Átnézte: enahma

2. fejezet

Meleg volt. Ez volt az első dolog, amit Harry Potter észrevett, mikor ébredezni kezdett. Nem az a fullasztó, tikkasztó hőség, ami nyáron betöltötte a gardróbját, hanem egy kellemes fajta meleg, mint amilyen Dudley fűtött szobája a téli hónapok alatt. Igaz, az ilyen teleken Harry gardróbjában mindig fagyos hideg volt.

Valami nem stimmelt. A kempingágy fémlécei nem szúrták a hátát a vékony matracon keresztül. Ellenkezőleg, a matrac, amin feküdt, vastag volt, és párnás. Lehet, hogy Dudley ágyán aludt el, vagy – isten ments – Petunia nénién és Vernon bácsién? Ha így volna, akkor jobb, ha most rögtön eltűnik innen.

Elöntötte a pánik, és kinyitotta a szemét. Csak elmosódottan látta ugyan a szobát, de határozottan túl nagy volt ahhoz, hogy a gardróbja lehessen.

Ösztönösen a tejesrekesz után tapogatott, ami az ágya bal oldalán éjjeliszekrényként szolgált: oda szokta letenni esténként a szemüvegét.

Valóban, ujjai hamar rátaláltak a hűvös fémkeretre. Harry megnyugodva tette fel a szemüveget. Csakhogy túl nagy volt: ahogy feltette az orrára, rögtön le akart csúszni. Ha megint eltöri, Petunia néni agyonüti érte. Babrált egy kicsit a szárakkal, de végül sikerült elérni, hogy fenn maradjon. Ha eltörne…

Ezt végig sem tudta gondolni: ahogy döbbenten körülnézett, teljesen megfeledkezett a szemüvegről. Egy óriási baldachinos ágyban feküdt, ami legalább háromszor olyan széles volt, mint a gardróbja. Nem is szólva a szoba többi részéről…

Harry idegesen nyelt egyet. A fal nagy, szürke kövekből épült, a padlón járólapok voltak, amely kilátszott a szőnyegek között, az ablakok magasak, szélesek voltak, metszett üveg szárnyakkal. Sosem látott még akkora kandallót sem, mint ami az ággyal szemben volt. És a nehéz fa bútorok… egy királyi lakosztályba is beillenének.

Egy halk hang a jobbja felől megijesztette, és nagyot ugrott. Az ablak mellett egy nyitott kalitka állt, melynek ülőrúdjáról egy nagy fehér bagoly figyelte kíváncsian aranyszínű szemeivel. A madár huhogott egyet. A hangsúly Harryt erősen kérdésre emlékeztette.

Még egyet nyelt, és megpróbált nem pánikba esni.

Egy újabb halk hang visszavonzotta figyelmét az éjjeliszekrényhez, amiről a szemüvegét is felvette. Zavarodottan nézett a nagy üvegedényre: a teteje ki volt lyuggatva, belül pedig fű volt az alján, és virágok, fölöttük pedig három fekete pöttyös fehér szárnyú pillangó járt őrült táncot. Az üvegben volt még két pici kék színű lepke is, és egy nagy narancs-fekete, ami a legeslegérdekesebb dolog volt, amit életében látott – kivéve persze a ezt a szobát… A zajt a pillangók szárnya keltette, ahogy neki-nekiütköztek az üveg falának.

Milyen furcsa és csodálatos hely! Biztos volt benne, hogy még álmodik, de amikor megcsípte próbából a karját, fájt.

A felfedezés vágyától égve kicsúszott az ágyból, és közelről végigmérte magát. Valamilyen vászon hálóruhát viselt, ami egészen a földig ért. Amikor feljebb húzta, hogy meg ne botoljon benne, a válla keresztülcsúszott a nyakkivágáson, és a hálóing máris ott gyűrődött a lábánál. Elpirult, ahogy meglátta, hogy alatta meztelen.

Gyorsan felkapta a ruhát, és próbálta megtartani. Olyan volt, mint egy férfi hálóing. Ilyet eddig még csak a tévében látott, úgyhogy nem volt benne biztos, de úgy tűnt, pont olyan, mint amilyet az a humoros pacák viselt a karácsonyi műsorban, amit Dudley nézett. Ez akkor volt, amikor Petunia néni rajtakapta, hogy kiszökött a gardróbból. Körülnézett a szobában, de nem látott gyerekméretű ruhákat, még Dudleyra valót sem. Az egyik sarokban egy hosszú, fekete szövettalár volt egy székre terítve, de az is elég nagy lett volna még egy óriásnak is. Mivel semmit nem talált, Harry visszatekergőzött a hálóruhába, és igyekezett nem kicsúszni belőle.

