A nő tekintete továbbsiklott róla, és az ágyon és a mellette levő éjjeliszekrényen állt meg.

– Harry?

– Tessék.

– Nem tudod, mit keres itt ez az üveg? – Hermione odalépett, és felvette a jókora pillangós üveget.

– Nem tudom, már ott volt, mikor felébredtem.

– Milyen furcsa – mondta a nő, és egy elgondolkodó pillantást vetett a csapongó lepkékre.

– Én… nem szeretem a lepkéket? – kérdezte Harry kicsit összezavarodva.

– Nem, biztos vagyok benne, hogy nagyon is szereted őket, Harry. Csak azt nem tudom, honnan szerezhetted őket decemberben.

– Az nem lehet, hogy már itt voltak, mikor elaludtam?

– Kétlem. Azt hiszem, hogy jobb, ha magunkkal visszük őket. – döntötte el, és bedugta az üveget a bal hóna alá.

Harry nem értette, miért, de aztán Hermione a kezét nyújtotta.

Harry gyorsan megfogta a felkínált kezet, és egy bizonytalan pillantást vetett fel a nő arcára. Meleg tenyere olyan biztonságot adóan kulcsolódott az ő kis izzadt kezére… Még csak pár perce ismerte, de máris kedvesebb volt vele, mint a nagynénje és a nagybátyja egész életében.

A hálószobából a nappaliba jutottak, amiről ő azt sem tudta, hogy létezik, majd tovább egy tágas folyosóra.

– Ez meg kicsoda?

Harry nagyot ugrott, amikor a mély hang megszólalt mögötte, rögtön azután, hogy a nappali ajtaja becsukódott.

Harry körbefordult, hogy megnézze, ki is szólt utánuk, és úgy szorította Hermione kezét, mintha az élete múlna rajta. Az ajtó külső felén egy olajfestmény pompázott. A festményen egy vörös szakállú öregember volt csúcsos varázslósüvegben és olyan fekete talárban, mint amilyet Harry is viselt.

– Szervusz, Martin. – üdvözölte Hermione a festmény lakóját. – Harryvel történt egy kis baleset. Éppen most megyünk, hogy megoldjuk.

– Hát tegyétek is, de gyorsan! Még hogy baleset…! – háborgott az öregember, ahogy Hermione elvezette Harryt.

Nem Martin volt az egyetlen kép, ami mozgott és beszélt. A folyosón végig festmények sorakoztak, és úgy tűnt, mindegyik nagy érdeklődést mutat Harry iránt.

A folyosó fordulójánál egy szőke fiú futott el mellettük. A fiú fekete talárt viselt, amire egy vörös-arany embléma volt varrva.

– Stanton! – szólt utána Hermione, mire a fiú lefékezett.

– Jó napot, Mrs. Weasley – mondta a fiú. Kék szemével kíváncsian nézett Harryre. Harry megrémült, amikor a másik fiú a homlokára meredt. – Te jó ég…!

– Stanton, szaladj, keresd meg McGalagony igazgatónőt, és mondd meg neki, hogy siessen a gyengélkedőbe. Aztán menj az én lakásomhoz, és szólj Weasley professzornak, hogy ő is jöjjön oda!

– Igen, tanárnő –bólintott Stanton, ahogy Harry és Hermione elsiettek mellette.

Amikor újra bekanyarodtak, Harrynek gyökeret eresztett a lába döbbenetében.

A folyosó a Roxfort fő lépcsőházára nyílt. A tér olyan tágas volt, mint egy katedrális: legalább nyolc emelet magas volt, és több tucat lépcső szelte át keresztül-kasul. Néhány közülük mozgott is, lassan lebegett az épület egyik oldaláról a másikra.

– Öö… Hermione…? – Még szorosabban markolta a nő kezét.

Annyira szorította, hogy azt hitte, megszidja érte, de amikor Hermione lenézett rá, a tekintete kedves volt, és megértő.

