérelték a Mardekárt. – Hermione hangja fáradtnak tűnt.

– De hát ő nem is mardekáros! Még nem jár a Roxfortba! – tiltakozott Ron.

Ron beszélt már Harrynek a Roxfort négy házáról, így a beszélgetés egy kicsit érthetőbb volt, mint tegnap lett volna.

– A családja már évszázadok óta mardekáros, ugyanúgy, ahogy a tiéd griffendéles. Ha valaki kicsúfolta volna a Griffendélt, mikor te hét éves voltál, te is felháborodtál volna, nem?

– Igen, igen, de hogy hagyhattad nála a pálcáját? Ki tudja, mire képes még?

A nő sóhajtása még a zárt ajtón keresztül is hallható volt. – Eddig figyelemre méltóan jól viselkedett.

– Eltekintve olyan apróságtól, mint egy-két kővé dermesztett szobatárs – morgott közbe Ron.

– Perselus nem bántotta őket, amíg meg nem támadták. Csak védekezett.

– Egy halálfaló-palántát eresztettünk az elsőévesek hálótermébe – utálkozott Ron.

Harry meg akarta kérdezni, mi az a halálfaló, de Perselus nem volt hajlandó ránézni.

Hermione hangja betöltötte a szobát. – Ő csak egy kisfiú, akit idegenek vesznek körül. Meg van rémülve, Ron.

Harry ránézett a másik fiúra, és magában igazat adott Hermionénak. Perselus még mindig úgy állt ott, mint egy szobor, ajkát szorosan összezárta, összeszorított öklét pedig a talárja zsebében tartotta. Csapzott, hosszú haja az arcába lógott, ahogy lehajtotta a fejét, túlméretezett orra pedig a föld felé mutatott, nem gőgösen fel a levegőbe. Nagyon levertnek tűnt. Még ahol ő állt, onnan is láthatta, milyen nehezen veszi a levegőt.

– Nem hagyhatjuk, hogy kővé dermessze a diákokat, Hermione. Ez még Dumbledore-nak sem tetszene.

– Tudom, de… – hirtelen elakadt a szava. – Nincs hangszigetelő bűbáj azon a szobán, ugye?

– Nincs. Levettük múlt éjjel, hátha Harrynek szüksége lesz ránk, emlékszel?

– Menjünk csak be ide. Meg kell veled beszélnem valamit – mondta Hermione.

Hallották, ahogy a Weasleyék visszavonultak a másik hálószobába, aztán Ron hirtelen kiáltását, mielőtt minden elcsendesedett volna: – Micsoda?! Azt akarod, hogy…