Amikor ezt elrendezte, felemelte az alját, és átvágott a szobán, hogy megnézze azt a néhány fényképet a kandallópárkányon. Soha nem látott még nyílt tüzet ilyen közelről, ezért gondosan ügyelt, hogy túlméretezett hálóruhája kellően távol maradjon a táncoló lángoktól. Otthon Harryt mindig beküldték a gardróbjába, ha nagynénje vagy nagybátyja begyújtott a kis kandallóba, pedig szerette a vidám lángokat nézegetni.

Amikor a legnagyobb fényképet meglátta, Harry megdermedt. A rajta lévő alakok nemcsak hogy visszanéztek, de ketten közülük még vadul integettek is, és mindent megtettek, hogy magukra vonják a figyelmét. Három fekete taláros ember volt a képen. Egy nagyon magas, vörös hajú férfi a baloldalon különösen barátságosan vigyorogott, és jobb karjával egy bozontos barna hajú nőt karolt át, aki szintén melegen mosolygott. A harmadik alaknak kócos fekete haja volt, kerek szemüvege, és homlokán egy ugyanolyan seb, mint az övé.

Harry döbbenten nézett fel rájuk. Az alakok továbbra is integettek, kivéve azt a férfit, aki annyira hasonlított rá, hogy csak az apja lehetett, ő ugyanis kissé zavarodottan mosolygott.

A következő kép újra csak ezt az ő valószínű apját mutatta, de itt ő ölelte át az előző, barna hajú nőt, aki most esküvői ruhát viselt. Egy düledező építmény előtt álltak, ami úgy nézett ki, mint azok a lehetetlen, összevissza girbegurba épületek Pom-pom meséiben.

Vajon ők lennének a szülei? – futott át Harry fején a gondolat.

Az utolsó fotó ismét az apját mutatta. Két másik férfi között állt: az egyik egy jókedvű öregember volt, hosszú, ősz szakállal, élénk kék színű talárban és csúcsos varázslósüvegben, a másik pedig egy fekete taláros, zsíros hajú férfi, aki elég savanyú képet vágott, és pont úgy nézett ki, amilyennek Harry mindig is a vámpírokat képzelte. Apja itt is zavartan nézett rá, a mellette álló öreg azonban lázas lelkesedéssel integetett és vigyorgott. A gonosz kinézetű ember csak a szemét forgatta és a fejét csóválta, mintha idegesítené az, hogy a másik kettővel egy fényképen kell szerepelnie.

Harrynek fogalma sem volt, mit gondoljon. Sokáig csak állt, és a képeket bámulta, azután azonban eldöntötte, hogy kinéz az ablakon, hátha megtudja, hol van. A bagoly ráhuhogott, ahogy elhaladt előtte, és Harrynek volt az a határozott érzése, hogy a bagoly nem tudja, mit gondoljon róla.

Amikor felkapaszkodott az ablakpárkányra, és kinézett, Harrynek elakadt a lélegzete a látványtól. Nem tévedett nagyot, mikor azt gondolta, hogy a szoba egy királynak is megfelelne. Ablaka az elképzelhető legfantasztikusabb kastélyra nézett. A hatalmas épület mindenfelé csúcsokkal, oromzatokkal és tornyokkal volt ékesítve. A kinti udvart vastag hótakaró fedte, túl a kastélyudvaron pedig egy nagy, félig befagyott tó nyújtózkodott, jobbra pedig egy végtelen erdőféleség terült el.

Olyan volt, mint mikor egy álom valóra válik. Mindig, amikor a bezárt gardróbban az ágyán ült, és Dudley valamelyik kiszuperált játékával játszott, azt képzelte, hogy ő igazából egy herceg, akit elraboltak, és büntetésből a Dursleyéknél hagytak, de egy napon majd az igazi családja eljön kiszabadítani – és most végül megtörtént! Ez csodálatos volt, olyan, mint…

– Harry?

Harry megijedt a hangtól, és bebújt egy magas szekrény mögé. Tétován lesett ki a sarka mögül. Nem értette, hogy jöhetett be valaki anélkül, hogy meghallotta volna. A hálószoba ajtaja még mindig csukva volt, és senki más nem volt a szobában.

– Harry, ott vagy? – kiáltott egy aggódó női hang a szoba távolabbi végéből.