– Nincs semmi baj, Harry. Ezek csak lépcsők. Néha mozognak, de azért legtöbbször el tudsz jutni oda, ahova akarsz. Minden rendben? – Hermione közelebb húzta a falhoz, és szabad kezével átkarolta a vállát. – Néha elfelejtem, milyen nyomasztó tud lenni ez a hely, ha nem vagy hozzászokva.

Ezután hagyta, hogy Harry csak bámulja a lépcsőket néhány percig, és nem erőltette, hogy menjenek közelebb.

Harry látta, hogy egy fekete hajú lány, aki alig néhány évvel lehetett idősebb nála, és szintén olyan hosszú, fekete talárban volt, mint amilyet itt mindenki viselt, néhány szinttel felettük éppen lefelé jön egy lassan mozgó lépcsőn. Nem látta tisztán az arcát, de nem úgy nézett ki, mint akit megijeszt a mozgás.

– Azt hiszem, egész helyesek – ismerte el Harry, és tett egy határozott lépést a lépcsők felé. Hálás volt Hermione kezének bátorító szorításáért.

Majdhogynem csalódott volt, amikor a lépcső, amire léptek, mozdulatlan maradt. Engedelmesen követte Hermionét, ahogy elhaladtak a festmények kíváncsi lakói előtt, majd végül három szinttel lejjebb léptek le a lépcsőről, mint ahonnan indultak.

A nő végigvezette őt egy újabb huzatos folyosón, be egy szobába, ahol vagy egy tucat ágy sorakozott szép rendben a két oldalon. Egyik ágyban sem volt senki.

Egy fehér taláros hölgy a szoba hátuljában éppen üvegeket pakolt be egy szekrénybe.

– Szervusz, Poppy! – szólította meg Hermione.

– Szervusztok – válaszolt az asszony, anélkül, hogy megfordult volna. – Remélem, nem Kalapkúra-bájitalért jöttél. Pont kifogytam belőle. Meg kell kérnem Perselust, hogy főzzön egy újabb tételt, mielőtt a félév elkez… – a hangja elakadt, ahogy megfordult, és meglátta őket. – Te jó ég, csak nem…?

– Harry Potter. – erősítette meg Hermione. – Harry, ő Madam Pomfrey, a valaha volt legjobb gyógyító a Roxfortban.

– Csókolom! – üdvözölte idegesen a javasasszonyt.

– Szervusz, kedves – mosolygott Madam Pomfrey. – Ne aggódj. Egy pillanat alatt rendbe hozunk, jobb leszel, mint új korodban. – Barátságos kék pillantása Hermione felé fordult.

Amíg Hermione elmagyarázta, hogyan talált rá, Harry elengedte a kezét, hogy felfedezze a gyengélkedőt.

– Lehetett egy egyszerű fiatalító főzet – hallotta Madam Pomfrey hangját.

– Annak a főzetnek az ellentéte, amivel Fred és George próbálta átejteni a Tűz Serlegét? – kérdezte Hermione.

Bár minden szava érthető volt, mégis, mintha egy másik nyelven beszélt volna.

– Pontosan. Megvizsgálom, aztán kipróbáljuk az ellenszert – ajánlotta Madam Pomfrey.

– Harry? Idejönnél egy pillanatra? – intett Harrynek Hermione.

A következő húsz perc elég zavaros volt. Madam Pomfrey megvizsgálta a szemét, a fülét, az orrát, a torkát, éppen úgy, mint egy rendes orvos, aztán elvégzett még néhány olyan vizsgálatot is, amit Harry nem nagyon értett.

Még a vizsgálóasztalon feküdt, és Madam Pomfrey lassan mozgatta pálcáját testének minden egyes pontja fölött, mikor egy döndüléssel kivágódott a gyengélkedő ajtaja, és az a magas, vörös hajú férfi viharzott be rajta, akit Harry a kandallópárkányon levő fényképen is látott. Olyan gyorsan jött, hogy barna talárja szárnyként hullámzott körülötte.

– Hermione! Mi ez az őrültség Harryvel? Stanton azt mondta… Harry? – a férfi hangja magasba kunkorodott az utolsó szónál.

– Harry – mondta Hermione, és közelebb hajolt, hogy bátorítóan megszorítsa a kezét. – Ő a férjem, Ron. Ő volt a legjobb barátod gyerekkorotokban. Ron, Harry nem emlékszik ránk, úgyhogy kérlek, próbáld meg nem halálra rémíteni!

A magas férfi szeplős arcának kifejezése majdnem megnevettette Harryt.

– Öö… szia, Harry! Akkor jól vagy? Úgy értem, azon kívül, hogy…

– Attól eltekintve, hogy hét éves, úgy tűnik, semmi baja – jegyezte meg ingerülten Hermione.

Amikor elcsípte Hermione lemondó pillantását, amit a férje felé vetett, Harry elkuncogta magát.

– Hét? – ismételte Ron. – Biztos vagy benne? Alig látszik ötnek!

– Hét éves vagyok, nem öt! – szólt közbe mérgesen Harry.

– Ron! Hallottál már valaha tapintatról? – pirított rá Hermione.

Ron bűntudatosan elvörösödött, amitől az arca majdnem olyan színű lett, mint a haja.

– Bocs, Harry. Tényleg nem emlékszel rám? Több mint 15 éve barátok vagyunk.

Harry csak a fejét rázta: még mindig nem tette túl magát Ron „ötéves” megjegyzésén, de amikor rámosolygott, egy kicsit javult róla a véleménye: a férfi barna szemei ugyanis még mindig világosan mutatták, mennyire meg van zavarodva. – Ne aggódj, mindjárt mindent elrendezünk, és aztán újra úgy lesz minden, mint régen. – Ron Hermionéhoz fordult. – Izé… mi történt vele?

Hermione ajkai épp válaszra nyíltak volna, amikor újra kinyílt a gyengélkedő ajtaja. Egy zöld taláros, szigorú tekintetű nő lépett be. Haját szoros fekete kontyba kötötte. – Mi történt? Mr. Stanton azt mondta…Te jó ég!… Szervusz, Harry!

– Öö… Csókolom! – Kezdett ideges lenni, ahogy a sok felnőtt mind őt bámulta.

– Harry, ő McGalagony professzor, a Roxfort igazgatónője – mutatta be Hermione, majd a három taláros felnőtt összedugta a fejét, és suttogva tanácskozott, amíg Madam Pomfrey befejezte a vizsgálatot.

– Kész vagyunk, kedves – mondta végül Madam Pomfrey. – Most már felkelhetsz.

Hermione lesegítette a földre. Zavartan csúszott bele papucsába: nem tetszett neki, hogy mind úgy néznek rá, mint valami csodabogárra.

– Nos, Madam Pomfrey? – törte meg a csendet az igazgatónő.

– Borzasztóan alultáplált – válaszolt a javasasszony. – Bárki is gondoskodott róla, megérdemelné, hogy megostorozzák! Tizenöt centivel és közel hat kilóval kevesebb, mint lennie kellene.

– Senki sem „gondoskodott” róla – vágott közbe Ron.

– Ez elég nyilvánvaló! – Madam Pomfrey elég zaklatottnak tűnt a vizsgálat eredményei miatt.

– Tud mondani valamit azon kívül, hogy rosszul viselték a gondját? – kérdezte McGalagony professzor.

– Nem átkozták meg, nem küldtek rá bűbájt, és egyéb módon sem varázsolták el. Vizsgálataim alapján Harry egy teljesen normális gyerek.

– Hogy érti, hogy nem átkozták meg? Hát nézzen rá! – erőltette Ron.

– Végigfuttattam a varázspálcám minden egyes porcikája fölött. A pálca úgy van megbűvölve, hogy még a legrejtettebb mágiát is felismerje. A fiú tökéletesen mentes minden mágikus behatás alól. Ha pedig valamilyen bájital okozta volna ezt az állapotot, akkor annak nyoma maradt volna a bélrendszerében, de ott sem találtam semmit.

– Mit gondol, akkor mi történhetett? – kérdezte Hermione.