Harry tekintete követte a hang irányát, egészen a kandallóig.

Riadtan kiáltott fel, amikor meglátott egy női fejet a táncoló lángok között. Ugyanaz a bozontos hajú nő volt, akit a fényképen látott. Az anyja?

Petunia néni és Vernon bácsi mindig azt mondták neki, hogy a szülei meghaltak az autóbalesetben, de lehet, hogy hazudtak. Lehet, hogy tényleg elrabolták gyerekkorában, és az igazi szülei évekig keresték. Lehetséges volt, hogy valahogy visszavitték magukhoz múlt éjjel, míg aludt, és az anyja azért jött most, hogy megnézze. Igen, ez így világos.

De… mit csinál ott a kandallóban, a forró lángok között? Lehet, hogy szellem? Lehet, hogy ő maga is meghalt, és azért jött most érte az anyja? Reszketve állt a szekrény mellett, dermedten a félelemtől.

– Hermione, békén hagynád? – hallatszott egy férfi bosszankodó hangja a nő mögül. – Karácsony másnapja van, az ég szerelmére! Hagyd, hogy magától felébredjen!

Karácsony másnapja?

– Harry megígérte, hogy segít becsomagolni a gyerekek ajándékát. – A nő, aki nem égett meg a kandallóban, elfordította a fejét, mintha állna mögötte valaki, és ahhoz beszélne. – Azt mondta, tízre itt lesz. Reggelizni sem jött le, és a bejárati portréja azt mondta, ma még egyáltalán nem hagyta el a lakrészét. Nincs sem a nappaliban, sem a hálóban. Lehet, hogy elesett a fürdőszobában, Ron. Lehet, hogy megsérült. – Visszafordult a szoba felé, és hangosabban kiáltott: – Harry, ha bent vagy, vegyél fel valamit. Jövök, hogy megnézzelek.

A figyelmeztetés után a bozontos barna hajú nő kilépett a tűzből, egyenesen az előtte levő keleti szőnyegre.

Harry most már tényleg halálra rémült, úgy nézte, ahogy a nő lábra áll és lesöpri a hamut hosszú, kék talárjáról.

– Harry, bent vagy? – kiáltott neki, miközben egyenesen a Harry szekrényével szemközti ajtó felé tartott. Biztosan az a fürdőszoba, gondolta Harry.

Ijedten próbált még hátrébb húzódni, és olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak tudta, de ennél jobban nem tudta.

Mozgásával magára vonta a figyelmet. A nő felé fordult, és gyorsan, ingerülten kezdte:

– Mit szórakozol, Harry? Szörnyen megijesztettél, azt gondoltam… ó… – Elakadt a szava, és tátott szájjal bámult rá. – Harry?

– Cs… csókolom – hebegte, és tétován kilépett a búvóhelyéről, ha már úgyis lebukott. Nagynénjével és nagybátyjával kapcsolatos tapasztalatai megtanították arra, hogy a bujkálás semmi jóra nem vezet: a büntetés csak még rosszabb lesz.

A nő halálra vált arckifejezése arról árulkodott, hogy ő sem örül jobban neki, mint Petunia néni szokott, mikor reggelenként kinyitja a gardróbja ajtaját. Magas volt, de ahogy előrébb lépett, még óriásibbnak tűnt. Az az ijesztő kifejezés azonban hamar eltűnt arcáról, és aggodalom vette át a helyét. Egy hosszú pillanatnyi döbbent hallgatás után letérdelt mellé. Így nem tornyosodott fölé, és a szemük is egy vonalban volt, és Harry egyszerre csak nem is volt már annyira rémült.

– Harry, te vagy az? – kérdezte kedvesen, miközben kedves, barna szemei nagyra tágultak. Már nem látszott dühösnek vagy levertnek.

Harry idegesen bólintott. – Igen.

– Te jó ég!

Mivel nem látott az arcán mást, csak aggodalmat és szánalmat, Harry kibökte: – Te vagy az anyukám?

– Tessék? – A kérdés teljesen összezavarta a nőt, láthatóan egyáltalán nem számított rá.

– Petunia néni és Vernon bácsi mindig azt mondták, hogy meghaltak a szüleim, de azt gondoltam, hátha hazudtak, és én elvesztem, vagy elraboltak, mint a tündérmesékben. A kandalló fölötti képen… menyasszonyi ruha van rajtad, és egy férfival vagy, aki olyan, mintha az apám lenne, úgyhogy azt gondoltam…

Nyilvánvaló volt, hogy rosszul gondolta, de a nő nem haragudott a tévedése miatt. Sőt, inkább úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. – Nem, Harry, sajnálom. Nem vagyok az anyukád.