– Bárcsak tudnám! – felelte Madam Pomfrey.

– Hermione, drágám – szólalt meg a tanácstalan csendben McGalagony professzor. – Mi az az üveg a kezedben?

Hermione meglepetten rezzent össze. Izgalmában szemlátomást sikerült megfeledkeznie a hóna alá dugott üvegről. Felemelte, és a falilámpák fényében mindenki láthatta az üveg röpködő lakóit. – Harry ágya mellett volt. Azt mondja, ott találta, mikor ma reggel felébredt.

– Gondolod, hogy jelent valamit? – kérdezte Ron Harryt megelőzve.

Még Harry is elvigyorodott, amikor látta a tekintetet, amit Ron a kérdésre kapott.

– Természetesen jelent valamit – válaszolta Hermione, míg a másik két nő úgy nézett Ronra, mintha gyengeelméjű lenne.

– Még sosem hallottam ilyesmiről – húzta el vékony száját az igazgatónő. – Ha Pottert nem átkozták meg, akkor hogyan…

– Talán Piton professzor tudna segíteni – javasolta Hermione.

– Na igen, neki még a kisujjában is több van a Sötét Varázslatokról, mint a legtöbb SVK tanárnak – jegyezte meg Ron, de aztán hirtelen Harryre nézett, és kissé bűnbánóan hozzátette: – Bocs, Harry. A jelenlévők persze kivételek.

– Jó ötlet. Elmegyek érte.

McGalagony professzor elsietett.

Amíg Hermione, Madam Pomfrey és Ron újra csak Harry jelenlegi állapotáról kezdtek beszélgetni, Harry bejárta a szobát. Az egyik éjjeliszekrényen volt néhány igazán érdekesnek ígérkező palack. Közben, társai egyre hangosodó tiltakozásából úgy tűnt, Ron megpróbál végigfutni Harry lehetséges ellenfeleinek listáján.

Harry, aki egyáltalán nem érezte magát elátkozottnak, inkább hálás volt az egész élményért, megpróbált nem odafigyelni rájuk.

Hermione éppen azon erősködött, hogy – Meg kell várnunk Piton professzort, hogy ő mit mond –, amikor újra kinyílt a gyengélkedő ajtaja, és Minerva McGalagony gyászos hanghordozással bejelentette: – Azt hiszem, van egy kis gond.

Az aggasztó hangsúlyra mindenki odafigyelt, még Harry is.

Mindenki nagyot nézett, amikor McGalagony egy fekete hajú kisfiút vezetett be a kórterembe. Az igazgatónő hóna alatt egy pillangós üveg volt, pontosan olyan, mint Harryé.

Amíg a szobában kitört a káosz, Harry és az idegen fiú egymást bámulták.

Első pillantásra Harry úgy gondolta, az újonnan jött egy-két évvel lehet idősebb nála. Magas volt, és vékony, hosszú, fekete haja volt, és az arcához képest túlméretezettnek tűnő orra. Barátságtalanul tekintett körbe, vonásai szigorúnak és dühösnek tűntek.

A fiú eléggé megrémisztette Harryt, de mivel nem vetette rá azt a ragadozó pillantást, amit Dudley bandájának tagjai szoktak támadás előtt, tétován közelebb lépett hozzá, míg a felnőttek egyre hangosabban vitatkoztak.

– Szia, én Harry vagyok – mondta amilyen barátságosan csak tudta.

A koromfekete szemek majd’ felnyársalták Harryt. Miután hűvösen végigmérte, a másik fiú lassan bólintott: – Perselus Piton.

Hú. Az volt az a tanár, akiben reménykedtek, hogy segíteni tud rajta.

– Te is felnőtt voltál tegnapig? – suttogta Harry.

Perselus felháborodott pillantást vetett rá. – Az a nő legalábbis azt állítja – bökött a fejével McGalagony felé.

– Te nem hiszed el? – kérdezte Harry.

– Természetesen nem hiszek neki.

– És te emlékszel, hogy kerültél ide? – Harry kíváncsi volt, vajon ez a feledékenység csak rá vonatkozik-e.

Perselus nem kifejezetten örült a kérdésnek. Sőt, igazából nem úgy nézett ki, mint aki valaha örült volna bárminek is.

– Nem. Nem tudom, hogy kerültem ide. De véleményem szerint sokkal valószínűbb, hogy elraboltak, mint az az őrült mese, amit kiagyaltak.

– Elraboltak? – Erre Harry eddig nem is gondolt. De aztán eszébe jutott Hermione megdöbbenése, amikor meglátta őt ma reggel, és biztosra tudta, hogy Perselus téved. Ha pedig mégsem, akkor is, elrablói sokkal jobban bántak vele, mint a Dursleyék valaha.

– Csak azt remélem, hogy igyekeznek a váltságdíj-követeléssel, mert teljesen bele voltam merülve egy…

– Egy…? – ösztökélte Harry.

Piton eddig is rosszalló tekintete most már egyenesen villámlott. – Nem emlékszem pontosan, mit csináltam, de bizonyára valami fontos dolog volt. És most, ha megbocsátasz…

Harry figyelte, ahogy a másik fiú büszkén odalép a vitatkozó felnőttekhez, és rájuk kiabál. – Elnézést! Ha végre befejezték ezt a gyerekes viselkedést, haza szeretnék menni.

A beszélgetés egyből abbamaradt.

– Mit mondtál? – kérdezte McGalagony igazgatónő. Harry ugyan még nem ismerte egy órája sem, de még ő is gyanította, hogy fagyos tekintete készülő katasztrófára utal.

Az igazgatónő arckifejezéséből biztosra vette, hogy Perselust megbüntetik, és megremegett.

– Azt mondtam, hogy haza akarok menni. Bármit is követelnek, a nagyszüleim biztosan megadják. – Piton hangja olyan leereszkedően csengett, amilyet Harry eddig csak Petunia nénitől hallott, mikor a szomszédokról beszélt.

– Miről beszél ez? – kérdezte Ron, és úgy nézett Pitonra, mintha egy mérges kígyót látna.

– Azt hiszi, elrabolták – dühöngött McGalagony.

– Micsoda? – Hermionénak tátva maradt a szája.

Mindenki meglepetésére és Perselus nyilvánvaló dühére Ronból kitört a nevetés.

– Weasley professzor, uralkodjon magán! – szólt rá McGalagony.

– De hát ez remek! – nevetett Ron. A többiek tekintetére válaszul megpróbálta elmagyarázni, mit talál olyan mulatságosnak. – Érthető, nem? Felkel, nem tudja, hol van, és hogy került oda, de Piton automatikusan a legrosszabbat feltételezi! Igen, ez biztos a mi Pitonunk!

– Ez a hozzáállás egyáltalán nem segít, Ron – mondta Hermione, és lehajolt, hogy Perselusszal egy szinten legyen az arca. – Professz… öö… Perselus, téged nem rabolt el senki. Te…

– Tudom – vágott közbe Perselus. – Tegnap még felnőtt voltam, és ma reggel hét évesként ébredtem fel. Nem gondolhatja komolyan, hogy elhiszem ezt a képtelenséget, ugye?

A Pitonból áradó gúny Ronból újabb nevetésrohamot váltott ki, de még Madam Pomfreyt is kuncogásra ingerelte.

– Biztos, hogy nem azonos a felnőtt önmagával? Melyik hétéves beszél így a felnőttekkel? – kérdezte Hermione.

– Követelem, hogy hagyják abba a nevetést, és vigyenek azonnal haza! – mondta parancsolóan Perselus.

– Attól tartok, kedves, most nem vagy éppen abban a helyzetben, hogy parancsolgathass – mosolygott Madam Pomfrey.

– Abbahagyná azt az ízetlen vigyorgást, és hazaküldene végre? – Perselus most már kiabált.

– Ebből elég! – McGalagony Perselusra nézett. – Mr. Piton, azonnal abbahagyja ezt a lehetetlen viselkedést, félrevonul Mr. Potterrel, és csendben marad, amíg nem hívjuk.