Harry nem mutatta ki az érzéseit, csak égő szemét szegezte a földre.

– Nem tudod, ki vagyok? – kérdezte a nő halkan.

Megrázta a fejét. Még mindig hideg, meztelen lábát bámulva megpróbálta elrejteni csalódottságát amiatt, hogy a nő nem az, akinek gondolta. Amikor kiugrott a kandallóból, ugyan megijesztette, de most, hogy olyan kedvesen beszélt vele, Harry úgy gondolta, jó lenne, ha ilyen anyukája lenne.

– Engem Hermionénak hívnak – mondta ugyanazon a kedves hangon.

Amikor Harry felnézett, a nő várakozó pillantást vetett rá. Harry ugyan nem tudott túl sokat, de tudta, mit illik ilyenkor. – Én Harry vagyok.

– Tudom – mosolygott rá, és ez mintha minden porcikáját átmelegítette volna, mert egyedül neki szólt. – Harry, nem tudod, hogy mi történt veled? Hogy kerültél ide?

Megrázta a fejét. – Egyszer csak itt ébredtem fel.

– Mi a legutolsó dolog, amire emlékszel?

– Hát… azt hiszem az, hogy elaludtam a gardróbban – mondta, bár most, hogy rákérdeztek, nem volt olyan biztos benne. Mikor megpróbált emlékezni az előző estére, az egész valahogy homályos volt.

– De nem vagy biztos benne?

– Nem.

A nő egy pillanatra tanácstalannak tűnt, aztán megkérdezte: – Hány éves vagy, Harry?

Na, ez legalább olyan kérdés volt, amire tudott válaszolni.

– Hét – mondta, és elmosolyodott.

– Hét – ismételte a nő, mint aki végiggondolja a dolgot. – És azt nem tudod, hogy melyik év van most?

– Te nem tudod? – kérdezett vissza döbbenten. A felnőttek mindig tudni szokták az ilyesmit!

– De igen, tudom. Csak szeretném tudni, hogy te vajon tudod-e – mondta Hermione sietősen.

Harry nem volt biztos benne, hogy igazat mond, de még mindig olyan aggódó szemekkel nézett rá, úgyhogy nem gondolta, hogy bántani akarná.

– Szóval? Tudod, melyik év van most? – kérdezte újra a nő olyan hangsúllyal, mintha a hosszúra nyúló csönd miatt kételkedne abban, hogy tényleg tudja-e.

– Persze, hogy tudom. 1986, nem? – Végigfutott rajta a hideg, amikor minden kifejezés eltűnt a kedves arcról. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem is akarna válaszolni. Végül megszólalt: – Nem, Harry. Most 2017 van.

– De… az nem lehet. Akkor én már… – nem tudta fejben kiszámolni, de még az ujjain sem. – Hány évesnek is kéne lennem?

– 27 – segítette ki Hermione halkan.

– Az nem lehet – tiltakozott, ahogy egyre jobban elöntötte a félelem. – Mi történt? Hogy kerültem ide? Hol van Petunia néni? Hogy… honnan tudtad a nevemet, ha nem te hoztál ide?

Még soha nem volt ilyen rémült, akkor sem, mikor Dudley nekilökte Petunia néni kedvenc lámpájának, és az eltörött.

– Sssssh… – súgta Hermione, aztán olyat tett, amit még soha senki nem tett vele, ha szomorú volt: megfogta, átölelte és magához szorította. Közben a hátát simogatta, és ezt duruzsolta a fülébe: – Minden rendben, Harry. Nem tudom, hogy történt ez veled, de minden rendben lesz. Megígérem. Itt biztonságban vagy. Senki nem fog bántani.

Annak ellenére, hogy egy csomó kérdés kergetőzött még mindig a fejében, elmúlt a félelme. Hirtelen teljesen biztonságban érezte magát.

Hermione ölelése olyan meleg és puha volt, és olyan illat vette körbe, mint a fahéjas almáé. Csodálatos érzés volt, hogy valaki úgy öleli át őt, ahogy Petunia néni Dudleyt ölelgette. Sose hitte volna, hogy bárki őt is akarhatná a karjában tartani.

– Honnan tudod a nevem? – kérdezte egy kis idő múlva, és felnézett a nő gondterhelt arcára.