– Vagy? – Perselus felhúzta a bal szemöldökét, mint akit egyáltalán nem hat meg, hogy az igazgatónővel beszél.

Harry visszafojtotta a lélegzetét. Sokszor látta, hogy Dudley úgy hisztizik nagynénjével és nagybátyjával, mint egy kisbaba de hát az csak Dudley volt. Perselust azonban valami érett, szinte fenyegető légkör vette körül. Sosem látott még magakorabeli fiút ilyen dacosan állni a felnőttek előtt. Ez volt a legbátrabb és a legostobább dolog, amit életében látott.

– Vagy azon veszed észre magad, hogy a következő 24 órában képtelen leszel egyetlen szót is szólni – válaszolta McGalagony gyanús kedvességgel. – Persze tied a döntés…

Elővett egy botot, ugyanolyat, mint amilyennel korábban Hermione összezsugorította Harry ruháját, és Perselusra mutatott vele.

Perselus még egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán sarkon fordult, és Harry felé indult.

A kis közjáték után a felnőttek visszatértek a beszélgetésükhöz. Harry kihallotta Hermione hangját, ahogy megkérdezi: – Mit gondoltok, van rá esély, hogy ez velünk is megtörténhet?

Ahogy a magában még mindig füstölgő másik fiú megállt mellette, Harry a mögötte lévő asztalhoz fordult, és levette a kedvenc üvegjét. – Figyelj, láttad ezt? Olyan, mint egy csontváz! Szuper, nem?

Harry nyelt egyet, mikor meglátta, milyen képet vág erre a másik fiú.

– Te szellemileg retardált vagy? Hát nem veszed észre, hogy ezek az idegenek éppen a mi sorsunkról vitatkoznak, és nekünk semmi beleszólásunk nincs?

– Öö…, mi az, hogy retor… retarált? – kérdezte Harry, és bár biztosra tudta, hogy megsértették, azt nem, hogy milyen súlyosan.

Perselus olyasmi hangot adott ki, ami leginkább Marge néni egyik kutyájának morgásához hasonlított, aztán leült az egyik ágyra, hárommal odébb attól, amelyik mellett Harry játszott. Harry megvonta a vállát, és visszafordult a csontvázas palackhoz.

– Fiúk, gyertek csak ide! – hívta őket McGalagony kis idővel később.

Amikor Harry és duzzogó társa csatlakoztak a csoporthoz, az igazgatónő folytatta. – Attól tartok, pillanatnyilag nem tudunk benneteket visszaváltoztatni. De biztosítunk titeket, hogy mindent megteszünk a probléma megoldása érdekében. – Mindannyian úgy tettek, mintha nem vették volna észre Perselus megvető horkantását. – Addig is, míg a helyzet megoldódik, úgy kell elfogadnunk a dolgot, ahogy van. A legsürgősebb probléma az elhelyezésetek, amíg megtaláljuk a megoldást.

– Én vissza szeretnék menni abba a szobába, ahol a könyvek voltak – mondta Perselus.

– Attól tartok, ez nem lehetséges. A te korodbeli fiúnak még nem kell varázskönyveket olvasni, nem is szólva azokról, amik Főbenjáró Átkokról szólnak – utasította vissza kurtán McGalagony. – Megfelelő felügyeletre van szükségetek, amíg vissza nem tudjuk állítani az eredeti állapototokat.

– Maradhatnak itt a gyengélkedőn – ajánlotta Madam Pomfrey.

Harrynek összeszorult a szíve a gondolatra, hogy Hermione itt fogja hagyni. Szimpatikusnak találta Madam Pomfreyt, de ez mégsem volt ugyanaz, mint ahogy az iránt a nő iránt érzett, akit először az anyukájának hitt. De tudta jól, hogy nincs értelme háborogni. Bár úgy érezte, megszakad a szíve, gyapjas papucsát fixírozta, és mindent megpróbált, hogy az arcán ne látsszon semmi.

– Harry természetesen velünk fog lakni – jelentette be Ron hirtelen határozottsággal.