– Egy kicsit nehéz lesz elmagyarázni. – Úgy pillantott rá, mint aki erősen gondolkozik valamin, aztán csendesen azt mondta: – Amit mondani fogok, azt valószínűleg nehéz lesz elhinned. Kérdezhetek azonban én valamit, mielőtt válaszolok?

Persze, bármit, már ha továbbra is így átöleli. De ezt nem mondta ki. Csak bólintott, nehogy a beszéd miatt elengedjék.

– Ha dühös voltál vagy féltél, csináltál-e valaha olyasmit, amit nem tudtál megmagyarázni?

Ez nem hangzott igazán kérdésnek. Inkább úgy tűnt, mintha már tudná a választ. De… neki nem volt szabad ezekről a dolgokról beszélnie. Ha bármikor is megpróbálta, Petunia néni sikoltozni kezdett, Vernon bácsi pedig elkapta a fülénél fogva, jól megrázta, aztán… mindig úgy végződött, hogy néhány napot étel nélkül bezárva kellett töltenie a gardróbban.

Elengedte a nőt, és biztonságos távolságra hátralépett. Tudta, hogy túl szép ez ahhoz, hogy sokáig tartson.

De úgy tűnt, Hermione olvas a gondolataiban. – Ne aggódj, Harry. Nem lesz semmi baj, ha őszintén válaszolsz. Régen én is csináltam ilyesmit, még otthon.

– Tényleg?

– Aki csak itt van, mindenki szokott – bólintott Hermione. Harrynek tetszett a mosolya: teli volt csibészséggel.

– És miket csináltál? – kérdezte.

– Egyszer egy pillantással összetörtem az összes poharat a konyhában, mert anya nem engedett ki játszani sötétedés után – mondta Hermione.

– Én… egyszer visszanövesztettem az összes gazt Petunia néni kertjébe, mert kiabált velem, mert Dudley belelökött a virágágyásba. Egyszer meg teljesen lenyírta a hajamat, és egy éjszaka alatt visszanőtt – mondta dacosan Harry.

Hermione tényleg nem büntette meg, hogy ezektől a tiltott dolgokról beszélt.

– Ettől a tehetségtől vagy különleges, Harry. Ez az iskola ugyanis olyan gyerekeknek van, akik képesek ilyesmiket csinálni – magyarázta Hermione.

– Ez a kastély egy iskola? – Az ő iskolája Little Whingingben egy nyomasztó, reménytelen hely volt. Nem ám ilyen csodálatos, mint amilyennek ez a kastély látszott az ablakból! Ilyet még sosem látott azelőtt.

– Igen.

– És ezért hoztatok ide? Mert tudok ilyen dolgokat csinálni? – kérdezte Harry. A dolgok kezdtek egy kicsit érthetőbbek lenni.

– Hát, nem igazán. Vagy legalábbis nem mostanában – válaszolta Hermione. Ahogy észrevette, hogy csak még jobban összezavarja, hozzátette: – Te akkor jöttél először a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskolába, amikor tizenegy éves voltál. Te, én és még néhány barátunk az iskolából most itt tanítunk.

– Vannak barátaim? – kérdezte. Jobban elámult ezen, mint azon, hogy a nő tanárnak mondta.

– Egy csomó barátod van – biztosította Hermione.

– Tényleg? – Mindig szeretett volna egy barátot.

– Igen.

– És tanár vagyok?

Újabb mosoly, és egy újabb „igen”.

– Azt mondtad… Varázslóiskola és…? – ismételte, közben arra gondolt, milyen vicces név ez egy iskolának. Úgy hangzott, mintha varázslókat tanítanának.

– Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskola. Te is varázsló vagy, Harry. Mégpedig korunk legnagyobb varázslója.

Kutatóan nézte Hermione kedves vonásait, de semmi nyomát nem látta annak, hogy ugratná.

– Én… biztosan nem. Nem én! Én csak… – …egy fiú vagyok, aki senkinek se kell, villant át az agyán, de nem mondta ki. Hermione ugyanis egyáltalán nem úgy viselkedett, mintha nem szeretné, vagy nem akarná, hogy itt legyen. Sőt, igazából még sosem volt vele senki ilyen kedves. Úgyhogy nem mondta ki a kétségeit.

De mindez azért nagyon összezavarta. Nem csak az, hogy tegnap este még felnőtt volt, mikor lefeküdt, de ha Hermione igazat mondott – és nem látta okát, miért hazudott volna –, akkor még varázsló is. És valahogy varázslóból megint kisfiú lett belőle. Egyáltalán nem értette, mi történhetett. Talán Hermione segíthet megérteni.