Harrynek leesett az álla. Elöntötte a remény, és odasandított, ahol Hermione és Ron álltak egymás mellett.

– Ne erőltesd, Ron. Add meg neki a lehetőséget, hogy válasszon! – korholta Hermione. – Van egy vendégszobánk, Harry. De lakhatsz az elsőéves fiúk hálótermében is. Amelyiket szeretnéd…

Még be sem fejezte, Harry már ott állt előtte. Szerette volna átkarolni, ahogy korábban, de otthon a nagynénje és a nagybátyja sosem engedték, hogy megérintse őket. – Veletek, ha lehet.

– Akkor ezt megbeszéltük – nevetett Hermione, és megborzolta a haját.

Másik keze a hátára simult, és mielőtt Harry észrevette volna, már ott is volt, ahol szeretett volna lenni: egy újabb csodálatos ölelésben.

– És te, Perselus? – kérdezte McGalagony professzor. – Melyiket szeretnéd jobban, a gyengélkedőt vagy a hálótermet?

 Harry már csaknem rosszul érezte magát, ahogy látta, hogy nézi Perselus Hermionét, aki őt még mindig átölelve tartotta. De aztán az az undok keménység visszatért Perselus arcára, és már nem is érezte olyan rosszul magát.

– Azt hiszem, inkább a hálótermet – mondta Perselus.

– Minerva? – szólalt meg bizonytalanul Ron. – Tudja, hogy az egyetlen elsőéves, aki itt tölti a szünetet, az én házamhoz tartozik?

– Természetesen tudom. Ez csak ideiglenes megoldás. Mindjárt betetetek még egy ágyat. Már ott lesz, mire a fiú odaér. Madam Pomfrey, ha eszébe jut valami, kérem, tájékoztasson azonnal. És most, ha megbocsátanak… – mondta az igazgatónő, és távozott.

– Nos, akkor gyertek velünk, fiúk. Megmutatjuk, hol fogtok lakni. – mondta Hermione mosolyogva, és megint megfogta Harry kezét. A másikat Perselusnak nyújtotta, de ő úgy nézett rá, mint valami undorító dologra.

– Egyedül is odatalálok – húzta ki magát.

– Rendben van. – Hermione nem úgy nézett ki, mintha Perselus durvasága különösebben is izgatta volna. Harryvel kéz a kézben haladtak Perselus mellett. A fiún jól látszott, hogy szívesebben lenne bárhol máshol a földön.

– Erre.

Ahogy az újabb és újabb lépcsők és folyosók útvesztőjében mentek, Harry látta, hogy Ron is felzárkózott melléjük. A magas férfi a vállára tette a kézét, és finoman, bátorítóan megszorította. – Minden rendben lesz, Harry.

Mikor elérték a torony ragyogóan feldíszített bejáratát, ahol az ajtón egy rózsaszínbe öltözött hölgy portréja lógott, Ron Perselushoz fordult.

– Felviszlek a hálóterembe.

– Viszlát, Perselus! – mondta Hermione.

– Viszlát! – köszönt el Harry is.

– Inkább a soha viszont nem látásra! – horkantott Perselus.

Harry látta, hogy Ron arca kipirul a haragtól. – Gyere velem!

– Jelszó? – kérdezte a rózsaszín ruhás hölgy.

– Marmaládé – felelte Ron.

Harry nézte, ahogy az ajtó becsukódik mögöttük.

– Micsoda fazon… – csóvált meg a fejét Hermione.

– Úgy érted, Ron? – kérdezte Harry.

– Nem ő, hanem Perselus. De most ne törődj vele. Már meg is jöttünk – azzal Hermione a rózsaszín hölgytől balra lévő ajtóhoz vezette. Megint elmormolt néhány szót azon az idegen nyelven, mire az ajtó kinyílt.

Harry követte őt a barátságos nappaliba. A kandallótól legtávolabb eső sarokban egy élő karácsonyfa állt, fények százaival díszítve, a bútorok öregek voltak, de kényelmesek, a szőnyegek egy egész picit kopottak, de kényesen tiszták. Petunia néni utálta volna a helyet, de Harry rögtön otthon érezte magát.

Ahogy körülnézett a szobában, észrevette, hogy a férfi, akit először az apjának gondolt, szinte az összes a kandallópárkányon álló fényképen szerepel.

– Akkor az én vagyok? – kérdezte, még egyszer, és jól megnézte magának Hermionét, Ront és a zöld szemű férfit.

– Igen, Harry.

– És ki az a sok vörös hajú ember velünk azon a másikon? – kíváncsiskodott Harry, és egy másik képre mutatott, ami tele volt nevető, integető emberekkel.

Hermione és idősebb önmaga álltak elől, körülöttük vöröshajúak hada. Harry úgy vélte, hogy talán ugyanaz a rozoga ház lehet a háttérben, mint amit a szobájában korábban látott, de a rengeteg embertől nem láthatta pontosan, mi van mögöttük.

– Ó, az Ron családja. A múlt nyáron készült a kép – mondta Hermione, és egyenként megnevezte a képen szereplőket. Úgy tűnt, mintha egy egész városnyian lennének. Mire az utolsó Weasleynek is kiderült a neve, már mindketten dőltek a nevetéstől.

– Ez a fürdőszoba, a vendégszoba pedig itt van mellette. Akarod, hogy megmutassam?

Harry bólintott, mire a nő bevezette a vendégszobába. Nem volt olyan tágas, mint az a szoba, ahol reggel felébredt, de ugyanolyan meleg és kényelmes. A nagy, baldachinos ágy a távolabbi fallal szemben állt, a rajta fekvő fényes, kék paplanhoz jól ment a függönye. Volt még bent egy íróasztal, egy komód és egy éjjeliszekrény. A falon tájképek lógtak, így nem voltak rajtuk integető vagy kiabáló alakok, de az ágy fölötti képen éppen átvágott egy szarvascsorda.

– Attól tartok, nem túl izgalmas hely egy kisfiúnak. Nincs sem számítógép, sem tévé.

– Szerintem szuper! – mosolygott Hermionéra Harry, aztán nekiiramodott, és rávetette magát az ágyra. – Sokkal jobb, mint otthon a gardróbom.

Egy pillanatra úgy tűnt, Hermione mindjárt elsírja magát, de aztán sikerült kierőltetnie egy nevetést. – Csak aztán nem ám romhalmazt csinálsz belőle! Elleszel itt egy darabig egyedül?

– Persze.

– A szomszéd szobában leszek, ha szükséged van valamire.

– Rendben. Hermione? – szólt utána, mikor a nő kifelé indult, mert akart valami mondani, mielőtt kimegy, arra az esetre, ha netán megint a gardróbban ébredne fel, vagy ilyesmi.

– Köszönöm.

– Mit? – kérdezte a nő zavartan.

– Hogy olyan kedves vagy hozzám – mondta félénken, miközben a takaróra szegezte a tekintetét.

Nem is hallotta, ahogy Hermione átvágott a szobán. Csak azt vette észre, hogy ujjai gyengéden felemelik az állát.

– Harry, nem kell megköszönnöd semmit. Te, Ron és én egy család vagyunk. Szeretünk téged.

Nem emlékezett rá, hogy valaha bárki is mondott volna neki ilyen szavakat. Olyan érzés lett a torkában, mintha lenyelt volna egy Pótcsont-rapidos üveget Madam Pomfrey készletéből.

De Hermione láthatóan pontosan értette, amit nem mondott ki, pontosan tudta, mire van szüksége. Hihetetlen melegséggel ölelte át újra Harryt, aki a puha mellkasára hajtotta a fejét. Szorosan becsukta a szemét, és teljes szívéből remélte, hogy ez így marad örökké, és soha nem kell visszamennie Dursleyékhez. A nő légzésének kellemes ritmusa elringatta, és a nap eseményeinek hatására magával sodorta az álom, mielőtt még észrevette volna.

Előző               Idő-járás főmenü            Következő

Vélemény