– De hát… hogy… ha tanár vagyok és felnőtt, akkor hogyan történt ez velem?

– Nem tudom. Lehet, hogy valaki megátkozott, és visszaváltoztatott gyerekké, de… – Hermione gyorsan elharapta hangosan kimondott gondolatait.

– De?

– Most ne aggódjunk emiatt, rendben? Inkább meg kellene látogatnunk Madam Pomfreyt, és meglátjuk, mit mond ő erről az egészről.

– Ki az a Madam Pompei?

– Madam Pomfrey. Ő itt a gyógyító boszorkány, azaz az ööö… iskolaorvos – magyarázta Hermione. – Ő biztosan tud segíteni.

– Vissza fog változtatni felnőtté?

– Reméljük – mosolygott Hermione.

– Fájni fog? – kérdezte Harry halkan.

Hermione a vállára tette a kezét. – Nem engedem, hogy bárki is bántson. Ígérem. A legtöbb varázslat azonban egyáltalán nem fáj, még az sem, amelyik békává transzfigurál egy embert, vagy ilyesmi.

– Tansz… mit csinál?

– Átváltoztatja.

– Változtál már békává, Hermione? – kérdezte, és ahogy eszébe jutott az összes hihetetlen tündérmese, amit valaha olvasott, kíváncsi lett, vajon mennyi lehet igaz belőlük.

– Béka még nem voltam, de másodéves koromban főztünk egy bájitalt, ami transz… amitől három hétre óriási macskává változtam.

– De hát miért akartál óriásmacska lenni? – kérdezte, bár nagyon klasszul hangzott.

– Nem akartam. Elrontottam valamit. Végül az egész időt a kórházban kellett töltenem. Rémesen unalmas volt. Olyan ügyetlen volt a mancsom, hogy még könyvet sem tudtam olvasni, és folyton egeret akartam fogni.

– Ó…

– Nos, akkor jól lesz így? Mehetünk? – kérdezte Hermione, és kinyújtotta a kezét az övé után.

Előrelépett, hogy megfogja, csakhogy a hálóing, amiben botladozott, nem akart vele menni, és majdnem újra leesett róla.

– Ez így nem lesz jó – mondta Hermione. Elővett egy kifényesített botot a talárja zsebéből, rámutatott vele, és mondott valamit egy olyan nyelven, amit Harry még sosem hallott. A hálóing rögtön összezsugorodott, éppen a méretére. Elég furcsa érzés volt, hogy az élettelen anyag megmozdul, és a méretére igazodik, de mégsem volt annyira különös, mint az, amikor a szemüvege húzta össze magát, és illeszkedett pontosan az orrára.

– Hű, ez varázslat? – csodálkozott, és körbeforgott a megigazított ruhában.

Hermione felnevetett. – Igen, Harry, ez varázslat.

– És én is tudok ilyet csinálni?

– Mire 14 éves leszel, meg tudod csinálni – felelte a nő, aztán tekintete Harry meztelen lábára tévedt. – Keresünk valamit a lábadra is, meg egy kinti talárt. Ó, ott van a papucsod! Szaladj, bújj bele gyorsan, addig nézek neked egy talárt.

Odarohant az ágyhoz, és belecsúsztatta pici lábait a birka alakú mamuszba, ami a baldachinos ágy alól kandikált ki.

Hermione az előbb még a széken látott fekete ruhával tért vissza. Ráterítette a hatalmas anyagot Harry vállára, kimondta ugyanazt a két szót, valami „Redució ezmegez”, és mind a papucs, mind a talár a méretére zsugorodott.

A talár még így összezsugorítva is olyan nagy volt, hogy nem találta benne a lyukat a kezének. Meglepődött, amikor Hermione belesegítette karját a ruhaujjba.

– Na, most már jobb – mondta, és be is gombolta.

Kezével beletúrt a hajába, hogy egy kicsit rendbe tegye. Harry rögtön ideges lett. Mindig, amikor a hajára került a sor, Petunia néni azonnal kiabálni kezdett, de Hermione csak megborzolta egy kicsit, mintha nem nagyon zavarná, hogy nem áll olyan rendesen, mint Dudleyé. Aztán ránézett, a szeme melegen csillogott. – Kész is vagyunk, mehetünk.

Vajon ilyen érzés, ha valakinek van anyukája?

Előző               Idő-járás főmenü            Következő

Vélemény